Good morning. My name is Eric Li, and I was born here. But no, I wasn't born there. This was where I was born: Shanghai, at the height of the Cultural Revolution. My grandmother tells me that she heard the sound of gunfire along with my first cries. When I was growing up, I was told a story that explained all I ever needed to know about humanity. It went like this. All human societies develop in linear progression, beginning with primitive society, then slave society, feudalism, capitalism, socialism, and finally, guess where we end up? Communism! Sooner or later, all of humanity, regardless of culture, language, nationality, will arrive at this final stage of political and social development. The entire world's peoples will be unified in this paradise on Earth and live happily ever after. But before we get there, we're engaged in a struggle between good and evil, the good of socialism against the evil of capitalism, and the good shall triumph. That, of course, was the meta-narrative distilled from the theories of Karl Marx. And the Chinese bought it. We were taught that grand story day in and day out. It became part of us, and we believed in it. The story was a bestseller. About one third of the entire world's population lived under that meta-narrative. Then, the world changed overnight. As for me, disillusioned by the failed religion of my youth, I went to America and became a Berkeley hippie. (Laughter) Now, as I was coming of age, something else happened. As if one big story wasn't enough, I was told another one. This one was just as grand. It also claims that all human societies develop in a linear progression towards a singular end. This one went as follows: All societies, regardless of culture, be it Christian, Muslim, Confucian, must progress from traditional societies in which groups are the basic units to modern societies in which atomized individuals are the sovereign units, and all these individuals are, by definition, rational, and they all want one thing: the vote. Because they are all rational, once given the vote, they produce good government and live happily ever after. Paradise on Earth, again. Sooner or later, electoral democracy will be the only political system for all countries and all peoples, with a free market to make them all rich. But before we get there, we're engaged in a struggle between good and evil. (Laughter) The good belongs to those who are democracies and are charged with a mission of spreading it around the globe, sometimes by force, against the evil of those who do not hold elections. (Video) George H.W. Bush: A new world order... (Video) George W. Bush:... ending tyranny in our world... (Video) Barack Obama:... a single standard for all who would hold power. Eric X. Li: Now -- (Laughter) (Applause) This story also became a bestseller. According to Freedom House, the number of democracies went from 45 in 1970 to 115 in 2010. In the last 20 years, Western elites tirelessly trotted around the globe selling this prospectus: Multiple parties fight for political power and everyone voting on them is the only path to salvation to the long-suffering developing world. Those who buy the prospectus are destined for success. Those who do not are doomed to fail. But this time, the Chinese didn't buy it. Fool me once... (Laughter) The rest is history. In just 30 years, China went from one of the poorest agricultural countries in the world to its second-largest economy. Six hundred fifty million people were lifted out of poverty. Eighty percent of the entire world's poverty alleviation during that period happened in China. In other words, all the new and old democracies put together amounted to a mere fraction of what a single, one-party state did without voting. See, I grew up on this stuff: food stamps. Meat was rationed to a few hundred grams per person per month at one point. Needless to say, I ate all my grandmother's portions. So I asked myself, what's wrong with this picture? Here I am in my hometown, my business growing leaps and bounds. Entrepreneurs are starting companies every day. Middle class is expanding in speed and scale unprecedented in human history. Yet, according to the grand story, none of this should be happening. So I went and did the only thing I could. I studied it. Yes, China is a one-party state run by the Chinese Communist Party, the Party, and they don't hold elections. Three assumptions are made by the dominant political theories of our time. Such a system is operationally rigid, politically closed, and morally illegitimate. Well, the assumptions are wrong. The opposites are true. Adaptability, meritocracy, and legitimacy are the three defining characteristics of China's one-party system. Now, most political scientists will tell us that a one-party system is inherently incapable of self-correction. It won't last long because it cannot adapt. Now here are the facts. In 64 years of running the largest country in the world, the range of the Party's policies has been wider than any other country in recent memory, from radical land collectivization to the Great Leap Forward, then privatization of farmland, then the Cultural Revolution, then Deng Xiaoping's market reform, then successor Jiang Zemin took the giant political step of opening up Party membership to private businesspeople, something unimaginable during Mao's rule. So the Party self-corrects in rather dramatic fashions. Institutionally, new rules get enacted to correct previous dysfunctions. For example, term limits. Political leaders used to retain their positions for life, and they used that to accumulate power and perpetuate their rules. Mao was the father of modern China, yet his prolonged rule led to disastrous mistakes. So the Party instituted term limits with mandatory retirement age of 68 to 70. One thing we often hear is, "Political reforms have lagged far behind economic reforms," and "China is in dire need of political reform." But this claim is a rhetorical trap hidden behind a political bias. See, some have decided a priori what kinds of changes they want to see, and only such changes can be called political reform. The truth is, political reforms have never stopped. Compared with 30 years ago, 20 years, even 10 years ago, every aspect of Chinese society, how the country is governed, from the most local level to the highest center, are unrecognizable today. Now such changes are simply not possible without political reforms of the most fundamental kind. Now I would venture to suggest the Party is the world's leading expert in political reform. The second assumption is that in a one-party state, power gets concentrated in the hands of the few, and bad governance and corruption follow. Indeed, corruption is a big problem, but let's first look at the larger context. Now, this may be counterintuitive to you. The Party happens to be one of the most meritocratic political institutions in the world today. China's highest ruling body, the Politburo, has 25 members. In the most recent one, only five of them came from a background of privilege, so-called princelings. The other 20, including the president and the premier, came from entirely ordinary backgrounds. In the larger central committee of 300 or more, the percentage of those who were born into power and wealth was even smaller. The vast majority of senior Chinese leaders worked and competed their way to the top. Compare that with the ruling elites in both developed and developing countries, I think you'll find the Party being near the top in upward mobility. The question then is, how could that be possible in a system run by one party? Now we come to a powerful political institution, little-known to Westerners: the Party's Organization Department. The department functions like a giant human resource engine that would be the envy of even some of the most successful corporations. It operates a rotating pyramid made up of three components: civil service, state-owned enterprises, and social organizations like a university or a community program. They form separate yet integrated career paths for Chinese officials. They recruit college grads into entry-level positions in all three tracks, and they start from the bottom, called "keyuan" [clerk]. Then they could get promoted through four increasingly elite ranks: fuke [deputy section manager], ke [section manager], fuchu [deputy division manager], and chu [division manger]. Now these are not moves from "Karate Kid," okay? It's serious business. The range of positions is wide, from running health care in a village to foreign investment in a city district to manager in a company. Once a year, the department reviews their performance. They interview their superiors, their peers, their subordinates. They vet their personal conduct. They conduct public opinion surveys. Then they promote the winners. Throughout their careers, these cadres can move through and out of all three tracks. Over time, the good ones move beyond the four base levels to the fuju [deputy bureau chief] and ju [bureau chief] levels. There, they enter high officialdom. By that point, a typical assignment will be to manage a district with a population in the millions or a company with hundreds of millions of dollars in revenue. Just to show you how competitive the system is, in 2012, there were 900,000 fuke and ke levels, 600,000 fuchu and chu levels, and only 40,000 fuju and ju levels. After the ju levels, the best few move further up several more ranks, and eventually make it to the Central Committee. The process takes two to three decades. Does patronage play a role? Yes, of course. But merit remains the fundamental driver. In essence, the Organization Department runs a modernized version of China's centuries-old mentoring system. China's new president, Xi Jinping, is the son of a former leader, which is very unusual, first of his kind to make the top job. Even for him, the career took 30 years. He started as a village manager, and by the time he entered the Politburo, he had managed areas with a total population of 150 million people and combined GDPs of 1.5 trillion U.S. dollars. Now, please don't get me wrong, okay? This is not a put-down of anyone. It's just a statement of fact. George W. Bush, remember him? This is not a put-down. (Laughter) Before becoming governor of Texas, or Barack Obama before running for president, could not make even a small county manager in China's system. Winston Churchill once said that democracy is a terrible system except for all the rest. Well, apparently he hadn't heard of the Organization Department. Now, Westerners always assume that multi-party election with universal suffrage is the only source of political legitimacy. I was asked once, "The Party wasn't voted in by election. Where is the source of legitimacy?" I said, "How about competency?" We all know the facts. In 1949, when the Party took power, China was mired in civil wars, dismembered by foreign aggression, average life expectancy at that time, 41 years old. Today, it's the second largest economy in the world, an industrial powerhouse, and its people live in increasing prosperity. Pew Research polls Chinese public attitudes, and here are the numbers in recent years. Satisfaction with the direction of the country: 85 percent. Those who think they're better off than five years ago: 70 percent. Those who expect the future to be better: a whopping 82 percent. Financial Times polls global youth attitudes, and these numbers, brand new, just came from last week. Ninety-three percent of China's Generation Y are optimistic about their country's future. Now, if this is not legitimacy, I'm not sure what is. In contrast, most electoral democracies around the world are suffering from dismal performance. I don't need to elaborate for this audience how dysfunctional it is, from Washington to European capitals. With a few exceptions, the vast number of developing countries that have adopted electoral regimes are still suffering from poverty and civil strife. Governments get elected, and then they fall below 50 percent approval in a few months and stay there and get worse until the next election. Democracy is becoming a perpetual cycle of elect and regret. At this rate, I'm afraid it is democracy, not China's one-party system, that is in danger of losing legitimacy. Now, I don't want to create the misimpression that China's hunky-dory, on the way to some kind of superpowerdom. The country faces enormous challenges. The social and economic problems that come with wrenching change like this are mind-boggling. Pollution is one. Food safety. Population issues. On the political front, the worst problem is corruption. Corruption is widespread and undermines the system and its moral legitimacy. But most analysts misdiagnose the disease. They say that corruption is the result of the one-party system, and therefore, in order to cure it, you have to do away with the entire system. But a more careful look would tell us otherwise. Transparency International ranks China between 70 and 80 in recent years among 170 countries, and it's been moving up. India, the largest democracy in the world, 94 and dropping. For the hundred or so countries that are ranked below China, more than half of them are electoral democracies. So if election is the panacea for corruption, how come these countries can't fix it? Now, I'm a venture capitalist. I make bets. It wouldn't be fair to end this talk without putting myself on the line and making some predictions. So here they are. In the next 10 years, China will surpass the U.S. and become the largest economy in the world. Income per capita will be near the top of all developing countries. Corruption will be curbed, but not eliminated, and China will move up 10 to 20 notches to above 60 in T.I. ranking. Economic reform will accelerate, political reform will continue, and the one-party system will hold firm. We live in the dusk of an era. Meta-narratives that make universal claims failed us in the 20th century and are failing us in the 21st. Meta-narrative is the cancer that is killing democracy from the inside. Now, I want to clarify something. I'm not here to make an indictment of democracy. On the contrary, I think democracy contributed to the rise of the West and the creation of the modern world. It is the universal claim that many Western elites are making about their political system, the hubris, that is at the heart of the West's current ills. If they would spend just a little less time on trying to force their way onto others, and a little bit more on political reform at home, they might give their democracy a better chance. China's political model will never supplant electoral democracy, because unlike the latter, it doesn't pretend to be universal. It cannot be exported. But that is the point precisely. The significance of China's example is not that it provides an alternative, but the demonstration that alternatives exist. Let us draw to a close this era of meta-narratives. Communism and democracy may both be laudable ideals, but the era of their dogmatic universalism is over. Let us stop telling people and our children there's only one way to govern ourselves and a singular future towards which all societies must evolve. It is wrong. It is irresponsible. And worst of all, it is boring. Let universality make way for plurality. Perhaps a more interesting age is upon us. Are we brave enough to welcome it? Thank you. (Applause) Thank you. Thank you. Thank you. Thanks. Bruno Giussani: Eric, stay with me for a couple of minutes, because I want to ask you a couple of questions. I think many here, and in general in Western countries, would agree with your statement about analysis of democratic systems becoming dysfunctional, but at the same time, many would kind of find unsettling the thought that there is an unelected authority that, without any form of oversight or consultation, decides what the national interest is. What is the mechanism in the Chinese model that allows people to say, actually, the national interest as you defined it is wrong? EXL: You know, Frank Fukuyama, the political scientist, called the Chinese system "responsive authoritarianism." It's not exactly right, but I think it comes close. So I know the largest public opinion survey company in China, okay? Do you know who their biggest client is? The Chinese government. Not just from the central government, the city government, the provincial government, to the most local neighborhood districts. They conduct surveys all the time. Are you happy with the garbage collection? Are you happy with the general direction of the country? So there is, in China, there is a different kind of mechanism to be responsive to the demands and the thinking of the people. My point is, I think we should get unstuck from the thinking that there's only one political system -- election, election, election -- that could make it responsive. I'm not sure, actually, elections produce responsive government anymore in the world. (Applause) BG: Many seem to agree. One of the features of a democratic system is a space for civil society to express itself. And you have shown figures about the support that the government and the authorities have in China. But then you've just mentioned other elements like, you know, big challenges, and there are, of course, a lot of other data that go in a different direction: tens of thousands of unrests and protests and environmental protests, etc. So you seem to suggest the Chinese model doesn't have a space outside of the Party for civil society to express itself. EXL: There's a vibrant civil society in China, whether it's environment or what-have-you. But it's different. You wouldn't recognize it. Because, by Western definitions, a so-called civil society has to be separate or even in opposition to the political system, but that concept is alien for Chinese culture. For thousands of years, you have civil society, yet they are consistent and coherent and part of a political order, and I think it's a big cultural difference. BG: Eric, thank you for sharing this with TED. EXL: Thank you.
Jó reggelt! A nevem Eric Li és itt születtem. De nem, én mégsem itt jöttem a világra. Ez az a hely, ahol születtem. Sanghaj, a kulturális forradalom tetőfokán. A nagymamám úgy meséli, hogy egyszerre hallotta meg a lövések hangját és azt, amikor először felsírtam. Amikor nagyobb lettem, elmeséltek nekem egy történetet ami mindent elmagyarázott, amit az emberiségről tudnom kellett. Így hangzott: Minden emberi társadalom lineárisan fejlődik, ez a fejlődés a kezdetleges társadalmakkal kezdődik, amit rabszolgatartó társadalom követ, majd jön a feudalizmus, kapitalizmus, szocializmus és végül... Találják ki, hová vezet mindez? A kommunizmushoz! Előbb vagy utóbb az egész emberiség kultúrától, anyanyelvtől és nemzetiségtől függetlenül erre a legmagasabb szintre fog eljutni, politikai és társadalmi szempontból egyaránt. A világon élő összes ember egyesül majd ebben a földi paradicsomban, és boldogan élnek, míg meg nem halnak. De mielőtt erre a szintre jutnánk, részt kell vállalnunk a jó és a rossz harcában, melyben a jó szocializmus harcot vív az ördögi kapitalizmussal, és végül a jó győzedelmeskedik. Ez, természetesen a marxista elvek "átszűrt leve", magyarázata. És a kínaiak bevették. Nap mint nap ezt a történetet tanították nekünk. A részünkké vált, és mi hittünk benne. Úgy is lehetne mondani, hogy a történet egy bestseller volt. Körülbelül a világ népességének egyharmada élt e metanarratíva szerint. De aztán a világ egyik pillanatról a másikra megváltozott. Én, ifjúságom bukott vallásából teljesen kiábrándulva Amerikába mentem tanulni a Berkeley Egyetemre, és hippi lettem. (Nevetés) Ezután, ahogy egyre jobban megkomolyodtam, valami más is történt. Ha egy történet nem lett volna elég, elmeséltek nekem egy másikat is. Ez is ugyanolyan jelentőséggel bírt. Ez szintén azt állítja, hogy minden emberi társadalom egyenletesen fejlődik, egyetlen cél felé. Ez a sztori így hangzott: Minden társadalom, kultúrától függetlenül, legyen az keresztény, muszlim vagy konfuciánus, hagyományos társadalmakból, ahol a csoport az alapvető egység, modern társadalmakká kell fejlődnie, ahol az önálló egység az egyén, ezek az egyének pedig, nyilvánvalóan, mind ésszerűen gondolkodnak. És van valami, amit mindannyian akarnak: szavazni. Mivel minden egyén racionális, ezért mikor megkapják a szavazati jogot egy jól működő kormányt hoznak létre és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Ez is egy földi paradicsom. Előbb vagy utóbb, a demokrácia lesz az egyetlen elfogadható politikai rendszer a világon, ahol a szabad piac mindenkit gazdaggá tesz. De mielőtt mindezt elérhetnénk, részt kell vennünk a jó és a rossz harcában. (Nevetés) A jót a demokratikus országok képviselik, küldetésük pedig az, hogy a demokráciát elterjesszék az egész világon, időnként akár erővel is, azokon az "ördögi" helyeken, ahol nem tartanak választásokat. (Videó) George H.W. Bush: Az új világrend... (Videó) George W. Bush: ...a zsarnokság leszámolása a világban... (videó) Barack Obama: ...az egyetlen követelmény azokkal szemben, akinek hatalom van a kezében. Eric X. Li: Most... (Nevetés) (Taps) Ez a történet is bestseller lett. A Freedom House szerint a demokráciák száma az 1970-es 45-ről 2010-re 115-re emelkedett. Az elmúlt 20 évben a nyugati vezetők fáradhatatlanul járták a világot, hogy eladják a következő életformát: Azt, hogy több párt harcoljon a politikai hatalomért, és mindenki rájuk szavaz. Ez az egyetlen út, ami a régóta szenvedő fejlődő világ megmeneküléséhez vezethet. Azok, akik ezt az életformát követik, sikerre számíthatnak. Azok pedig, akik más utat választanak, elbuknak. De ez egyszer a kínaiak nem dőltek be ennek. Akit egyszer átvernek... (Nevetés) A többi történelem. Csupán 30 év alatt Kínából, a világ egyik legszegényebb mezőgazdasági országából, a Föld második legnagyobb gazdasága lett. 650 millió ember emelkedett fel a mélyszegénységből. Ha az egész emberiséget vizsgáljuk, a szegénységből kiemelkedők 80%-a ebben az időszakban Kínában élt. Más szóval, az összes régi és új demokrácia együttesen is csak a töredékét tudta annak elvégezni, amit egy egypártrendszerű állam vitt véghez. Én jegyrendszeren nőttem fel. Volt idő, amikor egy hónapra csak pár száz gramm húst kaphattunk személyenként. Talán mondanom sem kell, hogy mindig én ettem meg nagymamám adagját is. Egyszer csak megkérdeztem magamtól, mi a gond ezzel az egésszel? Itt vagyok a szülővárosomban, az üzletem lépten-nyomon növekszik. A vállalkozók minden nap újabb és újabb céget hoznak létre. A középosztály a világtörténelemben még soha nem látott ütemben növekszik. Mégis, a "nagy" történet szerint, ennek nem így kellene történnie. Így azt az egyetlen dolgot tettem, amit tehettem: elkezdtem tanulmányozni a helyzetet. Igen, Kína egypártrendszerű, amit a Kínai Kommunista Párt -- "a" párt -- vezet, és nincsenek választások. A ma uralkodó politikai elméletek szerint ez a három állítás biztosan igaz, ha egypártrendszerről beszélünk: Az ilyen rendszerek mereven működnek, politikailag zártak, morálisan pedig elfogadhatatlanok. Nos, ezek a felvetések hibásak. Ezeknek éppen az ellentéte az igaz. Az alakíthatóság, a teljesítményelvűség és a törvényesség a három meghatározó tulajdonsága Kína egypártrendszerének. Na már most, a legtöbb politológus azt mondja nekünk, hogy az ilyen egypártrendszer természeténél fogva képtelen arra, hogy saját hibáit kijavítsa. Azt mondják, hogy huzamosabb ideig fenntarthatatlan, hiszen képtelen az alkalmazkodásra. Most pedig bemutatom a tényeket. Az elmúlt 64 évben, miközben Kínát a párt vezette az intézkedések száma és mérete nagyobb volt, mint bármely másik általunk ismert ország esetében. Ezen intézkedések között volt a föld radikális kollektivizálása, a "nagy ugrás", a gazdaságok privatizálása, majd a kulturális forradalom, később Teng Hsziao-ping piacreformja, ezt pedig utódjának, Csiang Cö-minnek az a fontos politikai lépése követte, amikor megnyitotta a párttagságot az üzletemberek előtt. Ez az intézkedés elképzelhetetlen lett volna Mao uralma alatt. Láthatjuk, hogy a párt képes az önjavításra, mégpedig igen drámai módszerekkel teszi ezt. Új törvényeket iktatnak be, hogy a korábbi működési hibákat kijavítsák. Példaként lehetne említeni az "elévülési határidőt". A politikai vezetők valaha egész életükön keresztül megtarthatták pozícióikat, eközben megszilárdították hatalmukat, és állandósították szabályozásaikat. Mao a modern Kína alapító atyja volt, mégis, túl hosszúra nyúlt uralma katasztrofális hibákhoz vezetett. Így a párt bevezette az "elévülési határidőt", ami magával hozta a 68-70 évesek kötelező nyugdíjazását. Gyakran halljuk, hogy a "politikai reformok lemaradnak a gazdasági reformoktól", és hogy "Kína már kiéhezett a politikai változásokra." Ez az állítás egy retorikai csapda, politikai elfogultság mögé rejtve. Vannak, akik már a tények vizsgálatát megelőzően eldöntötték, hogy milyen változásokat akarnak látni, és csak az ilyen változtatásokat hajlandók politikai reformnak nevezni. Az igazság az, hogy a politikai reformok sosem álltak le. A 30, 20 vagy 10 évvel ezelőtti állapotokhoz képest mára a kínai társadalom minden aspektusa: az például, ahogyan az országot kormányozzák, -- mind a helyi testületek, mind a legfontosabb központi hivatalok tekintetében -- a felismerhetetlenségig megváltozott. Azt pedig el kell ismernünk, hogy lehetetlen ilyen mértékű változtatásokat előidézni alapvető kérdéseket érintő politikai reformok nélkül. Azt is megkockáztatnám, hogy a párt a világ vezető "politikai reformszakértője". A második feltételezés szerint ha egy egypártrendszerben a hatalom néhány ember kezében összpontosul, akkor az csak korrupciót és rossz vezetést hozhat magával. A korrupció tényleg óriási probléma, de most vizsgáljuk meg a dolgokat tágabb összefüggésükben. Lehet, hogy ez Önöknek ellentmondásosnak tűnik, de a párt a világ azon kevés politikai intézményei közé tartozik, amelyek a legnagyobb hangsúlyt fektetik arra, hogy rátermettségük alapján alkalmazzák ez embereket. Kína legfelsőbb vezetői testületének, a Politbürónak, 25 tagja van. A mostani tagok közül csupán ötnek volt olyan családi háttere, amelynek alapján úgymond természetesnek vehető, hogy privilégiumokat élvez. A többi húsz, köztük az elnök és a miniszterelnök is, teljesen hétköznapi családból származnak. Az ennél is nagyobb, kb. 300 tagú Központi Bizottságban azoknak az aránya, akik beleszülettek a hatalomba, még kisebb. A kínai vezetők többsége sokat dolgozott és versenyzett másokkal azért, hogy a csúcsra jusson. Hasonlítsák ezt össze a fejlett és fejlődő országokban élő politikai elit életútjával. Szerintem úgy találják majd, hogy a Kínai Kommunista Pártban az egyik legkönnyebb feljebb jutni a ranglétrán. A kérdés az, hogyan lehetséges ez egy olyan rendszerben, amelyet egyetlen párt irányít? Most jött el az ideje, hogy megvizsgáljunk egy igen erős, talán a nyugatiak által kevéssé ismert politikai intézményt: a Szervezeti Osztályt. Ez a szerv úgy működik, mint egy óriási emberi erőforrás "motor", amit még a legsikeresebb vállalatok is megirigyelnének. Valahogy úgy működik, mint egy forgó piramis, ami három részből épül fel: közigazgatás, az állami vállalatok és a különböző közintézmények, mint például egy egyetem vagy egy közösségi program. Ezek eltérő, mégis egytől egyig "feltörő" utak lehetőségét biztosítják a kínai hivatalnokok számára. Ez a szerv mind a három irányból friss diplomásokat toboroz, akik a ranglétra legalján kezdik, és úgynevezett "kojüan"-nak, [írnok] hívják őket. Ezután előléptethetik őket, négy különböző elit pozícióba: "fuko" [osztályvezető-helyettes], "ko" [osztályvezető], "fucsu" [részlegvezető-helyettes] és "csu" [részlegvezető]. Ezek nem a "Karate Kid"-ből vett kifejezések, rendben? Ez komoly üzlet. A pozíciók sokszínűek, egy falusi egészségház vezetésétől egy városi körzet külföldi befektetéseinek szervezésén át, egészen akár egy vállalat vezetőségében vállalt tisztségig is húzódhatnak. A részleg évente áttekinti a teljesítményüket. Meginterjúvolják a dolgozók feletteseit, kollégáit, és alárendeltjeiket. Megvizsgálják a magaviseletüket is. Közvélemény-kutatást végeznek, megkérdezik, mit gondolnak róluk mások. Ezután előléptetik a "nyerteseket". A karrierjük során ezek a káderek a három részleg között válthatnak is. Egy bizonyos idő után a tehetségesek továbbléphetnek a négy alappozícióból a "fucsü"-be (iroda vezető helyettes) és a "csü"-be (iroda vezető). Itt magas hivatalnoki posztokat foglalhatnak el. Ebben a szakaszban feladatuk az lesz, hogy egy több milliós népességű kerületet vagy egy több százmillió dollár bevételű céget igazgassanak. Most felsorolnék pár tényt, hogy ábrázoljam a rendszer versenyszerűségét: 2012-ben 900.000-en dolgoztak "fuko" és "ko" szinten, 600.000 "fucsu" és "csu" volt, és csak 40.000-en tölthettek be "fucsü" és "csü" pozíciót. A "csü" szintek után, a legjobbak még feljebb emelkedhetnek a ranglétrán és akár a Központi Bizottságba is bekerülhetnek. Ez a folyamat akár két vagy három évtizedig is eltarthat. Van szerepe a pártfogoltságnak? Természetesen van. De így is a kiválóság mértéke az alapvető döntési szempont. Lényegében a Szervezeti Osztály egy Kínában több száz éve fellelhető "tanácsadó rendszer" modernizált verzióját irányítja. Kína új főtitkára, Hszi Csin-ping, az előző vezető fia, ami igen szokatlan, hiszen ő az első, aki így ért fel a csúcsra. De még az ő főtitkári tisztséghez vezető útja is 30 évig tartott. Egy falu vezetőjeként kezdte, majd mikor már a Politbüró tagja lett, olyan területeket irányított, melyeknek népessége meghaladta a 150 millió főt, és GDP-jük az 1,5 billió amerikai dollárt. Kérem, ne értsenek félre! Itt senkit sem akarok megszégyeníteni. Csupán közlöm a tényeket. Emlékeztek még George W. Bush-ra? Ez nem megszégyenítés. (Nevetés) Mielőtt Texas kormányzója lett, vagy mielőtt Barack Obama elkezdett versenyezni az elnökségért, még egy kisebb megye vezetője sem lehetett volna a kínai rendszerben. Winston Churchill egyszer azt mondta, hogy a demokrácia a kormányzat rossz formája, amely azonban még mindig jobb az összes többinél. Hát, ő valószínűleg nem hallott a Politikai Bizottságról. Na már most, a nyugatiak mindig azt gondolják, hogy általános választójog és a többpárti választások a politikai törvényesség kizárólagos forrásai. Egyszer megkérdezték tőlem, hogy "a párt nem választások során került hatalomra. Hol van itt a politikai törvényesség?" Én erre azt válaszoltam: "És ha a szakértelem oldaláról nézzük?" Mindnyájan ismerjük a tényeket. 1949-ben, amikor a párt átvette a hatalmat, Kínát szétszaggatta a polgárháború, feldarabolta a külföldi agresszió, és az átlagos várható élettartam 41 év volt. Ma a világon Kínának van a második legnagyobb gazdasága. Az ország egy ipari erőmű, melynek népe egyre nagyobb jólétben él. A Pew Research Center vizsgálja a kínai közvéleményt, és íme az eredmények az elmúlt évekből. Elégedett az ország vezetésével: 85 százalék. Azok, akik úgy gondolják, hogy jobban élnek, mint 5 éve: 70 százalék. Azok, akik bíznak egy jobb jövőben: egy biztató 82 százalék. A Financial Times világszerte méri a fiatalok helyzetét, hozzáállását. Ezek a számok teljesen frissek, a múlt heti mérés eredményét mutatják: a kínai Y-generáció 94%-a optimista az ország jövőjét illetően. Ha ez nem azt mutatja, hogy ennek a politikának helye van, nem tudom, mit mondjak. Ezzel ellentétben a világ legtöbb demokráciájában gyászos eredmények születtek. Ennek a közönségnek nem kell bemutatnom, milyen buktatói vannak a rendszernek Washingtontól az európai fővárosokig. Néhány kivételtől eltekintve a legtöbb fejlődő ország, amelyek bevezették a választási rendzert, még mindig a szegénységtől szenvednek, és a polgári zavargások melegágyai. A megválasztott kormányok sorra el is buknak, hiszen néhány hónap alatt 50% alá esik a támogatottságuk, és alacsonyan marad, sőt, tovább romlik a következő választásokig. A demokrácia a választás és a megbánás állandó körforgásává válik. Ezen a ponton attól félek, a demokráciát, és nem a kínai egypártrendszert fenyegeti a legitimitásának elvesztése. Most nem akarom, hogy félreértsenek, és azt gondolják, hogy Kína egy klassz ország, amely szuperhatalmi babérokra tör. Az országnak óriási kihívásokkal kell szembenéznie. A szociális és gazdasági problémák amelyeket az efféle hirtelen változások magukkal hoznak, hihetetlen mértékűek. Környezetszennyezés, élelmiszer-biztonság, népesedési problémák. Mind megoldásért kiáltanak. A politikai fronton a legégetőbb probléma a korrupció, mely széles körben elterjedt és aláássa a rendszert, és annak erkölcsi törvényességét. De a legtöbb elemző félrediagnosztizálja a betegséget. Azt mondják, hogy a korrupció az egypártrendszer eredménye, és ezért az egész rendszer felszámolása és lecserélése szükséges annak leküzdéséhez. De egy figyelmesebb vizsgálat mást mutat. A Transparency International 170 országot érintő rangsorában Kína az elmúlt években rendre a 70. és a 80. hely között foglal helyet. Az ország évről évre lépeget felfelé a listán. India, a világ legnagyobb demokráciája a 94., és lefelé tendál. A majdnem 100 ország, amely Kína mögött áll a listán, több mint a felének államformája demokrácia. Tehát, ha a választások csodaszerként működnek a korrupció ellen, hogy lehet, hogy ezek az országok nem tudják megoldani problémáikat? Most én vagyok a kockázati tőkés. Megteszem tétjeimet. Nem érezném igazságosnak, ha anélkül fejezném be előadásomat, hogy jóslásba ne bocsátkoznék. Tessék: A következő 10 évben Kína túlnövi majd az USA-t, és a világ legnagyobb gazdaságává válik. Az egy főre jutó jövedelem tekintetében a fejlődő országok élvonalában jár majd. A korrupciót megfékezik, de nem tudják teljesen kivédeni, és Kína legalább 10-20 hellyel előrébb ugrik majd a T. I. listáján, egészen a 60. hely fölé. Felgyorsul a gazdasági reform, a politikai változások folytatódnak, és az egypártrendszer tartósan megmarad. Egy korszak alkonyán élünk. A nagy történetek, amelyek általános érvényű állításokat hangoztatnak félrevezettek minket a 20. században, és ezt teszik a 21. században is. Ezek a metanarratívák úgy viselkednek, mint a rák: belülről őrlik fel és pusztítják el a demokráciát. Most szeretnék tisztázni valamit. Nem azért vagyok itt, hogy a demokráciát hibáztassam. Épp ellenkezőleg, azt hiszem, a demokrácia hozzájárult a Nyugat felemelkedéséhez, és a modern világ megteremtéséhez.. Az, ahogyan Nyugaton az elit számos tagja saját politikai rendszeréről vall, a gőg, a nyugati világ mai problémáinak a kulcsa. Ha csak egy kicsit kevesebb időt töltenének azzal, hogy próbálják másokra is rákényszeríteni, amit ők már megéltek és jónak titulálnak, és jobban szorgoskodnának politikai rendszerük megreformálásán, nagyobb esélyt adnának saját demokráciájuknak a túlélésre. Kína politikai modellje soha nem fogja kiszorítani a választási demokráciát, mert ellentétben azzal, nem állítja, hogy ez az egyetlen helyes út. Nem lehet exportálni. De a lényeg pontosan ebben rejlik. A kínai példa jelentősége nem abban áll, hogy alternatívát ad, hanem abban, hogy példázza: alternatívák léteznek. Vonjuk le a tanulságot a metanarratívák korszakából: A kommunizmus és a demokrácia is ideális megoldás lehet, de az ellentmondást nem tűrő egyeduralomnak vége. Ne mondjuk többé az embereknek, a gyermekeinknek, hogy a kormányzás csak egyféleképpen lehetséges, és egy bizonyos jövő vár mindenkire, ami felé minden társadalom fejlődik. Ez nem igaz. Felelőtlenség ilyesmiket állítani. És ami a legrosszabb, még unalmas is. Hagyják, hogy a különböző eszmék egymás mellett fejlődhessenek. Talán egy érdekesebb kor vár ránk. Elég bátrak vagyunk ahhoz, hogy ezt elfogadjuk? Köszönöm. (Taps) Köszönöm. Köszönöm. Köszönöm. Köszi. Bruno Giussani: Eric, itt tudna velem maradni pár percre, szeretnék feltenni Önnek néhány kérdést . Azt hiszem, a teremben sokan, és általában a nyugati országokban élők egyetértenek azzal a kijelentéssel, hogy a demokratikus rendszerek egyre kevésbé felelnek meg funkcióiknak. Ugyanakkor sokan nyugtalanítónak találják azt a gondolatot, hogy van egy nem választott hatalom, amely bármiféle konzultáció és felülvizsgálat nélkül, szabadon eldöntheti, mi szolgálja a nemzet érdekét. Milyen lehetőséget nyújt a kínai modell arra, hogy az emberek elmondhassák: valójában hibásan hatásozták meg a nemzeti érdeket? EXL: Tudja, Frank Fukuyama, a politológus a kínai rendszert "érzékeny tekintélyelvűség"-nek nevezte. Nem tökéletesen működik, de közel jár hozzá. Közelebbről is ismerem a legnagyobb kínai közvélemény-kutató céget. Tudja, ki a cég legnagyobb ügyfele? A kínai kormány. Nemcsak a központi kormányzat, a városi kormányzat, a tartományi kormány, de a legkisebb helyi önkormányzatok is. Ők folyamatos felméréseket végeznek. Elégedett Ön a hulladékgyűjtéssel? Elégedett Ön az ország irányításával? Így Kínában egy másfajta mechanizmus felelős az igények kielégítéséért és az emberek gondolkodásáért. A lényeg véleményem szerint az, hogy verjük ki a fejünkből azokat a gondolatokat, amelyekben csak egy politikai rendszer létezhet választások, választások, választások. Nem csak így lehet visszajelzést adni. Nem vagyok benne biztos, hogy a választások bárhol a világon vezetnek-e egyáltalán [választóik igényeire] fogékony kormányok megválasztásához. (Taps) BG: Úgy látszik, sokan egyetértenek az elhangzottakkal. A demokratikus rendszer egyik jellemzője, hogy a civil társadalom kifejezheti gondolatait. Mutatott adatokat a Kínai kormány és vezetőség támogatottságáról. Viszont említett más elemeket, például amikor kihívásokról beszélt, amelyek ezekkel ellentétes irányba mutatnak: több tízezer tüntetésről lehet hallani, zavargásokról, környezetvédelmi témájú felvonulásokról, stb. Tehát ebből arra enged következtetni, hogy a kínai modell szerint a párton kívül nincs helye a civil társadalom önkifejezésének. EXL: Kínában létezik egy aktív civil társadalom, legyen szó a környezetről, vagy tudom is én miről. De ez más. Ön nem venné észre. Mert nyugati meghatározás szerint egy úgynevezett civil társadalom a politikai rendszertől elkülönül, néha egyenesen szemben áll vele. Ez a koncepció azonban idegen a kínai kultúrától. Már több ezer éve megjelent a civil társadalom, mégis egységes és összetartozó, része a politikai rendnek. És azt hiszem, itt egy nagy kulturális különbséggel állunk szemben. BG: Eric, köszönöm, hogy ezt megosztotta a TED közönségével! EXL: Köszönöm!