Good morning, everyone. When I was first asked to do a TED Talk, I Googled to try and find out a little bit more about, you know, how it felt to be giving one. And one of the first things I read was a speaker in the States saying that she felt fine until she came onstage, and then she saw the timer ticking down.
Jó reggelt mindenkinek! Amikor megkértek, hogy tartsak beszédet a TED-en, megpróbáltam utánanézni a Google-on, hogy milyen érzés előadást tartani. Elsőként egy amerikai nő esetét olvastam, aki mindaddig jól érezte magát, amíg a színpadra nem lépett, és meg nem látta a visszaszámlálót.
(Laughter)
(Nevetés)
And it reminded her of a bomb. I was thinking, "That's the last thing I need."
Ami bombára emlékeztette. Azt gondoltam: "Még csak az kellene!"
(Laughter)
(Nevetés)
(Applause)
(Taps)
Anyway, it's a great privilege to be here. I think it's a bit of a joke for an editor of a paper to choose a photographer to open a speaking event.
Mindenesetre megtiszteltetés itt lenni. Kicsit vicces, hogy egy újságszerkesztő fotósra bízza a nyitóbeszédet.
(Laughter)
(Nevetés)
We're not renowned for our words, and I spent the last 40 years hiding behind a camera so I didn't have to speak. But I'm here today, and what I want to talk about are stories and the importance of stories to me and, I think, the importance of stories to everybody. I'm sure today you'll hear a lot of stories and, by listening to other people's stories, I think we can learn about the world, about other people and get a better understanding. So I want to talk about three stories that I've done as a photographer, and how they've inspired me, and how, in my life, I've become a part of the stories that I document myself.
Nem a szavainkról vagyunk híresek, az elmúlt 40 évet fényképezőgép mögé bújva töltöttem, hogy ne kelljen beszélnem. De most itt vagyok, és történetekről szeretnék beszélni, arról, hogy miért fontosak számomra, és szerintem mindenki számára. Ma biztosan sok történetet fognak hallani, és mások történeteinek meghallgatásával tanulhatunk a világról és az emberekről, és jobban meg is érthetjük őket. Három történetem van, amelyekkel fotósként találkoztam, illetve arról, hogyan ihlettek meg, és hogyan váltam életem során azon történetek részévé, amelyeket megörökítettem.
As John said, I was a fashion photographer and music photographer for 10 years. I enjoyed it, I had a lot of fun, but always wanted to do something more with my work. And storytelling was always something I wanted to do. So 10 years ago, I set out to travel the world, to go and photograph other people in their situations and to record their stories, to bring them back, so that other people might understand. But this didn't happen overnight. When I worked as a music photographer and a fashion photographer, I always had this nagging feeling that there was something missing, that I wasn't quite using my skills productively. And it may seem very obvious, the link, now, but at the time, I couldn't really work out how could I use my photography to do something useful. So I gave up photography. I walked away from it completely and decided to do care work.
Ahogy John említette, divat- és koncertfotósként dolgoztam tíz évig. Szerettem, élveztem, de mindig valami komolyabbat akartam kezdeni a munkámmal, a történetmesélést pedig mindig is ki akartam próbálni. Tíz évvel ezelőtt nekivágtam a nagyvilágnak, hogy másokat fényképezzek élethelyzetükben, megörökítsem és visszahozzam a történeteiket, hogy mások is megérthessék őket. Ez nem egyik napról a másikra történt. Amikor divat- és koncertfotósként dolgoztam, folyton hiányérzetem volt, hogy nem hatékonyan használom a készségeimet. Bár ma már egyértelműnek tűnhet a kapcsolat, akkoriban nem jöttem rá, hogyan fordíthatnám a fényképezést hasznos célokra. Ezért felhagytam a fényképészettel. Végleg abbahagytam, és úgy döntöttem, gondozási munkát fogok végezni.
As a care worker, I started looking after a young guy called Nick. Nick has autism, very severe autism. But over the years of looking after him, we became very close friends. I would give him a 24-hour care, we would go off and do things from swimming, going for walks ... all sorts. Bit by bit, though, as I got to know him better, I realized that his story wasn't being told. He self-harmed, he would punch himself quite a lot in the face. And nobody really got to see that. So this is Nick. He used to describe his life as living downstairs at a party. He said he could hear the party in the kitchen, but he felt like he was always trapped in the basement, in his own little world, wanting to be part of the party but not able to walk upstairs. So I documented his life. I started to photograph it, not really with any intention of doing anything with the pictures, but just as a way of recording.
Gondozóként egy Nick nevű fiatal fiúval kezdtem el foglalkozni. Nicknek nagyon súlyos autizmusa van. De az évek alatt, amíg gondját viseltem, nagyon jó barátok lettünk. Napi 24 órában foglalkoztam vele, együtt jártunk el úszni, sétálni... Mindenfélét csináltunk. Apránként, ahogy jobban megismertem, rájöttem, hogy senki sem hallotta még a történetét. Ártott magának, gyakran ütlegelte az arcát, és ezt senki sem láthatta. Ő ott Nick. Úgy írta le az életét, mint aki a buli alatt lakik. Azt mondta, hogy hallja a bulit a konyhában, de úgy érzi magát, mint aki csapdába esett a pincében, a saját kis világában, mint aki részt akart venni a buliban, de nem tudott felmenni oda. Megörökítettem az életét. Elkezdtem fényképeket készíteni róla, nem azzal a szándékkal, hogy kezdjek is valamit a képekkel, hanem csak, hogy megörökítsem.
And as I started doing that, I realized that I could tell somebody's story through my photographs. As I said, Nick would self-harm. He would punch himself in the face. And nobody really got to see that. As we built up a kind of closer friendship, he finally would allow me to actually see him doing this and to document it. It was a moment of trust. The social services were not particularly good at helping Nick, and they said that he wouldn't be self-harming as bad as we said.
Miután ezt elkezdtem, rájöttem, hogy bárki történetét elmesélhetem a fényképeimen keresztül. Mint mondtam, Nick kárt okozott magában. Folyton ütlegelte magát. És ezt senki sem láthatta. Miután közeli barátság alakult ki köztünk, végre megengedte, hogy lássam, amint ezt csinálja magával, és megörökítsem. Bizalmas pillanat volt. A szociális intézmények nem igazán tudtak segíteni rajta, szerintük nem volt olyan öncsonkító, mint ahogy azt mi állítottuk.
So one day, I took a photograph of when he'd really been self-harming. We took that to the social services, and their reaction was immediately incredibly different, and they managed to get a lot of help. And I'm glad to say now, eight years later, I actually spoke to Nick last night, and he wanted to let me know that he was feeling a lot better, and he doesn't do the self-harming anymore. And in some small way, I hope that the photographs was a part of that process. The main thing it did is it inspired me to go out with my camera and to tell other people's stories.
Így egy nap lefényképeztem, amikor tényleg kárt okozott magában. Megmutattuk a szociális intézményeknek, és a reakciójuk azonnal megváltozott, és sikerült segítséget szerezniük. Örömmel mondhatom, hogy most, nyolc évvel később... Pont tegnap este beszéltem Nickkel, és szerette volna elmondani, hogy sokkal jobban érzi magát, és már nem árt magának. Bízom benne, hogy részben a fényképeim járultak hozzá ehhez a folyamathoz. Ez az egész arra ösztönzött, hogy elinduljak a fényképezőgépemmel, és elmeséljem mások történetét.
One of the stories I did was in Kutupalong, on the border of Burma and Bangladesh. Here, the Rohingyas refugees have been left, pretty much to rot, for over 20 years. This is a picture of the unofficial camp. At the top, you can see the official UN camp. All these huts are the unofficial camps. Literally, the raw sewage runs through the camp. The people there have been forgotten, so I thought it was important to go and document their stories. So I arranged with the village elder; the people would come along the next day, and I would take portraits of all these people and record their stories. So as the time went on, I turned up in the morning, I put a big, white sheet up, and I started to photograph these people.
Az egyik ilyen történetem Kutupalongból származik, Burma és Banglades határáról, ahol a rohingya menekülteket már több mint 20 éve hagyják megrohadni. Itt egy kép a nem hivatalos táborról. Fent láthatják az ENSZ hivatalos táborát. A többi kunyhó pedig a nem hivatalos tábor. A szennyvíz szó szerint átfolyik a táboron. Az ott élő embereket elfelejtették, ezért fontosnak tartottam megörökíteni a történetüket. Megbeszéltem a falu rangidősével, hogy az emberek megkeresnek másnap, én pedig lefényképezem mindegyikőjüket, és megörökítem a történetüket. Ahogy telt az idő, megjelentem reggel, felállítottam egy nagy, fehér vásznat, és elkezdtem fényképezni az embereket.
Suddenly, though, everything got a bit out of control, and, although it was still dawn, we were filled in this small little compound we had made with literally hundreds of people turning up with ailments and diseases and just ... a hopeless situation. And that's exactly what their situation is -- helpless. A child with a tumor that nobody helped, who was slowly suffocating. I got in a bit of a panic, because these people were coming up to me, desperate, and I was trying to explain to the village elder that I was not a doctor, and I couldn't help these people. And the village elder turned to me and he said, "No, it's really important; these people know you're not a doctor, but at least somebody is now telling their story, and somebody is recording what is happening to them." And it was a good moment for me. It was a realization that maybe it was worthwhile going off and doing these things.
Hirtelen viszont eluralkodott a káosz, és bár még mindig hajnal volt, a kis helyiség, amit felállítottunk, azonnal megtelt beteg emberek százaival. Egyszerűen reménytelen helyzet volt. Pontosan ilyen a helyzetük: reménytelen. Egy daganatos gyerek, akin nem segítettek, és lassan fuldokolni kezdett. Kisebb pánikba estem, mert hozzám fordultak kétségbeesésükben, én meg próbáltam elmagyarázni a falu rangidősének, hogy nem vagyok orvos, és nem tudok rajtuk segíteni. A falu rangidőse erre azt mondta: "Nem, ez fontos. Ezek az emberek tudják, hogy nem vagy orvos, de legalább valaki elmeséli a történetüket, és megörökíti, mi történik velük." Jó pillanat volt ez számomra. Ráébresztett arra, hogy talán mégis van értelme utazgatni és ezt csinálni.
Another story that inspired me was in Odessa, in Ukraine. I was documenting a bunch of street kids. I ended up actually living with them in a squat, which I can say was an experience. Many late nights of vodka-fueled violence with me sitting in the corner with my bag, just going, "When was this a good idea?"
Egy másik történet, amely megihletett, Odesszában, Ukrajnában történt. Néhány utcagyerek életét örökítettem meg. Velük laktam egy illegálisan elfoglalt házban, ami nem semmi élmény volt! Sok, vodkától fűtött, erőszakkal teli estét töltöttem velük, ahol általában a sarokban ültem a táskámmal, azt gondolva: "Miért tűnt ez jó ötletnek?"
(Laughter)
(Nevetés)
I would say it's moments like that when I think, "Why did I leave the fashion world?"
Ezekben a pillanatokban azon tűnődtem, hogy miért is hagytam el a divat világát.
But they were great kids, and on the last day, they took me down to the sea for a sort of trip, a sort of farewell. There they are, drinking vodka. And then Serge, who was the oldest and the most violent -- he'd just got out of the prison for stabbing somebody -- comes and puts his arm around me and says, "We go swimming." Now, I have to say, I had a "Lonely Planet" guide to Ukraine and in it, it gave some advice. And in that advice was, "Do not talk to the street kids, at no point leave your baggage unattended and in all counts, do not go swimming."
De jó gyerekek voltak, az utolsó napon pedig levittek a tengerhez, afféle búcsúútként. Itt látható, amint vodkát isznak. Aztán Serge, aki a legidősebb és a legerőszakosabb volt közülük – pont akkor szabadult a börtönből késelésért – átkarolt, és azt mondta: "Megyünk úszni." Meg kell említenem, hogy volt egy Lonely Planet útikalauzom Ukrajnáról, amelyben volt néhány jó tanács. A tanácsok között szerepelt, hogy ne álljunk szóba utcagyerekekkel. Soha ne hagyjuk őrizetlenül poggyászunkat. És semmi esetre sem menjünk úszni.
(Laughter)
(Nevetés)
So I was like, "I don't know if this is a good idea." Serge has got his arm around me. I'm like, "OK." So there I am.
Azt gondoltam: "Nem biztos, hogy ez jó ötlet." Serge átkarolta a vállamat. Mire én: "Hát jó." Ott láthatnak.
(Laughter)
(Nevetés)
I literally handed all my cameras, all my equipment, to these street kids. And they took it. It's kind of funny to know, if you look in the background, you can see the other street kids who didn't get in the water go, "Why would you get in that water?"
Szó szerint az utcagyerekeknek adtam a fényképezőgépeim és a felszerelésem. Ők pedig elvették. Vicces, hogy ha megnézik, a háttérben látszik, ahogy a többiek, akik nem jöttek a vízbe, azt gondolják: "Miért mennétek a vízbe?"
But one of the little kids, Lilic, he was the one who had taken my camera, and he started taking photographs. He was really excited by this camera. And we talked a lot about how I was going to get him a camera and would return and we could start to teach him photography. He had a real eye for things. That's him, there. That was taken on the last evening I was there. I'd been staying there, but that night, I left to go and collect my things. And when I came back in the morning, he was dead. He had taken a lot of pills and a lot of vodka. And he had passed out in the night and didn’t recover. Again, it was another reminder of maybe why I should record these people's stories: because their lives are important, and it's important for me to document them.
Az egyik kisgyerek, Lilic, elvette a fényképezőgépemet, és elkezdett fényképezni. Nagyon örült a fényképezőgépnek. Sokat beszéltünk arról, hogy majd veszek neki egyet, visszajövök, és megtanítom fényképezni. Jó szeme volt a dolgokhoz. Az ott ő. Ez a kép az utolsó ottani estémen készült. Ott maradtam volna, de aznap este elmentem összeszedni a holmim. Amikor reggel visszaértem, Lilic halott volt. Sok tablettát szedett be, és sok vodkát ivott. Elájult az este folyamán, és nem tért magához. Ez is egy újabb emlékeztető volt, hogy miért is kellene megörökítenem a történetüket: mert az életük fontos, ezért fontos, hogy megörökítsem.
Then in February of last year, when I was on patrol in Afghanistan, I stepped on an IED. That's me down there, somewhere. I became part of the story. At first, I was devastated by what had happened, obviously. I thought my work was over, I thought -- everything didn't make sense to me. And then I realized: I never set out to Congo, to Angola, to Bangladesh to take photographs. I went to those places because I wanted to make some kind of change, and photography happened to be my tool.
Aztán tavaly februárban, amikor Afganisztánban voltam őrjáraton, robbanószerkezetre léptem. Az ott én vagyok, valahol alul. Én is a történet részévé váltam. Először természetesen lesújtott, ami történt. Azt hittem, vége a munkámnak, Azt hittem... Semminek sem volt értelme. Rájöttem, hogy még el se jutottam Kongóba, Angolába, Bangladesbe, hogy fényképeket készítsek. Azért mentem ezekre a helyekre, hogy valamilyen változást idézzek elő, ehhez pedig a fényképészet volt az eszközöm.
And then I became aware that my body was, in many ways, a living example of what war does to somebody. And I realized I could use my own experience, my own body, to tell that story. And it was also by looking back at the other people I've documented. I thought of Nick, and I thought of his resilience. I thought of the Rohingyas and the fact that they have no hope. I thought of Lilic and a lost life. And in fact, it was the stories that I've documented that inspired me to get through the last year, to survive, to get back up on my new legs and to be able to come and tell their stories, but also my own story.
Rájöttem, hogy a testem többféle értelemben is élő példája lett annak, hogy mit tesz a háború valakivel. Rájöttem, hogy felhasználhatom a saját tapasztalatom, a saját testem, hogy elmeséljem ezt a történetet. Ugyancsak eszembe jutottak az emberek, akik történetét megörökítettem. Nickre gondoltam és az állhatatosságára. A rohingyákra gondoltam, és arra, hogy reménytelenek. Lilicre és egy elveszett életre gondoltam. Valójában az általam megörökített történetek ösztönöztek arra, hogy átvészeljem a múlt évet, hogy túléljem, hogy talpra álljak az új lábaimmal, hogy továbbra is elmondhassam mások történetét, de a magamét is.
So I did a self-portrait, because I wanted to show everybody what a bomb does to somebody, but also to show that losing your limbs doesn't end your life; that you can have what people say is disability, but not be disabled; that you can be able to do anything if you put your mind to it and have belief in it. It's strange, but in many ways I look at where I was a year ago, and I look at where I am now, and I realize that I have a lot of things I didn't have then. I wouldn't be sitting here right now if this hadn't happened. I wouldn't have been able to show you those photographs and tell you those stories. I was lucky 10 years ago, when I sat down and I tried to work out what I could do to make a difference in this world. I realized that my photography was a tool and a way to do it.
Önportrét készítettem, mert meg akartam mutatni, mit tesz a bomba valakivel, de azt is, hogy a végtagok elvesztése még nem jelenti életünk végét; hogy élhetünk azzal, amit mások fogyatékosságnak látnak, és mégse legyünk fogyatékosak; hogy bármire képesek lehetünk, ha rászánjuk magunkat, és hiszünk benne. Furcsa, de ha megnézem, hol voltam egy éve, és megnézem, hol vagyok most, rájövök, hogy most sok dolog van, amim korábban nem volt meg. Nem ülnék most itt, ha nem történt volna meg. Nem tudtam volna megosztani önökkel ezeket a fényképeket és történeteket. Szerencsém volt, amikor tíz éve leültem, és próbáltam kideríteni, mit tehetnék, hogy változást hozzak a világba. Rájöttem, hogy a fényképeim segítségével érhetem el ezt.
I think that's what's really key. It's that we all can be part of that wheel. We can all be cogs in a wheel of change. We can all make a difference. Everybody here has an ability to use something to make a difference to the world. We can all sit in front of the TV and go, "I don't know what to do about it," and forget about it. But the reality is that we can all do something. It might be just writing a letter. It might be standing on a soapbox and talking. It might be just recording somebody's story and telling it to somebody else. But every single one of us here, if we want to make a difference, we can, an there is nothing to stop us. And we all have our own experiences that we can use as well.
Szerintem ez számít igazán. Hogy mindannyian a kerék részei lehetünk. Mind lehetünk fogaskerekek a változás kerekében. Mind tehetünk a változásért. Mindenkinek van valami képessége, amellyel megváltoztathatja a világot. Mindannyian ülhetünk a tévé előtt, azt gondolva, hogy nem tudunk mit tenni, elfelejtve az egészet. De az igazság az, hogy mind tehetünk valamit. Elég lehet csak levelet írni, vagy pódiumra állva beszélni. Vagy rögzíteni valaki történetét, aztán másnak elmesélni. De közülünk bárki, aki szeretne változást hozni, megteheti, mert semmi sem állhat az utunkba. És mindenkinek van tapasztalata, amelyet felhasználhat erre a célra.
So really, that's all I wanted to talk about today. I just wanted to say that life goes on all around the world. People are going through terrible things. Everyone of us is going through our own terrible experience. But if we share those and we talk about stories, then we can inspire each other to get through our own bad experiences. I know that the people I've recorded have gotten me to this point. And I hope in some small way, the stories I've been able to tell you will help you get through things. And in turn, I hope you will use your experiences to help others.
Erről szerettem volna ma beszélni. Csak szerettem volna elmondani, hogy az élet mindenhol zajlik a világon. Az emberek szörnyűségeket élnek át. Mindenkinek megvan a maga szörnyű élménye. De ha megosztjuk, és beszélünk a történetekről, arra ösztönözhetjük egymást, hogy túllépjünk saját rossz élményeinken. Tudom, hogy azok miatt vagyok most itt, akiknek megörökítettem az életét. Remélem, hogy a most elhangzott történetek önöknek is segítenek majd, akár kismértékben is továbblépni. Cserébe remélem, hogy felhasználják saját élményeiket mások segítésére.
Thank you very much.
Köszönöm szépen!
(Applause)
(Taps)