I could never have imagined that a 19-year-old suicide bomber would actually teach me a valuable lesson. But he did. He taught me to never presume anything about anyone you don't know.
Sohasem gondoltam volna, hogy egy 19 éves öngyilkos robbantó majd egy értékes leckére tanít meg. Mégis megtörtént. Megtanított rá, hogy sose feltételezz semmit valakiről, akit nem ismersz.
On a Thursday morning in July 2005, the bomber and I, unknowingly, boarded the same train carriage at the same time, standing, apparently, just feet apart. I didn't see him. Actually, I didn't see anyone. You know not to look at anyone on the Tube, but I guess he saw me. I guess he looked at all of us, as his hand hovered over the detonation switch. I've often wondered: What was he thinking? Especially in those final seconds.
2005 júliusában, egy csütörtök reggelen a robbantó és én, mit sem tudva egymásról, ugyanabba a vagonba szálltunk fel, csupán néhány lépésre egymástól. Én nem láttam őt. Igazából senkit sem láttam. Tudják, nem szabad senkire ránézni a metrón, de szerintem ő látott engem. Szerintem ő mindannyiunkon végignézett, amint a kezét a detonátor kapcsolója fölé emelte. Sokszor gondolkodtam: Mi járhatott a fejében? Főleg az utolsó másodpercekben.
I know it wasn't personal. He didn't set out to kill or maim me, Gill Hicks. I mean -- he didn't know me. No. Instead, he gave me an unwarranted and an unwanted label. I had become the enemy. To him, I was the "other," the "them," as opposed to "us." The label "enemy" allowed him to dehumanize us. It allowed him to push that button. And he wasn't selective. Twenty-six precious lives were taken in my carriage alone, and I was almost one of them.
Tudom, hogy nem személyes volt. Nem azért ment, hogy megöljön, vagy megnyomorítson engem, Gill Hickst. Úgy értem - ő nem ismert engem. Nem. Ehelyett megbélyegzett egy alaptalan és szükségtelen címkével. Én lettem az ellenség. Számára én voltam "a másik", "az ők", ellentéte a "mi"-nek. Az "ellenség" címke lehetővé tette, hogy ne emberként kezeljen bennünket. Felhatalmazta rá, hogy megnyomja azt a gombot. És nem válogatott. Huszonhat értékes életet vett el, csak az én vagonomban, és én majdnem egy voltam közülük.
In the time it takes to draw a breath, we were plunged into a darkness so immense that it was almost tangible; what I imagine wading through tar might be like. We didn't know we were the enemy. We were just a bunch of commuters who, minutes earlier, had followed the Tube etiquette: no direct eye contact, no talking and absolutely no conversation.
Egy lélegzetvételnyi idő alatt olyan mérhetetlen sötétségbe borult minden, hogy az már szinte kézzelfogható volt; ilyennek képzelem azt, ha kátrányban gázolnék. Mi nem tudtuk, hogy mi vagyunk az ellenség. Mi csak munkába igyekvők voltunk, akik percekkel azelőtt még követték a metró-etikettet: nincs közvetlen szemkontaktus, nincs beszélgetés és semmilyen társalgás.
But in the lifting of the darkness, we were reaching out. We were helping each other. We were calling out our names, a little bit like a roll call, waiting for responses.
De a sötétség felemelkedésekor mégis kitárulkoztunk. Segítettünk egymásnak. Hangosan mondtuk a nevünket, mintegy névsort, és vártuk a választ.
"I'm Gill. I'm here. I'm alive. OK."
"Gill vagyok. Itt vagyok. Életben vagyok. OK."
"I'm Gill. Here. Alive. OK."
"Gill vagyok. Itt. Életben. OK."
I didn't know Alison. But I listened for her check-ins every few minutes. I didn't know Richard. But it mattered to me that he survived.
Nem ismertem Alisont. De füleltem, amikor megszólalt néhány percenként. Nem ismertem Richardot. De számomra fontos volt, hogy túlélje.
All I shared with them was my first name. They didn't know that I was a head of a department at the Design Council. And here is my beloved briefcase, also rescued from that morning. They didn't know that I published architecture and design journals, that I was a Fellow of the Royal Society of Arts, that I wore black -- still do -- that I smoked cigarillos. I don't smoke cigarillos anymore. I drank gin and I watched TED Talks, of course, never dreaming that one day I would be standing, balancing on prosthetic legs, giving a talk.
Minden, amit megosztottam velük, az a keresztnevem volt. Nem tudták, hogy a Design Council egyik osztályának a vezetője vagyok. Itt látható az imádott aktatáskám, szintén arról a reggelről. Nem tudták, hogy építészeti és design lapoknak írok, hogy a Királyi Művészeti Társaság tagja vagyok, hogy feketét viseltem, - ahogy most is - hogy szivarkát szívtam. Ma már nem szívok ilyesmit. Gint ittam, és TED előadásokat néztem, természetesen nem is álmodtam arról, hogy egy nap itt fogok állni, műlábakon egyensúlyozva, beszédet tartva.
I was a young Australian woman doing extraordinary things in London. And I wasn't ready for that all to end. I was so determined to survive that I used my scarf to tie tourniquets around the tops of my legs, and I just shut everything and everyone out, to focus, to listen to myself, to be guided by instinct alone. I lowered my breathing rate. I elevated my thighs. I held myself upright and I fought the urge to close my eyes.
Egy fiatal ausztrál nő voltam, aki különleges dolgokat csinált Londonban. És nem álltam készen arra, hogy mindez véget érjen. Annyira eltökélten túl akartam élni, hogy a sálamat használtam, hogy tőből elszorítsam a lábaimat, mindent és mindenkit kizártam a tudatomból, hogy fókuszáljak, és önmagamra figyelhessek, hogy kizárólag az ösztönök vezéreljenek. Lassabban lélegeztem. Feltűrtem a harisnyámat. Felülve tartottam magam, és harcoltam a késztetés ellen, hogy lecsukjam a szemem.
I held on for almost an hour, an hour to contemplate the whole of my life up until this point. Perhaps I should have done more. Perhaps I could have lived more, seen more. Maybe I should have gone running, dancing, taken up yoga. But my priority and my focus was always my work. I lived to work. Who I was on my business card mattered to me. But it didn't matter down in that tunnel.
Majdnem egy órán keresztül kitartottam, volt időm alaposan elgondolkodni az egész eddigi életemről. Talán többet is tehettem volna. Talán élhettem és láthattam volna többet is. Talán elmehettem volna futni, táncolni, jógázni. De nekem mindig a munka volt az első. A munkámért éltem. Hogy ki voltam a névjegykártyámon, az fontos volt számomra. De ez ott lent, az alagútban mit sem számított.
By the time I felt that first touch from one of my rescuers, I was unable to speak, unable to say even a small word, like "Gill." I surrendered my body to them. I had done all I possibly could, and now I was in their hands.
Mire végre megérintett az egyik megmentőm, már képtelen voltam beszélni, még annyit sem tudtam mondani, hogy "Gill". Megadtam nekik magam. Minden tőlem telhetőt megtettem, és most az ő kezükben voltam.
I understood just who and what humanity really is, when I first saw the ID tag that was given to me when I was admitted to hospital. And it read: "One unknown estimated female." One unknown estimated female. Those four words were my gift. What they told me very clearly was that my life was saved, purely because I was a human being. Difference of any kind made no difference to the extraordinary lengths that the rescuers were prepared to go to save my life, to save as many unknowns as they could, and putting their own lives at risk. To them, it didn't matter if I was rich or poor, the color of my skin, whether I was male or female, my sexual orientation, who I voted for, whether I was educated, if I had a faith or no faith at all. Nothing mattered other than I was a precious human life.
Megértettem, hogy valójában ki és mi az emberiesség, amikor először láttam az azonosító kártyát, amit nekem adtak a kórházba kerülésemkor. Ez állt rajta: "Egy ismeretlen, valószínűleg nő." Egy ismeretlen, valószínűleg nő. Ez a négy szó volt az ajándékom. Világos volt az üzenet, miszerint csupán azért mentették meg az életemet, mert emberi lény vagyok. Nem tesznek semmilyen különbséget, akármilyen erőfeszítést is kell tenni, hogy megmentsék az életemet, hogy annyi ismeretlent mentsenek meg, amennyit csak tudnak, akár a saját életük kockáztatásával is. Nem számított nekik, hogy gazdag vagyok vagy szegény, a bőröm színe, hogy férfi vagyok-e vagy nő, a szexuális beállítottságom, hogy kire szavaztam, hogy iskolázott vagyok-e, hogy van-e hitem, vagy egyáltalán nincs. Semmi sem számított, csak az értékes emberi élet.
I see myself as a living fact. I am proof that unconditional love and respect can not only save, but it can transform lives. Here is a wonderful image of one of my rescuers, Andy, and I taken just last year. Ten years after the event, and here we are, arm in arm.
Tény, hogy életben vagyok. Én vagyok a bizonyítéka, hogy a feltétel nélküli szeretet és tisztelet nemcsak megmenthet, de meg is változtathat életeket. Itt egy csodás kép az egyik megmentőmről, Andyről és rólam, ami egy évvel ezelőtt készült. Tíz évvel a történtek után, és mi itt vagyunk, kéz a kézben.
Throughout all the chaos, my hand was held tightly. My face was stroked gently. What did I feel? I felt loved. What's shielded me from hatred and wanting retribution, what's given me the courage to say: this ends with me is love. I was loved.
Az óriási zűrzavarban is szorosan fogták a kezem. Gyengéden megsimogatták az arcomat. Mit éreztem? Szeretetet. Ami megvédett a gyűlölködően kívánt megtorlástól, ami erőt adott, hogy kimondhassam: "ez velem véget ér", az a szeretet. Szerettek engem.
I believe the potential for widespread positive change is absolutely enormous because I know what we're capable of. I know the brilliance of humanity. So this leaves me with some pretty big things to ponder and some questions for us all to consider: Is what unites us not far greater than what can ever divide? Does it have to take a tragedy or a disaster for us to feel deeply connected as one species, as human beings? And when will we embrace the wisdom of our era to rise above mere tolerance and move to an acceptance for all who are only a label until we know them?
Hiszem, hogy a pozitív változás széleskörű elterjedésében rejlő potenciál rettentő hatalmas, mert én tudom, hogy mire vagyunk képesek. Ismerem az emberiesség ragyogását. Ezért meglehetősen nagy dolgokon tűnődöm, és van is számunkra néhány elgondolkodtató kérdésem: Nem sokkal hatalmasabb az, ami összehoz bennünket, mint ami szétválaszt? Egy tragédiára vagy katasztrófára van szükség ahhoz, hogy mélyen kötődjünk egymáshoz, egy azonos fajhoz, az emberiséghez? És mikor fogjuk korunk bölcsességét dicsőíteni, hogy felülkerekedjünk a puszta tolerancián, és elfogadóbbak legyünk mindenkivel, aki csak egy címke, egészen addig, amíg meg nem ismerjük?
Thank you.
Köszönöm.
(Applause)
(Taps)