Thank you. It's really an honor and a privilege to be here spending my last day as a teenager. Today I want to talk to you about the future, but first I'm going to tell you a bit about the past. My story starts way before I was born. My grandmother was on a train to Auschwitz, the death camp. And she was going along the tracks, and the tracks split. And somehow -- we don't really know exactly the whole story -- but the train took the wrong track and went to a work camp rather than the death camp. My grandmother survived and married my grandfather. They were living in Hungary, and my mother was born. And when my mother was two years old, the Hungarian revolution was raging, and they decided to escape Hungary. They got on a boat, and yet another divergence -- the boat was either going to Canada or to Australia. They got on and didn't know where they were going, and ended up in Canada. So, to make a long story short, they came to Canada. My grandmother was a chemist. She worked at the Banting Institute in Toronto, and at 44 she died of stomach cancer. I never met my grandmother, but I carry on her name -- her exact name, Eva Vertes -- and I like to think I carry on her scientific passion, too.
Köszönöm! Igazán nagy megtiszteltetés és kiváltság, hogy itt lehetek kamaszkorom utolsó napjaiban. Ma a jövőről szeretnék beszélni, de először egy kicsit a múltról mesélek. Történetem jóval a születésem előtt kezdődik. Nagymamám vonattal úton volt Auschwitzba, a haláltáborba. A vonat, amin utazott, a síneken robogott, de a sínek kettéváltak. Valahogy - nem igazán ismerjük a történetet teljességében, de a másik sínen haladó vonattal folytatta útját, a haláltábor helyett egy munkatáborba ment. A nagymamám mindezt túlélte és hozzáment a nagypapámhoz. Magyarországon éltek, ahol anyám született. Amikor anyám két éves lett, tombolt az '56-os forradalom, és úgy döntöttek, hogy elmenekülnek. Hajóra szálltak, és itt megint elértek egy elágazáshoz - a hajó Kanadába vagy Ausztráliába tartott. A hajón voltak, és nem tudták, hogy hova tartanak, de végül Kanadában kötöttek ki. A történet röviden az, hogy megérkeztek Kanadába. A nagymamám kémikus volt. A Banting Institute-ban dolgozott Torontóban, és 44 éves volt, mikor gyomorrákban meghalt. Soha nem találkoztam a nagymamámmal, de örököltem a nevét, egy az egyben, Éva Vértes, és szeretem azt hinni, hogy a tudomány iránti szenvedélyét is.
I found this passion not far from here, actually, when I was nine years old. My family was on a road trip and we were in the Grand Canyon. And I had never been a reader when I was young -- my dad had tried me with the Hardy Boys; I tried Nancy Drew; I tried all that -- and I just didn't like reading books. And my mother bought this book when we were at the Grand Canyon called "The Hot Zone." It was all about the outbreak of the Ebola virus. And something about it just kind of drew me towards it. There was this big sort of bumpy-looking virus on the cover, and I just wanted to read it. I picked up that book, and as we drove from the edge of the Grand Canyon to Big Sur, and to, actually, here where we are today, in Monterey, I read that book, and from when I was reading that book, I knew that I wanted to have a life in medicine. I wanted to be like the explorers I'd read about in the book, who went into the jungles of Africa, went into the research labs and just tried to figure out what this deadly virus was. So from that moment on, I read every medical book I could get my hands on, and I just loved it so much. I was a passive observer of the medical world.
Nem olyan régóta van meg ez a szenvedélyem, igazából kilenc éves korom óta. Túrázni voltunk a Grand Canyonon a családdal. Kiskoromban nem szerettem olvasni - apám próbálkozott a Hardy Boysszal, forgattam Nancy Drew-t, megvoltak ezek mind, de egyszerűen nem szerettem a könyveket. De amikor a Grand Canyonnál voltunk, anyám megvette a "Hot Zone" című könyvet az Ebola-vírus kitöréséről. Valamiért le sem bírtam tenni. A borítóján egy nagy "göcsörtös külsejű" vírus volt, és mindenáron el akartam olvasni. Fogtam, és úgy jöttünk le a Grand Canyonról a Big Sur-höz, és ide Monereybe, ahol most vagyunk. Az úton végig olvastam, és attól a pillanattól, hogy elkezdtem, tudtam, hogy orvostudománnyal fogok foglalkozni. Olyan akartam lenni, mint a könyvben szereplő kutatók, akik Afrika dzsungeleiben jártak, meg kutatói laboratóriumokban, hogy megtudják, mi ez a halálos vírus. Ettől kezdve minden orvosi könyvet elolvastam, ami a kezembe került, és egyszerűen imádtam. Az orvostudomány világának passzív megfigyelője voltam.
It wasn't until I entered high school that I thought, "Maybe now, you know -- being a big high school kid -- I can maybe become an active part of this big medical world." I was 14, and I emailed professors at the local university to see if maybe I could go work in their lab. And hardly anyone responded. But I mean, why would they respond to a 14-year-old, anyway? And I got to go talk to one professor, Dr. Jacobs, who accepted me into the lab. At that time, I was really interested in neuroscience and wanted to do a research project in neurology -- specifically looking at the effects of heavy metals on the developing nervous system. So I started that, and worked in his lab for a year, and found the results that I guess you'd expect to find when you feed fruit flies heavy metals -- that it really, really impaired the nervous system. The spinal cord had breaks. The neurons were crossing in every which way. And from then I wanted to look not at impairment, but at prevention of impairment.
Középiskolás koromra elkezdtem olyasmin gondolkodni, hogy "Igen, talán most, hogy már ilyen nagy vagyok, középiskolás, talán lehetnék már aktív részese a nagy orvostudományi világnak." 14 éves voltam, e-maileket írtam a helyi egyetem professzorainak, hogy dolgozhatok-e esetleg a laboratóriumukban. Nem sokan válaszoltak. De értem én, miért is válaszolnának egy 14 éves gyereknek? Az egyik professzorral, Dr. Jacobsszal azonban tudtam beszélni, és felvett a laborjába. Akkoriban nagyon érdekelt az ideggyógyászat, és neurológiai kutatási projektben akartam részt venni, különösképpen érdekelt a nehézfémeknek a fejlődő idegrendszerre gyakorolt hatása. Belevághattam, és kerek egy évig dolgoztam a laborjában, és meglett a várt eredmény: ha gyümölcslegyeknek nehézfémet adsz - nagyon, nagyon károsodik az idegrendszerük. A gerincvelő eltört. Neuronok cikáztak minden irányban. Ettől kezdve nem roncsolással, hanem megelőzéssel akartam foglalkozni.
So that's what led me to Alzheimer's. I started reading about Alzheimer's and tried to familiarize myself with the research, and at the same time when I was in the -- I was reading in the medical library one day, and I read this article about something called "purine derivatives." And they seemed to have cell growth-promoting properties. And being naive about the whole field, I kind of thought, "Oh, you have cell death in Alzheimer's which is causing the memory deficit, and then you have this compound -- purine derivatives -- that are promoting cell growth." And so I thought, "Maybe if it can promote cell growth, it can inhibit cell death, too." And so that's the project that I pursued for that year, and it's continuing now as well, and found that a specific purine derivative called "guanidine" had inhibited the cell growth by approximately 60 percent. So I presented those results at the International Science Fair, which was just one of the most amazing experiences of my life. And there I was awarded "Best in the World in Medicine," which allowed me to get in, or at least get a foot in the door of the big medical world.
Így kötöttem ki az Alzheimernél. Elkezdtem olvasni az Alzheimer-kórról, hozzászoktam a kutatáshoz, ugyanakkor, amikor a könyvtárban - egyszer az orvosi könyvtárban olvastam, és az úgynevezett purinszármazékokról volt szó. Úgy tűnt, hogy rendelkeznek egy növekedést elősegítő tulajdonsággal. Mivel nem volt még jártasságom a témában, azt gondoltam, "Ó, az Alzheimer-kórnál sejthalálozás történik, azért lép fel emlékezetkihagyás, másfelől ott van ez a vegyület, a purinszármazék - ami elősegíti a sejtek növekedését." Akkor azt gondoltam: "Ha ez elősegíti a sejtnövekedést, akkor gátolja a sejthalálozást is." Így abban az évben ezt a projektet vittem tovább, ami a mai napig folytatódik, és ott tart, hogy egy bizonyos purinszármazék, a guanidin, már gátolta a sejtnövekedést, kb. 60%-al. Az eredményeket bemutattam a Nemzetközi Tudományos Vásáron, ami életem legcsodálatosabb élménye volt. Itt megkaptam "Az orvostudomány legjobbja" díjat, ami lehetővé tette, hogy belépjek a nagybetűs orvostudományba, legalábbis a küszöbét átléphessem.
And from then on, since I was now in this huge exciting world, I wanted to explore it all. I wanted it all at once, but knew I couldn't really get that. And I stumbled across something called "cancer stem cells." And this is really what I want to talk to you about today -- about cancer. At first when I heard of cancer stem cells, I didn't really know how to put the two together. I'd heard of stem cells, and I'd heard of them as the panacea of the future -- the therapy of many diseases to come in the future, perhaps. But I'd heard of cancer as the most feared disease of our time, so how did the good and bad go together? Last summer I worked at Stanford University, doing some research on cancer stem cells. And while I was doing this, I was reading the cancer literature, trying to -- again -- familiarize myself with this new medical field. And it seemed that tumors actually begin from a stem cell. This fascinated me. The more I read, the more I looked at cancer differently and almost became less fearful of it.
Innentől kezdve, mivel ebben a hatalmas és izgalmas világban voltam, mindent fel akartam fedezni. Mindent egyszerre, de tudtam, hogy ez nem lehetséges. Belebotlottam valamibe, amit daganatos őssejtnek hívnak. Valójában ma erről szeretnék beszélni - a rákról. Amikor először hallottam a daganatos őssejtekről, nem egészen tudtam összerakni, hogy miről van szó. Őssejtekről már hallottam, és hogy a jövő csodaszereként tartják számon, ami több betegség eljövendő terápiája lehet. De a rákról mindig azt hallottam, hogy korunk legfélelmetesebb betegsége, hogy egyeztessem hát össze a jó és a rossz oldalát? Tavaly a Stanford Egyetemen dolgoztam pár daganatos őssejt-kutatáson. Közben olvastam a rák irodalmát, hogy szokjam az új orvosi szakterületet. Megtudtam, hogy a tumorok tulajdonképpen egy őssejtben alakulnak ki. Ez lenyűgözött. Minél többet olvastam a rákról, annál inkább változott a róla való képem, már nem is volt annyira félelmetes.
It seems that cancer is a direct result to injury. If you smoke, you damage your lung tissue, and then lung cancer arises. If you drink, you damage your liver, and then liver cancer occurs. And it was really interesting -- there were articles correlating if you have a bone fracture, and then bone cancer arises. Because what stem cells are -- they're these phenomenal cells that really have the ability to differentiate into any type of tissue. So, if the body is sensing that you have damage to an organ and then it's initiating cancer, it's almost as if this is a repair response. And the cancer, the body is saying the lung tissue is damaged, we need to repair the lung. And cancer is originating in the lung trying to repair -- because you have this excessive proliferation of these remarkable cells that really have the potential to become lung tissue. But it's almost as if the body has originated this ingenious response, but can't quite control it. It hasn't yet become fine-tuned enough to finish what has been initiated. So this really, really fascinated me.
Úgy tűnt, hogy a rákos megbetegedés sérülés közvetlen következménye. A dohányzással rongálod a tüdőszövetet, tüdőrák alakul ki. Az ivással a májadat károsítod, májrákot kapsz. Nagyon érdekes volt - és voltak idevágó cikkek. Ha a csontod sérül, csontrákot kaphatsz. Mert mik is az őssejtek - olyan rendkívüli sejtek, melyek valóban képesek bármilyen szövetet megkülönböztetni. Ha tehát a szervezetünk megérzi, hogy valamelyik szervünk károsult, és megindítja a rákot, az már-már egy válaszreakcióval ér fel. Ezzel a rák, a szervezet szól, hogy a tüdőszövet rongálódott, meg kell gyógyítani a tüdőt. A rák a tüdőben indul el, hogy helyreállítson valamit - mert ezeknek a figyelemreméltó sejteknek, melyek tényleg képesek tüdőszövetté alakulni, hajlamosak a túlzott elterjedésre. Szinte olyan,mintha a szervezet kezdeményezte volna ezt a leleményes választ, de nem tudja kontrollálni. Még nem elég kifinomult ahhoz, hogy befejezze, amit elindított. Ez nagyon-nagyon lenyűgözött.
And I really think that we can't think about cancer -- let alone any disease -- in such black-and-white terms. If we eliminate cancer the way we're trying to do now, with chemotherapy and radiation, we're bombarding the body or the cancer with toxins, or with radiation, trying to kill it. It's almost as if we're getting back to this starting point. We're removing the cancer cells, but we're revealing the previous damage that the body has tried to fix. Shouldn't we think about manipulation, rather than elimination? If somehow we can cause these cells to differentiate -- to become bone tissue, lung tissue, liver tissue, whatever that cancer has been put there to do -- it would be a repair process. We'd end up better than we were before cancer. So, this really changed my view of looking at cancer. And while I was reading all these articles about cancer, it seemed that the articles -- a lot of them -- focused on, you know, the genetics of breast cancer, and the genesis and the progression of breast cancer -- tracking the cancer through the body, tracing where it is, where it goes.
Komolyan azt gondolom, hogy nem gondolhatunk a rákra - és semmilyen betegségre - feketén-fehéren. Ha kiküszöböljük a rákot, ahogy azt manapság tesszük, kemoterápiával és sugárzással, ha a szervezetet vagy a rákot méreggel vagy sugarakkal bombázzuk, hogy kiirtsuk, azzal majdhogynem csak visszakanyarodunk a kiindulóponthoz. Eltávolítjuk a ráksejteket, de feltárjuk az előző kárt, amit a szervezet megpróbált helyrehozni. Nem kellene inkább manipulálásban gondolkodnunk a hatástalanítás helyett? Ha el tudnánk érni, hogy ezek a sejtek valahogy különbséget tudjanak tenni, és aszerint válnának csontszövetté, tüdőszövetté, májszövetté, annak megfelelően, hogy épp milyen rák lépett fel az adott helyen, akkor máris helyreállító folyamatról beszélhetnénk. Előrébb lennénk, mint a rák legkezdetibb fázisában. Emiatt teljesen másképp néztem a rákra. Miközben ezeket a cikkeket olvastam a rákról, kiderült, hogy sok közülük a mellrák kialakulásával foglalkozik. A mellrák kialakulásával és továbbfejlődésével,
But it struck me that I'd never heard of cancer of the heart, or cancer of any skeletal muscle for that matter. And skeletal muscle constitutes 50 percent of our body, or over 50 percent of our body. And so at first I kind of thought, "Well, maybe there's some obvious explanation why skeletal muscle doesn't get cancer -- at least not that I know of." So, I looked further into it, found as many articles as I could, and it was amazing -- because it turned out that it was very rare. Some articles even went as far as to say that skeletal muscle tissue is resistant to cancer, and furthermore, not only to cancer, but of metastases going to skeletal muscle. And what metastases are is when the tumor -- when a piece -- breaks off and travels through the blood stream and goes to a different organ. That's what a metastasis is. It's the part of cancer that is the most dangerous. If cancer was localized, we could likely remove it, or somehow -- you know, it's contained. It's very contained. But once it starts moving throughout the body, that's when it becomes deadly. So the fact that not only did cancer not seem to originate in skeletal muscles, but cancer didn't seem to go to skeletal muscle -- there seemed to be something here. So these articles were saying, you know, "Skeletal -- metastasis to skeletal muscle -- is very rare." But it was left at that. No one seemed to be asking why.
az emberi szervezetben való követésével. Feltűnt azonban, hogy soha nem hallottam még a szív rákjáról, sem pedig bármiféle izom-rákról. Márpedig szervezetünk 50%-a, vagy még annál is nagyobb része csontszövet. Először tehát arra gondoltam, hogy "Nos, lehet, hogy van valami kézenfekvő magyarázat arra, miért nem fordul elő rák az izomban - csak nem tudok róla." Jobban utánanéztem, minden ezzel kapcsolatos cikkben, és csodálatos volt - tényleg nagyon ritka. Némelyik cikkben egyenesen azt állították, hogy az izom ellenáll a ráknak, sőt, nem csak a ráknak, de az izomra való áttétnek is. Az áttét, amikor a tumor egy darabja letörik, és a véráramon keresztül egy másik szervre terjed. A legsúlyosabb rákfajtához tartozik. Ha meg lehetne állapítani a rák pontos helyét, el lehetne távolítani, vagy valahogy - tudják, visszatartott. Nagyon visszatartott. Az igazán halálos az, amikor áttét keletkezik a szervezetben. A tény, hogy a rák nemhogy nem alakul ki az izomban, de nem is terjed a csontizomra, jelzi, hogy itt lennie kell valaminek. A cikkek mind arról számoltak be, hogy "mind a csontban, mind az izomra való áttét nagyon ritka." Nem fejtették ki, és senki nem is firtatta az okokat.
So I decided to ask why. At first -- the first thing I did was I emailed some professors who specialized in skeletal muscle physiology, and pretty much said, "Hey, it seems like cancer doesn't really go to skeletal muscle. Is there a reason for this?" And a lot of the replies I got were that muscle is terminally differentiated tissue. Meaning that you have muscle cells, but they're not dividing, so it doesn't seem like a good target for cancer to hijack. But then again, this fact that the metastases didn't go to skeletal muscle made that seem unlikely. And furthermore, that nervous tissue -- brain -- gets cancer, and brain cells are also terminally differentiated. So I decided to ask why. And here's some of, I guess, my hypotheses that I'll be starting to investigate this May at the Sylvester Cancer Institute in Miami. And I guess I'll keep investigating until I get the answers. But I know that in science, once you get the answers, inevitably you're going to have more questions. So I guess you could say that I'll probably be doing this for the rest of my life.
Elhatároztam, hogy én megkérdezem. Először is - első lépésként e-mailt írtam néhány professzornak, az izom fiziológiája terén szakértőknek, hogy "Úgy látom, hogy a rák nemigen támadja meg az izmokat, van erre magyarázat?" Sok olyan választ kaptam, hogy az izom terminálisan differenciált szövet. Magyarán izomsejtjeink vannak ugyan, de nem osztódnak, ezért a ráknak nem éppen jó célpontjai. A tény, hogy áttét nem fordul elő az izomban, elég valószínűtlenül hangzott. Továbbá az idegszövetben - az agyban - lehet rák, holott az agyszövet is termináltan differenciált. Elhatároztam, hogy én rákérdezek, hogy miért. Ezeken a hipotéziseimen fogok dolgozni Miamiben a Sylvester Center Institute-ban. Azt hiszem, addig fogok kutatni, amíg nem találom meg a választ. Azt is tudom ugyanakkor, hogy valahányszor a tudomány ad egy magyarázatot, elkerülhetetlen, hogy ne találnád magad szemben még több kérdéssel. Ezért szerintem elmondhatjuk, hogy életem hátralevő részében ezt fogom csinálni.
Some of my hypotheses are that when you first think about skeletal muscle, there's a lot of blood vessels going to skeletal muscle. And the first thing that makes me think is that blood vessels are like highways for the tumor cells. Tumor cells can travel through the blood vessels. And you think, the more highways there are in a tissue, the more likely it is to get cancer or to get metastases. So first of all I thought, you know, "Wouldn't it be favorable to cancer getting to skeletal muscle?" And as well, cancer tumors require a process called angiogenesis, which is really, the tumor recruits the blood vessels to itself to supply itself with nutrients so it can grow. Without angiogenesis, the tumor remains the size of a pinpoint and it's not harmful. So angiogenesis is really a central process to the pathogenesis of cancer.
Egyik hipotézisem az izommal kapcsolatban az, hogy mivel sok véredény vezet oda, ezért érthető módon, ezek a véredények nyílt utakként szolgálnak a tumorsejtek számára. A tumorsejtek a véredényeken keresztül tudnak közlekedni. Minél több a nyílt út, annál nagyobb az esélye a ráknak vagy az áttétnek. Így először arra gondoltam, hogy "Nem volna kedvezőbb tehát a rák számára az izomba beférkőzni?" Azon kívül, rákos daganatoknál van egy úgynevezett angiogenezis folyamat, itt a tumor megszerzi magának a véredényeket, hogy azokon keresztül táplálni tudja magát a növekedéshez. Angiogenezis nélkül a tumor icipici marad és ártalmatlan. Az angiogenezis tehát egy központi folyamat a rák patogenezisében.
And one article that really stood out to me when I was just reading about this, trying to figure out why cancer doesn't go to skeletal muscle, was that it had reported 16 percent of micro-metastases to skeletal muscle upon autopsy. 16 percent! Meaning that there were these pinpoint tumors in skeletal muscle, but only .16 percent of actual metastases -- suggesting that maybe skeletal muscle is able to control the angiogenesis, is able to control the tumors recruiting these blood vessels. We use skeletal muscles so much. It's the one portion of our body -- our heart's always beating. We're always moving our muscles. Is it possible that muscle somehow intuitively knows that it needs this blood supply? It needs to be constantly contracting, so therefore it's almost selfish. It's grabbing its blood vessels for itself. Therefore, when a tumor comes into skeletal muscle tissue, it can't get a blood supply, and can't grow.
Volt egy cikk, amit kirívónak tartottam. Amikor arról kerestem olvasnivalót, miért nem fordul elő a rák az izomban, volt egy cikk, ami 16%-os mikro- áttételekről számolt be az izom boncolása során. 16%! Ez azt jelenti tehát, hogy ott vannak ezek az icipici daganatok, de csupán 0.16% az áttét, ami azt sugallja, hogy az izom talán tudja kontrollálni az angiogenezist, és a tumort abban, hogy véredényeket toborozzon magának. Izmainkat igen nagy gyakorisággal használjuk. Szervezetünk nagy részét képezik, a szívünk mindig dobog. Az izmainkat mindig használjuk. Elképzelhető, hogy az izom valahogy intuitív módon tudja, hogy szüksége van erre a vérre? Állandó összehúzódik, szinte önző módon kaparintja meg magának a véredényeket. Amikor egy tumor beférkőzik az izomszövetbe, nem jut vérhez, nem tud növekedni.
So this suggests that maybe if there is an anti-angiogenic factor in skeletal muscle -- or perhaps even more, an angiogenic routing factor, so it can actually direct where the blood vessels grow -- this could be a potential future therapy for cancer. And another thing that's really interesting is that there's this whole -- the way tumors move throughout the body, it's a very complex system -- and there's something called the chemokine network. And chemokines are essentially chemical attractants, and they're the stop and go signals for cancer. So a tumor expresses chemokine receptors, and another organ -- a distant organ somewhere in the body -- will have the corresponding chemokines, and the tumor will see these chemokines and migrate towards it. Is it possible that skeletal muscle doesn't express this type of molecules? And the other really interesting thing is that when skeletal muscle -- there's been several reports that when skeletal muscle is injured, that's what correlates with metastases going to skeletal muscle.
Ebből az következhet, hogy ha lenne egy anti-angiogenikus tényező az izomban - vagy akár több, egy angiogenikus terelő tényező, az meg tudná szabni, hol nőjenek véredények. Ez a jövő potenciális daganatterápiáját jelentené. Másik nagyon érdekes dolog az, hogy itt van az, ahogy a tumor vándorol a szervezetben. Ez egy nagyon összetett rendszer - van az úgynevezett kemokin hálózat. A kemokin lényegében egy kémiai csalogatószer, a rák piros és zöld jelzőlámpái. A tumor tehát kemokin receptort bocsát ki, és egy másik szerv - a szervezet egy távoli pontjában - adja a másik megfelelő kemokint, és a tumor érzékeli ezeket a kemokinokat és odavándorol hozzájuk. Elképzelhető, hogy a csontizom nem bocsát ki ilyen molekulákat? A másik érdekes dolog az, hogy abban a pillanatban, hogy az izom, s ezt több beszámolóval is alátámasztották, megsérül, megkezdődik az áttét.
And, furthermore, when skeletal muscle is injured, that's what causes chemokines -- these signals saying, "Cancer, you can come to me," the "go signs" for the tumors -- it causes them to highly express these chemokines. So, there's so much interplay here. I mean, there are so many possibilities for why tumors don't go to skeletal muscle. But it seems like by investigating, by attacking cancer, by searching where cancer is not, there has got to be something -- there's got to be something -- that's making this tissue resistant to tumors. And can we utilize -- can we take this property, this compound, this receptor, whatever it is that's controlling these anti-tumor properties and apply it to cancer therapy in general? Now, one thing that kind of ties the resistance of skeletal muscle to cancer -- to the cancer as a repair response gone out of control in the body -- is that skeletal muscle has a factor in it called "MyoD." And what MyoD essentially does is, it causes cells to differentiate into muscle cells. So this compound, MyoD, has been tested on a lot of different cell types and been shown to actually convert this variety of cell types into skeletal muscle cells. So, is it possible that the tumor cells are going to the skeletal muscle tissue, but once in contact inside the skeletal muscle tissue, MyoD acts upon these tumor cells and causes them to become skeletal muscle cells? Maybe tumor cells are being disguised as skeletal muscle cells, and this is why it seems as if it is so rare.
Azon felül, izomsérüléskor keletkezik a kemokin is - vagyis azok a jelek, amik azt mondják, "jöhetsz hozzám, rák!", vagyis a daganatok hívószava -- serkentőleg hat a kemokin kibocsátására. Nagyon sok tehát itt a kölcsönhatás. Úgy értem, nagyon sok magyarázata lehet annak, hogy miért nem mennek a daganatok az izomba. A kutatások során úgy tűnt, hogy kell lennie valaminek, kell lennie valaminek, ami a szövetet ellenállóvá teszi a daganatokkal szemben. Fel tudjuk használni - vehetjük-e úgy ezt a tulajdonságot, ezt a vegyületet, ezt a receptort, bármi is legyen az, ami kontrollálja ezt a daganatellenes tulajdonságot, és alkalmazhatjuk-e daganatterápiában úgy általában? Ami az izomnak a daganattal, vagyis a szervezetben kontrollt vesztett rákkal mint gyógyító-reakcióval szembeni ellenállását adja, az az izomnak a MyoD nevezetű faktora. A MyoD teszi lényegében lehetővé azt, hogy a sejtek az izomsejtbe be tudjanak épülni. Ezt a vegyületet, a MyoD-t tehát különböző sejtekkel tesztelték, és az derült ki, hogy a különböző sejtek mind képesek az izomba beépülni. Lehetséges tehát az, hogy a daganatsejtek beépüljenek az izomszövetbe, de amint benn vannak, a MyoD hatására a daganatsejtek csontizom sejtekké alakulnak? Lehet, hogy a daganatsejtek izomsejtnek álcázzák magukat, és azért tűnik úgy, hogy ritka.
It's not harmful; it has just repaired the muscle. Muscle is constantly being used -- constantly being damaged. If every time we tore a muscle or every time we stretched a muscle or moved in a wrong way, cancer occurred -- I mean, everybody would have cancer almost. And I hate to say that. But it seems as though muscle cell, possibly because of all its use, has adapted faster than other body tissues to respond to injury, to fine-tune this repair response and actually be able to finish the process which the body wants to finish. I really believe that the human body is very, very smart, and we can't counteract something the body is saying to do.
Nem kártékony, helyre is állította az izmot. Izmaink folyamatos használatnak - s így rongálásnak is vannak kitéve. Valahányszor elszakadna vagy éppen meghúzódna egy izmunk, vagy csak egy rossz mozdulatot tennénk, rák alakulna ki - vagyis szinte mindenki rákos lenne. Gyűlölök ilyesmit mondani, de úgy tűnik, hogy az izomsejtek, valószínűleg gyakori használatukból adódóan, a többi szövetfajtához képest gyorsabban adnak válaszreakciót a sérülésekre, s így helyreállítják a sérülést, mielőtt a szervezet lezárná e folyamatot. Hiszek abban, hogy az emberi szervezet nagyon okos, nem tudjuk ellensúlyozni a szándékait.
It's different when a bacteria comes into the body -- that's a foreign object -- we want that out. But when the body is actually initiating a process and we're calling it a disease, it doesn't seem as though elimination is the right solution. So even to go from there, it's possible, although far-fetched, that in the future we could almost think of cancer being used as a therapy. If those diseases where tissues are deteriorating -- for example Alzheimer's, where the brain, the brain cells, die and we need to restore new brain cells, new functional brain cells -- what if we could, in the future, use cancer? A tumor -- put it in the brain and cause it to differentiate into brain cells?
Az más, amikor baktérium támadja meg a szervezetet, az külső tényező - azt kiűzzük. Ám amikor maga a szervezet kezdeményez egy folyamatot, amit mi betegségnek nevezünk, nem biztos, hogy annak megszüntetése a jó megoldás. Elképzelhető - bár elrugaszkodott gondolat -, hogy a daganatról a jövőben terápiaként gondolkodjunk. Vajon lehetséges-e, hogy olyan betegségek esetében, ahol a szövetek rongálódtak - pl. Alzheimer-kór, ahol az elhalt agysejteket új, működőképes agysejtekkel kell helyreállítanunk, a jövőben a rákot használnánk? Egy tumort - ha behelyezünk az agyba, ez esetben agysejtté válna?!
That's a very far-fetched idea, but I really believe that it may be possible. These cells are so versatile, these cancer cells are so versatile -- we just have to manipulate them in the right way. And again, some of these may be far-fetched, but I figured if there's anywhere to present far-fetched ideas, it's here at TED, so thank you very much.
Ez egy nagyon merész gondolat, de én nagyon hiszek abban, hogy ez lehetséges. Ezek a sejtek annyira sokoldalúak, a daganatsejtek olyan sokoldalúak, hogy csak a megfelelő irányba kell őket manipulálnunk. Hangsúlyozom, ezek nagyon messzemenő gondolatok, de úgy gondoltam, ha valahol, akkor itt, a TED-en bemutathatók. Köszönöm.
(Applause)
(Taps)