I was one of the only kids in college who had a reason to go to the P.O. box at the end of the day, and that was mainly because my mother has never believed in email, in Facebook, in texting or cell phones in general. And so while other kids were BBM-ing their parents, I was literally waiting by the mailbox to get a letter from home to see how the weekend had gone, which was a little frustrating when Grandma was in the hospital, but I was just looking for some sort of scribble, some unkempt cursive from my mother.
Az egyetemen azon kevesek egyike voltam, akiknek valóban volt okuk a levelesládához menni a nap végén, és ez leginkább azért volt, mert édesanyám soha nem hitt az email, a Facebook, az SMS vagy a mobiltelefon erejében. Így történt, hogy amíg mások SMS-ben beszélgettek a szüleikkel, én szó szerint a postaláda mellett vártam, hogy jöjjön egy levél arról, hogy ment a hétvége, ami kicsit frusztráló volt, amikor a nagyi kórházban volt, de így is vártam, hogy jöjjön valami firkálás, valami rendetlen dőlt betűs írás édesanyámtól.
And so when I moved to New York City after college and got completely sucker-punched in the face by depression, I did the only thing I could think of at the time. I wrote those same kinds of letters that my mother had written me for strangers, and tucked them all throughout the city, dozens and dozens of them. I left them everywhere, in cafes and in libraries, at the U.N., everywhere. I blogged about those letters and the days when they were necessary, and I posed a kind of crazy promise to the Internet: that if you asked me for a hand-written letter, I would write you one, no questions asked. Overnight, my inbox morphed into this harbor of heartbreak -- a single mother in Sacramento, a girl being bullied in rural Kansas, all asking me, a 22-year-old girl who barely even knew her own coffee order, to write them a love letter and give them a reason to wait by the mailbox.
És így amikor New Yorkba költöztem az egyetem után, és a depresszió teljesen váratlanul arcon csapott, azt az egy dolgot tettem, amire gondolni tudtam abban az időben. Ugyanolyan leveleket írtam, amelyeket édesanyámtól kaptam, csak idegeneknek, és elrejtettem őket városszerte, tucatjával. Mindenhol otthagytam őket, kávézókban és könyvtárakban, az ENSZ-nél, mindenhol. Blogot írtam a levelekről, és a napokról, amikor akkora szükség volt rájuk, és egyfajta őrült ígéretet tettem az internetnek: ha kérsz tőlem egy kézzel írt levelet, megírom neked, minden további kérdés nélkül. Másnapra a postaládám átváltozott az összetört szívek kikötőjévé, egy egyedülálló anya Sacramento-ban, egy Kansas-i lány, akit piszkálnak az iskolában, mindannyian tőlem várva a választ, a 22 éves lánytól, aki alig tudta a saját kávérendelését leadni, tőlem várták, hogy írjak nekik egy szeretetteljes levelet, hogy okot adjak arra, hogy a postaláda mellett várjanak.
Well, today I fuel a global organization that is fueled by those trips to the mailbox, fueled by the ways in which we can harness social media like never before to write and mail strangers letters when they need them most, but most of all, fueled by crates of mail like this one, my trusty mail crate, filled with the scriptings of ordinary people, strangers writing letters to other strangers not because they're ever going to meet and laugh over a cup of coffee, but because they have found one another by way of letter-writing.
Nos, ma egy olyan világméretű szervezetet vezetek, ami köszönhető azoknak a bizonyos utaknak a postaládához, ami lehetséges hála annak, hogy kihasználtuk a közösségi médiát úgy, ahogy eddig még soha, hogy idegeneknek írjunk és levelezzünk velük akkor, amikor a legnagyobb szükségük van rá; de leginkább mégis köszönhető ez a szervezet egy olyan levelesládának, mint amilyen ez is, a hűséges levelesládámnak, telis-tele mindennapi emberek írásaival, idegenek írnak idegeneknek, és nem azért, mert valaha majd találkoznak és egy jót nevetnek együtt egy csésze kávé felett, hanem mert megtalálták egymást a levélíráson keresztül.
But, you know, the thing that always gets me about these letters is that most of them have been written by people that have never known themselves loved on a piece of paper. They could not tell you about the ink of their own love letters. They're the ones from my generation, the ones of us that have grown up into a world where everything is paperless, and where some of our best conversations have happened upon a screen. We have learned to diary our pain onto Facebook, and we speak swiftly in 140 characters or less.
De, tudjátok, a dolog, ami mindig megfog ezekben a levelekben az az, hogy legtöbbjük olyan emberek keze által íródott, akik soha nem érezték egy darab papíron keresztül, hogy szeretik őket. Nem tudnának mesélni az ő szeretetteljes leveleik tintájáról. Ők az én generációm tagjai, egyek közülünk, akik olyan világban nőttek fel, ahol minden papírmentes, ahol néhány a legjobb beszélgetéseink közül egy monitoron történt. Mind megtanultuk, hogyan naplózzuk a fájdalmunkat Facebook-on, és nagyon jól tudunk 140 vagy kevesebb karakterben beszélni.
But what if it's not about efficiency this time? I was on the subway yesterday with this mail crate, which is a conversation starter, let me tell you. If you ever need one, just carry one of these. (Laughter) And a man just stared at me, and he was like, "Well, why don't you use the Internet?" And I thought, "Well, sir, I am not a strategist, nor am I specialist. I am merely a storyteller." And so I could tell you about a woman whose husband has just come home from Afghanistan, and she is having a hard time unearthing this thing called conversation, and so she tucks love letters throughout the house as a way to say, "Come back to me. Find me when you can." Or a girl who decides that she is going to leave love letters around her campus in Dubuque, Iowa, only to find her efforts ripple-effected the next day when she walks out onto the quad and finds love letters hanging from the trees, tucked in the bushes and the benches. Or the man who decides that he is going to take his life, uses Facebook as a way to say goodbye to friends and family. Well, tonight he sleeps safely with a stack of letters just like this one tucked beneath his pillow, scripted by strangers who were there for him when.
De mi van akkor, ha ezúttal nem a hatékonyság a cél? A metrón ültem tegnap ezzel a levelesládával, ami remek beszélgetés-kezdeményező, meg kell hagyni. Ha valaha beszélgetnél, cipelj magaddal egy ilyet. (Nevetés) És ez a férfi csak bámult rám, valahogy úgy, hogy: "Hát, te miért nem használod az internetet?" Én pedig azt gondoltam magamban: "Nos, uram, nem vagyok egy stratéga, nem vagyok specialista. Pusztán elbeszélő vagyok." És így tudnék nektek mesélni arról a nőről, akinek a férje most jött haza Afganisztánból, és a nőnek most nehezére esik felfedezni ezt a dolgot, amit úgy hívnak beszélgetés, úgyhogy szerelmesleveleket dugdos el az egész házban, mintha azt mondaná: "Gyere vissza hozzám. Találj meg, amikor tudsz." Vagy a lányról, aki úgy döntött szeretetteljes leveleket hagy szerte az egyetemen, Dubuque, Iowa-ban, hogy másnap azt lássa, hogy a fáradalmai végigsöpörtek az egyetemen, és az egész udvaron szeretetteljes levelek lógnak a fákról, levelek vannak eldugva a bokrok és padok mögé. Vagy a férfiről, aki eldönti, hogy elveszi az életét, és a Facebook-ot használja arra, hogy elköszönjön a barátaitól és családjától. Nos, ma éjjel biztonságban alszik egy nagy kupac levéllel, pont egy ilyennel a párnája alá gyűrve, amit idegenek írtak alá, akik ott voltak neki, amikor a szükség úgy hozta.
These are the kinds of stories that convinced me that letter-writing will never again need to flip back her hair and talk about efficiency, because she is an art form now, all the parts of her, the signing, the scripting, the mailing, the doodles in the margins. The mere fact that somebody would even just sit down, pull out a piece of paper and think about someone the whole way through, with an intention that is so much harder to unearth when the browser is up and the iPhone is pinging and we've got six conversations rolling in at once, that is an art form that does not fall down to the Goliath of "get faster," no matter how many social networks we might join. We still clutch close these letters to our chest, to the words that speak louder than loud, when we turn pages into palettes to say the things that we have needed to say, the words that we have needed to write, to sisters and brothers and even to strangers, for far too long. Thank you. (Applause) (Applause)
Ezek azok a történetek, amik meggyőztek, hogy a levélírásnak soha többet nem kell hátradobnia a haját, és nem kell a hatékonyságról beszélnie, mert ő már a művészet egy formája, az összes része, az aláírás, a kézírás, a postázás, a firkák a margókon. Maga a puszta tény, hogy valaki leül, elővesz egy darab papírt, és gondol valakire, egész végig, egy olyan szándékkal, amit sokkal nehezebb felfedezni, amikor a böngésző meg van nyitva, az iPhone folyamatosan pittyeg, és hat különböző beszélgetést folytatunk egyszerre, ez a művészet egy olyan formája, ami nem esik el a "legyél gyorsabb" Góliátjával szemben, és nem számít, hány közösségi hálóhoz csatlakozunk még. Még mindig a mellkasunkhoz szorítjuk ezeket a leveleket, a szavakat, amik hangosabban szólnak a hangosnál, amikor palettává változtatjuk a lapokat, hogy elmondjuk a dolgokat, amiket túl régóta el kellett mondanunk, a szavakat, amiket le kellett írnunk, nővéreinknek és bátyjainknak, még idegeneknek is, Köszönöm. (Taps) (Taps)