We live in a world increasingly tyrannized by the screen, by our phones, by our tablets, by our televisions and our computers. We can have any experience that we want, but feel nothing. We can have as many friends as we want, but have nobody to shake hands with.
Olyan világban élünk, amelyet egyre jobban ural a képernyő: a telefon, a tablet, a televízió, a számítógép képernyője. Bármit megtapasztalhatunk, amit akarunk, de nem élhetünk át semmit. Annyi barátunk lehet, amennyit csak akarunk, de nincs, akivel kezet rázhatunk.
I want to take you to a different kind of world, the world of the imagination, where, using this most powerful tool that we have, we can transform both our physical surroundings, but in doing so, we can change forever how we feel and how we feel about the people that we share the planet with.
El szeretném kalauzolni önöket egy másfajta világba, a képzelet világába, amelyben létező legerősebb eszközünket, a képzeletet használva át tudjuk alakítani fizikai környezetünket, és eközben meg tudjuk változtatni végérvényesen, ahogyan érzünk, és ahogyan azokkal kapcsolatban érzünk, akikkel osztozunk e bolygón.
My company, Artichoke, which I cofounded in 2006, was set up to create moments. We all have moments in our lives, and when we're on our deathbeds, we're not going to remember the daily commute to work on the number 38 bus or our struggle to find a parking space every day when we go to the shop. We're going to remember those moments when our kid took their first step or when we got picked for the football team or when we fell in love. So Artichoke exists to create moving, ephemeral moments that transform the physical world using the imagination of the artist to show us what is possible. We create beauty amongst ruins. We reexamine our history. We create moments to which everyone is invited, either to witness or to take part.
Cégemet, az Artichoke-t, 2006-ban alapítottuk, hogy emlékezetes pillanatokat teremtsünk. Mindannyiunknak vannak ilyen pillanataink, és halálos ágyunkon nem arra fogunk emlékezni, ahogy dolgozni jártunk a 38-as busszal, vagy napi harcainkra a parkolóhelyért, amikor vásárolni megyünk. Gyermekeink első lépéseire fogunk emlékezni, vagy arra, amikor beválogattak a focicsapatba, vagy amikor szerelmesek lettünk. Az Artichoke feladata, hogy múlékony, megindító pillanatokat hozzon létre, amelyek átalakítják a fizikai világot a művészi képzeletet felhasználva, hogy megmutassuk, mi minden lehetséges. Gyönyörűséget hozunk létre a romok közt. Felülírjuk saját történetünket. Olyan pillanatokat teremtünk, amelyek mindenkit hívnak, hogy tanúi vagy részesei legyenek.
It all started for me way back in the 1990s, when I was appointed as festival director in the tiny British city of Salisbury. You'll probably have heard of it. Here's the Salisbury Cathedral, and here's the nearby Stonehenge Monument, which is world-famous. Salisbury is a city that's been dominated for hundreds of years by the Church, the Conservative Party and the army. It's a place where people really love to observe the rules. So picture me on my first year in the city, cycling the wrong way down a one-way street, late. I'm always late. It's a wonder I've even turned up today.
Az egész az 1990-es években kezdődött, amikor kineveztek egy kicsiny brit város, Salisbury fesztiváligazgatójának. Talán hallottak róla. Itt a Salisbury katedrális, és itt a közeli Stonehenge, amit ismer az egész világ. Salisbury városában évszázadokon keresztül az egyház, a konzervatív párt és a hadsereg volt az úr. Olyan hely ez, ahol az emberek valóban szeretik betartani a szabályokat. Tehát képzeljenek el engem az első évemben ebben a városban, a rossz irányban kerekezve egy egyirányú utcán, késésben. Én mindig késésben vagyok. Csoda, hogy ma ezt elkerültem.
(Laughter)
(Nevetés)
A little old lady on the sidewalk helpfully shouted at me, "My dear, you're going the wrong way!"
Egy apró, idős asszony a járdáról segítőkészen kiabált: "Kedvesem, rossz irányba tart!"
Charmingly -- I thought -- I said, "Yeah, I know."
Elbűvölően – így gondoltam – válaszoltam neki: "Igen, tudom!"
"I hope you die!" she screamed.
"Remélem meghalsz" – kiáltotta.
(Laughter)
(Nevetés)
And I realized that this was a place where I was in trouble. And yet, a year later, persuasion, negotiation -- everything I could deploy -- saw me producing the work. Not a classical concert in a church or a poetry reading, but the work of a French street theater company who were telling the story of Faust, "Mephistomania," on stilts, complete with handheld pyrotechnics.
Rájöttem, hogy ez problémás hely számomra. És mégis, egy évvel később, a rábeszélés, a megegyezés – minden, amit be tudtam vetni – hozzásegített, hogy megvalósítsam a tervet. Nem egy szokásos templomi koncert volt, vagy versolvasás, hanem egy francia utcaszínház műsora Faust történetével. "Mephistománia" gólyalábakon, kiegészítve kézi pirotechnikával.
The day after, the same little old lady stopped me in the street and said, "Were you responsible for last night?"
Azután másnap ugyanaz az öreg néni állított meg az utcán, és azt kérdezte: "Maga volt a tegnapi este felelőse?"
I backed away.
Megijedtem.
(Laughter)
(Nevetés)
"Yes."
"Igen."
"When I heard about it," she said, "I knew it wasn't for me. But Helen, my dear, it was."
"Mikor hallottam róla – mondta –, tudtam, nem nekem szól. De hát Helen, kedvesem, mégis nekem szólt!"
So what had happened? Curiosity had triumphed over suspicion, and delight had banished anxiety.
Tehát mi történt? A kíváncsiság legyőzte a gyanakvást, az élvezet elűzte a szorongást.
So I wondered how one could transfer these ideas to a larger stage and started on a journey to do the same kind of thing to London. Imagine: it's a world city. Like all our cities, it's dedicated to toil, trade and traffic. It's a machine to get you to work on time and back, and we're all complicit in wanting the routines to be fixed and for everybody to be able to know what's going to happen next. And yet, what if this amazing city could be turned into a stage, a platform for something so unimaginable that would somehow transform people's lives? We do these things often in Britain. I'm sure you do them wherever you're from. Here's Horse Guards Parade. And here's something that we do often. It's always about winning things. It's about the marathon or winning a war or a triumphant cricket team coming home. We close the streets. Everybody claps. But for theater? Not possible.
Elgondolkodtam, hogyan lehetne ezt nagyobb léptékben csinálni, és elkezdődött egy kaland, hogy ugyanilyen dolgokat csináljunk Londonban. Képzeljék el, egy világváros! A meló, a vásárlás és a közlekedés körül forog itt minden, mint minden városunkban. Ez egy gépezet, ami elvisz dolgozni, majd hazahoz, cinkosai vagyunk mindannyian, igényeljük a rutin kiszámíthatóságát, és hogy mindenki tudja, mi következik. Mi lenne mégis, ha ez a csodálatos város átváltozna színpaddá, valami egészen elképzelhetetlen dolog helyszínévé, ami valahogy átformálná az emberek életét? Sokszor csinálunk ilyesmit Britanniában. Biztosan önök is, ahol élnek. Ez itt a lovas testőrség felvonulása. És van itt valami, amit gyakran teszünk, és mindig a győzelemről szól. Legyen szó maratonról, háborús győzelemről, a győztes krikettcsapat hazaérkezéséről. Lezárjuk az utcákat. Mindenki tapsol. Na de hogy színi előadásnak? Képtelenség.
Except a story told by a French company: a saga about a little girl and a giant elephant that came to visit for four days. And all I had to do was persuade the public authorities that shutting the city for four days was something completely normal.
Leszámítva egy történetet, amit egy francia társulat adott elő: mese egy kislányról és egy hatalmas elefántról, ami négy napra érkezett látogatóba, Nekem annyi teendőm volt csupán, hogy meggyőzzem a hatóságokat. hogy teljesen normális dolog lezárni a várost négy napra.
(Laughter)
(Nevetés)
No traffic, just people enjoying themselves, coming out to marvel and witness this extraordinary artistic endeavor by the French theater company Royal de Luxe.
Nincs közlekedés, csak önfeledt emberek, akik előbújtak, hogy ámuljanak, és szemtanúi legyenek a francia Royal de Luxe színháztársulat különleges produkciójának.
It was a seven-year journey, with me saying to a group of men -- almost always men -- sitting in a room, "Eh, it's like a fairy story with a little girl and this giant elephant, and they come to town for four days and everybody gets to come and watch and play." And they would go, "Why would we do this? Is it for something? Is it celebrating a presidential visit? Is it the Entente Cordiale between France and England? Is it for charity? Are you trying to raise money?" And I'd say, "None of these things." And they'd say, "Why would we do this?"
Ez egy hétéves kaland volt: próbálok meggyőzni egy csoportnyi embert egy teremben – többségük férfi –, hogy olyan ez, mint egy tündérmese egy kislányról és egy óriás elefántról, négy napra jönnek a városba, és mindenki eljöhet, megnézheti és játszhat. És ők faggatnak: "De miért engedélyeznénk? Milyen alkalomból? Egy elnöki látogatás tiszteletére? A Franciaország és Anglia közötti baráti kapcsolatok ápolása érdekében? Vagy jótékonykodásból? Ez valami adománygyűjtés? Azt mondtam: "Egyik sem." Azt kérdezték: "Akkor miért tennénk?"
But after four years, this magic trick, this extraordinary thing happened. I was sitting in the same meeting I'd been to for four years, saying, "Please, please, may I?" Instead of which, I didn't say, "Please." I said, "This thing that we've been talking about for such a long time, it's happening on these dates, and I really need you to help me." This magic thing happened. Everybody in the room somehow decided that somebody else had said yes.
De négy évvel később bejött a trükk, fantasztikus dolog történt. Ültem ugyanazon a megbeszélésen, mint négy éve, amikor ezt kérdeztem: "Kérem, kérem, ugye megcsinálhatom?" Most viszont nem azt mondtam, "kérem", hanem azt: "Ekkor és ekkor lesz, amiről olyan régóta beszélünk, de tényleg szükségem van némi segítségre." És megtörtént a csoda. A teremben mindenki úgy vélte, hogy valaki más mondott igent.
(Laughter)
(Nevetés)
(Applause)
(Taps)
They decided that they were not being asked to take responsibility, or maybe the bus planning manager was being asked to take responsibility for planning the bus diversions, and the council officer was being asked to close the roads, and the transport for London people were being asked to sort out the Underground. All these people were only being asked to do the thing that they could do that would help us. Nobody was being asked to take responsibility. And I, in my innocence, thought, "Well, I'll take responsibility," for what turned out to be a million people on the street.
Mindenki úgy vélte, hogy őt senki nem kérte meg, hogy felelősséget vállaljon, lehet, hogy a buszközlekedés irányítóját kérték fel, hogy vállalja a felelősséget a buszok eltereléséért, az önkormányzatot, hogy zárják le az utakat, és a londoni közlekedési vállalatot, hogy oldják meg a metróközlekedést. Mindenkit csak arra kértünk, hogy tegye meg, ami módjában áll, és az már segítség nekünk. Senkit nem kértünk, hogy vállalja a felelősséget. És én naivan azt gondoltam, majd én leszek a felelős azért, ami, mint kiderült, egymillió emberrel történik az utcán.
It was our first show.
Ez volt az első előadásunk.
(Applause)
(Taps)
It was our first show, and it changed the nature of the appreciation of culture, not in a gallery, not in a theater, not in an opera house, but live and on the streets, transforming public space for the broadest possible audience, people who would never buy a ticket to see anything.
Ez az első előadás megváltoztatta, amit a kultúráról gondolunk, nemcsak a galériákban, színházakban vagy az operában van helye, de az utcán is, élőben, a nyilvános teret nézőtérré változtatva a legszélesebb közönségnek, olyanoknak, akik sosem vesznek jegyet semmire.
So there we were. We'd finished, and we've continued to produce work of this kind. As you can see, the company's work is astonishing, but what's also astonishing is the fact that permission was granted. And you don't see any security. And this was nine months after terrible terrorist bombings that had ripped London apart.
Tehát itt tartottunk. Befejeztük, és folytattuk az ilyesféle előadások létrehozást. Amint látják, a társulat munkája elképesztő, de elképesztő volt az is, hogy megkaptuk az engedélyt. És sehol egy biztonsági ember. Ez kilenc hónappal volt a szörnyű terrorista robbantás után, ami Londont darabokra tépte.
So I began to wonder whether it was possible to do this kind of stuff in even more complicated circumstances. We turned our attention to Northern Ireland, the North of Ireland, depending on your point of view. This is a map of England, Scotland, Wales and Ireland, the island to the left. For generations, it's been a place of conflict, the largely Catholic republic in the south and the largely Protestant loyalist community -- hundreds of years of conflict, British troops on the streets for over 30 years. And now, although there is a peace process, this is today in this city, called Londonderry if you're a loyalist, called Derry if you're a Catholic. But everybody calls it home. And I began to wonder whether there was a way in which the community tribalism could be addressed through art and the imagination.
Kezdtem kíváncsi lenni, meg lehet-e csinálni az ilyesmit még ennél is rázósabb körülmények között. A figyelmünket Észak-Írország felé fordítottuk, illetve Írország északi része felé, kinek így, kinek úgy. Ez itt Anglia, Skócia, és Wales, ez a sziget balra pedig Írország, konfliktusok színtere generációk óta. Délen a jórészt katolikus köztársaság, és az uralkodóhoz hű protestáns közösség – századok óta tartó konfliktus, 30 év óta brit katonaság az utcákon. És most is, bár egy békefolyamatban vagyunk, itt ez a város, amit a lojalisták Londonderrynek neveznek, a katolikusok meg Derrynek, de mindannyian otthonuknak. Kezdtem kíváncsi lenni, vajon van-e mód arra, hogy célba vegyük a törzsi megosztottságot a művészet és a képzelet eszközeivel.
This is what the communities do, every summer, each community. This is a bonfire filled with effigies and insignia from the people that they hate on the other side. This is the same from the loyalist community. And every summer, they burn them. They're right in the center of town.
Ezt minden nyáron megteszik a közösségek, mindegyik közösség. Ez itt egy máglya a másik oldal gyűlölt személyiségeinek képmásaiból és jelvényeiből. Ugyanez megy a lojalisták közösségében is. És ezt az égetést minden nyáron eljátsszák. Itt, a városközpontban.
So we turned to here, to the Nevada desert, to Burning Man, where people also do bonfires, but with a completely different set of values. Here you see the work of David Best and his extraordinary temples, which are built during the Burning Man event and then incinerated on the Sunday.
Tehát ide, a Nevada sivataghoz, a Burning Manhez fordultunk, ahol szintén máglyát raknak, de egészen más értékrend alapján. Itt láthatják David Best munkáját, különleges templomait, amelyek a Burning Man fesztivál alatt épültek, aztán felégetik vasárnap.
So we invited him and his community to come, and we recruited from both sides of the political and religious divide: young people, unemployed people, people who would never normally come across each other or speak to each other. And out of their extraordinary work rose a temple to rival the two cathedrals that exist in the town, one Catholic and one Protestant. But this was a temple to no religion, for everyone, for no community, but for everyone. And we put it in this place where everyone told me nobody would come. It was too dangerous. It sat between two communities. I just kept saying, "But it's got such a great view."
Meghívtuk őt és közösségét, fiatalokat, munkanélkülieket toboroztunk mindkét politikai, vallási közösségből, olyanokat, akik egyébként sosem találkoznának, állnának szóba egymással. Közös munkájuk eredményeként felépült egy templom, ez volt az ellenpont a város már létező két másik "katedrálisa", a katolikus és a protestáns mellett. Ez a templom nem egyik vagy másik vallásé vagy közösségé volt, hanem mindenkié. Ide raktuk, ahová – mindenki azt mondta – úgysem jön el senki. Túl veszélyes, a két közösség közt van. Azt ismételgettem: "De remek a kilátás".
(Laughter)
(Nevetés)
And again, that same old question: Why wouldn't we do this?
És újra, ugyanaz a régi kérdés: Miért ne csinálnánk meg?
What you see in the picture is the beginning of 426 primary school children who were walked up the hill by the head teacher, who didn't want them to lose this opportunity. And just as happens in the Nevada desert, though in slightly different temperatures, the people of this community, 65,000 of them, turned out to write their grief, their pain, their hope, their hopes for the future, their love. Because in the end, this is only about love.
Amit a képen látnak, ahogy 426 kisdiák elindul, fel a dombra az igazgatójukkal, aki nem akarta őket megfosztani ettől lehetőségtől. Pont úgy, ahogy a Nevada sivatagban, bár kissé másmilyen volt ott a klíma, ebből a közösségből 65 000-en leírták gyászukat, fájdalmukat, reményüket, a jövőbe vetett hitüket, szeretetüket. Végül minden a szeretetről szól.
They live in a post-conflict society: lots of post-traumatic stress, high suicide. And yet, for this brief moment -- and it would be ridiculous to assume that it was more than that -- somebody like Kevin -- a Catholic whose father was shot when he was nine, upstairs in bed -- Kevin came to work as a volunteer. And he was the first person to embrace the elderly Protestant lady who came through the door on the day we opened the temple to the public. It rose up. It sat there for five days. And then we chose -- from our little tiny band of nonsectarian builders, who had given us their lives for this period of months to make this extraordinary thing -- we chose from them the people who would incinerate it.
Ezek az emberek egy konfliktusokon átesett társadalomban élnek, sokan szenvednek poszttraumás stresszben, magas az öngyilkosságok száma. És most, ebben a röpke pillanatban – és képtelenség lenne feltételezni, hogy ennél több lenne – valaki, mint Kevin – egy katolikus, aki kilencéves volt, amikor apját lelőtték, otthon, az emeleten, az ágyában – Kevin eljött, hogy önkéntesként dolgozzon. Elsőként ölelte meg azt az idős protestáns asszonyt, aki bejött a templomba, amikor megnyitottuk a közönségnek. Ott magasodott. Öt napig állt. Kiválasztottunk egy maroknyi csapatot a felekezeten kívüli építők közül, azok közül, akik ezeket a hónapokat nekünk adták az életükből, kiválasztottuk, hogy ők tegyék meg ezt a rendkívüli dolgot – gyújtsák fel az építményt.
And here you see the moment when, witnessed by 15,000 people who turned out on a dark, cold, March evening, the moment when they decided to put their enmity behind them, to inhabit this shared space, where everybody had an opportunity to say the things that had been unsayable, to say out loud, "You hurt me and my family, but I forgive you." And together, they watched as members of their community let go of this thing that was so beautiful, but was as hard to let go of as those thoughts and feelings that had gone into making it.
Itt látják a pillanatot, melynek 15 ezren voltak a szemtanúi, akik kijöttek a hideg, sötét márciusi estén, a pillanatot, amikor elhatározták, maguk mögött hagyják az ellenségeskedést, hogy itt éljenek, ebben a közös térben, ahol mindenki kimondhatja, ami korábban kimondhatatlan volt, hogy kimondja hangosan: "Bántottál engem és a családomat, de megbocsájtok neked". És együtt nézték, ahogy közösségük tagjai hagyják semmibe veszni azt a gyönyörűséget, amit pont olyan nehéz volt veszni hagyni, mint azokat a gondolatokat és érzéseket, amelyektől ez a közös élmény szabadította meg őket.
(Music)
(Zene)
Thank you.
Köszönöm.
(Applause)
(Taps)