Imagine you're in Rome, and you've made your way to the Vatican Museums. And you've been shuffling down long corridors, past statues, frescoes, lots and lots of stuff. You're heading towards the Sistine Chapel. At last -- a long corridor, a stair and a door. You're at the threshold of the Sistine Chapel.
Képzelje magát Rómába, amint megérkezik a Vatikáni Múzeumokhoz. Keresztülvergődik a hosszú folyosókon, szobrok, freskók és rengeteg minden egyéb más mellett halad el. A Sixtus-kápolna felé tart. És végre! Egy hosszú folyosó, egy lépcső és egy ajtó. A Sixtus-kápolna küszöbén áll.
So what are you expecting? Soaring domes? Choirs of angels? We don't really have any of that there. Instead, you may ask yourself, what do we have?
Mégis, mire számít? A magasban lebegő boltozatra? Angyalok kórusára? Nem igazán van ott ilyesmi. Akkor mégis mi lehet ott? -- kérdezheti töprengve.
Well, curtains up on the Sistine Chapel. And I mean literally, you're surrounded by painted curtains, the original decoration of this chapel. Churches used tapestries not just to keep out cold during long masses, but as a way to represent the great theater of life. The human drama in which each one of us plays a part is a great story, a story that encompasses the whole world and that came to unfold in the three stages of the painting in the Sistine Chapel.
Nos, függöny fel! Íme a Sixtus-kápolna. Szó szerint értem, hisz festett függönyök vesznek minket körbe; a kápolna eredeti dekorációja ugyanis ilyen volt. A templomok nem csupán a hideg ellen használtak függönyt a hosszú miséken, hanem ily módon ábrázolták az élet nagy színházát. Az ember drámája, melyben mind szerepet játszunk, egy nagyszerű történet; egy történet, amely felöleli az egész világot, és amely a Sixtus-kápolna festésének három szakaszában bontakozott ki.
Now, this building started out as a space for a small group of wealthy, educated Christian priests. They prayed there. They elected their pope there. Five hundred years ago, it was the ultimate ecclesiastical man cave. So, you may ask, how can it be that today it attracts and delights five million people a year, from all different backgrounds? Because in that compressed space, there was a creative explosion, ignited by the electric excitement of new geopolitical frontiers, which set on fire the ancient missionary tradition of the Church and produced one of the greatest works of art in history.
Ez az épület egy kis csoportnyi jómódú, iskolázott, keresztény pap termeként kezdte. Itt imádkoztak. Itt választottak pápát. Ötszáz évvel ezelőtt ez volt az egyházi férfi barlang netovábbja. Joggal kérdezheti, mégis hogy lehet, hogy napjainkban évente ötmillió, legkülönfélébb hátterű látogatót vonz és ejt ámulatba? Hát úgy, hogy ebben a zárt térben egy kreatív robbanás történt, melyet az új geopolitikai határvidékek okozta felvillanyozó izgalom gerjesztett, ami lángra gyújtotta az egyház ősi misszionárius tradícióját, és a történelem egyik legnagyszerűbb műalkotását eredményezte.
Now, this development took place as a great evolution, moving from the beginning of a few elite, and eventually able to speak to audiences of people that come from all over the world. This evolution took place in three stages, each one linked to a historical circumstance. The first one was rather limited in scope. It reflected the rather parochial perspective. The second one took place after worldviews were dramatically altered after Columbus's historical voyage; and the third, when the Age of Discovery was well under way and the Church rose to the challenge of going global.
Ez a fejlődés hatalmas evolúcióként ment végbe; kezdve néhány kiváltságostól, mígnem hatalmas embertömegekhez szólt, akik a világ legkülönfélébb tájairól érkeztek. Eme evolúciónak három szakasza volt, mely szakaszok mind egy-egy történelmi körülményhez kapcsolódtak. Az első látóköre igencsak korlátozott volt. Meglehetősen szűk látókörű perspektíváról tett tanúbizonyságot. A második a világszemléletek drámai változását követően ment végbe; Kolumbusz történelmi jelentőségű utazása után. A harmadik pedig, a felfedezések korának derekán, mikor az egyház elfogadta a globalizáció kihívását.
The original decoration of this church reflected a smaller world. There were busy scenes that told the stories of the lives of Jesus and Moses, reflecting the development of the Jewish and Christian people. The man who commissioned this, Pope Sixtus IV, assembled a dream team of Florentine art, including men like Sandro Botticelli and the man who would become Michelangelo's future painting teacher, Ghirlandaio. These men, they blanketed the walls with a frieze of pure color, and in these stories you'll notice familiar landscapes, the artists using Roman monuments or a Tuscan landscape to render a faraway story, something much more familiar. With the addition of images of the Pope's friends and family, this was a perfect decoration for a small court limited to the European continent. But in 1492, the New World was discovered, horizons were expanding, and this little 133 by 46-foot microcosm had to expand as well. And it did, thanks to a creative genius, a visionary and an awesome story.
E templom eredeti díszítése egy kisebb világot tükrözött mozgalmas jelenetekkel Jézus és Mózes életének történeteiből, így ábrázolva a zsidók és keresztények fejlődését. A megbízást kiíró személy, IV. Sixtus pápa a firenzei művészet álomcsapatát verbuválta össze; olyan művészeket, mint Sandro Botticelli és a mestert, akinek később Michelangelo lett a festőtanonca: Ghirlandaiót. Élénk színekkel borították a falakat, és e történetekben ismerős tájakat találhatunk, hiszen a művészek római műemlékeket és toszkán tájképeket használtak, hogy ily módon tegyék ismerősebbé a távoli vidékeken történteket. A pápa barátai és családja képmásának hozzáadásával tökéletes dekorációjává vált egy, az európai kontinensre szorítkozó, apró udvarnak. Ám 1492-ben felfedezték az Újvilágot, a látóhatár kitágult, és e 40 x 16 méteres kis világnak is tágulnia kellett. Így is lett – köszönhetően egy kreatív géniusznak, egy látnoknak és egy fantasztikus történetnek.
Now, the creative genius was Michelangelo Buonarroti, 33 years old when he was tapped to decorate 12,000 square feet of ceiling, and the deck was stacked against him -- he had trained in painting but had left to pursue sculpture. There were angry patrons in Florence because he had left a stack of incomplete commissions, lured to Rome by the prospect of a great sculptural project, and that project had fallen through. And he had been left with a commission to paint 12 apostles against a decorative background in the Sistine Chapel ceiling, which would look like every other ceiling in Italy.
A kreatív géniusz Michelangelo Buonarroti volt, akit 33 évesen választottak ki, hogy díszítse az 1100 m2-es mennyezetet. A leckét feladták neki, hiszen festőtanulmányait hagyta ott annak idején a szobrászat kedvéért. Firenzei patrónusai tajtékoztak a sok hátrahagyott befejezetlen megbízás láttán, mikor Rómába csábították egy grandiózus szobor elkészítésének lehetőségével, és a megbízásból végül semmi nem lett. Nem maradt más hátra, mint egy megbízás a 12 apostol megfestésére dekoratív háttérrel együtt a Sixtus-kápolna mennyezetére, ami az égvilágon semmiben nem különbözött volna Itália többi mennyezetétől.
But genius rose to the challenge. In an age when a man dared to sail across the Atlantic Ocean, Michelangelo dared to chart new artistic waters. He, too, would tell a story -- no Apostles -- but a story of great beginnings, the story of Genesis.
A géniusz azonban felvette a kesztyűt. Abban a korban, mikor az ember át merészelt hajózni az Atlanti-óceánon, Michelangelo új művészeti vizekre merészkedett. Ő is történetet mesél -- apostolok nélkül -- történetet a nagyszerű kezdetekről, történetet a Genezisről.
Not really an easy sell, stories on a ceiling. How would you be able to read a busy scene from 62 feet below? The painting technique that had been handed on for 200 years in Florentine studios was not equipped for this kind of a narrative.
Nem volt egyszerű elfogadtatnia a történetmesélést a mennyezeten. Hisz hogyan is tudnánk olvasni egy majd' 19m magasságban lévő mozgalmas jelenetet? A firenzei műhelyekben immár 200 éve öröklődő festői módszer nem volt alkalmas ilyen fajta történetmesélésre.
But Michelangelo wasn't really a painter, and so he played to his strengths. Instead of being accustomed to filling space with busyness, he took a hammer and chisel and hacked away at a piece of marble to reveal the figure within. Michelangelo was an essentialist; he would tell his story in massive, dynamic bodies.
Ám Michelangelo valójában nem is festő volt, így arra fókuszált, ami tényleg az ő erőssége volt. A szokásos "töltsük ki a teret némi mozgalmassággal" helyett fogta a vésőt és a kalapácsot, és nekiesett egy darab márványnak, hogy felfedje a belsejében lakozó alakot. Michelangelo esszencialista volt; történetét erőteljes, dinamikus testeken keresztül mesélte el.
This plan was embraced by the larger-than-life Pope Julius II, a man who was unafraid of Michelangelo's brazen genius. He was nephew to Pope Sixtus IV, and he had been steeped in art for 30 years and he knew its power. And history has handed down the moniker of the Warrior Pope, but this man's legacy to the Vatican -- it wasn't fortresses and artillery, it was art. He left us the Raphael Rooms, the Sistine Chapel. He left St. Peter's Basilica as well as an extraordinary collection of Greco-Roman sculptures -- decidedly un-Christian works that would become the seedbed of the world's first modern museum, the Vatican Museums. Julius was a man who envisioned a Vatican that would be eternally relevant through grandeur and through beauty, and he was right. The encounter between these two giants, Michelangelo and Julius II, that's what gave us the Sistine Chapel. Michelangelo was so committed to this project, that he succeeded in getting the job done in three and a half years, using a skeleton crew and spending most of the time, hours on end, reaching up above his head to paint the stories on the ceiling.
Terve elnyerte a pápaóriás, II. Gyula tetszését is, aki nem rettent meg Michelangelo pimasz géniuszától. IV. Sixtus unokaöccseként 30 éve műalkotások közepette élt, és jól ismerte azok hatalmát. A történelemkönyvekben a hadvezér pápa megjelöléssel szerepel, ám az ő Vatikánra hagyott örökségét mégsem erődök és ágyúk képezik, hanem műalkotások. Ő hagyta örökül a pápai lakosztályokat és a Sixtus-kápolnát. Csakúgy mint a Szent Péter-bazilikát, valamint a görög-római kori szobrok egy egészen különleges gyűjteményét -- kétségkívül nem keresztényi alkotásokat, melyek a világ első modern múzeumának, a Vatikáni Múzeumok magját jelentették. Gyula olyan ember volt, aki a Vatikánt a pompa és szépség segítségével örökké aktuális intézményként képzelte el, és igaza volt. E két óriás, Michelangelo és II. Gyula találkozása adta nekünk a Sixtus-kápolnát. Michelangelo olyannyira elkötelezett volt e feladat iránt, hogy 3 és fél év alatt teljesítette, minimális csapatlétszámmal, miközben éjt nappallá téve, megfeszített munkával festette a mennyezetre a jeleneteket.
So let's look at this ceiling and see storytelling gone global. No more familiar artistic references to the world around you. There's just space and structure and energy; a monumental painted framework which opens onto nine panels, more driven by sculptural form than painterly color. And we stand in the far end by the entrance, far from the altar and from the gated enclosure intended for the clergy and we peer into the distance, looking for a beginning. And whether in scientific inquiry or in biblical tradition, we think in terms of a primal spark. Michelangelo gave us an initial energy when he gave us the separation of light and dark, a churning figure blurry in the distance, compressed into a tight space. The next figure looms larger, and you see a figure hurtling from one side to the next. He leaves in his wake the sun, the moon, vegetation. Michelangelo didn't focus on the stuff that was being created, unlike all the other artists. He focused on the act of creation.
Vizsgáljuk hát meg ezt a mennyezetet, hogy miként vált a történetmesélés globálissá. Nincsenek többé a világunkra vonatkozó megszokott művészeti utalások. Csak tér van, struktúra és energia; egy monumentális festett keret 9 panelből, amiket sokkal inkább a szobrászat formái, mint a festészet színei jellemeznek. Mi a bejáratnál, a legvégén állunk, messze az oltártól és a klérusnak szánt kapus klauzúrától, miközben tekintetünk a távolban keresi a kiindulópontot. Legyen az akár tudományos kutatás vagy bibliai tradíció, az isteni szikra jár a fejünkben. Michelangelo feltüzelt minket az elején, mikor elénk tárta a fény és sötétség szétválasztását, a messzeség homályában kavargó, szűk helyre bepréselt alakot. A következő alak nagyobbnak tűnik, amint egyik oldalról a másikhoz csapong. Nyomában pedig feltűnik a nap, a hold és a növények. Michelangelo nem a megteremtett dolgokra koncentrált -- sok más művésszel ellentétben. Ő a teremtés aktusát helyezte középpontba.
And then the movement stops, like a caesura in poetry and the creator hovers. So what's he doing? Is he creating land? Is he creating sea? Or is he looking back over his handiwork, the universe and his treasures, just like Michelangelo must have, looking back over his work in the ceiling and proclaiming, "It is good."
Majd, mint cezúra egy versben, a mozgás alábbhagy, és a Teremtő lebeg. De mit is csinál? Szárazföldet teremt? Vagy tengert? Vagy visszatekint saját keze munkájára: a világegyetemre és kincseire, épp úgy, ahogy valószínűleg Michelangelo is nézte művét a mennyezeten kijelentve: "Jó lett."
So now the scene is set, and you get to the culmination of creation, which is man. Adam leaps to the eye, a light figure against a dark background. But looking closer, that leg is pretty languid on the ground, the arm is heavy on the knee. Adam lacks that interior spark that will impel him to greatness. That spark is about to be conferred by the creator in that finger, which is one millimeter from the hand of Adam. It puts us at the edge of our seats, because we're one moment from that contact, through which that man will discover his purpose, leap up and take his place at the pinnacle of creation.
A jelenet tehát adott, és elérkeztünk a teremtés csúcspontjához: az emberhez. Ádám megragadja a tekintetet világos alakjával a sötét háttér előtt. Ám közelebbről szemügyre véve lába ernyedten fekszik a földön, karja lustán a térdén pihen. Hiányzik még a belső szikra, mely nagyságra készteti majd őt. A Teremtő épp átadná azt a szikrát az ujjával, mely csupán egy milliméterre van Ádámétól. Tűkön ülünk e jelenettől, hisz egy pillanat választ el minket az érintéstől, melyen keresztül az ember értelmet nyer, felugrik és elfoglalja helyét a teremtés csúcsán.
And then Michelangelo threw a curveball. Who is in that other arm? Eve, first woman. No, she's not an afterthought. She's part of the plan. She's always been in his mind. Look at her, so intimate with God that her hand curls around his arm. And for me, an American art historian from the 21st century, this was the moment that the painting spoke to me. Because I realized that this representation of the human drama was always about men and women -- so much so, that the dead center, the heart of the ceiling, is the creation of woman, not Adam. And the fact is, that when you see them together in the Garden of Eden, they fall together and together their proud posture turns into folded shame.
Ám ekkor Michelangelo csavar egyet dolgon. Kit ölel a másik kar? Éva az, az első nő. Nem, ő bizony nem egy megkésett ötlet, hanem része a tervnek. Mindig is tervben volt. Nézzék meg, milyen meghitten fonja kezét Isten karja köré. És 21. századi amerikai művészettörténészként, ez volt az a pillanat, mikor a festmény hozzám szólt. Rájöttem, hogy az emberi dráma eme ábrázolása mindig is a férfiról és a nőről szólt. Olyannyira, hogy pontosan középen, a mennyezet szívében a nő teremtése áll, nem Ádámé! Amikor pedig együtt látjuk őket a Paradicsomban, együtt buknak el, és büszke tartásuk együtt válik görnyedt szégyenné.
You are at critical juncture now in the ceiling. You are exactly at the point where you and I can go no further into the church. The gated enclosure keeps us out of the inner sanctum, and we are cast out much like Adam and Eve. The remaining scenes in the ceiling, they mirror the crowded chaos of the world around us. You have Noah and his Ark and the flood. You have Noah. He's making a sacrifice and a covenant with God. Maybe he's the savior. Oh, but no, Noah is the one who grew grapes, invented wine, got drunk and passed out naked in his barn. It is a curious way to design the ceiling, now starting out with God creating life, ending up with some guy blind drunk in a barn. And so, compared with Adam, you might think Michelangelo is making fun of us.
Kritikus pont ez a mennyezeten. Épp e ponton túl ön és én már nem mehetünk beljebb a templomba. A kapus klauzúra kirekeszt minket a belső szentélyből, és épp úgy kiűzve érezhetjük magunkat, mint Ádám és Éva. A mennyezet fennmaradó jelenetei tükrözik a világban minket körülvevő zsúfolt káoszt. Ott van Noé a bárkájával és az özönvíz. Íme Noé, amint áldozatot mutat be, és szövetséget köt Istennel. Talán ő a Megváltó. De nem, Noé az, aki szőlőt termesztett és először készített bort, és ájultra itta magát mezítelenül a pajtában. Különös módja ez a mennyezet felosztásának: kezdve itt, amint Isten életet teremt, itt végezve egy holtrészeg fickóval a pajtában. Ha tehát Ádámhoz hasonlítjuk, azt gondolhatnánk, hogy Michelangelo gúnyt űz belőlünk.
But he's about to dispel the gloom by using those bright colors right underneath Noah: emerald, topaz, scarlet on the prophet Zechariah. Zechariah foresees a light coming from the east, and we are turned at this juncture to a new destination, with sibyls and prophets who will lead us on a parade. You have the heroes and heroines who make safe the way, and we follow the mothers and fathers. They are the motors of this great human engine, driving it forward.
Ám ő szertefoszlatja a komorságot az épp Noé alatt használt élénk színekkel: smaragdzöld, topázsárga, skarlátvörös Zakariás próféta ruháján. Zakariás előrelátja a keletről jövő fényt, és e ponton egy új úti cél felé fordulunk szibillákkal és prófétákkal, kik végigvezetnek minket egy felvonuláson. Itt vannak a hősök és hősnők, akik vigyáznak minket az úton, mi pedig anyáinkat és apáinkat követjük. Ők e hatalmas emberi gépezet motorja, ami előre hajtja azt.
And now we're at the keystone of the ceiling, the culmination of the whole thing, with a figure that looks like he's about to fall out of his space into our space, encroaching our space.
És elérkeztünk a mennyezet zárókövéhez, az egész mű tetőpontjához. Íme egy alak, aki mintha bármelyik pillanatban kieshetne a helyéről betolakodva a mi világunkba.
This is the most important juncture. Past meets present. This figure, Jonah, who spent three days in the belly of the whale, for the Christians, is the symbol of the renewal of humanity through Jesus' sacrifice, but for the multitudes of visitors to that museum from all faiths who visit there every day, he is the moment the distant past encounters and meets immediate reality.
Ez a legfontosabb pont, ahol múlt és jelen találkozik. Ő itt Jónás, aki három napot töltött a cet gyomrában. Ő a keresztények számára az emberiség megújulásának szimbóluma Jézus áldozata által, ám nap mint nap a múzeum mindenféle vallású látogatóinak többsége számára ő jelenti a pillanatot, mikor a távoli múlt találkozik a jelenkori valósággal.
All of this brings us to the yawning archway of the altar wall, where we see Michelangelo's Last Judgment, painted in 1534 after the world had changed again. The Reformation had splintered the Church, the Ottoman Empire had made Islam a household word and Magellan had found a route into the Pacific Ocean. How is a 59-year-old artist who has never been any further than Venice going to speak to this new world? Michelangelo chose to paint destiny, that universal desire, common to all of us, to leave a legacy of excellence. Told in terms of the Christian vision of the Last Judgment, the end of the world, Michelangelo gave you a series of figures who are wearing these strikingly beautiful bodies. They have no more covers, no more portraits except for a couple. It's a composition only out of bodies, 391, no two alike, unique like each and every one of us. They start in the lower corner, breaking away from the ground, struggling and trying to rise. Those who have risen reach back to help others, and in one amazing vignette, you have a black man and a white man pulled up together in an incredible vision of human unity in this new world. The lion's share of the space goes to the winner's circle. There you find men and women completely nude like athletes. They are the ones who have overcome adversity, and Michelangelo's vision of people who combat adversity, overcome obstacles -- they're just like athletes. So you have men and women flexing and posing in this extraordinary spotlight. Presiding over this assembly is Jesus, first a suffering man on the cross, now a glorious ruler in Heaven. And as Michelangelo proved in his painting, hardship, setbacks and obstacles, they don't limit excellence, they forge it.
Mindezzel elérkeztünk az oltárfal ásító boltívéhez, ahol megcsodálhatjuk Michelangelo Utolsó ítéletét, mely 1534-ben készült, miután a világ ismét nagyot fordult. A reformáció szilánkokra törte az egyházat, az Oszmán Birodalom az iszlámot hozta közelebb és Magellán átjárót talált a Csendes-óceánra. Miként tudhatna eme 59 éves művész, aki Velencén túl még nem járt, ehhez az új világhoz szólni? Michelangelo úgy döntött, hogy a végzetet festi meg. Azt az egyetemes vágyat, mely mindannyiunknak sajátja, hogy kiválóságot hagyjunk magunk után örökül. Az Utolsó ítélet, a világvége keresztény vízióját illetően Michelangelo megalkotta ezen alakok sorát, akiknek teste mind megkapóan gyönyörű. Nincsenek többé ruhák, sem arcképek -- néhány kivételtől eltekintve. E kompozíciót kizárólag testek alkotják, szám szerint 391, nincs köztük két egyforma, egyedi mind, csakúgy, mint mi magunk. Az alsó sarokból indulnak ki a földről elrugaszkodva, küszködve a felemelkedésért. Akiknek sikerült, lenyúlnak, hogy másoknak segítsenek. Egy csodálatos jelenetben egy színesbőrű és egy fehér embert együtt húznak fel az emberiség egységének hihetetlen látomása képpen ebben az új világban. E tér oroszlánrészét a győztesek köre foglalja el. Férfiak és nők itt a sportolókhoz hasonlóan teljesen mezítelenek. Ők azok, akik legyőzték a sok viszontagságot, és Michelangelo látomásában azok, akik leküzdik a nehézségeket, túljutnak az akadályokon -- épp olyanok, mint a sportolók. Íme tehát nők és férfiak hullámoznak, pózolnak e különleges rivaldafényben. Eme gyülekezet felett Jézus áll, aki előbb kereszten szenvedő ember volt, immáron pedig dicső uralkodó a mennyekben. És amint azt Michelangelo festményén be is bizonyította, a megpróbáltatások, sorscsapások és akadályok nem korlátozzák a kiválóságot -- hanem kovácsolják azt!
Now, this does lead us to one odd thing. This is the Pope's private chapel, and the best way you can describe that is indeed a stew of nudes. But Michelangelo was trying to use only the best artistic language, the most universal artistic language he could think of: that of the human body. And so instead of the way of showing virtue such as fortitude or self-mastery, he borrowed from Julius II's wonderful collection of sculptures in order to show inner strength as external power.
Tény, hogy ezzel egy különös dologhoz jutunk el. Ez tehát a pápa privát kápolnája, amit legjobban valóban aktok zűrzavaraként írhatnák le. Michelangelo azon volt, hogy a legfennköltebb művészi nyelvet használja, a legegyetemesebbet, amit csak el tudott képzelni: az emberi test nyelvét. És ahelyett, hogy az erényt bátorságként vagy önuralomként mutatta volna be, II. Gyula csodálatos szoborgyűjteményéből kölcsönzött azért, hogy a belső lelkierőt külső (izom)erőként ábrázolja.
Now, one contemporary did write that the chapel was too beautiful to not cause controversy. And so it did. Michelangelo soon found that thanks to the printing press, complaints about the nudity spread all over the place, and soon his masterpiece of human drama was labeled pornography, at which point he added two more portraits, one of the man who criticized him, a papal courtier, and the other one of himself as a dried up husk, no athlete, in the hands of a long-suffering martyr. The year he died he saw several of these figures covered over, a triumph for trivial distractions over his great exhortation to glory.
Egy kortársa azt találta írni, hogy a kápolna túl gyönyörű lett ahhoz, hogy ne okozzon vitákat. Viták márpedig voltak. Michelangelónak korán szembesülnie kellett azzal, hogy a nyomtatott sajtóval a meztelenség miatti panaszáradat mindenfelé eljutott, így az emberi drámát ábrázoló mesterművére hamar ráaggatták a pornográf címkét. Ekkor kiegészítette azt két újabb portréval: az őt kritizáló pápai udvaroncéval, és a saját aszott porhüvelyével, sportos izomzat nélkül egy sokat szenvedett mártír kezében. Halála évében látta, amint jó néhányat ezen alakok közül letakartak jelentéktelen megzavarásaként az ő dicsőségre való nagyszerű buzdításának.
And so now we stand in the here and now. We are caught in that space between beginnings and endings, in the great, huge totality of the human experience. The Sistine Chapel forces us to look around as if it were a mirror. Who am I in this picture? Am I one of the crowd? Am I the drunk guy? Am I the athlete? And as we leave this haven of uplifting beauty, we are inspired to ask ourselves life's biggest questions: Who am I, and what role do I play in this great theater of life?
És íme. Itt állunk a jelenben. A kezdet és a vég közötti tér fogságában az emberi lét tapasztalásának nagyszerű mindenségében. A Sixtus-kápolna kényszerít, hogy úgy tekintsünk körbe, mintha tükörbe néznénk. Ki vagyok én ezen a képen? Egy vagyok a tömegben? Én volnék a részeg fickó? Vagy talán a sportoló? Amint elhagyjuk a felemelő szépség e menedékét, feltehetjük magunknak az élet legfontosabb kérdéseit: Ki vagyok én és mi a szerepem az élet e hatalmas színházában?
Thank you.
Köszönöm.
(Applause)
(Taps)
Bruno Giussani: Elizabeth Lev, thank you.
Bruno Giussani: Köszönjük, Elizabeth Lev.
Elizabeth, you mentioned this whole issue of pornography, too many nudes and too many daily life scenes and improper things in the eyes of the time. But actually the story is bigger. It's not just touching up and covering up some of the figures. This work of art was almost destroyed because of that.
Elizabeth, említette a pornográfia problémáját: túl sok akt, túl sok jelenet a mindennapi életből, illetlen dolgok az abban a korban élők szemével nézve. De a történet ennél nagyobb. Nemcsak néhány alak retusálásáról és eltakarásáról van szó. Ezt a műalkotást majdnem megsemmisítették emiatt.
Elizabeth Lev: The effect of the Last Judgment was enormous. The printing press made sure that everybody saw it. And so, this wasn't something that happened within a couple of weeks. It was something that happened over the space of 20 years of editorials and complaints, saying to the Church, "You can't possibly tell us how to live our lives. Did you notice you have pornography in the Pope's chapel?" And so after complaints and insistence of trying to get this work destroyed, it was finally the year that Michelangelo died that the Church finally found a compromise, a way to save the painting, and that was in putting up these extra 30 covers, and that happens to be the origin of fig-leafing. That's where it all came about, and it came about from a church that was trying to save a work of art, not indeed deface or destroyed it.
Elizabeth Lev: Az Utolsó ítélet hatása óriási volt. A nyomtatott sajtó tett róla, hogy mindenki lássa. Ám ez nem pár hét, hanem 20 év leforgása alatt történt. Cikkek és panaszok érkeztek az egyházhoz: "Hogyan is szólhatnátok bele a mi életünkbe!? Nem tűnt fel, hogy a pápa kápolnáját pornográfia díszíti?" Így történt, hogy a szűnni nem akaró, az alkotás elpusztítását követelő panaszáradat hatására – Michelangelo halálának évében – az egyház végül kompromisszumra lelt, mellyel a freskó megmenekült, és amellyel 30 további takarást retusáltak a műre. Történetesen innen ered a fügefalevél alkalmazása. Így történt hát, méghozzá az egyház keze által, mely próbálta menteni a műalkotást a rongálás ill. megsemmisítés helyett.
BG: This, what you just gave us, is not the classic tour that people get today when they go to the Sistine Chapel.
BG: Az imént hallott előadás eltér a klasszikus idegenvezetéstől, amin az emberek manapság a Sixtus-kápolnában részt vehetnek.
(Laughter)
(nevetés)
EL: I don't know, is that an ad?
EL: Nem is tudom, ez reklám volna?
(Laughter)
(nevetés)
BG: No, no, no, not necessarily, it is a statement. The experience of art today is encountering problems. Too many people want to see this there, and the result is five million people going through that tiny door and experiencing it in a completely different way than we just did.
BG: Nem, nem. Nem feltétlenül. Ez egy kijelentés. A művészet élvezete napjainkban problémákkal küzd. Túl sokan szeretnék ezt ott látni, aminek eredményeképp 5 millió látogató lép át azon az aprócska ajtón, és merőben másképp éli meg az élményt, mint mi itt ma.
EL: Right. I agree. I think it's really nice to be able to pause and look. But also realize, even when you're in those days, with 28,000 people a day, even those days when you're in there with all those other people, look around you and think how amazing it is that some painted plaster from 500 years ago can still draw all those people standing side by side with you, looking upwards with their jaws dropped. It's a great statement about how beauty truly can speak to us all through time and through geographic space.
EL: Igen, egyetértek. Szerintem nagyszerű csupán megállni és szemlélődni. Ugyanakkor ne feledjük, hogy még akkor is a napi 28 000 látogatóval, még abban a hatalmas tömegben is, nézzünk körül és gondoljunk csak bele, mennyire fantasztikus, hogy egy 500 évvel ezelőttről való festett vakolat máig bevonzza azt a rengeteg embert ott köröttünk, akik mind tátott szájjal felfelé bámulnak. Nagyszerű bizonyítéka ez annak, hogy a szépség valóban mindannyiunkhoz szól időn és földrajzi téren átívelve.
BG: Liz, grazie.
BG: Liz, köszönöm.
EL: Grazie a te.
EL: Én köszönöm.
BG: Thank you.
BG: Köszönöm.
(Applause)
(taps)