So I'm a woman with chronic schizophrenia. I've spent hundreds of days in psychiatric hospitals. I might have ended up spending most of my life on the back ward of a hospital, but that isn't how my life turned out. In fact, I've managed to stay clear of hospitals for almost three decades, perhaps my proudest accomplishment. That's not to say that I've remained clear of all psychiatric struggles. After I graduated from the Yale Law School and got my first law job, my New Haven analyst, Dr. White, announced to me that he was going to close his practice in three months, several years before I had planned to leave New Haven. White had been enormously helpful to me, and the thought of his leaving shattered me.
Krónikus skizofréniás vagyok. Több száz napot töltöttem pszichiátriai létesítményekben. Lehet, hogy életem nagy részét egy kórház hátsó szárnyában töltöttem volna, de nem így alakult. Sőt, majdnem három évtizede sikerült elkerülnöm a kórházakat, talán erre a teljesítményemre vagyok a legbüszkébb. Ez nem azt jelenti, hogy ez a három évtized minden pszichiátriai küzdelemtől mentes lett volna. Miután lediplomáztam a Yale jogi karán és megkaptam az első állásomat, a New Haven-i pszichiáterem, Dr. White bejelentette, hogy három hónapon belül feladja a praxisát, évekkel azelőtt, hogy elhagyni terveztem volna New Havent. White hihetetlenül sokat segített, és a gondolat, hogy elmegy, összetört.
My best friend Steve, sensing that something was terribly wrong, flew out to New Haven to be with me. Now I'm going to quote from some of my writings: "I opened the door to my studio apartment. Steve would later tell me that, for all the times he had seen me psychotic, nothing could have prepared him for what he saw that day. For a week or more, I had barely eaten. I was gaunt. I walked as though my legs were wooden. My face looked and felt like a mask. I had closed all the curtains in the apartment, so in the middle of the day the apartment was in near total darkness. The air was fetid, the room a shambles. Steve, both a lawyer and a psychologist, has treated many patients with severe mental illness, and to this day he'll say I was as bad as any he had ever seen. 'Hi,' I said, and then I returned to the couch, where I sat in silence for several moments. 'Thank you for coming, Steve. Crumbling world, word, voice. Tell the clocks to stop. Time is. Time has come.' 'White is leaving,' Steve said somberly. 'I'm being pushed into a grave. The situation is grave,' I moan. 'Gravity is pulling me down. I'm scared. Tell them to get away.'"
A legjobb barátom, Steve érezte, hogy valami szörnyen nem stimmel, és elrepült hozzám New Havenbe. Most néhány írásomból fogok idézni: "Kinyitottam az egyszobás lakásom ajtaját. Steve később elmesélte, hogy az összes alkalom, mikor pszichotikus állapotban látott, nem készíthette fel arra, amit aznap látott. Egy hete, vagy több, alig ettem. Sovány voltam. Úgy jártam, mintha a lábaim fából lennének. Az arcom úgy nézett ki, és én is úgy éreztem, mintha egy maszk lenne. Minden függönyt behúztam a lakásban, úgyhogy a nap közepén majdnem teljesen sötét volt. Büdös volt, a szoba romokban. Steve, aki ügyvéd és pszichológus, sok súlyos mentális beteg pácienst kezelt, és a mai napig azt mondja, az volt a legrosszabb, amit valaha látott. 'Szia', köszöntem, aztán visszatértem a kanapéhoz, ahol néhány pillanatig csendben ültem. 'Köszönöm, hogy eljöttél, Steve. Porladó világ, szavak, hang. Mondd meg az óráknak, hogy álljanak meg. Itt az idő. Eljött az idő.' 'White elmegy,' mondta Steve komoran. 'Sírba löknek. Siralmas a helyzet.' nyögtem. 'Lehúz a gravitáció. Félek. Mondd meg nekik, hogy menjenek el.'"
As a young woman, I was in a psychiatric hospital on three different occasions for lengthy periods. My doctors diagnosed me with chronic schizophrenia, and gave me a prognosis of "grave." That is, at best, I was expected to live in a board and care, and work at menial jobs. Fortunately, I did not actually enact that grave prognosis. Instead, I'm a chaired Professor of Law, Psychology and Psychiatry at the USC Gould School of Law, I have many close friends and I have a beloved husband, Will, who's here with us today.
Fiatal nőként háromszor töltöttem hosszabb időt pszichiátriai intézetekben. Az orvosaim krónikus skizofréniát diagnosztizáltak nálam, a prognózisom "súlyos" volt. Tehát, legjobb esetben is egy otthonban élhettem volna és alantas munkákat végezhettem volna. Szerencsére én nem teljesítettem be ezt a súlyos prognózist. Ehelyett a USC Gould jogi egyetemen vagyok a jog, pszichológia és pszichiátria professzora. Sok közeli barátom van és egy szeretett férjem, Will, aki itt van ma velünk.
(Applause) Thank you. He's definitely the star of my show.
(Taps) Köszönöm. Mindenképpen ő az én hősöm.
I'd like to share with you how that happened, and also describe my experience of being psychotic. I hasten to add that it's my experience, because everyone becomes psychotic in his or her own way.
Szeretném megosztani Önökkel, hogyan is történt mindez, és leírni a pszichotikus élményeimet. Sietve hozzáteszem, hogy ezek az én élményeim, mert mindenki a maga módján lesz pszichotikus.
Let's start with the definition of schizophrenia. Schizophrenia is a brain disease. Its defining feature is psychosis, or being out of touch with reality. Delusions and hallucinations are hallmarks of the illness. Delusions are fixed and false beliefs that aren't responsive to evidence, and hallucinations are false sensory experiences. For example, when I'm psychotic I often have the delusion that I've killed hundreds of thousands of people with my thoughts. I sometimes have the idea that nuclear explosions are about to be set off in my brain. Occasionally, I have hallucinations, like one time I turned around and saw a man with a raised knife. Imagine having a nightmare while you're awake.
Kezdjük a skizofrénia definíciójával. A skizofrénia az agy betegsége. A legfontosabb vonása a pszichózis, amikor nincs kapcsolat a valósággal. Tévképzetek és hallucinációk fémjelzik a betegséget. A tévképzet rendíthetetlen és hamis hit, amit nem ingat meg bizonyíték, a hallucinációk pedig az érzékek hamis élményei. Például mikor pszichotikus vagyok, sokszor van az a téveszmém, hogy több százezer embert öltem meg a gondolataimmal. Néha az az ötletem támad, hogy mindjárt nukleáris robbanások következnek be az agyamban. Néha hallucinálok, például egyszer megfordultam, és egy férfit láttam felemelt késsel. Úgy képzeljék el, mint egy rémálmot, ébren.
Often, speech and thinking become disorganized to the point of incoherence. Loose associations involves putting together words that may sound a lot alike but don't make sense, and if the words get jumbled up enough, it's called "word salad." Contrary to what many people think, schizophrenia is not the same as multiple personality disorder or split personality. The schizophrenic mind is not split, but shattered.
Gyakran a beszéd és a gondolatok az összefüggéstelenségig összekuszálódnak. Szabad asszociációban szavakat rakok össze, amik nagyon hasonlítanak, de nincs értelmük, és ha a szavak eléggé összezavarodnak, "szósalátának" hívják. Ellentétben azzal, amit sokan hisznek, a skizofrénia nem többszörös személyiségzavar vagy tudathasadás. A skizofrén elméje nem felosztott, hanem összetört.
Everyone has seen a street person, unkempt, probably ill-fed, standing outside of an office building muttering to himself or shouting. This person is likely to have some form of schizophrenia. But schizophrenia presents itself across a wide array of socioeconomic status, and there are people with the illness who are full-time professionals with major responsibilities. Several years ago, I decided to write down my experiences and my personal journey, and I want to share some more of that story with you today to convey the inside view.
Mindenki látott már olyan hajléktalant, aki borzas, valószínűleg rosszul táplált, egy irodaépület előtt áll és magában motyog vagy kiáltozik. Ő valószínűleg a skizofrénia valamely formájától szenved. De a skizofrénia a társadalmi-gazdasági rétegek mindegyikében megjelenik, vannak olyan betegek, akik teljes munkaidős diplomásként, nagy felelősséggel dolgoznak. Néhány éve eldöntöttem, hogy leírom az élményeimet és a személyes utamat, és meg szeretném ennek a történetnek néhány részletét osztani ma, hogy belülről közvetítsek.
So the following episode happened the seventh week of my first semester of my first year at Yale Law School. Quoting from my writings: "My two classmates, Rebel and Val, and I had made the date to meet in the law school library on Friday night to work on our memo assignment together. But we didn't get far before I was talking in ways that made no sense.
Szóval a következők a Yale jogi karán töltött első szemeszterem hetedik hetében történtek. Idézetek az írásaimból: "Két csoporttársammal, Rebellel és Vallal megbeszéltük, hogy péntek este találkozunk a jogi könyvtárban, hogy együtt dolgozzunk az emlékeztetőinken. De nem jutottunk sokáig, mikor érthetetlenül kezdtem beszélni.
'Memos are visitations,' I informed them. 'They make certain points. The point is on your head. Pat used to say that. Have you killed you anyone?' Rebel and Val looked at me as if they or I had been splashed in the face with cold water. 'What are you talking about, Elyn?' 'Oh, you know, the usual. Who's what, what's who, heaven and hell. Let's go out on the roof. It's a flat surface. It's safe.' Rebel and Val followed and they asked what had gotten into me. 'This is the real me,' I announced, waving my arms above my head. And then, late on a Friday night, on the roof of the Yale Law School, I began to sing, and not quietly either. 'Come to the Florida sunshine bush. Do you want to dance?' 'Are you on drugs?' one asked. 'Are you high?' 'High? Me? No way, no drugs. Come to the Florida sunshine bush, where there are lemons, where they make demons.' 'You're frightening me,' one of them said, and Rebel and Val headed back into the library. I shrugged and followed them.
'Az emlékeztetők helyszíni szemlék,' közöltem velük. 'Leszögeznek dolgokat. A szög a fejeden van. Ezt Pat szokta mondani. Öltetek már meg valakit?' Rebel és Val úgy néztek rám, mintha vagy nekik, vagy nekem hideg vizet zúdítottak volna az arcunkba. 'Miről beszélsz, Elyn?' 'Ó, tudod, a szokásos. Ki micsoda, mi kicsoda, menny és pokol. Menjünk ki a tetőre. Sima felület. Biztonságos.' Rebel és Val követtek és azt kérdezgették, mi ütött belém. 'Ez az igazi énem', jelentettem ki, a fejem fölött lengetve a kezeimet. És akkor, pénteken késő este, a Yale jogi karának tetején elkezdtem énekelni, nem éppen halkan. 'Gyere a floridai aranyesőbokorhoz. Szeretnél táncolni? 'Drogoztál?' kérdezte az egyikük. 'Be vagy tépve?' 'Betépve? Én? Dehogy, semmi drog. Gyere a floridai aranyesőbokorhoz, ahol vannak citromok, ahol születnek démonok.' 'Megijesztesz', mondta egyikük, aztán Rebel és Val visszaindultak a könyvtárba. Vállat vontam és követtem őket.
Back inside, I asked my classmates if they were having the same experience of words jumping around our cases as I was. 'I think someone's infiltrated my copies of the cases,' I said. 'We've got to case the joint. I don't believe in joints, but they do hold your body together.'" -- It's an example of loose associations. -- "Eventually I made my way back to my dorm room, and once there, I couldn't settle down. My head was too full of noise, too full of orange trees and law memos I could not write and mass murders I knew I would be responsible for. Sitting on my bed, I rocked back and forth, moaning in fear and isolation." This episode led to my first hospitalization in America. I had two earlier in England.
Odabent megkérdeztem a csoporttársaimat, hogy ők is úgy érzik-e, hogy az eseteink körül szavak ugrálnak. 'Szerintem valaki beszivárgott az esettanulmányaimba', mondtam. 'Esetleg az ízületeimbe. Nem hiszek az ízületekben, de tényleg összetartják a tested.'" -- Ez példa a szabad asszociációra. -- "Végül visszataláltam a kollégiumi szobámba, de mikor odaértem, sem tudtam megnyugodni. A fejem túlzottan tele volt zajjal, túlzottan tele volt narancsfákkal, jogi emlékeztetőkkel, amiket nem írtam meg, és tömeggyilkosságokkal, amikért tudtam, hogy felelős leszek. Az ágyamon ülve ringattam magam, előre és hátra, a félelemtől és elszigeteltségtől nyögve." Ez az epizód vezetett az első kórházi tartózkodásomhoz Amerikában. Angliában már kétszer befeküdtem.
Continuing with the writings: "The next morning I went to my professor's office to ask for an extension on the memo assignment, and I began gibbering unintelligably as I had the night before, and he eventually brought me to the emergency room. Once there, someone I'll just call 'The Doctor' and his whole team of goons swooped down, lifted me high into the air, and slammed me down on a metal bed with such force that I saw stars. Then they strapped my legs and arms to the metal bed with thick leather straps. A sound came out of my mouth that I'd never heard before: half groan, half scream, barely human and pure terror. Then the sound came again, forced from somewhere deep inside my belly and scraping my throat raw." This incident resulted in my involuntary hospitalization. One of the reasons the doctors gave for hospitalizing me against my will was that I was "gravely disabled." To support this view, they wrote in my chart that I was unable to do my Yale Law School homework. I wondered what that meant about much of the rest of New Haven. (Laughter)
Folytatva az írásokkal: "Másnap reggel bementem a professzor irodájába, hogy plusz időt kérjek az emlékeztetős feladatra, és ugyanúgy, mint azelőtt éjjel, elkezdtem érthetetlenül makogni, míg végül bevitt a sürgősségire. Mikor ott voltam, valaki, akit csak 'Az Orvosnak' hívok, meg a buta csapata lecsapott rám, magasra emelt a levegőben, és olyan erővel vágott le egy fémágyra, hogy csillagokat láttam. Aztán vastag bőrszíjakkal hozzákötözték a fémágyhoz a karjaimat és a lábaimat. Olyan hangot adtam ki, amilyet még sosem hallottam azelőtt: félig nyögés, félig sikítás volt, alig emberi és színtisztán rettegő. Aztán újra az a hang, valahonnan a bensőmből erőltetve, kaparta a torkomat." Ez az incidens vezetett a kényszerű kórházi kezelésemhez. Az egyik ok, amiért akaratom ellenére bevittek a kórházba az volt, hogy "súlyosan fogyatékos" vagyok. Hogy ezt alátámasszák, felírták az aktámra, hogy nem tudtam megcsinálni az egyetemi házi feladatomat. Azon tűnődtem, ez mit is jelent New Haven nagy részére nézve. (Nevetés)
During the next year, I would spend five months in a psychiatric hospital. At times, I spent up to 20 hours in mechanical restraints, arms tied, arms and legs tied down, arms and legs tied down with a net tied tightly across my chest. I never struck anyone. I never harmed anyone. I never made any direct threats. If you've never been restrained yourself, you may have a benign image of the experience. There's nothing benign about it.
Az év során öt hónapot töltöttem egy pszichiátriai intézetben. Időnként 20 órát is töltöttem gépi rögzítőkben, összekötött karokkal, lekötözött karokkal és lábakkal, a karjaim és lábaim a mellkasomon szorosan átkötött hálóval lerögzítve. Soha nem ütöttem meg senkit. Soha nem bántottam senkit. Sosem fenyegettem meg senkit közvetlenül. Akit soha sem kötöztek le életében, esetleg jóindulatúan áll hozzá az élményhez. Nincs benne semmi jóindulatú.
Every week in the United States, it's been estimated that one to three people die in restraints. They strangle, they aspirate their vomit, they suffocate, they have a heart attack. It's unclear whether using mechanical restraints is actually saving lives or costing lives. While I was preparing to write my student note for the Yale Law Journal on mechanical restraints, I consulted an eminent law professor who was also a psychiatrist, and said surely he would agree that restraints must be degrading, painful and frightening. He looked at me in a knowing way, and said, "Elyn, you don't really understand: These people are psychotic. They're different from me and you. They wouldn't experience restraints as we would." I didn't have the courage to tell him in that moment that, no, we're not that different from him. We don't like to be strapped down to a bed and left to suffer for hours any more than he would. In fact, until very recently, and I'm sure some people still hold it as a view, that restraints help psychiatric patients feel safe. I've never met a psychiatric patient who agreed with that view. Today, I'd like to say I'm very pro-psychiatry but very anti-force. I don't think force is effective as treatment, and I think using force is a terrible thing to do to another person with a terrible illness.
Az Egyesült Államokban minden héten becslések szerint háromból egy lekötözött ember meghal. Megfulladnak, belefulladnak a tüdejükbe jutó hányásba, szívrohamot kapnak. Nem tiszta,hogy a lerögzítés tulajdonképpen életeket ment vagy életekbe kerül. Miközben felkészültem, hogy jegyzetet írjak a Yale Jogi Közlöny számára a gépi rögzítésről, konzultáltam egy kiemelkedő jogi professzorral, aki szintén pszichiáter, és biztosan egyetértene, hogy a lerögzítés megalázó, fájdalmas és ijesztő. Sokatmondóan rám nézett és azt mondta, "Elyn, nem igazán érted: Ezek az emberek pszichotikusak. Különböznek tőled és tőlem. Nem úgy élik meg a lekötözést, mint mi tennénk." Nekem pedig nem volt bátorságom megmondani, hogy nem, nem különbözünk olyan sokban tőle. Nem szeretjük jobban nála, ha lekötöznek egy ágyra, és órákra otthagynak szenvedni. Sőt, nem sokkal ezelőttig, biztos vagyok benne, hogy néhányan még mindig ezt gondolják, azt hitték, hogy a lerögzítéstől a pszichiátriai beteg biztonságban érzi magát. Sosem találkoztam még pszichiátriai beteggel, aki egyetértett volna. Mára már nagyon támogatom a pszichiátriát, de az erőszak ellen vagyok. Nem hiszem, hogy az erőszak hatásos kezelés lenne, úgy gondolom, hogy erőszakot alkalmazni egy szörnyen beteg emberen iszonyú dolog.
Eventually, I came to Los Angeles to teach at the University of Southern California Law School. For years, I had resisted medication, making many, many efforts to get off. I felt that if I could manage without medication, I could prove that, after all, I wasn't really mentally ill, it was some terrible mistake. My motto was the less medicine, the less defective. My L.A. analyst, Dr. Kaplan, was urging me just to stay on medication and get on with my life, but I decided I wanted to make one last college try to get off. Quoting from the text: "I started the reduction of my meds, and within a short time I began feeling the effects. After returning from a trip to Oxford, I marched into Kaplan's office, headed straight for the corner, crouched down, covered my face, and began shaking. All around me I sensed evil beings poised with daggers. They'd slice me up in thin slices or make me swallow hot coals. Kaplan would later describe me as 'writhing in agony.' Even in this state, what he accurately described as acutely and forwardly psychotic, I refused to take more medication. The mission is not yet complete.
Végül eljöttem Los Angelesbe, hogy a Dél-Kaliforniai Egyetem jogi karán tanítsak. Éveken keresztül ellenálltam a gyógyszerezésnek, sok, sok erőfeszítést téve, hogy leálljak. Úgy éreztem, ha meglennék gyógyszer nélkül, bebizonyíthatnám, hogy igazából nem voltam elmebeteg, csak valami szörnyű hiba történt. A mottóm az volt, hogy minél kevesebb gyógyszer, annál kevésbé vagyok tökéletlen. Az L.A.-i pszichiátrem, Dr. Kaplan arra ösztönzött, hogy folytassam a gyógyszerszedést és az életemet, de én úgy döntöttem, mindent beleadok a leszokásba. Idézek az írásomból: "Elkezdtem csökkenteni a gyógyszeradagot, és rövid időn belül éreztem a hatását. Az oxfordi utazásomról hazatérve bemasíroztam Kaplan irodájába, egyenesen a sarokba, lekuporodtam, eltakartam az arcomat és remegni kezdtem. Úgy éreztem, gonosz lények tőrökkel lebegnek körülöttem. Fel fognak vágni vékony szeletekre vagy forró szenet etetnek velem. Kaplan később úgy írt le engem, mint aki 'vonaglott a gyötrelemtől.' Még ebben az állapotban is, amit nagyon pontosan akut és nyílt pszichózisként írt le, elutasítottam a gyógyszert. A küldetés még nem volt befejezve.
Immediately after the appointment with Kaplan, I went to see Dr. Marder, a schizophrenia expert who was following me for medication side effects. He was under the impression that I had a mild psychotic illness. Once in his office, I sat on his couch, folded over, and began muttering. 'Head explosions and people trying to kill. Is it okay if I totally trash your office?' 'You need to leave if you think you're going to do that,' said Marder. 'Okay. Small. Fire on ice. Tell them not to kill me. Tell them not to kill me. What have I done wrong? Hundreds of thousands with thoughts, interdiction.' 'Elyn, do you feel like you're dangerous to yourself or others? I think you need to be in the hospital. I could get you admitted right away, and the whole thing could be very discrete.' 'Ha, ha, ha. You're offering to put me in hospitals? Hospitals are bad, they're mad, they're sad. One must stay away. I'm God, or I used to be.'" At that point in the text, where I said "I'm God, or I used to be," my husband made a marginal note. He said, "Did you quit or were you fired?" (Laughter) "'I give life and I take it away. Forgive me, for I know not what I do.'
Rögtön a Kaplannal való találkozóm után elmentem Dr. Marderhez, egy skizofrénia-szakértőhöz, aki figyelemmel kísérte a gyógyszer mellékhatásait nálam. Úgy vélte, hogy enyhe pszichotikus betegségem van. Az irodájában leültem a kanapéra, előrehajoltam és elkezdtem motyogni. 'Fejrobbanások és emberek, akik próbálnak megölni. Gond, ha teljesen tönkreteszem az irodáját?' 'El kell mennie, ha úgy gondolja, ezt kell fogja tenni' mondta Marder. 'Oké. Kicsi. Tűz a jégen. Mondd meg nekik, hogy ne öljenek meg. Mondd meg. Mit csináltam rosszul? Százezreket gondolatokkal, közbelépés.' 'Elyn, úgy érzi, hogy veszélyes önmagára vagy másokra nézve? Szerintem egy kórházban lenne a helye. Rögtön be tudnám juttatni, és az egész nagyon diszkrét lenne.' 'Ha, ha, ha. Azt ajánlja, hogy kórházba visz? A kórház rossz, gonosz, szomorú. El kell kerülni. Én vagyok Isten, vagy az voltam.'" Ezen a pontján a szövegnek, mikor azt mondtam, "Én vagyok Isten, vagy az voltam," a férjem tett egy megjegyzést. Azt kérdezte: "Felmondtál vagy kirúgtak?" (Nevetés) "Életet adok és veszek el. Bocsáss meg, amiért nem tudom mit csinálok.
Eventually, I broke down in front of friends, and everybody convinced me to take more medication. I could no longer deny the truth, and I could not change it. The wall that kept me, Elyn, Professor Saks, separate from that insane woman hospitalized years past, lay smashed and in ruins."
Végül teljesen összetörtem a barátaim előtt, és meggyőztek, hogy több gyógyszert kell szednem. Nem tagadhattam többé az igazságot, megváltoztatni sem tudtam. A fal, ami elválasztott engem, Elynt, Saks professzort attól az őrült nőtől, akit évekkel ezelőtt kórházba dugtak, leomlott és romokban hevert."
Everything about this illness says I shouldn't be here, but I am. And I am, I think, for three reasons: First, I've had excellent treatment. Four- to five-day-a-week psychoanalytic psychotherapy for decades and continuing, and excellent psychopharmacology. Second, I have many close family members and friends who know me and know my illness. These relationships have given my life a meaning and a depth, and they also helped me navigate my life in the face of symptoms. Third, I work at an enormously supportive workplace at USC Law School. This is a place that not only accommodates my needs but actually embraces them. It's also a very intellectually stimulating place, and occupying my mind with complex problems has been my best and most powerful and most reliable defense against my mental illness.
Minden, amit erről a betegségről tudunk, azt mondja, hogy nem lehetnék itt, de itt vagyok. Itt vagyok, azt hiszem, a következő három okból: Először is, kitűnő kezelést kaptam. Hetente négy-öt pszichoanalízises pszichoterápia évtizedeken keresztül, és kiváló pszichofarmakológia. Másodszor, sok közeli családtagom és barátom van, akik ismernek engem és a betegségemet. Ezek a kapcsolatok értelmet és mélységet adtak az életemnek, és segítettek navigálni a tüneteim mellett is. Harmadszor, egy hihetetlenül támogató munkahelyen dolgozom, a USC jogi karán. Ez a hely nemcsak alkalmazkodik minden igényemhez, de elfogadja őket. Emellett egy intellektuálisan stimuláló hely, és az agyam komplex problémákkal való lekötése eddig a legjobb, legerősebb és legmegbízhatóbb védekezésnek bizonyult a betegségem ellen.
Even with all that — excellent treatment, wonderful family and friends, supportive work environment — I did not make my illness public until relatively late in life, and that's because the stigma against mental illness is so powerful that I didn't feel safe with people knowing. If you hear nothing else today, please hear this: There are not "schizophrenics." There are people with schizophrenia, and these people may be your spouse, they may be your child, they may be your neighbor, they may be your friend, they may be your coworker.
De még így sem -- kiváló kezelés, csodálatos család és barátok, támogató munkahelyi környezet mellett -- így sem hoztam nyilvánosságra a betegségemet viszonylag sokáig, azért, mert az elmebetegség elleni stigma annyira erős, hogy nem éreztem volna magam biztonságban, ha mások is tudják. Ha nem is hallanak meg mást ma, hallják meg ezt: Nincsenek "skizofrének." Emberek vannak skizofréniával, és ezek az emberek lehetnek az Ön házastársa, talán a gyermeke, a szomszédja, esetleg a barátja, vagy a kollégája.
So let me share some final thoughts. We need to invest more resources into research and treatment of mental illness. The better we understand these illnesses, the better the treatments we can provide, and the better the treatments we can provide, the more we can offer people care, and not have to use force. Also, we must stop criminalizing mental illness. It's a national tragedy and scandal that the L.A. County Jail is the biggest psychiatric facility in the United States. American prisons and jails are filled with people who suffer from severe mental illness, and many of them are there because they never received adequate treatment. I could have easily ended up there or on the streets myself. A message to the entertainment industry and to the press: On the whole, you've done a wonderful job fighting stigma and prejudice of many kinds. Please, continue to let us see characters in your movies, your plays, your columns, who suffer with severe mental illness. Portray them sympathetically, and portray them in all the richness and depth of their experience as people and not as diagnoses.
Szóval hadd osszak meg néhány utolsó gondolatot. Több forrást kell áldoznunk az elmebetegségek kutatására és kezelésére. Minél jobban megértjük ezeket a betegségeket, annál jobb kezelést tudunk nyújtani, és minél jobb a kezelés, annál jobban tudunk törődni, és nem kell erőszakot alkalmaznunk. Abba kell hagynunk az elmebetegség kriminalizálását. Nemzeti tragédia és botrány, hogy az L.A. megyei börtön a legnagyobb pszichiátriai intézmény az Egyesült Államokban. Az amerikai börtönöket megtöltik az olyan emberek, akik súlyos elmebetegségektől szenvednek, és sokan azért jutottak oda, mert sosem kaptak megfelelő kezelést. Én magam is könnyedén kiköthettem volna ott vagy az utcán. Egy üzenet a szórakoztatóiparnak és a médiának: Összességében remek munkát végeztek a stigmák és előítéletek elleni harcban. Kérem, hadd lássunk továbbra is olyan karaktereket a filmekben, színdarabokban, cikkekben, akik súlyos mentális betegségekben szenvednek. Mutassák be őket együttérzően és mindazzal a gazdagsággal és mélységgel, ami személyként, nem diagnózisként a sajátjuk.
Recently, a friend posed a question: If there were a pill I could take that would instantly cure me, would I take it? The poet Rainer Maria Rilke was offered psychoanalysis. He declined, saying, "Don't take my devils away, because my angels may flee too." My psychosis, on the other hand, is a waking nightmare in which my devils are so terrifying that all my angels have already fled. So would I take the pill? In an instant. That said, I don't wish to be seen as regretting the life I could have had if I'd not been mentally ill, nor am I asking anyone for their pity. What I rather wish to say is that the humanity we all share is more important than the mental illness we may not. What those of us who suffer with mental illness want is what everybody wants: in the words of Sigmund Freud, "to work and to love."
Nemrég egy barátom feltette a kérdést: Ha lenne egy pirula, ami egy csapásra meggyógyítana, bevenném-e? Rainer Maria Rilkének, a költőnek felajánlották a pszichoanalízist. Elutasította, mondván, "Ne vegyétek el a démonaimat, mert talán az angyalaim is elszöknek velük." Az én pszichózisom viszont egy éber rémálom, amiben a démonok annyira félelmetesek, hogy már az összes angyal is elszökött. Szóval bevenném-e? Gondolkodás nélkül. De ezzel nem azt mondom, hogy bánom, hogy nem élhettem mentális betegség nélküli életet, vagy kérek bárkitől szánalmat. Azt szeretném ezzel mondani, hogy az emberség, amin mindannyian osztozunk, fontosabb, mint az elmebetegség, amin nem. Mi, mentális betegségtől szenvedők ugyanazt akarjuk, amit mindenki: Sigmund Freud szavaival élve, "dolgozni és szeretni."
Thank you. (Applause)
Köszönöm. (Taps)
(Applause)
(Taps)
Thank you. Thank you. You're very kind. (Applause)
Köszönöm. Köszönöm. Nagyon kedves Önöktől. (Taps)
Thank you. (Applause)
Köszönöm. (Taps)