Like many of us, I've had several careers in my life, and although they've been varied, my first job set the foundation for all of them. I was a home-birth midwife throughout my 20s. Delivering babies taught me valuable and sometimes surprising things, like how to start a car at 2am. when it's 10 degrees below zero.
Mint sokunknak, nekem is sok különböző munkám volt életem során, és a változatosság ellenére az első alapozta meg az összes következőt. A 20-as éveimben otthonszüléseknél segédkeztem, mint szülésznő. A szülések során sok értékes és néha meglepő dolgot tanultam. Például, hogy hogyan indítsunk be egy autót éjjel kettőkor, mínusz 10 fokban.
(Laughter)
(Nevetés)
Or how to revive a father who's fainted at the sight of blood.
Vagy, hogy hogyan kell újraéleszteni egy apát, aki elájult a vér látványától.
(Laughter)
(Nevetés)
Or how to cut the umbilical cord just so, to make a beautiful belly button.
Vagy hogy hogyan kell a köldökzsinórt úgy elvágni, hogy egy gyönyörű köldökké váljon.
But those aren't the things that stuck with me or guided me when I stopped being a midwife and started other jobs. What stuck with me was this bedrock belief that each one of us comes into this world with a unique worth. When I looked into the face of a newborn, I caught a glimpse of that worthiness, that sense of unapologetic selfhood, that unique spark. I use the word "soul" to describe that spark, because it's the only word in English that comes close to naming what each baby brought into the room.
De nem ezek a dolgok ragadtak meg bennem vagy adtak iránymutatást, amikor a bábaságról más munkákra váltottam. Amit megtanultam belőle, az az alaphiedelem, hogy mindannyian egy egyedi értékkel születünk erre a világra. Amikor egy újszülött szemébe néztem, egy pillanatra megláttam ezt az értékességet, ezt a kérlelhetetlen személyességet, ezt az egyedi ragyogást. A "lélek" szót használom erre a szikrára, mert ez az egyetlen angol szó, ami körülbelül lefedi azt, ami körüllengi a babákat.
Every newborn was as singular as a snowflake, a matchless mash-up of biology and ancestry and mystery. And then that baby grows up, and in order to fit into the family, to conform to the culture, to the community, to the gender, that little one begins to cover its soul, layer by layer. We're born this way, but --
Minden újszülött a maga nemében egyedülálló volt, mint egy hópihe, egy páratlan egyvelege a biológiának, származásnak és rejtélynek. Majd ez a csecsemő felnő, és azért, hogy beilleszkedjen a családba, hogy alkalmazkodjon a kultúrához, a közösséghez, a neméhez, ez az apróság elkezdi elfedni a lelkét, rétegről rétegre. Így születünk, de -
(Laughter)
(Nevetés)
But as we grow, a lot of things happen to us that make us ... want to hide our soulful eccentricities and authenticity. We've all done this. Everyone in this room is a former baby --
De miközben felnövünk, rengeteg dolog történik velünk, ami miatt... el akarjuk fedni a kifejező különcségünket és egyediségünket. Ez mindenkivel megtörténik. Egyszer mindenki ebben a szobában kisbaba volt -
(Laughter)
(Nevetés)
with a distinctive birthright. But as adults, we spend so much of our time uncomfortable in our own skin, like we have ADD: authenticity deficit disorder. But not those babies -- not yet. Their message to me was: uncover your soul and look for that soul-spark in everyone else. It's still there.
születési jogánál fogva. De felnőttként annyiszor érezzük magunkat kényelmetlenül a saját bőrünkben, mintha HHZ-ben szenvednénk: hitelességhiány-zavarban. Nem úgy, mint ezek a babák - még nem. Ők azt üzenték nekem: fedd fel a lelkedet és keresd ezt a lélek-szikrát mindenkiben. Még meg kell lennie.
And here's what I learned from laboring women. Their message was about staying open, even when things are painful. A woman's cervix normally looks like this. It's a tight little muscle at the base of the uterus. And during labor, it has to stretch from this to this. Ouch! If you fight against that pain, you just create more pain, and you block what wants to be born.
És itt van, amit a vajúdó nőktől tanultam. Az ő üzenetük a nyitottságról szólt, még akkor is, amikor a dolgok fájdalmassá válnak. Így néz ki egy női méhnyak. Ez egy feszes kis izom a méh bejáratánál. És a szülés során ki kell tágulnia ekkoráról ekkorára. Áú! Ha küzdesz a fájdalom ellen, csak még több fájdalmat okozol, és visszatartod azt, ami megszületőben van.
I'll never forget the magic that would happen when a woman stopped resisting the pain and opened. It was as if the forces of the universe took notice and sent in a wave of help. I never forgot that message, and now, when difficult or painful things happen to me in my life or my work, of course at first I resist them, but then I remember what I learned from the mothers: stay open. Stay curious. Ask the pain what it's come to deliver. Something new wants to be born.
Soha nem felejtem el a csodát, ami akkor történt, mikor egy nő nem állt ellen a fájdalomnak és nyitottá vált rá. Mintha az univerzum erői felfigyeltek volna rá és a segítség egy hullámát küldték neki. Sosem felejtettem el ezt az üzenetet, és most, amikor nehéz vagy fájdalmas dolgok történnek velem az életemben vagy a munkámban, persze először ellenállok, de aztán eszembe jut, amit az anyáktól tanultam: maradj nyitott. Maradj kíváncsi. Kérdezd meg a fájdalmat, hogy mit hozott magával. Valami új van születőben.
And there was one more big soulful lesson, and that one I learned from Albert Einstein. He wasn't at any of the births, but --
És volt még egy fontos lecke, ami mélyen megérintett, és ezt Albert Einsteintől tanultam. Bár ő nem nálam született -
(Laughter)
(Nevetés)
It was a lesson about time. At the end of his life, Albert Einstein concluded that our normal, hamster-wheel experience of life is an illusion. We run round and round, faster and faster, trying to get somewhere. And all the while, underneath surface time is this whole other dimension where the past and the present and the future merge and become deep time. And there's nowhere to get to.
Ez egy lecke volt az időről. Az élete végén Albert Einstein arra a következtetésre jutott, hogy a normális, mókuskerékszerű életünk élménye csak egy illúzió. Körbe-körbe rohanunk, gyorsabban és gyorsabban, próbálunk eljutni valahova. És mindeközben, a felszíni idő mögött van egy teljesen másik dimenzió, ahol a múlt, a jelen és a jövő összefonódik, és létrejön a mély idő. És itt sehova nem kell odaérni.
Albert Einstein called this state, this dimension, "only being." And he said when he experienced it, he knew sacred awe. When I was delivering babies, I was forced off the hamster wheel. Sometimes I had to sit for days, hours and hours, just breathing with the parents; just being. And I got a big dose of sacred awe.
Albert Einstein ezt az állapotot, ezt a dimenziót hívta "létezésnek". Azt mondta, amikor megtapasztalta, szent áhítattal töltötte el. Amikor szüléseket vezettem, kikényszerültem a mókuskerékből. Néha napokon keresztül ülnöm kellett, órákon át, csak együtt lélegezve a szülőkkel; csak létezve. És ettől egy nagy adag szent áhítatot kaptam.
So those are the three lessons I took with me from midwifery. One: uncover your soul. Two: when things get difficult or painful, try to stay open. And three: every now and then, step off your hamster wheel into deep time.
Tehát ez a három lecke, amit a szülésznői karrieremből magammal hoztam. Az első: tárd ki a lelked. A második: amikor az élet nehéz vagy fájdalmas, próbálj nyitott maradni. És a harmadik: olykor-olykor lépj ki a mókuskerékből a mély időbe.
Those lessons have served me throughout my life, but they really served me recently, when I took on the most important job of my life thus far.
Ezek a tanítások segítettek nekem az életem során, de az utóbbi időben igazán szükségem volt rájuk, amikor életem eddigi legfontosabb munkájába kezdtem.
Two years ago, my younger sister came out of remission from a rare blood cancer, and the only treatment left for her was a bone marrow transplant. And against the odds, we found a match for her, who turned out to be me. I come from a family of four girls, and when my sisters found out that I was my sister's perfect genetic match, their reaction was, "Really? You?"
Két éve a húgomnál kiújult a vérrák egy ritka fajtája, és az egyetlen lehetőség számára a csontvelő-transzplantáció volt. És minden esély ellenére találtunk egy megfelelő donort, aki történetesen én voltam. Négy lánytestvér egyike vagyok. Amikor a húgaim rájöttek, hogy én vagyok a testvérünk tökéletes genetikai párja, az volt az első reakciójuk: "Komolyan? Te?"
(Laughter)
(Nevetés)
"A perfect match for her?" Which is pretty typical for siblings. In a sibling society, there's lots of things. There's love and there's friendship and there's protection. But there's also jealousy and competition and rejection and attack. In siblinghood, that's where we start assembling many of those first layers that cover our soul.
"Az ő tökéletes donorja?" Ami gyakran fordul elő testvéreknél. A testvéri közösségekben sok minden keveredik. Szeretet, barátság és védelem. De van bennük féltékenység is, versengés, elutasítás és támadás. A testvéreink miatt kezjük el felépíteni azokat az első rétegeket, amelyek elfedik a lelkünket.
When I discovered I was my sister's match, I went into research mode. And I discovered that the premise of transplants is pretty straightforward. You destroy all the bone marrow in the cancer patient with massive doses of chemotherapy, and then you replace that marrow with several million healthy marrow cells from a donor. And then you do everything you can to make sure that those new cells engraft in the patient. I also learned that bone marrow transplants are fraught with danger. If my sister made it through the near-lethal chemotherapy, she still would face other challenges. My cells might attack her body. And her body might reject my cells. They call this rejection or attack, and both could kill her.
Amikor rájöttem, hogy én vagyok a húgom számára megfelelő donor, kutatási üzemmódra kapcsoltam. És felfedeztem, hogy a transzplantáció feltételei meglehetősen egyértelműek. A rákos beteg csontvelőjét erőteljes kemoterápiával, több részletben elpusztítják, majd a csontvelőt helyettesítik egy donor több millió egészséges sejtjével. Ez követően mindent megtesznek a páciensnél a sejtbeültetés sikerének érdekében. Azt is megtanultam, hogy a csontvelő- transzplantáció sok veszélyt rejt magában. Ha a húgom túl is élné a közel halálos adag kemoterápiát, még mindig várnának rá a kihívások. A sejtjeim megtámadhatják a szervezetét. És a szervezete talán elutasítja az én sejtjeimet. Ezt kilökődésnek vagy támadásnak hívják, ami megölheti őt.
Rejection. Attack. Those words had a familiar ring in the context of being siblings. My sister and I had a long history of love, but we also had a long history of rejection and attack, from minor misunderstandings to bigger betrayals. We didn't have the kind of the relationship where we talked about the deeper stuff; but, like many siblings and like people in all kinds of relationships, we were hesitant to tell our truths, to reveal our wounds, to admit our wrongdoings.
Elutasítás. Támadás. Ezek a szavak ismerősen hangzottak a testvériség kontextusában. A húgommal hosszú a történetünk, amiben van szeretet, de van benne bőven elutasítás és támadás is, kis félreértésektől kezdve az egészen nagy árulásokig. Nem volt olyan a kapcsolatunk, hogy igazán mély dolgokról beszéljünk; de, mint sok testvér és mint az emberek általában mindenféle kapcsolatban, nehezen mondtuk el az igazságot, fedtük fel a sebeinket, vagy vallottuk be bűneinket.
But when I learned about the dangers of rejection or attack, I thought, it's time to change this. What if we left the bone marrow transplant up to the doctors, but did something that we later came to call our "soul marrow transplant?" What if we faced any pain we had caused each other, and instead of rejection or attack, could we listen? Could we forgive? Could we merge? Would that teach our cells to do the same?
De amikor a kilökődés és a támadás veszélyeiről olvastam, arra gondoltam, ideje változtatni ezen. Mi lenne, ha a csontvelő-átültetést az orvosokra hagynánk, de mi elvégeznénk azt, amit később "lélekvelő-átültetés"-nek hívtunk? Mi lenne, ha szembenéznénk minden fájdalommal, amit egymásnak okoztunk, és visszautasítás és támadás helyett, meghallgatnánk egymást? Megbocsáthatnánk? Egymásra találhatnánk? Ez vajon megtanítaná a sejtjeinknek, hogy kövessék a példánkat?
To woo my skeptical sister, I turned to my parents' holy text: the New Yorker Magazine.
Hogy rávegyem szkeptikus testvéremet, szüleink szentírását használtam: a New Yorker Magazine-t.
(Laughter)
(Nevetés)
I sent her a cartoon from its pages as a way of explaining why we should visit a therapist before having my bone marrow harvested and transplanted into her body. Here it is.
Küldtem neki egy képregényt belőle, amivel elmagyaráztam, miért kellene elmennünk terápiára mielőtt begyűjtik a csontvelőmet és átültetik az ő szervezetébe. Itt is van.
"I have never forgiven him for that thing I made up in my head."
"Sosem bocsátottam meg neki azért, amit hittem róla!"
(Laughter)
(Nevetés)
I told my sister we had probably been doing the same thing, carting around made-up stories in our heads that kept us separate. And I told her that after the transplant, all of the blood flowing in her veins would be my blood, made from my marrow cells, and that inside the nucleus of each of those cells is a complete set of my DNA. "I will be swimming around in you for the rest of your life," I told my slightly horrified sister.
Azt mondtam a húgomnak, hogy valószínűleg mi is ugyanezt csináltuk, mondvacsinált dolgokon őrlődünk, amik elválasztanak minket egymástól. És azt mondtam neki, hogy a transzplantáció után, az ereiben folyó vér az én vérem lesz, amit az én csontvelőm termelt, és minden egyes sejt magja az én teljes DNS-emet fogja tárolni. "Ott fogok úszkálni benned életed végéig" - mondtam a kissé elborzadt húgomnak.
(Laughter)
(Nevetés)
"I think we better clean up our relationship."
"Szerintem jobb lenne helyrehoznunk a kapcsolatunkat."
A health crisis makes people do all sorts of risky things, like quitting a job or jumping out of an airplane and, in the case of my sister, saying "yes" to several therapy sessions, during which we got down to the marrow. We looked at and released years of stories and assumptions about each other and blame and shame until all that was left was love.
Egészségi válságban az emberek hajlamosak kockázatos dolgokba fogni, mint felmondani vagy kiugrani egy repülőgépből és a húgom esetében, "igen"-t mondani a több alkalmas terápiára, melyek során a dolgok velejéig hatoltunk. Hosszú évek történéseit, feltételezéseit, hibáztatásait és megszégyenítéseit vettük végig és engedtük el míg a végén csak a szeretet maradt.
People have said I was brave to undergo the bone marrow harvest, but I don't think so. What felt brave to me was that other kind of harvest and transplant, the soul marrow transplant, getting emotionally naked with another human being, putting aside pride and defensiveness, lifting the layers and sharing with each other our vulnerable souls. I called on those midwife lessons: uncover your soul. Open to what's scary and painful. Look for the sacred awe.
Az emberek szerint bátor vagyok, hogy alávetettem magam a sejtgyűjtésnek, de szerintem nem. Amit én bátornak tartok, az a begyűjtésnek és az átültetésnek ez a másik formája volt, a "lélekvelő-átültetés", érzelmileg teljesen levetkőzni egy másik emberrel, félretenni a büszkeséget és védekezést, levetni a rétegeket és megmutatni egymásnak a sebezhető lelkünket. Felidéztem a leckéket a szülésekből: fedd fel a lelked. Nyílj meg annak, ami félelmetes és fájdalmas. Keresd a szent áhítatot.
Here I am with my marrow cells after the harvest. That's they call it -- "harvest," like it's some kind of bucolic farm-to-table event --
Ez én vagyok a csontvelőmmel a begyűjtés után. Tényleg így hívják: "begyűjtés", mint valami falusi aratóünnep -
(Laughter)
(Nevetés)
Which I can assure you it is not. And here is my brave, brave sister receiving my cells. After the transplant, we began to spend more and more time together. It was as if we were little girls again. The past and the present merged. We entered deep time. I left the hamster wheel of work and life to join my sister on that lonely island of illness and healing. We spent months together -- in the isolation unit, in the hospital and in her home.
Amiről, garantálhatom, szó sincs. És itt kapja meg az én bátor, bátor húgom a sejtjeimet. A transzplantáció után elkezdtünk egyre több időt tölteni együtt. Mintha megint kislányok lettünk volna. A múlt és a jelen összeolvadt. Beléptünk a mély időbe. Elhagytam a munka és szabadidő mókuskerekét, hogy együtt legyek a húgommal a betegség és a gyógyulás magányos szigetén. Hónapokat töltöttünk együtt - az elkülönítőben, a kórházban és otthon nála.
Our fast-paced society does not support or even value this kind of work. We see it as a disruption of real life and important work. We worry about the emotional drain and the financial cost -- and, yes, there is a financial cost. But I was paid in the kind of currency our culture seems to have forgotten all about. I was paid in love. I was paid in soul. I was paid in my sister.
A rohanó társadalmunk nem támogatja, még csak nem is értékeli ezt a fajta munkát. Ezt a való élet és a fontos munka megszakításának látjuk. Félünk az érzelmi süllyesztőtől és a pénzügyi ráfordításoktól - és igen, vannak költségei. De meg voltam fizetve egy olyan fizetőeszközzel, amiről a kultúránk láthatólag megfeledkezett. Szeretetben fizettek meg. Lélekben fizettek meg. A húgomban fizettek meg.
My sister said the year after transplant was the best year of her life, which was surprising. She suffered so much. But she said life never tasted as sweet, and that because of the soul-baring and the truth-telling we had done with each other, she became more unapologetically herself with everyone. She said things she'd always needed to say. She did things she always wanted to do. The same happened for me. I became braver about being authentic with the people in my life. I said my truths, but more important than that, I sought the truth of others.
A húgom azt mondta, hogy az átültetés utáni volt életének legjobb éve, amin meglepődtem. Hiszen annyit szenvedett. De azt mondta, az élet sosem volt olyan édes, és mindez a lélek-vetkőztetés és az igazmondás miatt volt, amit együtt csináltunk végig; bűneit megbánva önmagára talált saját magával és másokkal szemben is. Kimondott olyanokat, melyeket mindig ki kellett volna mondania. Megcsinált olyan dolgokat, melyeket mindig is akart. Ugyanez történt velem is. Bátrabban adtam önmagam másoknak az életemben. Mindig kimondtam, amit igaznak gondoltam, de ami ennél is fontosabb, az igazat kerestem másokban is.
It wasn't until the final chapter of this story that I realized just how well midwifery had trained me. After that best year of my sister's life, the cancer came roaring back, and this time there was nothing more the doctors could do. They gave her just a couple of months to live.
Ennek a történetnek egészen az utolsó fejezetéig nem vettem észre, milyen sokat tanultam a szülészetből. A nővérem életének legjobb éve után, a rák ismét lecsapott, és most az orvosok már nem tudtak többet tenni. Csupán néhány hónapot adtak neki.
The night before my sister died, I sat by her bedside. She was so small and thin. I could see the blood pulsing in her neck. It was my blood, her blood, our blood. When she died, part of me would die, too.
A nővérem halála előtti éjszakán az ágya mellett ültem. Olyan kicsi és törékeny volt. Láttam, ahogy lüktet a nyakában a vér. Az én vérem, az ő vére, a mi vérünk. Amikor ő meghalt, nekem is meghalt egy részem.
I tried to make sense of it all, how becoming one with each other had made us more ourselves, our soul selves, and how by facing and opening to the pain of our past, we'd finally been delivered to each other, and how by stepping out of time, we would now be connected forever.
Próbáltam keresni ennek az egésznek az értelmét, hogy az eggyé válásunk hogyan tett minket jobban önmagunkká, a saját lelkünkké, és ahogy szembenéztünk és megnyíltunk a fájdalomnak és a múltnak, végül közel hozott minket egymáshoz, és hogy amikor kiléptünk az időből, örökre összekapcsolódtunk.
My sister left me with so many things, and I'm going to leave you now with just one of them. You don't have to wait for a life-or-death situation to clean up the relationships that matter to you, to offer the marrow of your soul and to seek it in another. We can all do this. We can be like a new kind of first responder, like the one to take the first courageous step toward the other, and to do something or try to do something other than rejection or attack. We can do this with our siblings and our mates and our friends and our colleagues. We can do this with the disconnection and the discord all around us. We can do this for the soul of the world.
A húgom annyi mindent adott nekem, és ebből csak egyet mutatok önöknek. Nem kell egy élet-halál helyzetre várnunk ahhoz, hogy helyrehozzuk a számunkra fontos kapcsolatokat, hogy a lelkünk velejét nyújtsuk, és hogy azt keressük egymásban. Mindannyian meg tudjuk csinálni. Olyanok lehetünk, mint egy újfajta elsősegély, aki megteszi az első bátor lépést a másik felé, aki tesz valamit vagy megpróbál tenni valamit a visszautasításon és támadáson kívül. Ezt megtehetjük a testvéreinkkel, a társainkkal, a barátainkkal és munkatársainkkal. Megtehetjük a minket körülvevő elidegenedés és viszályok ellenére. Meg tudjuk tenni a világ lelkéért.
Thank you.
Köszönöm.
(Applause)
(Taps)