Human beings start putting each other into boxes the second that they see each other -- Is that person dangerous? Are they attractive? Are they a potential mate? Are they a potential networking opportunity? We do this little interrogation when we meet people to make a mental resume for them. What's your name? Where are you from? How old are you? What do you do? Then we get more personal with it. Have you ever had any diseases? Have you ever been divorced? Does your breath smell bad while you're answering my interrogation right now? What are you into? Who are you into? What gender do you like to sleep with?
Az emberek beskatulyázzák egymást, abban a pillanatban, hogy meglátják egymást -- Vajon veszélyes? Vonzó? Összeillenek? Jó parti? Végrehajtjuk ezt a kis kihallgatást, amikor megismerünk valakit, hogy képzeletbeli életrajzot állíthassunk össze. Mi a neved? Hol nőttél fel? Hány éves vagy? Mit dolgozol? Aztán személyesebb lesz a téma. Volt valaha valamilyen betegséged? Elváltál? Kellemetlen a leheleted miközben megválaszolod a kérdéseimet? Mi jön be? Ki jön be? Milyen neműekkel fekszel le?
I get it. We are neurologically hardwired to seek out people like ourselves. We start forming cliques as soon as we're old enough to know what acceptance feels like. We bond together based on anything that we can -- music preference, race, gender, the block that we grew up on. We seek out environments that reinforce our personal choices. Sometimes, though, just the question "what do you do?" can feel like somebody's opening a tiny little box and asking you to squeeze yourself inside of it. Because the categories, I've found, are too limiting. The boxes are too narrow. And this can get really dangerous.
Én megértem. Idegileg arra vagyunk programozva, hogy olyan embereket keressünk, mint mi magunk. Amint elég idősek vagyunk, klikkeket alakítunk ki, hogy tudjuk, milyen érzés tartozni valahova. Összekapcsoljuk magunkat, arra alapozva, amire csak lehet -- zenei ízlés, faj, nem, a háztömb, ahol felnőttünk. Olyan környezeteket keresünk, amik megerősítik a személyes döntéseinket. Néha különben csupán a kérdés: "Mit dolgozol?" olyan érzés lehet, mintha valaki kinyitna egy apró dobozt, és azt kérné, préseld bele magad. Mert a kategóriák, mint rájöttem, túlságosan korlátozóak. A dobozok túlságosan szűkek. És ez tényleg veszélyessé válhat.
So here's a disclaimer about me, though, before we get too deep into this. I grew up in a very sheltered environment. I was raised in downtown Manhattan in the early 1980s, two blocks from the epicenter of punk music. I was shielded from the pains of bigotry and the social restrictions of a religiously-based upbringing. Where I come from, if you weren't a drag queen or a radical thinker or a performance artist of some kind, you were the weirdo. (Laughter) It was an unorthodox upbringing, but as a kid on the streets of New York, you learn how to trust your own instincts, you learn how to go with your own ideas.
Azért mielőtt nagyon belemennénk ebbe, íme egy nyilatkozat rólam. Én egy nagyon védett környezetben nőttem fel. Manhattan belvárosában nőttem fel a 80-as évek elején, két háztömbnyire a punk zene epicentrumától. Védelmet kaptam a bogottság fájdalmaitól, és a vallásos neveltetés társadalmi megkötéseitől. Ahonnan én jövök, ha nem voltál transzvesztita vagy radikálisan gondolkodó, vagy valamiféle előadóművész, te voltál a különc fazon. (Nevetés) Liberális neveltetés volt, de kölyökként New York utcáin, meg kell tanulnod, hogyan bízhatsz az ösztöneidben, hogyan kövesd a saját ötleteidet.
So when I was six, I decided that I wanted to be a boy. I went to school one day and the kids wouldn't let me play basketball with them. They said they wouldn't let girls play. So I went home, and I shaved my head, and I came back the next day and I said, "I'm a boy." I mean, who knows, right? When you're six, maybe you can do that. I didn't want anyone to know that I was a girl, and they didn't. I kept up the charade for eight years.
Így amikor hat éves lettem, eldöntöttem, hogy fiú akarok lenni. Egy nap bementem az iskolába, és a srácok nem hagyták, hogy kosarazzak velük. Azt mondták, lányok nem játszhatnak. Szóval hazamentem, leborotváltam a fejemet, és visszamentem a következő nap, mondván: "Fiú vagyok." Úgy értem, ki tudja, ugye? Amikor hat éves vagy, talán megteheted. Nem akartam, hogy más is tudja, hogy lány vagyok, nem is tudták. Nyolc évig fenntartottam a színjátékot.
So this is me when I was 11. I was playing a kid named Walter in a movie called "Julian Po." I was a little street tough that followed Christian Slater around and badgered him. See, I was also a child actor, which doubled up the layers of the performance of my identity, because no one knew that I was actually a girl really playing a boy. In fact, no one in my life knew that I was a girl -- not my teachers at school, not my friends, not the directors that I worked with. Kids would often come up to me in class and grab me by the throat to check for an Adam's apple or grab my crotch to check what I was working with. When I would go to the bathroom, I would turn my shoes around in the stalls so that it looked like I was peeing standing up. At sleepovers I would have panic attacks trying to break it to girls that they didn't want to kiss me without outing myself.
Tehát ez vagyok én, tizenegy évesen. Egy Walter nevű srácot alakítottam a Julian Po című filmben. Én voltam a kis kemény utcagyerek, aki mindenhova követte Christian Slatert, és egyfolytában szekálta. Mint látjátok, gyerekszínész is voltam, ami megkettőzte az identitásommal kapcsolatos színjáték rétegeit, mert senki nem tudta, hogy igazából lány vagyok, aki fiút játszik. Ami azt illeti, senki nem tudta az életemben, hogy lány vagyok -- sem az iskolai tanáraim, sem a barátaim, sem a rendezők, akikkel együtt dolgoztam. A srácok gyakran odajöttek hozzám az osztályban, és megragadtak a torkomnál fogva, hogy megtalálják az ádámcsutkámat, vagy megragadták a sliccemet, hogy megtudják, mi van ott. Amikor elmentem vécére, megfordítottam a cipőimet a fülkében, hogy úgy nézzen ki, mintha állva pisilnék. Amikor másnál aludtam, pánikrohamot kaptam, annyira próbáltam elmagyarázni a lányoknak, hogy ne akarjanak megcsókolni engem, úgy, hogy közben nem árulom el a titkomat.
It's worth mentioning though that I didn't hate my body or my genitalia. I didn't feel like I was in the wrong body. I felt like I was performing this elaborate act. I wouldn't have qualified as transgender. If my family, though, had been the kind of people to believe in therapy, they probably would have diagnosed me as something like gender dysmorphic and put me on hormones to stave off puberty. But in my particular case, I just woke up one day when I was 14, and I decided that I wanted to be a girl again. Puberty had hit, and I had no idea what being a girl meant, and I was ready to figure out who I actually was.
Azért azt érdemes megemlíteni, hogy nem utáltam sem a testemet, sem a nemi szervemet. Nem éreztem úgy, hogy rossz testbe születtem. Olyan volt, mintha egy aprólékos színjátékot játszanék. Nem lehettem volna transznemű. De azért ha a családom olyanfajta emberek lettek volna, akik a terápiában hisznek, valószínűleg diagnosztizáltak volna valami olyasmivel, mint nemi formálatlanság, és hormonokat szedettek volna velem, hogy megelőzzék a pubertást. De ami az én esetemben történt, csupán annyi volt, hogy felébredtem egy nap tizennégy évesen, és eldöntöttem, hogy megint lány akarok lenni. Beütött a pubertás, nekem pedig ötletem sem volt, mit jelent lánynak lenni, és készen álltam kideríteni, ki is vagyok valójában.
When a kid behaves like I did, they don't exactly have to come out, right? No one is exactly shocked. (Laughter) But I wasn't asked to define myself by my parents. When I was 15, and I called my father to tell him that I had fallen in love, it was the last thing on either of our minds to discuss what the consequences were of the fact that my first love was a girl. Three years later, when I fell in love with a man, neither of my parents batted an eyelash either. See, it's one of the great blessings of my very unorthodox childhood that I wasn't ever asked to define myself as any one thing at any point. I was just allowed to be me, growing and changing in every moment.
Amikor egy gyerek úgy viselkedik, ahogyan én tettem, nem igazán kell színt vallanom a szexualitásomról, ugye? Nem nagyon lepődött meg senki. (Nevetés) De a szüleim sem kértek meg rá, hogy definiáljam magam. Amikor tizenöt éves voltam, és felhívtam apámat, hogy megmondjam neki, beleszerettem valakibe, az lett volna az utolsó dolog mindkettőnk fejében, hogy megtárgyaljuk, milyen következményekkel jár az, hogy az első szerelmem egy lány volt. Három évvel később, amikor beleszerettem egy férfibe, egyik szülőm sem pislogott nagyokat. Látjátok, ez egyik nagy előnye a nagyon liberális gyerekkoromnak, így sosem kértek meg rá, hogy definiáljam magam valamilyen dologként, az életem bármely pontján. Megengedték nekem, hogy önmagam legyek, növekedve és változva minden pillanatban.
So four, almost five years ago, Proposition 8, the great marriage equality debate, was raising a lot of dust around this country. And at the time, getting married wasn't really something I spent a lot of time thinking about. But I was struck by the fact that America, a country with such a tarnished civil rights record, could be repeating its mistakes so blatantly. And I remember watching the discussion on television and thinking how interesting it was that the separation of church and state was essentially drawing geographical boundaries throughout this country, between places where people believed in it and places where people didn't. And then, that this discussion was drawing geographical boundaries around me.
Szóval négy, majdnem öt éve, a 8-as Indítvány, a nagy házassági egyenlőség vita, nagyon nagy port kavart ebben az országban. És abban az időben, nem töltöttem sok időt a házasságon gondolkozva. De sokkolt a tény, hogy Amerika, egy ilyen patinás polgárjogi lajstrommal rendelkező ország, ilyen otrombán megismételheti a hibáit. És emlékszem, ahogy néztem a vitát a tévében, és arra gondoltam, milyen érdekes, hogy az egyház és az állam elválása alapvetően földrajzi határokat húz szerte az országban, olyan helyek között, ahol az emberek hittek benne, és olyan helyek között, ahol nem. És aztán arra gondoltam, hogy ez a vita földrajzi határokat húzott körém.
If this was a war with two disparate sides, I, by default, fell on team gay, because I certainly wasn't 100 percent straight. At the time I was just beginning to emerge from this eight-year personal identity crisis zigzag that saw me go from being a boy to being this awkward girl that looked like a boy in girl's clothes to the opposite extreme of this super skimpy, over-compensating, boy-chasing girly-girl to finally just a hesitant exploration of what I actually was, a tomboyish girl who liked both boys and girls depending on the person.
Ha ez egy háború volt, két különálló oldallal, én csípőből a meleg csapatba estem, mert nem voltam 100%-ig heteró. Abban az időben épp kezdtem kikecmeregni ebből a nyolc évig tartó identitászavarból, ami egészen pontosan úgy nézett ki, hogy fiúból átmentem ebbe a kínos lányba, aki úgy nézett ki mint egy fiú, női ruhában, egészen a tökéletes ellentétig: a szuper szűk ruhás, túlkompenzáló, fiúkat kergető lányos lányba, majd a bizonytalan felfedezéséig annak, ami valójában voltam: egy fiús lány, akinek a lányok és a fiúk is tetszettek, személytől függően.
I had spent a year photographing this new generation of girls, much like myself, who fell kind of between-the-lines -- girls who skateboarded but did it in lacy underwear, girls who had boys' haircuts but wore girly nail polish, girls who had eyeshadow to match their scraped knees, girls who liked girls and boys who all liked boys and girls who all hated being boxed in to anything. I loved these people, and I admired their freedom, but I watched as the world outside of our utopian bubble exploded into these raging debates where pundits started likening our love to bestiality on national television. And this powerful awareness rolled in over me that I was a minority, and in my own home country, based on one facet of my character. I was legally and indisputably a second-class citizen.
Egy évet töltöttem a lányok ezen új generációjának fotózásával, akik olyanok voltak, mint én: határvonalak közé estek -- lányok, akik gördeszkáztak, de csipkés alsóneműben, lányok, akiknek fiúsra volt vágva a hajuk, de lányos körömlakkot viseltek, lányok, akiknek a szemhéjfestéke passzolt a lehorzsolt térdükhöz, lányok, akik lányokat és fiúkat szerettek, akik mind fiúkat és lányokat szerettek, akik mind utálták, ha be akarták őket skatulyázni. Imádtam őket, csodáltam a szabadságukat, de azt is láttam, ahogy a világ, a mi utópisztikus buborékunkon kívül belerobbant ezekbe a dühöngő vitákba, ahol a műsorvezetők kezdték bestialitáshoz hasonlítani a szerelmünket a tévében. És ez az erőteljes felismerés végigsöpört rajtam, hogy kisebbség vagyok, és az otthonomban, a hazámban, a személyiségem egy és ezen oldalából állok. Törvényesen és vitathatatlanul másodosztályú állampolgár vagyok.
I was not an activist. I wave no flags in my own life. But I was plagued by this question: How could anyone vote to strip the rights of the vast variety of people that I knew based on one element of their character? How could they say that we as a group were not deserving of equal rights as somebody else? Were we even a group? What group? And had these people ever even consciously met a victim of their discrimination? Did they know who they were voting against and what the impact was?
Nem voltam aktivista. Életemben nem lengettem zászlókat. De megfertőzött a kérdés: Hogyan tud bárki is arra szavazni, hogy megfossza jogaitól azokat a hihetetlenül változatos embereket, akiket ismertem, a személyiségük csupán egyetlen elemére építve? Hogyan tudják azt mondani, hogy mi, egy csoportként nem érdemlünk egyenlő jogokat, úgy mint mások? Csoport vagyunk mi egyáltalán? Milyen csoport? Vajon találkoztak ezek az emberek valaha tudatosan a diszkriminációjuk áldozatával? Tudták, hogy ki ellen szavaznak, és mi ennek a hatása?
And then it occurred to me, perhaps if they could look into the eyes of the people that they were casting into second-class citizenship it might make it harder for them to do. It might give them pause. Obviously I couldn't get 20 million people to the same dinner party, so I figured out a way where I could introduce them to each other photographically without any artifice, without any lighting, or without any manipulation of any kind on my part. Because in a photograph you can examine a lion's whiskers without the fear of him ripping your face off.
Aztán felötlött bennem, talán ha belenézhetnének a szemükbe azoknak az embereknek, akiket másodosztályú állampolgárságba taszítanak, talán nehezebbé válna számukra. Talán megállítja őket egy pillanatra. Nyilván, nem tudtam 20 millió embert meghívni egy vacsorára, így kitaláltam, hogyan mutassam be őket egymásnak fényképezőn keresztül, bármilyen ügyeskedés, világítás, bármiféle manipuláció nélkül. Mert egy fényképen meg tudod vizsgálni az oroszlán karmait félelem nélkül, hogy letépi az arcodat.
For me, photography is not just about exposing film, it's about exposing the viewer to something new, a place they haven't gone before, but most importantly, to people that they might be afraid of. Life magazine introduced generations of people to distant, far-off cultures they never knew existed through pictures. So I decided to make a series of very simple portraits, mugshots if you will. And I basically decided to photograph anyone in this country that was not 100 percent straight, which, if you don't know, is a limitless number of people.
Nekem a fényképezés nem csak a film exponálásáról szól, hanem a néző exponálásáról, valami újnak, egy helynek, ahol még nem jártak, de legfőképpen, valaminek, amitől az emberek talán félnek. A Life magazin emberek egész generációinak mutatott be képeken keresztül olyen messzi, távoli kultúrákat, amiről nem is gondolták volna, hogy léteznek. Szóval úgy döntöttem, csinálok egy nagyon egyszerű portrésorozatot, szinte rendőrségi fotókat, ha úgy tetszik. És alapvetően eldöntöttem, hogy bárkit lefotózok ebben az országban, aki nem 100%-ig heteró, ami, ha nem tudnátok, végtelen számú embert jelent.
(Laughter)
(Nevetés)
So this was a very large undertaking, and to do it we needed some help. So I ran out in the freezing cold, and I photographed every single person that I knew that I could get to in February of about two years ago. And I took those photographs, and I went to the HRC and I asked them for some help. And they funded two weeks of shooting in New York. And then we made this.
Szóval ez egy nagyon nagy vállalkozás volt, és ahhoz, hogy sikerüljön, segítségre volt szükségünk. Így kirohantam a jeges hidegbe, és lefotóztam minden egyes embert, akit ismertem, és el tudtam érni úgy két évvel ezelőtt, februárban. És fogtam ezeket a fotókat, elmentem a HRC-hez, és segítséget kértem tőlük. Ők pedig tőkét biztosítottak két heti fotózásra New York-ban. Aztán pedig elkészítettük ezt.
(Music)
(Zene)
Video: I'm iO Tillett Wright, and I'm an artist born and raised in New York City. (Music)
Videó: iO Tillet Wright vagyok, művész, New York-ban születtem és nőttem fel. (Zene)
Self Evident Truths is a photographic record of LGBTQ America today. My aim is to take a simple portrait of anyone who's anything other than 100 percent straight or feels like they fall in the LGBTQ spectrum in any way. My goal is to show the humanity that exists in every one of us through the simplicity of a face. (Music)
A Magától Értődő Igazságok az LMBT amerikai közösségének mai fotografikus feljegyzése. A célom az, hogy elkészítsek egy egyszerű portrét, bárkiről, aki nem 100%-ig heteró, vagy úgy érzi, hogy az LMBT spektrumba esik valamiért. Az a célom, hogy egy arc egyszerűségén keresztül megmutassam az emberiességet, amely mindannyiunkban ott van. (Zene)
"We hold these truths to be self-evident that all men are created equal." It's written in the Declaration of Independence. We are failing as a nation to uphold the morals upon which we were founded. There is no equality in the United States.
"Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőként teremtetett." Bele van írva a Függetlenségi Nyilatkozatba. Mint nemzet, elbukunk a erkölcseink fenntartásában, amelyekre alapításunk építtetett. Nincs egyenlőség az Egyesült Államokban.
["What does equality mean to you?"] ["Marriage"] ["Freedom"] ["Civil rights"] ["Treat every person as you'd treat yourself"]
["Mit jelent neked az egyenlőség?] ["Házasság"] ["Szabadság"] ["Polgárjogok"] ["Minden személlyel úgy bánni, ahogyan magaddal bánnál"]
It's when you don't have to think about it, simple as that. The fight for equal rights is not just about gay marriage. Today in 29 states, more than half of this country, you can legally be fired just for your sexuality.
Arról van szó, amikor nem is kell gondolkoznod rajta, ilyen egyszerű. Az egyenlő jogokért folyó harc nem csak a melegházasságról szól. Ma 29 államban, több mint az ország felében törvényesen kirúghatnak a szexualitásod miatt.
["Who is responsible for equality?"]
["Ki a felelős az egyenlőségért?"]
I've heard hundreds of people give the same answer: "We are all responsible for equality." So far we've shot 300 faces in New York City. And we wouldn't have been able to do any of it without the generous support of the Human Rights Campaign. I want to take the project across the country. I want to visit 25 American cities, and I want to shoot 4,000 or 5,000 people. This is my contribution to the civil rights fight of my generation. I challenge you to look into the faces of these people and tell them that they deserve less than any other human being. (Music)
Emberek százaitól hallottam ugyanazt a választ: "Mi mind felelősek vagyunk az egyenlőségért." Eddig 300 arcot fotóztam le New Yorkban. Ebből egyet sem tudtunk volna, az Emberi Jogok Mozgalom nagylelkű támogatása nélkül. Szeretném végigvinni a tervet az országon. 25 amerikai várost szeretnék meglátogatni, 4-5000 embert szeretnék lefotózni. Ez az én hozzájárulásom a generációm polgárjogi küzdelméhez. Ez a kihívásom számotokra: nézzetek bele ezeknek az embereknek az arcába, és mondjátok meg nekik, hogy kevesebbet érdemelnek, mint bármelyik más emberi lény. (Zene)
["Self evident truths"] ["4,000 faces across America"]
["Magától értetődő igazságok"] ["4000 arc Amerikán keresztül"]
(Music) (Applause)
(Zene) (Taps)
iO Tillett Wright: Absolutely nothing could have prepared us for what happened after that. Almost 85,000 people watched that video, and then they started emailing us from all over the country, asking us to come to their towns and help them to show their faces. And a lot more people wanted to show their faces than I had anticipated. So I changed my immediate goal to 10,000 faces. That video was made in the spring of 2011, and as of today I have traveled to almost 20 cities and photographed almost 2,000 people.
iO Tillett Wright: Semmi sem készíthetett volna fel arra minket, ami ezután következett. Majdnem 85 000 ember látta a videót, aztán emaileket kezdtek küldeni nekünk szerte az országból, és azt kérték, menjünk el a városukba, segítsünk megmutatni az arcukat. Sokkal több ember akarta megmutatni az arcát, mint vártam. Szóval azonnal megváltoztattam a célomat 10 000 arcra. Ez a videó 2011 tavaszán készült, és a mai napig majdnem 20 városba utaztam el, és majdnem 2000 embert fotóztam le.
I know that this is a talk, but I'd like to have a minute of just quiet and have you just look at these faces because there is nothing that I can say that will add to them. Because if a picture is worth a thousand words, then a picture of a face needs a whole new vocabulary.
Tudom, hogy ez egy beszéd, de szeretném, ha egy pillanatra csendben maradnánk, és csak ránéznétek ezekre az arcokra, mert semmit nem mondhatok, ami adna valamit hozzá. Mivel egy kép felér ezer szóval, egy arckép egy új szótárat igényel.
So after traveling and talking to people in places like Oklahoma or small-town Texas, we found evidence that the initial premise was dead on. Visibility really is key. Familiarity really is the gateway drug to empathy. Once an issue pops up in your own backyard or amongst your own family, you're far more likely to explore sympathy for it or explore a new perspective on it. Of course, in my travels I met people who legally divorced their children for being other than straight, but I also met people who were Southern Baptists who switched churches because their child was a lesbian. Sparking empathy had become the backbone of Self Evident Truths.
Szóval, miután utaztam, és beszéltem emberekkel, olyan helyeken mint Oklahoma, vagy Texas kisvárosa, bizonyítékot találtunk, hogy a kezdeti elv betalált. A láthatóság igenis kulcskérdés. Az ismeretség igenis empátiát vált ki. Amint egy probléma merül fel a saját hátsó kertedben, vagy a saját családodban, sokkal valószínűbb, hogy empátiát keresel magadban, vagy egy új látásmódot kutatsz fel. Természetesen, az utazásaim során találkoztam emberekkel, akik törvényesen elváltak gyerekeiktől, mert nem voltak heterók, de találkoztam emberekkel, akik Déli Baptisták voltak, és vallást váltottak, mert a gyerekük leszbikus volt. Az empátia keltése a Magától Értetődő Igazságok gerince lett.
But here's what I was starting to learn that was really interesting: Self Evident Truths doesn't erase the differences between us. In fact, on the contrary, it highlights them. It presents, not just the complexities found in a procession of different human beings, but the complexities found within each individual person. It wasn't that we had too many boxes, it was that we had too few.
De itt van ez a dolog, amit tanultam, nagyon érdekes: a Magától Értetődő Igazságok nem törli el a különbségeket köztünk. Ami azt illeti, épp ellenkezőleg, kiemeli azokat. Bemutatja nem csupán a bonyolultságokat, amik a különböző emberi lényekben lejátszódó folyamatokban találhatóak meg, hanem a bonyolultságokat, amelyek minden önálló emberben megtalálhatóak. Nem arról van szó, hogy túl sok dobozunk volt, hanem túl kevés.
At some point I realized that my mission to photograph "gays" was inherently flawed, because there were a million different shades of gay. Here I was trying to help, and I had perpetuated the very thing I had spent my life trying to avoid -- yet another box. At some point I added a question to the release form that asked people to quantify themselves on a scale of one to 100 percent gay. And I watched so many existential crises unfold in front of me. (Laughter) People didn't know what to do because they had never been presented with the option before. Can you quantify your openness?
Rájöttem, hogy a küldetésem, hogy melegeket fotózzak, magából fakadóan hibás volt, mert a melegnek egy millió különböző árnyalata van. Ott voltam én, segíteni próbáltam, és megerősítettem azt az egy dolgot, amit egész életemben próbáltam elkerülni -- még egy dobozt. Egy ponton hozzáadtam még egy kérdést az hozzájárulási ívhez, amely arra kérte az embereket, hogy helyezzék el magukat 1-100%-ig terjedő meleg skálán. És annyi egzisztencia-válságot néztem végig. (Nevetés) Az emberek nem tudták, mit csináljanak, mert még soha nem ajánlottak fel nekik választási lehetőséget. Tudod számszerűsíteni a nyitottságodat?
Once they got over the shock, though, by and large people opted for somewhere between 70 to 95 percent or the 3 to 20 percent marks. Of course, there were lots of people who opted for a 100 percent one or the other, but I found that a much larger proportion of people identified as something that was much more nuanced. I found that most people fall on a spectrum of what I have come to refer to as "Grey."
Amint túljutottak a sokkon, az emberek nagy része valahova a 70 és a 90% közé lőtte be magát, vagy a 3 és 20% közé. Persze, voltak olyanok is, akik 100%-ig egyiknek vagy másiknak vallották magukat, de sokkal nagyobb volt azoknak az aránya, akik valami sokkal árnyaltabbnak vallották magukat. Rájöttem, hogy a legtöbb ember egy olyan spektrumba esik, amit én csak úgy hívok: "Szürke".
Let me be clear though -- and this is very important -- in no way am I saying that preference doesn't exist. And I am not even going to address the issue of choice versus biological imperative, because if any of you happen to be of the belief that sexual orientation is a choice, I invite you to go out and try to be grey. I'll take your picture just for trying. (Laughter) What I am saying though is that human beings are not one-dimensional. The most important thing to take from the percentage system is this: If you have gay people over here and you have straight people over here, and while we recognize that most people identify as somewhere closer to one binary or another, there is this vast spectrum of people that exist in between.
Hadd legyek világos -- és ez nagyon fontos -- egyáltalán nem állítom, hogy nem létezik preferencia. És biztosan nem fogok belemenni a választás vagy a biológiai kötelezettség problémájába, mert ha valamelyikőtök is azt hiszi, hogy a szexualitás döntés kérdése, legyetek a vendégeim, próbáljatok meg szürkék lenni. Lefotózlak titeket, csak mert megpróbáltátok. (Nevetés) Amit mondani szeretnék, az az, hogy az emberi lények nem egy dimenziósak. A legfontosabb következtetés, amit levonhatunk a százalékos rendszerből, az ez: Ha itt vannak a meleg emberek, itt pedig a heterók, amíg mi felismerjük, hogy a legtöbb ember közelebb helyezi magát az egyik opcióhoz, vagy a másikhoz, van az embereknek egy hatalmas spektruma, ami a kettő között létezik.
And the reality that this presents is a complicated one. Because, for example, if you pass a law that allows a boss to fire an employee for homosexual behavior, where exactly do you draw the line? Is it over here, by the people who have had one or two heterosexual experiences so far? Or is it over here by the people who have only had one or two homosexual experiences thus far? Where exactly does one become a second-class citizen?
És a valóság, ami ebből következik, tényleg bonyolult. Mert, például, ha elfogadsz egy törvényt, ami megengedi a főnöknek, hogy elbocsássa az alkalmazottját homoszexuális viselkedésért, hol tudod pontosan meghúzni a vonalat? Itt van, az embereknél, akiknek egy-két heteroszexuális tapasztalata van eddig? Vagy itt van, az embereknél, akiknek egy-két homoszexuális tapasztalata van eddig? Hol válik valaki pontosan másodosztályú állampolgárrá?
Another interesting thing that I learned from my project and my travels is just what a poor binding agent sexual orientation is. After traveling so much and meeting so many people, let me tell you, there are just as many jerks and sweethearts and Democrats and Republicans and jocks and queens and every other polarization you can possibly think of within the LGBT community as there are within the human race. Aside from the fact that we play with one legal hand tied behind our backs, and once you get past the shared narrative of prejudice and struggle, just being other than straight doesn't necessarily mean that we have anything in common.
A másik érdekes dolog, amire rájöttem a tervem, az utazásaim közben, az az, hogy milyen szegényes megkötés a szexuális irányultság. Miután ennyit utaztam, és ilyen sok emberrel találkoztam, hadd mondjam el nektek, pont annyi bunkó és édespofa, demokrata és republikánus, atléta és királynő, és bármilyen más polarizáció van az LMBT közösségben, amennyit csak el tudsz képzelni; pont annyi, amennyi az emberi fajon belül megtalálható. Félretéve, hogy mi egy jogi kezet hátrakötve játszunk, és amint túljutsz az előítélet és szenvedés közös narratíváján, csupán az, hogy nem vagyunk heterók, nem azt jelenti, hogy van bennünk bármi közös.
So in the endless proliferation of faces that Self Evident Truths is always becoming, as it hopefully appears across more and more platforms, bus shelters, billboards, Facebook pages, screen savers, perhaps in watching this procession of humanity, something interesting and useful will begin to happen. Hopefully these categories, these binaries, these over-simplified boxes will begin to become useless and they'll begin to fall away. Because really, they describe nothing that we see and no one that we know and nothing that we are. What we see are human beings in all their multiplicity. And seeing them makes it harder to deny their humanity. At the very least I hope it makes it harder to deny their human rights.
Szóval, az arcok soha nem végződő burjánzása, amivé a Magától Értetődő igazságok válik, amint remélhetőleg több és több felületen megjelenik, buszmegállók, hirdetőtáblák, Facebook oldalak, képernyőkímélők, talán az emberiesség felvonulását nézve, valami érdekes és hasznos kezdhet megtörténni. Remélhetőleg ezek a kategóriák, ezek az oldalak, ezek a túlságosan leegyszerűsített dobozok, haszontalanná válnak, és lassan eltűnnek. Mert tényleg, semmit nem írnak le abból, amit mi látunk, semmit abból, amit tudunk, vagy akik vagyunk. Mert amit mi látunk, azok emberi lények, sokszerűségükben. És az, hogy látjuk őket, megnehezíti az emberiességük letagadását. Legalábbis remélem, hogy megnehezíti az emberi jogaik letagadását.
So is it me particularly that you would choose to deny the right to housing, the right to adopt children, the right to marriage, the freedom to shop here, live here, buy here? Am I the one that you choose to disown as your child or your brother or your sister or your mother or your father, your neighbor, your cousin, your uncle, the president, your police woman or the fireman? It's too late. Because I already am all of those things. We already are all of those things, and we always have been. So please don't greet us as strangers, greet us as your fellow human beings, period.
Én vagyok az, akitől megfosztanád a lakhatás jogát, az örökbefogadás jogát, a házasság jogát, a szabadságot, hogy itt vásároljak, itt éljek, itt vegyek? Én vagyok az, akit úgy döntöttél, kitagadsz, a gyermekedként, fivéredként, nővéredként, anyádként, apádként, szomszédodként, unokatestvéredként, a nagybátyádként, az elnökként, rendőrként vagy tűzoltóként? Túl késő. Mert ez a sok dolog már mind vagyok. Mi már mind ezek a dolgok vagyunk, és mindig is azok voltunk. Szóval kérlek, ne úgy fogadj minket, mint idegeneket, fogadj minket, mint egyenrangú emberi lényeket, és pont.
Thank you.
Köszönöm.
(Applause)
(Taps)