As the warrior slept, a snake coiled around his face. Instead of a threat, his wife saw an omen– a fearsome power that would lead her husband to either glory or doom. For now, however, he was only a slave – one of millions taken from the territories conquered by Rome to work the mines, till the fields, or fight for the crowd’s entertainment. A nomadic Thracian from what is now Bulgaria, he had served in the Roman Army but was imprisoned for desertion. His name was Spartacus.
Miközben a harcos aludt, egy kígyó tekeredett az arcára. Fenyegetés helyett, a felesége óment látott, egy félelmetes erőt, ami vagy dicsőséget vagy bukást hoz férje számára. Ekkor azonban csak egy rabszolga volt, egy a millióból, akiket elhurcoltak a Róma által leigázott területekről, hogy a bányákban dolgozzanak, a földeket műveljék vagy a tömeg szórakoztatására harcoljanak. Egy nomád trák a mai Bulgáriából, aki a római hadseregben szolgált, de bebörtönözték dezertálás miatt. Úgy hívták Spartacus.
Spartacus had been brought to Capua by Batiatus, a lanista, or trainer of gladiators. And life at the ludus, or gladiator school, was unforgiving. New recruits were forced to swear an oath “to be burned, to be bound, to be beaten, and to be killed by the sword,” and to obey their master’s will without question. But even harsh discipline couldn’t break Spartacus’s spirit. In 73 BCE, Spartacus led 73 other slaves to seize knives and skewers from the kitchen and fight their way out, hijacking a wagon of gladiator equipment along the way. They were done fighting for others– now, they fought for their freedom.
Spartacust Batiatus parancsára Capua városába vitték. Batiatus lanista volt, gladiátorokat képzett ki. Az élet a ludusban, vagyis a gladiátoriskolában kegyetlen volt. Az újoncokat eskütételre kényszerítették: "Hagyjuk magunkat megégetni, láncra verni, ütni és kard által megöletni." Kötelesek voltak kérdés nélkül teljesíteni mesterük parancsait. De még ez a vasszigor sem tudta megtörni Spartacus lelkét. Kr.e. 73-ban Spartacus 73 másik rabszolgát vett rá, hogy késeket és nyársakat kobozzanak el a konyhából, megtámadjanak egy gladiátorfelszerelést szállító kocsit és megszökjenek. Eddig mások kedvéért harcoltak, most viszont a saját szabadságukért.
When the news reached Rome, the Senate was too busy with wars in Spain and the Pontic Empire to worry about some unruly slaves. Unconcerned, praetor Claudius Glaber took an army of three thousand men to the rebel’s refuge at Mount Vesuvius, and blocked off the only passage up the mountain. All that remained was to wait and starve them out– or so he thought. In the dead of night, the rebels lowered themselves down the cliffside on ropes made from vines, and flanked Glaber’s unguarded camp. Thus began the legend of Rome’s defiant gladiator.
Amikor a hírek elértek Rómába, a szenátus túlságosan el volt foglalva a spanyol és pontoszi háborúkkal ahhoz, hogy pár engedetlen rabszolgával foglalkozzon. Claudius Glaber praetor közönyösen indult 3000 fős seregével a Vezúvhoz, ahol a felkelők táboroztak. A katonák eltorlaszolták a hegyre vezető egyetlen utat. Csak annyi dolguk volt, hogy várjanak és kiéheztessék őket – legalábbis ezt gondolta Claudius. Az éjszaka közepén a lázadók szőlőindából készült köteleken leereszkedtek a hegyről, és oldalirányból megtámadták Claudius őrizetlen táborát. Hát így kezdődött Róma dacos gladiátorának legendája.
As news of the rebellion spread, its ranks swelled with escaped slaves, deserting soldiers, and hungry peasants. Many were untrained, but Spartacus’s clever tactics transformed them into an effective guerrilla force. A second Roman expedition led by praetor Varinius, was ambushed while the officer bathed. To elude the remaining Roman forces, the rebels used their enemy’s corpses as decoy guards, stealing Varinius’s own horse to aid their escape.
Ahogy a felkelés híre terjedt, úgy nőtt az ereje is: szökött rabszolgák és katonák, éhes parasztok álltak az ügy mellé. Sokan kiképezetlenek voltak, de Spartacus ügyes taktikái hatékony gerillasereggé formálták őket. Egy második római hadjáraton, amit Varinius praetor vezetett, a tisztekre fürdés közben támadtak rá váratlanul. Hogy a többi római elől is egérutat nyerjenek, a felkelők az ellenség holttesteit használták álcázásként, és Varinius lovát is ellopták, hogy menekülésüket segítse.
Thanks to his inspiring victories and policy of distributing spoils equally, Spartacus continued attracting followers, and gained control of villages where new weapons could be forged. The Romans soon realized they were no longer facing ragtag fugitives, and in the spring of 72 BCE, the Senate retaliated with the full force of two legions. The rebels left victorious, but many lives were lost in the battle, including Spartacus’ lieutenant Crixus. To honor him, Spartacus held funeral games, forcing his Roman prisoners to play the role his fellow rebels had once endured.
A lelkesítő győzelmeknek és a zsákmány egyenlő szétosztásának köszönhetően Spartacus további követőket vonzott magához, és irányítást nyert több falu felett is, ahol új fegyverek készülhettek. A rómaiak hamarosan ráébredtek, hogy nem sima söpredékkel állnak szemben, és Kr.e. 72 tavaszán a szenátus két légióval csapott le rájuk. A lázadók kerültek ki győztesként, de sokan életüket vesztették a csatában, többek között Spartacus hadnagya, Crixus is. Tiszteletére Spartacus játékokat szervezett a temetésén, ahol a római foglyoknak kellett elviselni azt, amit régen a fogolytársainak.
By the end of 72 BCE, Spartacus’ army was a massive force of roughly 120,000 members. But those numbers proved difficult to manage. With the path to the Alps clear, Spartacus wanted to march beyond Rome’s borders, where his followers would be free. But his vast army had grown brash. Many wanted to continue pillaging, while others dreamed of marching on Rome itself. In the end, the rebel army turned south– forgoing what would be their last chance at freedom.
Kr.e. 72 végére Spartacus serege egy 120 000 főt számláló hatalmas erő volt. De ezt a létszámot nehéz volt kordában tartani. Mivel az Alpok felé tiszta volt az út, Spartacus Róma határain túlra akart menetelni, ahol a követői szabadok lehetnek. De a hatalmas sereg vakmerővé vált. Sokan folytatni akarták a fosztogatást, míg mások arról álmodoztak, hogy bevonulnak Rómába. Végül a sereg délnek indult, lemondva a szabadság utolsó esélyéről.
Meanwhile, Marcus Licinius Crassus had assumed control of the war. As Rome’s wealthiest citizen, he pursued Spartacus with eight new legions, eventually trapping the rebels in the toe of Italy. After failed attempts to build rafts, and a stinging betrayal by local pirates, the rebels made a desperate run to break through Crassus’s lines– but it was no use. Roman reinforcements were returning from the Pontic wars, and the rebels’ ranks and spirits were broken. In 71 BCE, they made their last stand. Spartacus nearly managed to reach Crassus before being cut down by centurions. His army was destroyed, and 6000 captives were crucified along the Appian Way– a haunting demonstration of Roman authority.
Eközben Marcus Licinius Crassus átvette a háború irányítását. Mint Róma legtehetősebb polgára, nyolc új légióval vette üldözőbe Spartacust, egészen az olasz csizma orráig hajszolva a felkelőket. Több kudarcba fulladt tutajépítés után, és a helyi kalózok váratlan árulása miatt, a felkelők kétségbeesésükben megpróbáltak áttörni Crassus vonalain – sikertelenül. A pontoszi háborúból visszatérők csatlakoztak a római sereghez, a felkelők rendje és szelleme pedig megtört. Kr.e. 71-ben megtették utolsó lépésüket. Spartacus majdnem elérte Crassust, mikor a centuriók elvágták az útját. A seregét elpusztították, és 6000 foglyot feszítettek keresztre a Via Appián. Kísérteties fitogtatása volt ez a római hatalomnak.
Crassus won the war, but it is not his legacy which echoes through the centuries. Thousands of years later, the name of the slave who made the world’s mightiest empire tremble has become synonymous with freedom– and the courage to fight for it.
Crassus megnyerte a háborút, de mégsem az ő hírneve visszhangzott az évszázadok során. Több ezer évvel később a rabszolga neve, aki megrengette a világ egyik legtekintélyesebb birodalmát, a szabadság jelképévé vált – és a bátorságé, amellyel küzdött érte.