I grew up with my identical twin, who was an incredibly loving brother. Now, one thing about being a twin is, it makes you an expert at spotting favoritism. If his cookie was even slightly bigger than my cookie, I had questions. And clearly, I wasn't starving.
Egypetéjű ikerpár tagjaként nőttem fel, testvérem rendkívüli szeretetét élvezve. Ikernek születni azzal is jár, hogy az ember nagy szakértővé válik a kivételezés felismerésében. Ha az ő sütije picivel is nagyobb volt, mint az enyém, már szóvá tettem. Pedig nyilvánvalóan nem éheztem.
(Laughter)
(Nevetés)
When I became a psychologist, I began to notice favoritism of a different kind; and that is, how much more we value the body than we do the mind. I spent nine years at university earning my doctorate in psychology, and I can't tell you how many people look at my business card and say, "Oh -- a psychologist. So, not a real doctor," as if it should say that on my card.
Amikor pszichológus lettem, egy másfajta kivételezésre figyeltem fel, mégpedig arra, mennyivel többre értékeljük a testünket, mint a lelkünket. Kilenc évembe telt az egyetemen, hogy pszichológiából ledoktoráljak, az emberek többsége a névjegykártyámat látva mégis azt mondja: "Ó, pszichológus. Szóval akkor nem igazi orvos." Mintha ezt rá is kellene írnom a kártyámra.
[Dr. Guy Winch, Just a Psychologist (Not a Real Doctor)]
(Nevetés)
(Laughter)
This favoritism we show the body over the mind -- I see it everywhere.
A testünk előtérbe helyezése a lelkünkkel szemben mindenütt megfigyelhető. Nemrégiben egy barátom házában jártam,
I recently was at a friend's house, and their five-year-old was getting ready for bed. He was standing on a stool by the sink, brushing his teeth, when he slipped and scratched his leg on the stool when he fell. He cried for a minute, but then he got back up, got back on the stool, and reached out for a box of Band-Aids to put one on his cut. Now, this kid could barely tie his shoelaces, but he knew you have to cover a cut so it doesn't become infected, and you have to care for your teeth by brushing twice a day. We all know how to maintain our physical health and how to practice dental hygiene, right? We've known it since we were five years old. But what do we know about maintaining our psychological health? Well, nothing. What do we teach our children about emotional hygiene? Nothing. How is it that we spend more time taking care of our teeth than we do our minds? Why is it that our physical health is so much more important to us than our psychological health?
és az ötéves gyerekük éppen lefekvéshez készülődött. A mosdó előtt egy sámlin állva a fogát mosta, amikor megcsúszott, és felhorzsolta a lábát, ahogy leesett. Egy percet ha sírt, de aztán felkelt, felállt újra a sámlira, levett egy doboz ragtapaszt és rátett egyet a sebére. Ez a gyerek még alig tudta bekötni a cipőfűzőjét, de azt tudta, hogy egy sebet be kell fedni, hogy el ne fertőződjön, és hogy a fogaink épségéért napi kétszer fogat kell mosnunk. Mindannyian tudjuk, hogyan kell a testi egészségünkről gondoskodni, és hogyan kell a fogainkat ápolni, igaz? Ötéves korunk óta tudjuk. De vajon mit tudunk arról, hogyan kell lelkünk egészségéről gondoskodni? Nos, semmit. Mit tanítunk gyermekeinknek a lelki egészségről? Semmit. Hogy van az, hogy több időt töltünk a fogaink ápolásával, mint elménk karbantartásával? Miért van az, hogy a fizikai egészségünk sokkal fontosabb számunkra, mint a lelki egészségünk?
We sustain psychological injuries even more often than we do physical ones, injuries like failure or rejection or loneliness. And they can also get worse if we ignore them, and they can impact our lives in dramatic ways. And yet, even though there are scientifically proven techniques we could use to treat these kinds of psychological injuries, we don't. It doesn't even occur to us that we should. "Oh, you're feeling depressed? Just shake it off; it's all in your head." Can you imagine saying that to somebody with a broken leg: "Oh, just walk it off; it's all in your leg."
A testi sérüléseknél sokkal gyakrabban szenvedünk el lelki sérüléseket, mint amilyen a kudarc, a visszautasítás, vagy a magány. Ezek ugyanúgy súlyosbodhatnak, ha nem veszünk róluk tudomást, és az életünket drámai módon befolyásolhatják. Mégis, bár léteznek tudományosan bizonyított módszerek az ilyen típusú lelki sérülések kezelésére, mégsem használjuk őket. Fel se merül bennünk, hogy kellene. "Ó, boldogtalan vagy? Hát rázd meg magad! Az egész csak a fejedben létezik." El tudják képzelni, hogy egy törött lábú embernek ezt mondják: "Ó, sétálj csak, attól elmúlik; Az egész csak a lábadban létezik."
(Laughter)
(Nevetés)
It is time we closed the gap between our physical and our psychological health. It's time we made them more equal, more like twins.
Itt az idő, hogy megszüntessük a testi és lelki egészségünk közt tátongó szakadékot. Itt az idő, hogy egyenlőbben kezeljük őket, mintha ikrek lennének.
Speaking of which, my brother is also a psychologist. So he's not a real doctor, either.
Ha már itt tartunk, a testvérem is pszichológus. Vagyis ő sem igazi orvos.
(Laughter)
(Nevetés)
We didn't study together, though. In fact, the hardest thing I've ever done in my life is move across the Atlantic to New York City to get my doctorate in psychology. We were apart then for the first time in our lives, and the separation was brutal for both of us. But while he remained among family and friends, I was alone in a new country. We missed each other terribly, but international phone calls were really expensive then, and we could only afford to speak for five minutes a week. When our birthday rolled around, it was the first we wouldn't be spending together. We decided to splurge, and that week, we would talk for 10 minutes.
De nem egy helyen tanultunk. Ami azt illeti, életem legnehezebb döntése az volt, amikor az Atlanti-óceánt átrepülve New Yorkba költöztem, hogy pszichológiából ledoktoráljak. Akkor voltunk életünkben először távol egymástól, és az elszakadás mindkettőnk számára kegyetlenül nehéz volt. De amíg ő család és barátok között maradt, én egyedül voltam egy új országban. Szörnyen hiányoztunk egymásnak, de a nemzetközi telefonhívások akkoriban nagyon drágák voltak, ezért csak heti öt perc beszélgetést engedhettünk meg magunknak. Amikor eljött a születésnapunk, az volt az első, amit nem együtt töltöttünk. Elhatároztuk, hogy kirúgunk a hámból, és azon a héten 10 percet beszélünk.
(Laughter)
Egész reggel a szobámban járkáltam fel és alá, a hívását várva --
I spent the morning pacing around my room, waiting for him to call -- and waiting ... and waiting. But the phone didn't ring. Given the time difference, I assumed, "OK, he's out with friends, he'll call later." There were no cell phones then. But he didn't. And I began to realize that after being away for over 10 months, he no longer missed me the way I missed him. I knew he would call in the morning, but that night was one of the saddest and longest nights of my life. I woke up the next morning. I glanced down at the phone, and I realized I had kicked it off the hook when pacing the day before. I stumbled out of bed, I put the phone back on the receiver, and it rang a second later. And it was my brother, and boy, was he pissed.
vártam és vártam, de a telefon nem csörgött. Az időeltolódás miatt arra gondoltam, "OK, biztos a barátaival van, majd később hív." Akkoriban nem voltak még mobiltelefonok. De nem hívott. És én kezdtem rádöbbenni, hogy 10 hónap távollét után már nem hiányoztam neki annyira, mint amennyire ő nekem. Tudtam, hogy reggel hívni fog, de az az éjszaka életem egyik legszomorúbb és leghosszabb éjszakája volt. Másnap reggel felébredtem, ránéztem a telefonra, és észrevettem, hogy a kagylót lerúgtam róla, amikor előző nap fel-alá járkáltam. Kikászálódtam az ágyból, visszatettem a kagylót a helyére, egy másodperc múlva már csengett is, a testvérem volt az, és pipa volt, de nagyon.
(Laughter)
(Nevetés)
It was the saddest and longest night of his life as well. Now, I tried to explain what happened, but he said, "I don't understand. If you saw I wasn't calling you, why didn't you just pick up the phone and call me?" He was right. Why didn't I call him? I didn't have an answer then. But I do today, and it's a simple one: loneliness.
Ez volt az ő életének is a legszomorúbb és leghosszabb éjszakája. Próbáltam megmagyarázni, mi történt, de ő azt mondta: "Nem értem. Ha láttad, hogy nem hívlak, miért nem vetted fel te a telefont, hogy felhívj? Igaza volt. Miért nem hívtam én? Akkor nem tudtam rá válaszolni, de ma már tudom, mi volt az oka. Nagyon egyszerű: a magányosság.
Loneliness creates a deep psychological wound, one that distorts our perceptions and scrambles our thinking. It makes us believe that those around us care much less than they actually do. It make us really afraid to reach out, because why set yourself up for rejection and heartache when your heart is already aching more than you can stand? I was in the grips of real loneliness back then, but I was surrounded by people all day, so it never occurred to me. But loneliness is defined purely subjectively. It depends solely on whether you feel emotionally or socially disconnected from those around you. And I did. There is a lot of research on loneliness, and all of it is horrifying. Loneliness won't just make you miserable; it will kill you. I'm not kidding. Chronic loneliness increases your likelihood of an early death by 14 percent. Fourteen percent! Loneliness causes high blood pressure, high cholesterol. It even suppress the functioning of your immune system, making you vulnerable to all kinds of illnesses and diseases. In fact, scientists have concluded that taken together, chronic loneliness poses as significant a risk for your long-term health and longevity as cigarette smoking. Now, cigarette packs come with warnings saying, "This could kill you." But loneliness doesn't. And that's why it's so important that we prioritize our psychological health, that we practice emotional hygiene. Because you can't treat a psychological wound if you don't even know you're injured. Loneliness isn't the only psychological wound that distorts our perceptions and misleads us.
A magányosság mély lelki sérülést okoz, olyat, ami eltorzítja az érzékelésünket, és összezavarja a gondolkodásunkat. Elhiteti velünk, hogy a körülöttünk élők sokkal kevésbé törődnek velünk mint valójában. Félni kezdünk attól, hogy mások iránt érdeklődést mutassunk, mert miért tegye ki magát az ember visszautasításnak és csalódásnak, amikor a szíve már úgyis jobban fáj, mint amit el tud viselni? Valódi magányosság uralkodott akkoriban rajtam, de mivel egész nap emberek között voltam, ez soha nem tűnt fel nekem. A magányosság érzését azonban csak szubjektíven lehet megítélni. Egyedül azon múlik, hogy érzelmi és társadalmilag elszigetelve érzed-e magad másoktól. És én így éreztem. Rengeteg kutatást végeztek a magányosság témakörében, és mindegyik ijesztő. A magányosság nem csak letör, de meg is öl. Nem viccelek. A krónikus magány a korai elhalálozás kockázatát 14 százalékkal növeli. A magányosság magas vérnyomást és magas koleszterinszintet eredményez. Még az immunrendszer működését is elnyomja, kitéve ezzel az embert mindenféle betegség veszélyének. Sőt, a tudósok kimutatták, hogy összehasonlítva a kettőt, a krónikus magányosság ugyanolyan jelentős rizikófaktor a hosszútávú egészségre és élettartamra nézve, mint a dohányzás. Csakhogy a cigarettás doboz óva int: "A dohányzás halált okozhat". A magányosság viszont nem figyelmeztet. Ezért olyan fontos, hogy kiemelten foglalkozzunk lelki egészségünkkel, hogy törődjünk érzelmi életünk karbantartásával. Mert úgy nem lehet egy lelki sebet kezelni, ha azt se tudjuk, hogy megsérültünk. [ Figyeljünk a lelki fájdalomra! ] A magány nem az egyetlen olyan lelki seb, amely az érzékelésünket eltorzítja, és félrevezet minket.
Failure does that as well. I once visited a day care center, where I saw three toddlers play with identical plastic toys. You had to slide the red button, and a cute doggie would pop out. One little girl tried pulling the purple button, then pushing it, and then she just sat back and looked at the box with her lower lip trembling. The little boy next to her watched this happen, then turned to his box and burst into tears without even touching it. Meanwhile, another little girl tried everything she could think of until she slid the red button, the cute doggie popped out, and she squealed with delight. So: three toddlers with identical plastic toys, but with very different reactions to failure. The first two toddlers were perfectly capable of sliding a red button. The only thing that prevented them from succeeding was that their mind tricked them into believing they could not. Now, adults get tricked this way as well, all the time. In fact, we all have a default set of feelings and beliefs that gets triggered whenever we encounter frustrations and setbacks.
A kudarc is ezt teszi. Egyszer egy gyermekmegőrzőben jártam, ahol három totyogó kisgyerek egyforma műanyag játékkal játszott. A piros gombot kellett elcsúsztatni rajta, hogy egy cuki kiskutya előugorjon belőle. Az egyik kislány a lila gombot próbálta tologatni, nyomkodni, aztán hátradőlt és sírásra görbülő szájjal meredt a dobozra. A mellette ülő kisfiú, miután látta ezt, odafordult a saját dobozához és anélkül, hogy hozzáért volna, sírva fakadt. Ezalatt egy másik kislány mindent megpróbált, ami csak eszébe jutott míg végül elcsúsztatta a piros gombot, a cuki kiskutya előugrott, a kislány pedig örömében felsikoltott. Itt volt tehát három totyogós ugyanazzal a műanyag játékkal, ám kudarchelyzetben nagyon eltérő reakciókkal. Az első két gyerek tökéletesen képes volt arra, hogy elcsúsztassa a piros gombot. Egyedül az akadályozta meg őket ebben, hogy az agyuk elhitette velük, hogy nem lennének rá képesek. Persze a felnőttek is állandóan belesétálnak ebbe a csapdába. Mindannyiunkban léteznek olyan alapérzések és hiedelmek, amik akkor aktiválódnak, amikor valami frusztrál és hátráltat bennünket.
Are you aware of how your mind reacts to failure? You need to be. Because if your mind tries to convince you you're incapable of something, and you believe it, then like those two toddlers, you'll begin to feel helpless and you'll stop trying too soon, or you won't even try at all. And then you'll be even more convinced you can't succeed. You see, that's why so many people function below their actual potential. Because somewhere along the way, sometimes a single failure convinced them that they couldn't succeed, and they believed it.
Vajon tudjuk-e, hogyan reagál agyunk a kudarcélményekre? Nem ártana. Mert ha az elménk megpróbál meggyőzni, hogy képtelenek vagyunk valamire, és ezt elhisszük, akkor, mint az a két kisgyerek, tehetetlennek kezdjük érezni magunkat és túl korán feladjuk, vagy meg se próbáljuk. És ez még inkább meggyőz arról, hogy nekünk nem sikerülhet. Látják, ezért van az, hogy sokan képességeik alatt teljesítenek. Mert valahol útközben, akár egyetlen kudarc is meggyőzte őket arról, hogy nem fognak boldogulni, és ők ezt elhitték.
Once we become convinced of something, it's very difficult to change our mind. I learned that lesson the hard way when I was a teenager with my brother. We were driving with friends down a dark road at night, when a police car stopped us. There had been a robbery in the area and they were looking for suspects. The officer approached the car, and shined his flashlight on the driver, then on my brother in the front seat, and then on me. And his eyes opened wide and he said, "Where have I seen your face before?"
Ha egyszer meggyőződünk valamiről, utána már nehéz megváltoztatni a véleményünket. Ezt a leckét a saját káromon tanultam meg, amikor a testvéremmel tinédzserek voltunk. Barátainkkal ültünk egy autóban és egy sötét úton hajtottunk éjszaka, amikor a rendőrség megállított. Betörés volt a környéken és gyanúsítottakat kerestek. A járőr odajött a kocsihoz, lámpáját a sofőrre irányította, majd az elől ülő testvéremre, és végül rám. Ekkor szemei kikerekedtek és így szólt, "Hol láttalak én már téged?"
(Laughter)
(Nevetés)
And I said, "In the front seat."
Mire én: "Az első ülésen".
(Laughter)
(Nevetés)
But that made no sense to him whatsoever, so now he thought I was on drugs.
De ez sehogy se állt össze neki, így azt hitte, be vagyok lőve.
(Laughter)
(Nevetés)
So he drags me out of the car, he searches me, he marches me over to the police car, and only when he verified I didn't have a police record, could I show him I had a twin in the front seat. But even as we were driving away, you could see by the look on his face he was convinced that I was getting away with something.
Kirángatott az autóból, megmotozott, átmasíroztatott a rendőrautóhoz, és csak mikor kiderült, hogy nem szerepelek a nyilvántartásban, akkor engedte megmutatni az első ülésen ülő ikertestvéremet. De még mikor továbbhajtottunk, akkor is lehetett látni az arcán a meggyőződést, hogy valami tutira nem stimmelt velem.
(Laughter)
Nehéz megváltoztatni a véleményünket, ha már valamit a fejünkbe vettünk.
Our mind is hard to change once we become convinced. So it might be very natural to feel demoralized and defeated after you fail. But you cannot allow yourself to become convinced you can't succeed. You have to fight feelings of helplessness. You have to gain control over the situation. And you have to break this kind of negative cycle before it begins.
Ezért természetes, ha demoralizálva és legyőzve érezzük magunkat egy kudarc után. De azt nem szabad elhinnünk, hogy nekünk nem sikerülhet. Harcba kell szállni a tehetetlenség érzésével. Kezünkbe kell venni az irányítást. És meg kell törnünk ezt az ördögi kört, mielőtt kialakulna. [ Állítsuk el a lelki vérzést! ]
[Stop Emotional Bleeding]
Our minds and our feelings -- they're not the trustworthy friends we thought they were. They're more like a really moody friend, who can be totally supportive one minute, and really unpleasant the next. I once worked with this woman who, after 20 years marriage and an extremely ugly divorce, was finally ready for her first date. She had met this guy online, and he seemed nice and he seemed successful, and most importantly, he seemed really into her. So she was very excited, she bought a new dress, and they met at an upscale New York City bar for a drink. Ten minutes into the date, the man stands up and says, "I'm not interested," and walks out. Rejection is extremely painful. The woman was so hurt she couldn't move. All she could do was call a friend. Here's what the friend said: "Well, what do you expect? You have big hips, you have nothing interesting to say. Why would a handsome, successful man like that ever go out with a loser like you?" Shocking, right, that a friend could be so cruel? But it would be much less shocking if I told you it wasn't the friend who said that. It's what the woman said to herself. And that's something we all do, especially after a rejection. We all start thinking of all our faults and all our shortcomings, what we wish we were, what we wish we weren't. We call ourselves names. Maybe not as harshly, but we all do it. And it's interesting that we do, because our self-esteem is already hurting. Why would we want to go and damage it even further? We wouldn't make a physical injury worse on purpose. You wouldn't get a cut on your arm and decide, "Oh! I know -- I'm going to take a knife and see how much deeper I can make it."
Gondolataink és érzéseink nem olyan megbízható barátaink, mint amilyeneknek hittük őket. Inkább olyanok, mint egy irtó szeszélyes barát, aki egyik pillanatban mindenben támogat, a másikban meg szörnyen viselkedik. Egyszer egy kolléganőm húszévnyi házasság és egy rémes válás után végre készen állt az első randevújára. Az interneten ismerte meg a pasast, aki kedvesnek és sikeresnek tűnt, és ami a legfontosabb, úgy tűnt, odavan érte. A hölgy nagyon izgatott volt, vett egy új ruhát, és egy elegáns New York-i bárban beültek egy italra. Tíz perc sem telt el a randiból, mikor a férfi felállt és azt mondta, "Engem ez nem érdekel", és távozott. A visszautasítás rettenetes érzés. A nő fájdalmában mozdulni sem tudott. Egy barátját hívta fel. A barát pedig ezt mondta: "Mégis mit vártál? Széles a csípőd, nem tudsz érdekeseket mondani, miért akarna egy ilyen jóvágású, sikeres pasas egy ilyen szerencsétlennel randizni, mint te?" Döbbenet, hogy egy barát ilyen kegyetlen tud lenni, nem igaz? De talán kevésbé megdöbbentő, ha azt mondom, nem a barát szavai voltak ezek. A nő beszélt így saját magával. Ezt tesszük mindannyian, különösen egy visszautasítás után. Elkezdjük végigvenni az összes hibánkat és hiányosságainkat, hogy bárcsak milyenek lennénk, és milyenek nem, kigúnyoljuk magunkat. Talán nem ilyen nyersen, de mindannyian megtesszük. És ez érdekes, mert az önbecsülésünk már így is sérült. Miért akarnánk még több kárt okozni benne? Egy testi sérülést nem súlyosbítunk szándékosan. Ha van egy seb a karunkon, nem mondjuk, hogy "Ó, várjunk csak! Mindjárt fogok egy kést és megnézem, mennyivel tudok mélyebbre vágni."
But we do that with psychological injuries all the time. Why? Because of poor emotional hygiene. Because we don't prioritize our psychological health. We know from dozens of studies that when your self-esteem is lower, you are more vulnerable to stress and to anxiety; that failures and rejections hurt more, and it takes longer to recover from them. So when you get rejected, the first thing you should be doing is to revive your self-esteem, not join Fight Club and beat it into a pulp. When you're in emotional pain, treat yourself with the same compassion you would expect from a truly good friend.
A lelki sérülésekkel viszont rendszeresen ezt tesszük. Miért? Mert rosszak a lélekápolási szokásaink. Mert nem kezeljük kiemelten a lelkünk egészségét. Számtalan tanulmányból tudjuk, hogy amikor alacsonyabb az önbecsülésünk, védtelenebbé válunk a stresszel és szorongással szemben, jobban fáj a kudarc és a visszautasítás, és tovább tart a regenerálódás. Ezért ha visszautasítás ér, az első dolgunk újraéleszteni az önbecsülésünket, nem pedig karateharcosként laposra verni. Ha lelki fájdalmunk van, forduljunk azzal az együttérzéssel magunk felé, amit egy igaz baráttól várnánk. [ Óvjuk az önbecsülésünket! ]
[Protect Your Self-Esteem]
Nyakon kell csípni a rossz lelki beidegződéseket és át kell formálni őket.
We have to catch our unhealthy psychological habits and change them. And one of unhealthiest and most common is called rumination. To ruminate means to chew over. It's when your boss yells at you or your professor makes you feel stupid in class, or you have big fight with a friend and you just can't stop replaying the scene in your head for days, sometimes for weeks on end. Now, ruminating about upsetting events in this way can easily become a habit, and it's a very costly one, because by spending so much time focused on upsetting and negative thoughts, you are actually putting yourself at significant risk for developing clinical depression, alcoholism, eating disorders, and even cardiovascular disease.
Az egyik legegészségtelenebb és leggyakoribb a rágódás. Valamit újra és újra átrágni. Amikor a főnök leordítja a fejünket, vagy a tanár megszégyenít az órán, vagy jól összeveszünk a barátunkkal, aztán nem bírjuk megállni, hogy gondolatban ne játsszuk le a jelenetet újra és újra, napokon, sőt heteken át. A rágódás ezen formája könnyen szokássá válhat, és ez sokba kerülhet. Mert ha ilyen sokáig koncentrál az ember a felkavaró, negatív gondolatokra, az lényegesen megnöveli az esélyét a klinikai depresszió, alkoholizmus, táplálkozási zavarok, és akár szív és érrendszeri betegségek kialakulásának is.
The problem is, the urge to ruminate can feel really strong and really important, so it's a difficult habit to stop. I know this for a fact, because a little over a year ago, I developed the habit myself. You see, my twin brother was diagnosed with stage 3 non-Hodgkin's lymphoma. His cancer was extremely aggressive. He had visible tumors all over his body. And he had to start a harsh course of chemotherapy. And I couldn't stop thinking about what he was going through. I couldn't stop thinking about how much he was suffering, even though he never complained, not once. He had this incredibly positive attitude. His psychological health was amazing. I was physically healthy, but psychologically, I was a mess. But I knew what to do. Studies tell us that even a two-minute distraction is sufficient to break the urge to ruminate in that moment. And so each time I had a worrying, upsetting, negative thought, I forced myself to concentrate on something else until the urge passed. And within one week, my whole outlook changed and became more positive and more hopeful.
A probléma az, hogy a rágódási kényszer nagyon erős tud lenni, úgyhogy nehéz leszokni róla. Ezt konkrétan tudom, mert bő egy évvel ezelőtt bennem is kialakult ez a szokás. A testvéremnél III. stádiumú non-Hodgkin limfómát diagnosztizáltak. A rák rendkívül agresszív volt. Szemmel látható daganatok borították az egész testét. Nagyon kemény kemoterápiás kezelést kellett elkezdenie. És én másra sem tudtam gondolni, mint hogy ő min megy keresztül. Állandóan az járt a fejemben, hogy mennyit szenved, pedig ő soha nem panaszkodott, egyetlen egyszer sem. Hihetetlenül pozitívan állt az egészhez. A lelke csodálatosan egészséges volt. Én testileg voltam egészséges, de lelkileg roncs voltam. Viszont tudtam, mit kell tennem. A kutatások szerint már egy kétperces figyelemelterelés is elég ahhoz, hogy az adott pillanatban ránk törő rágódási kényszert leállítsuk. Ezért mindig, amikor nyugtalanító, idegesítő, negatív gondolatom támadt, szándékosan valami másra koncentráltam, amíg az el nem múlt. És egy hét alatt az egész életszemléletem megváltozott, pozitívabb és bizakodóbb lett.
[Battle Negative Thinking]
[ Küzdjük le a negatív gondolkodást! ]
Nine weeks after he started chemotherapy, my brother had a CAT scan, and I was by his side when he got the results. All the tumors were gone. He still had three more rounds of chemotherapy to go, but we knew he would recover. This picture was taken two weeks ago.
Kilenc héttel a kemoterápia megkezdése után a testvéremen CT-t végeztek, és én mellette voltam, amikor megkapta az eredményt. Az összes daganat eltűnt. Hátra volt még három kemoterápiás kezelés, de már tudta, hogy meg fog gyógyulni. Ez a fotó két hete készült.
By taking action when you're lonely, by changing your responses to failure, by protecting your self-esteem, by battling negative thinking, you won't just heal your psychological wounds, you will build emotional resilience, you will thrive. A hundred years ago, people began practicing personal hygiene, and life expectancy rates rose by over 50 percent in just a matter of decades. I believe our quality of life could rise just as dramatically if we all began practicing emotional hygiene.
Ha az ember a cselekvést választja, amikor magányos, ha változtat a kudarcokra adott válaszain, ha védi az önbecsülését, ha harcol a negatív gondolatok ellen, akkor nem csak hogy begyógyítja a lelki sebeit, de érzelmileg ellenállóbb lesz és kivirul. Száz évvel ezelőtt az emberek bevezették a személyi higiénia alkalmazását, és a várható élettartam több mint 50 százalékkal nőtt alig pár évtized leforgás alatt. Én azt gondolom, az életminőségünk ugyanilyen drasztikus javulást mutatna, ha mindannyian bevezetnénk a lelki higiénia alkalmazását.
Can you imagine what the world would be like if everyone was psychologically healthier? If there were less loneliness and less depression? If people knew how to overcome failure? If they felt better about themselves and more empowered? If they were happier and more fulfilled? I can, because that's the world I want to live in. And that's the world my brother wants to live in as well. And if you just become informed and change a few simple habits, well -- that's the world we can all live in.
El tudják képzelni, milyen lenne a világ, ha mindenki egészségesebb lenne lelkileg? Ha kevesebb lenne a magányos és depressziós ember? Ha az emberek tudnák, hogyan legyenek úrrá a kudarcon? Ha jobb lenne az önértékelésük és kezükben éreznék a gyeplőt? Ha boldogabb és kiteljesedettebb lenne az életük? Én igen, mert én egy ilyen világban szeretnék élni, és a testvérem is egy ilyen világban szeretne élni. És ha önökhöz eljut ez az információ, és változtatnak néhány szokásukon, akkor abban a világban mind fogunk tudni élni.
Thank you very much.
Nagyon köszönöm.
(Applause)
(Taps)