You know me. I am in your friendship circle hidden in plain sight. My clothes are still impeccable -- bought in the good years when I was still making money. To look at me you would not know that my electricity was cut off last week for nonpayment, or that I meet the eligibility requirements for food stamps. But if you paid attention, you would see that sadness in my eyes -- hear that hint of fear in my otherwise self-assured voice.
Ismernek már engem. Ott vagyok a baráti körükben, tündöklésbe burkolózva. A ruházatom most is kifogástalan, a régi szép időkből van, amikor még jól kerestem. Ha rám néznek, nem gondolnák, hogy nemfizetés miatt kapcsolták ki múlt héten az áramot nálam, vagy hogy élelmiszerutalványra vagyok jogosult. De ha jobban megnéznének, meglátnák a szomorúságot a szememben, kihallanák a félelmet egyébként magabiztos hangomból.
These days I'm buying the $1.99 trial-size jug of Tide to make ends meet. I bet you didn't know laundry detergent came in that size. You invite me to the same expensive restaurants the two of us have always enjoyed, but I order mineral water now with a twist of lemon, not the 12-dollar glass of chardonnay. I am frugal in my menu choices. Meticulous, I count every penny in my head. I demur dividing the table bill evenly to cover desserts and designer coffees and second and third glasses of wine I did not consume.
Manapság a kipróbálásra árusított, 1 dollár 99 centes Tide-ot veszem, hogy kijöjjünk a pénzből. Fogadok, nem is tudták, hogy létezik mosószer ilyen kiszerelésben is. A megszokott drága éttermekbe hívnak meg, ahol mindig jól éreztük magunkat, csak én most citromos ásványvizet rendelek, nem pedig a poharanként 12 dolláros chardonnay-t. Visszafogom magam az ételrendelésnél. Fejben kínosan összeszámolok minden pennyt. Nem vagyok hajlandó felesben fizetni olyan desszertekért és puccos kávékért, második, harmadik pohár borért, amit nem én fogyasztottam.
I am tired of trying to fake appearances. A friend told me that I'm broke not poor, and there is a difference. I live without cable, my gym membership and nail appointments. I've discovered I can do my own hair. There is no retirement savings, no nest egg. I exhausted that long ago. There is no expensive condo to draw equity and no husband to back me up. Months of slow pay and no pay have decimated my credit. Bill collectors call constantly, reading verbatim from a script before expressing polite sympathy for my plight and then demanding payment arrangements I can't possibly meet. Friends wonder privately how someone so well educated could be in economic free fall.
Elegem van abból, hogy próbálom fenntartani a látszatot. Egy barátom szerint nem szegény vagyok, hanem le vagyok égve, és az más. Lemondtam a kábeltévéről, a fitnesztagságról, és a manikűrösről. Rájöttem, én is meg tudom csinálni a hajam. Nincs nyugdíj-megtakarításom, nincs dugipénzem. Azokat már rég feléltem. Nincs drága öröklakásom, amit pénzzé tehetnék, és férjem sincs, aki támogatna. A többhavi elmaradás megtizedelte a hitelkártya keretemet. Folyton hívnak a követelésbehajtók, gépiesen beolvassák, miért keresnek, udvariasan kifejezik együttérzésüket a helyzetem miatt, majd számomra teljesíthetetlen fizetési átütemezést akarnak kipréselni belőlem. Barátaim titokban hitetlenkednek, hogy aki ilyen jó taníttatást kapott, hogy kerülhetett a pénzügyi szabadesés állapotába.
I'm still as talented as ever and smart as a whip, but work is sketchy now, mostly on and off consulting gigs. At 55 I've learned how to fake cheeriness, but there are not many opportunities for work anymore. I don't remember exactly when it stopped, but I cannot deny now having entered the uncertain world of formerly and used to be. I'm not sure anymore where I belong. What I do know is that dozens of online job applications seem to just disappear into a black hole. I'm wondering what is to become of me. So far my health has held up, but my body aches -- or is it my spirit? Homeless women used to be invisible to me but I appraise them now with curious eyes, wondering if their stories started like mine.
Ugyanolyan tehetséges vagyok, mint egykor, vág az eszem, mint a borotva, de most alig van munkám: itt-ott egy-két rutin-tanácsadás. 55 évesen megtanultam kedélyesnek mutatni magam, de már alig van munkalehetőség. Nem emlékszem pontosan, mikor fordultak rosszra a dolgok, de tagadhatatlanul belekerültem a "hajdanán" és az "egykoron" bizonytalan világába. Már fogalmam sincs, hová tartozom. Csak annyit érzékelek, hogy online álláspályázatok tucatjai nyelődnek el egy fekete lyukban. Azon töprengek, mivé leszek. Az egészségem még megvan, de a testem fáj – vagy az életerőm fogy? A hajléktalan nők eleddig láthatatlanok voltak számomra, de most kíváncsian fürkészem őket: vajon az ő történetük is így kezdődött?
I wrote this piece a year ago. It's a composite of my story and other women I know. I wrote it because I was tired of pretending I was all right when I wasn't. I was tired of faking normal. I wasn't seeing myself in the popular press. Nobody I knew was traveling the world or buying a condo in Costa Rica. Very few of my friends had set aside the 15 to 20 percent experts tell us we need to maintain our standard of living in retirement. My friends, many in their 50s and 60s, were looking at a downward mobility, a work-for-life proposition, just a job loss, medical diagnosis or divorce away from insolvency. We may not have hit rock bottom, but many of us saw a sequence of events where rock bottom was possible for the first time.
Ezt a szösszenetet egy éve írtam a saját történetemből és más, általam ismert nőkéből. Azért írtam meg, mert belefáradtam, hogy megjátsszam: jól vagyok, mikor nem voltam jól. Belefáradtam, hogy normálisnak tettessem magam. Nem ismertem magamra az átlagemberekről átlagembereknek szóló médiában. Egy ismerősöm sem ment világ körüli útra, és nem vett öröklakást Costa Ricában. Alig pár barátom tette félre jövedelmének a szakértők által ajánlott 15–20%-át életszínvonalának nyugdíjazás utáni fenntartására. Többnyire 50-es, 60-as éveikben járó barátaim a társadalmi lecsúszás kilátásával szembesültek, megélhetésük egyetlen forrása a munka, elég egy állásvesztés, egy kedvezőtlen diagnózis vagy egy válás, s csődbe jutnak. Lehet, hogy még nem értük el a gödör legalját, de sokan éltünk már meg olyan szériát, amelyben életünkben először felvillant ennek lehetősége.
And the truth is, it really doesn't take much. The median household in the US only has enough savings to replace one month of income. Forty-seven percent of us cannot pull together 400 dollars to deal with an emergency. That's almost half of us. A major car repair and we're standing on the abyss. You wouldn't know it to look around you -- I'm not the only one in this situation. There are people in this room who are in the same predicament, and if it's not you, it is your parents or your sister or maybe your best friend. We get good at faking normal. Shame keeps us silent and siloed. When I first decided I was going to come out with my story, I did a website and a friend noticed that there were no photos of me -- it was all kind of cartoons like this. Even as I was coming out, I was still hiding.
És az az igazság, hogy nem kell sok hozzá. Az amerikai átlag háztartás megtakarításai mindössze egyhavi kieső jövedelem fedezetére elegendőek. Negyvenhét százalékunk 400 dollárt sem tud vészhelyzet esetén összeszedni. Ez csaknem az emberek fele. Elég egy komolyabb autójavítás, és a szakadék szélére kerülünk. Most körülnézve nem gondolnák, de nemcsak én vagyok ebben a helyzetben. A teremben is többen vannak hasonló kínban, ha nem ők maguk, akkor szüleik, testvérük vagy a legjobb barátjuk. Színlelésben nagyon jók vagyunk. A szégyen elhallgattat és elszigetel bennünket. Amikor először határoztam el, hogy felfedem a történetemet, készítettem egy weboldalt. Barátom megjegyezte, hogy nincs rólam fénykép. Ilyesféle képeket tettem csak fel. Bár felfedtem a helyzetemet, továbbra is bujkáltam.
We live in a world where success is defined by income. When you say that you have money problems, you're announcing pretty much that you're a loser. When you're a graduate of Harvard Business School as I am, you're some kind of double loser.
Olyan világban élünk, ahol a siker mércéje a jövedelem. Ha felfedjük, hogy anyagi gondjaink vannak, gyakorlatilag lúzerségünket tárjuk a világ elé. Aki pedig mindehhez a Harvard Business Schoolon végzett, mint én, az akkor duplán lúzer.
We boomers hear a lot about how we have underfunded our retirement; how it's all our fault. Why on earth would we draw down our 401(k) plan to cover the shortfall on our mother-in-law's nursing home care, or to pay for our kid's tuition, or just to survive? We're accused of being poor planners and deadbeats -- all that money we spent on lattes and bottled water. To shame and blame is so deliciously tempting. Many of us don't even wait for others to do it we're so busy doing it to ourselves. I say let's own our part: we all could have saved more. I know I could have saved more, and if you were to rifle through my life over the last 30 years, you would see more than one dumb thing I have done financially. I can't change that now and neither can you, but let's not mix up individual, isolated behavior with the systemic factors that have caused a 7.7-trillion-dollar retirement income gap.
A bébibumm gyermekeiként sokat halljuk: nem gondoskodtunk nyugdíjas éveinkről, és ez csakis a mi hibánk. Mi a fenének vettük ki a nyugdíjcélú megtakarításunkat és fizettük épp abból az anyós idősotthoni gondozását, vagy a gyerek tandíját vagy épp csak a napi megélhetésünket? Azzal vádolnak, hogy bénán tervezünk és folyton kéregetünk –, közben mindazt a sok pénzt elvertük lattéra és palackos vízre. A megszégyenítés és a hibáztatás oly édesen csábító. Sokan meg sem várjuk, hogy mások tegyék ezt velünk, készséggel megtesszük magunk is. Azt mondom, vállaljuk a felelősség ránk eső részét: többet is félretehettünk volna. Tudom, hogy jómagam többet is félretehettem volna, és ha valaki végigpásztázná életem elmúlt 30 évét, láthatná, hogy pénzügyileg nem egy marhaságot csináltam. Nem tudom megváltoztatni, önök sem tudják, de ne mossuk össze az elszigetelt egyéni viselkedést azokkal a rendszerszintű tényezőkkel, amelyek 7,7 billió dolláros nyugdíj- bevételi hiányhoz vezettek.
Millions of boomer-age Americans did not land here because of too many trips to Starbucks. We spent the last three decades dealing with flat and falling wages and disappearing pensions and through-the-roof cost on housing and health care and education. It used to not be like this. We all remember the three-legged retirement income stool which had the savings and pension and social security. Well, that stool has gone wobbly.
Amerika bébibumm korosztályának millióit nem a Starbucks-fogyasztás juttatta ide. Az elmúlt három évtizedünket a stagnáló és csökkenő fizetések, az eltűnő nyugdíjak, és az egekbe szökött lakhatási, egészségügyi és oktatási költségek kihívásaival töltöttük. Nem volt ez mindig így. Mind emlékszünk a nyugdíjas évek megélhetési forrásainak háromlábú székére: megtakarítások, munkahelyi nyugdíj és társadalombiztosítás. Hát, ez a szék kissé megrogyott.
Take savings -- what savings? For many families, there's just nothing left to save after the bills have been paid. The pension leg of the stool has also gone wobbly. We can remember when many people had pensions. Today only 13 percent of American workers are employed by companies that offer them. So what did we get instead? We got 401(k)-type plans and suddenly responsibility for retirement planning got shifted from our companies to us. We got the reigns but we also got the risk, and it turns out that millions of us just aren't that good at voluntarily investing over 40 years. Millions of us just aren't that good at managing market risk. And really the numbers tell the story. Half of all American households have no retirement savings at all. That would be zero. No 401(k), no IRA, not a dime. Among 55-to-64-year-olds who do have a retirement account, the median value of that account is 104,000 dollars. Now, 104,000 dollars does sound better than zero, but as an annuity, it generates about 300 dollars. I don't have to tell you that you can't live on that.
Vegyük a megtakarításokat... hogy mit? Sok családban a számlák befizetése után semmi megtakarítani való nem marad. A nyugdíj-pillér szintén megrogyott. Volt idő, amikor sokan kaptak munkahelyi nyugdíjat. Ma az amerikai munkavállalóknak mindössze 13%-a dolgozik nyugdíjat kínáló állásban. Mit kaptunk helyette? Jöttek a nyugdíjmegtakarítási programok, és a nyugdíjas évekről való gondoskodás felelőssége hirtelen áthárult a munkaadókról ránk. Miénk a döntés szabadsága, de a kockázata is, és kiderült, sok millióan vagyunk, akik nem igazán jók a 40 éven túlnyúló magánbefektetésekben. Sok millióan vagyunk, akik nem értenek a piaci kockázatok menedzseléséhez. A számok tényleg önmagukért beszélnek. Az amerikai háztartások felének egyáltalán nincs nyugdíj-megtakarítása. Ez így nulla. Se munkahelyi nyugdíjmegtakarítás, se nyugdíjszámla, se semmi. A nyugdíjszámlával rendelkező 55–64 évesek számláján átlagosan 104 000 dollár megtakarítás van. Nos, 104 000 dollár ugyan jobban hangzik, mint a nulla, de ez az összeg mindössze kb. 300 dollárnyi rendszeres járadékot jelent. Mondanom sem kell, ebből nem lehet megélni.
With savings down, pensions becoming a relic of the past and 401(k) plans failing millions of Americans, many near-retirees are dependent on social security as their retirement plan. But here's the problem. Social security was never supposed to be the retirement plan. It's not nearly enough. At best it replaces something like 40 percent of your pre-retirement income.
A megtakarítások kiapadása, a munkahelyi nyugdíjak őskövületté válása és amerikaiak millióinak képzetlensége az újféle nyugdíjtervezésben oda vezetett, hogy sok nyugdíj előtt álló ember nyugdíjaskori megélhetése a társadalombiztosításon áll vagy bukik. De van egy bökkenő. A társadalombiztosítás sosem volt hivatott a nyugdíjak biztosításának szerepére. Nem is alkalmas rá. Legjobb esetben is csak a nyugdíjazás előtti jövedelmünk kb. 40%-át képes fedezni.
Things have changed a lot from when social security was introduced back in 1935. Then, a 21-year-old male had a 50 percent chance of living until he was 65. So he retired at 60, did a little fishing, kissed his grandkids, got his gold watch -- he'd be dead within five years of receiving benefits. That's not the pattern today. If you're in your late 50s and in good health, you're going to live easily another 20 or 25 years. That's a really long time to make ends meet if you are broke.
Sokat változtak a dolgok a társadalombiztosítás 1935-ben történt bevezetése óta. Akkoriban egy 21 éves férfinek 50% esélye volt arra, hogy megéri a 65. születésnapját. 60 évesen nyugdíjba ment, egy kicsit még elpecázgatott, ajnározgatta az unokáit, kapott egy aranyórát –, és várhatóan a nyugdíjazását követő öt éven belül meghalt. Ma nem ez a minta. Ha valaki az 50-es évei végén jó egészségnek örvend, simán elélhet még 20–25 évig. Ez nagyon hosszú idő, hogy valaki biztosítsa a megélhetését, ha anyagi gondjai vannak.
So what's the play if you've landed here and you're 50 or 55 or 60? What's the play if you don't want to land here and you're 22 or 32? Here's what I've learned from my own experience. The cavalry's not coming. There is no big rescue, no prince charming, no big bailout in the works. To have a shot at something other than being old and poor in America, we're going to have to save ourselves and each other. I've had to come out of the shadows, stand here openly, and I'm inviting you to do so as well. I'm not going to tell you that it's not easy. I ventured though to tell my story because I thought it would make it a little easier for people to tell theirs. I think it's only through our strength in numbers that we can begin to change the national "la-la" conversation that we are having on this retirement crisis. With so many of us shell-shocked and adrift about what has happened to us, we're going to have to build up from the grassroots, forming what I think are resilience circles. These are small groups of people coming together to talk about what has happened to them, to share resources and information and to begin to figure out a way forward. I believe from this base that we can find our voices again and sound the alarm -- start pushing our institutions and policymakers to go hard on this retirement crisis with the urgency it deserves.
Akkor hát mi a teendő, ha valaki idejutott 50, 55 vagy 60 éves korára? Mi a teendő, ha valaki 22 vagy 32 évesen tudja, hogy nem akar idejutni? Elmondom, mit tanultam a saját káromon. Nem jön a felmentő sereg. Nem jön sem a megváltás, sem a szőke herceg, nem fog bejönni a nagy pénzes munka. Ha valami jobbat akarunk, mint öregnek és szegénynek lenni Amerikában, nekünk kell magunkat és egymást megmentenünk. Nekem ki kellett lépnem a sötétből, nyíltan önök elé állni, és önöket is ugyanerre biztatom. Mondanom sem kell, mennyire nehéz. Én mégis előhozakodtam a történetemmel, mert úgy gondoltam, ez kicsit megkönnyíti a többiek számára, hogy ők is megtegyék. Csak a kritikus tömeg erejével vethetünk véget a nyugdíjválság körüli országos mellébeszélésnek. A velünk történtek miatt elszenvedett sokkból és hánykolódásból ocsúdva, teljesen az alapoktól kell nekiállnunk, és felépíteni a magunk reziliencia-köreit. Ezek kis létszámú csoportok, ahol az emberek összegyűlnek hogy beszélhessenek a velük történtekről, megoszthassák erőforrásaikat és információikat, és elkezdhessék keresni a kiutat. Úgy vélem, ilyen alapokról indulva újra megtalálhatjuk a hangunkat és riadót fújhatunk –, nyomást gyakorolhatunk intézményeinkre és politikusainkra, hogy kellő prioritással kezeljék a nyugdíjválságot.
In the meantime -- and there is an "in the meantime" -- we're going to have to adopt a live-low-to-the-ground mindset, drastically cutting back on our expenses. And I don't mean just living within our means. A lot of people are already doing that. What is called for now is to, in a much deeper way, ask ourselves what it really means to live a life that is not defined by things. I call it "smalling up." Smalling up is figuring out what you really need to feel contented and grounded. I have a friend who drives really beat-up, raggedy cars, but he will scrimp and save 15,000 dollars at one point to buy a flute because music is what really matters to him. He smalled up.
Ez idő alatt... igen, ez idő alatt is lesz teendőnk. Le kell szállnunk a földre, s drasztikusan visszavenni kiadásainkból. Ez nemcsak azt jelenti, hogy azzal kell boldogulnunk, amink van. Sokan már most is így tesznek. Most arra van szükség, hogy sokkal mélyebb szinten tegyük fel magunknak a kérdést: Milyen az az élet, amit nem anyagi javak határoznak meg? Én úgy hívom: szükséglet-átértékelés. Azt jelenti, kitaláljuk, mire van igazán szükségünk, hogy elégedettek és kiegyensúlyozottak lehessünk. Egyik barátom mindig rémesen lestrapált, szakadt autóval járt, de közben spórolt, és összegyűjtött 15 000 dollárt egy fuvolára, mert rájött, hogy neki a zenélés számít igazán. Átértékelte a szükségleteit.
I've had to also let go of magical thinking -- this idea that if I just was patient enough and tightened my belt that things would go back to normal. If I just sent in one more CV or applied to one more job online or attended one more networking event that surely I'd get the kind of job I was used to having. Surely things would return to normal. The truth is I'm not going back and neither are you. The normal that we knew is over. In this new place that we are, we're going to be asked to do things that we don't want to do. We're going to be asked to take assignments that we think are beneath our station and our talent and our skill. I have had to get off my throne. Last year, a good friend of mine asked me if I would help her with some organization work. I assumed she meant community organizing along the lines of what President Obama did in Chicago. She meant organizing somebody's closet. I said, "I'm not doing that." She said, "Get off your throne. Money is green."
Nekem is félre kellett tennem mágikus gondolkodásomat, miszerint, ha elég türelmes lennék, és húznék a nadrágszíjon, a dolgok visszatérnének a normális kerékvágásba. Ha elküldenék még egy életrajzot, vagy online megpályáznék még egy állást, vagy elmennék még egy kapcsolatépítő rendezvényre, biztosan szereznék hasonló állást, mint ami régen volt. És az élet újra normális lehetne. Az igazság az, hogy nem fogok visszamenni, és önök sem fognak. A normálisként megismert világunk nincs többé. Ezen az új, ismeretlen helyen olyan dolgokat kér tőlünk az élet, amikhez nem fűlik a fogunk. Olyan feladatokkal kínálnak meg, amelyeket messze alatta maradnak rangunknak, tehetségünknek és képességeinknek. Le kellett szállnom a magas lóról. Egyik jó barátom megkért tavaly, segítenék-e neki valami szervezési projektben. Gondoltam, valami helyi közösségi szervezkedésről van szó, olyasmiről, amit Obama elnök csinált Chicagóban. Kiderült, hogy valakinek a gardróbját kellene rendbe tenni. Azt mondtam, én aztán nem. Mire ő: "Nem esik le a korona a fejedről. A pénznek nincs szaga."
It's not easy being part of the advance team that is ushering in this new era of work and living. First is always hardest. First is before there are networks and pathways and role models ... before there are policies and ways to show us how to go forward. We're in the middle of a seismic shift, and we're going to have to find bridgework to get us through. Bridgework is what we do in the meantime; bridgework is what we do while we're trying to figure out what is next. Bridgework is also letting go of this notion that our worth and our value depend on our income and our titles and our jobs. Bridgework can look crazy or cool depending on how you were rolling when your personal financial crisis hit. I have friends with PhDs who are working at the Container Store or driving Uber or Lyft, and then I have other friends who are partnering with other boomers and doing really cool entrepreneurial ventures. Bridgework doesn't mean that we don't want to build on our past careers, that we don't want meaningful work. We do. Bridgework is what we do in the meantime while we're figuring out what is next.
Nem könnyű a munka, és a munkán túli élet eme új korszakában új utakat kereső, haladó csapat tagjának lenni. Mindig az elsőknek a legnehezebb. Amikor még nincsenek meg a kapcsolatrendszerek, a kitaposott utak és a szerepmodellek..., mielőtt még bármilyen iránymutatásunk lehetne, hogyan is tovább. Földcsuszamlás közepében vagyunk, és áthidaló megoldást kell találnunk, míg szilárd talajt nem tudunk fogni. Az áthidaló megoldás az, amit "időközben" csinálunk; amit aközben teszünk, míg próbáljuk kitalálni, mi legyen a következő lépés. A megoldás része az is, hogy elvetjük a sztereotípiát, miszerint értékességünket a jövedelmünk, titulusaink, vagy a céges pozíciónk határozza meg. Az áthidalás lehet őrült vagy menő is, aszerint, hogy sikerült helyezkedni, amikor beütött a személyes anyagi csőd. Vannak PhD-vel bíró barátaim, akik a Container Store-ban dolgoznak, Uber vagy Lyft sofőrök, mások összeálltak sorstársaikkal, és igazán menő üzleti vállalkozásba kezdtek. Az áthidalás nem jelenti azt, hogy ne akarnánk korábbi karrierünkre építeni, hogy ne akarnánk értelmes munkát végezni. Naná, hogy ezt akarjuk. Az áthidalás az, amit azalatt csinálunk, míg kitaláljuk, mi a következő lépés.
I've also learned to think strategy not failure when I'm sort of processing all these things that I don't want to do. And I say that that's an approach that I would invite you to consider as well.
Kudarc helyett stratégiának tekintem, amikor az átmenet utálatos dolgaival foglalkozom. Azt mondom, ez hozzáállás kérdése, amit megfontolásra ajánlok mindenkinek.
So if you need to move in with your brother to make ends meet, call him. If you need to take in a boarder to help you pay your mortgage or pay your rent, do it. If you need to get food stamps, get the darn food stamps. AARP says only a third of older adults who are eligible actually get them. Do what you need to do to go another round. Know that there are millions of us. Come out of the shadows. Cut back, small up; think strategy, not failure; get off your throne and find the bridgework to get your through the lean times.
Ha össze kell költöznünk a bátyánkkal, hogy kijöhessünk a pénzünkből, hívjuk csak fel!. Ha albérlőt kell tartanunk, hogy fizetni tudjuk a lakáshitelt vagy a lakbért, tegyük meg! Ha élelmiszer-utalványokra szorulunk, hát igényeljünk élelmiszerutalványt! Az AARP szerint a jogosultak mindössze egyharmada veszi ezt igénybe. Tegyünk meg mindent, amit kell, hogy a következő körben is játékban maradjunk. Tudják meg, hogy több millióan vagyunk! Lépjünk ki a fényre! Spóroljunk, ahol tudunk, értékeljük át szükségleteinket, stratégiában gondolkozzunk, ne kudarcban, szálljunk le a magas lóról, és rázós időkre találjuk meg az áthidaló megoldásokat!
As a country, we have achieved longevity, investing billions of dollars in the diagnosis, treatment and management of disease. It's not enough to just live a long time. We want to live well. We haven't invested nearly as much in the physical infrastructure to ensure that that happens. We need now a new way of thinking about what it means to be old in America. And we need guidance and ideas about how to live a richly textured life on a much more modest income.
Országunk élen jár a hosszú élettartamban, dollármilliókat fektetünk betegségek diagnosztizálásába, kezelésébe és menedzselésébe. De nem elég sokáig élni. Jól is akarunk élni. Az ezt biztosító fizikai infrastruktúrára viszont közel sem fordítottunk ennyi pénzt. Új módon kell gondolkodnunk arról, mit jelent ma idősnek lenni Amerikában. Útmutatásra és ötletekre van szükségünk arra vonatkozóan, hogyan lehet igazán tartalmas életet élni sokkal szerényebb bevételek mellett is.
So I am calling on change agents and social entrepreneurs, artists and elders and impact investors. I'm calling on developers and disrupters of the status quo. We need you to help us imagine how to invest in the services and products and infrastructure that will support our dignity, our independence and our well-being in these many, many decades that we're going to live.
Szólítom hát a változásmenedzsereket, a közösségi vállalkozókat, a művészeket, az időseket, és a célbefektetőket. Szólítom a fejlesztőket és a hivatásos status quo-rombolókat. Segítsenek nekünk vizionálni, hogyan fektessünk be szolgáltatásokba, termékekbe és infrastruktúrába úgy, hogy az támogasson minket méltóságunkban, függetlenségünkben és jóléltünkben a még előttünk álló sok-sok évtizedben.
My journey has taken me from a place of fear and shame to one of humility and understanding. I'm ready now to link shields with others, to fight this fight, and I'm inviting you to join me.
Az én utam kihozott engem a félelem és a szégyen teréből az alázat és a megértés terébe. Most már készen állok egyesíteni erőimet másokéval is, hogy megvívjuk ezt a harcot. Erre hívom most meg önöket.
Thank you.
Köszönöm.
(Applause)
(Taps)