I am a writer. Writing books is my profession but it's more than that, of course. It is also my great lifelong love and fascination. And I don't expect that that's ever going to change. But, that said, something kind of peculiar has happened recently in my life and in my career, which has caused me to have to recalibrate my whole relationship with this work. And the peculiar thing is that I recently wrote this book, this memoir called "Eat, Pray, Love" which, decidedly unlike any of my previous books, went out in the world for some reason, and became this big, mega-sensation, international bestseller thing. The result of which is that everywhere I go now, people treat me like I'm doomed. Seriously -- doomed, doomed! Like, they come up to me now, all worried, and they say, "Aren't you afraid you're never going to be able to top that? Aren't you afraid you're going to keep writing for your whole life and you're never again going to create a book that anybody in the world cares about at all, ever again?"
Író vagyok. Könyvírás a szakmám, ami persze valójában több ennél. Ez élethosszig tartó szerelem és bűvölet is egyben. Nem gondolom, hogy ez valaha is megváltozna. Ezek után elmondom, hogy az életemben és a karrieremben milyen különleges dolog történt nemrégiben, ami oda vezetett, hogy átértékeljem az íráshoz fűződő viszonyomat. A különleges dolog pedig, hogy mostanában írtam egy könyvet mely önéletrajzi ihletésű. A címe "Ízek, Imák, Szerelem" , ami, teljesen eltérően korábbi könyveimtől valamiért világszerte kiadásra került és igazi hatalmas siker lett belőle, egy igazi nemzetközi besztszeller. Ennek az eredménye, hogy bárhová is menjek, az emberek úgy néznek rám, mint aki kudarcra van ítélve. Tényleg ... kudarcra ítélve! Kudarcra! Odajönnek hozzám, majd aggódva azt mondják: "Nem félsz, hogy ezt soha nem leszel képes túlszárnyalni?" Nem félsz, hogy csak írsz és írsz egész életedben és soha nem tudsz olyan könyvet létrehozni amire bárki, valaha is akár a füle botját is mozdítaná?
So that's reassuring, you know. But it would be worse, except for that I happen to remember that over 20 years ago, when I was a teenager, when I first started telling people that I wanted to be a writer, I was met with this same sort of fear-based reaction. And people would say, "Aren't you afraid you're never going to have any success? Aren't you afraid the humiliation of rejection will kill you? Aren't you afraid that you're going to work your whole life at this craft and nothing's ever going to come of it and you're going to die on a scrap heap of broken dreams with your mouth filled with bitter ash of failure?"
Nos, tudják, ez igazán bíztató. Rosszabb is lehetne, kivéve ha nem számítom azt a több mint húsz évvel ezelőtti, a kamaszkorom óta eltelt időt, mióta szóba hozom az embereknek hogy író akarok lenni. Akkor találkoztam ugyanezzel a fajta félelemből fakadó reakcióval. Azt mondogatták nekem: "Nem félsz, hogy soha nem lesz sikered?" Nem félsz a visszautasítás megaláztatásától? Ne félsz, hogy egész életedben olyasmin dolgozol, ami nem vezet sehová és álmaid törmelékén fogsz meghalni szádban a veszteség keserű ízével?
(Laughter)
(nevetés)
Like that, you know.
Tudják, valami ilyesmi.
The answer -- the short answer to all those questions is, "Yes." Yes, I'm afraid of all those things. And I always have been. And I'm afraid of many, many more things besides that people can't even guess at, like seaweed and other things that are scary. But, when it comes to writing, the thing that I've been sort of thinking about lately, and wondering about lately, is why? You know, is it rational? Is it logical that anybody should be expected to be afraid of the work that they feel they were put on this Earth to do. And what is it specifically about creative ventures that seems to make us really nervous about each other's mental health in a way that other careers kind of don't do, you know? Like my dad, for example, was a chemical engineer and I don't recall once in his 40 years of chemical engineering anybody asking him if he was afraid to be a chemical engineer, you know? "That chemical-engineering block, John, how's it going?" It just didn't come up like that, you know? But to be fair, chemical engineers as a group haven't really earned a reputation over the centuries for being alcoholic manic-depressives.
A válasz, a rövid válasz erre a kérdésre az hogy: "De, igen." Igen, félek mindezektől. Mindig is féltem. És ezen felül még egy csomó más dologtól is félek amit mások még csak nem is sejtenek. Félek a hínártól és más egyéb félelmetes dologtól. De, ha az írásról van szó arról, amilyennek mostanában képzelem, azon csodálkozom: miért is? Mi ebben a logika? Logikus -e arra számítani, hogy valaki attól a munkától féljen, amiért erre a Földre született? Tudják, ami a kreatív foglalkozásokkal kapcsolatban külön érdekes, hogy a szellemi munkát végzők egymás lelki állapotáért aggódnak úgy, ahogy más foglalkozásoknál nem. Értik? Az apám esetében például, aki vegyészmérnök volt, nem tudok felidézni egyetlen esetet sem a 40 éves pályafutása alatt amikor valaki megkérdezte volna vajon fél- e a munkájától. Értik? Ez nem történt meg. Soha nem akadályozta a saját munkája. Miért is? Ez soha nem került elő, értik? De ismerjük be: a vegyészmérnökök egyszerűen nem érdemelték ki, hogy az évszázadok alatt úgy nézzenek rájuk, mint alkoholista, mániás depressziós emberekre.
(Laughter)
(nevetés)
We writers, we kind of do have that reputation, and not just writers, but creative people across all genres, it seems, have this reputation for being enormously mentally unstable. And all you have to do is look at the very grim death count in the 20th century alone, of really magnificent creative minds who died young and often at their own hands, you know? And even the ones who didn't literally commit suicide seem to be really undone by their gifts, you know. Norman Mailer, just before he died, last interview, he said, "Every one of my books has killed me a little more." An extraordinary statement to make about your life's work. But we don't even blink when we hear somebody say this, because we've heard that kind of stuff for so long and somehow we've completely internalized and accepted collectively this notion that creativity and suffering are somehow inherently linked and that artistry, in the end, will always ultimately lead to anguish.
Mi, írók, kiérdemeltük ezt a fajta tiszteletet és nem csupán az írók, de bármely más kreatív műfajban tevékenykedők egyaránt, el lettek könyvelve lelkileg roppant instabil emberekként. Nem kell mást tennünk, mint megnézni az elkeserítő halálozási statisztikákat mondjuk a XX ik században, azokét a nagyszerű kreatív elmékét akik fiatalon, gyakran saját kezük által haltak meg. Igaz? Még azok is, akik nem szó szerint követtek el öngyilkosságot még bennük is súlyos károkat okozott saját tehetségük. Norman Mailer például, közvetlen a halála előtti utolsó interjúban azt mondta, hogy "Minden egyes könyvem egy kicsit közelebb vitt a halálhoz" Igazán jelentőségteljes kijelentés egy élet munkájáról, nemde? De még csak nem is pislantunk, ha valaki ilyet mond, mert oly sokat hallunk ilyeneket, oly régóta már és valahogyan együtt élünk ezzel és mindannyian azonosultunk ezzel a felfogással, hogy a kreativitás és a szenvedés elválaszthatatlanok és azzal is, hogy a művészet, így vagy úgy, de végül szenvedéshez vezet.
And the question that I want to ask everybody here today is are you guys all cool with that idea? Are you comfortable with that? Because you look at it even from an inch away and, you know -- I'm not at all comfortable with that assumption. I think it's odious. And I also think it's dangerous, and I don't want to see it perpetuated into the next century. I think it's better if we encourage our great creative minds to live.
Ma tehát azt kérdezem Önöktől, hogy ez itt mindenkinek totál elfogadható? Jó ez így teljesen? Mivel, Önök megtehetik, hogy egy icipicit távolabbról nézzék ... és én nos, én egyáltalán nem tartom ezt elfogadhatónak. Szerintem ez visszataszító. Továbbá veszélyes is, és nem akarom, hogy a következő korokba ez így ivódjon be sokkal inkább arra ösztönözzük nagyszerű kreatívjainkat, hogy éljenek.
And I definitely know that, in my case -- in my situation -- it would be very dangerous for me to start sort of leaking down that dark path of assumption, particularly given the circumstance that I'm in right now in my career. Which is -- you know, like check it out, I'm pretty young, I'm only about 40 years old. I still have maybe another four decades of work left in me. And it's exceedingly likely that anything I write from this point forward is going to be judged by the world as the work that came after the freakish success of my last book, right? I should just put it bluntly, because we're all sort of friends here now -- it's exceedingly likely that my greatest success is behind me. So Jesus, what a thought! That's the kind of thought that could lead a person to start drinking gin at nine o'clock in the morning, and I don't want to go there.
Biztosan tudom, hogy az én esetemben, a saját helyzetemben nagyon veszélyes lenne eme feltételezés sötét ösvényén lecsordogálni különösen, ha a pályafutásom jelenlegi körülményeit is figyelembe veszem. Ez pedig ... gondoljanak bele meglehetősen fiatal vagyok, alig negyven éves és lehetséges, hogy még négy évtizednyi munka áll előttem. Nagyon is valószínű, hogy bármit, amit ettől a pillanattól kezdve írok a világ annak a fényében ítéli majd meg, mint ami a legutóbbi kirobbanó sikerű könyvem után íródott, igaz? Kereken kimondom, így barátok egymás közt, hogy eléggé valószínű, hogy a legnagyobb sikerem már mögöttem van. Óh, Uram, micsoda egy gondolat! Tudják, ez olyan gondolat, ami egy embert egyenes úton vezet afelé, hogy reggel kilenckor elkezdjen gint inni, hát ide nem akarok jutni.
(Laughter)
(nevetés)
I would prefer to keep doing this work that I love.
Ehelyett inkább folytatom a munkát amit szeretek.
And so, the question becomes, how? And so, it seems to me, upon a lot of reflection, that the way that I have to work now, in order to continue writing, is that I have to create some sort of protective psychological construct, right? I have to sort of find some way to have a safe distance between me, as I am writing, and my very natural anxiety about what the reaction to that writing is going to be, from now on. And, as I've been looking, over the last year, for models for how to do that, I've been sort of looking across time, and I've been trying to find other societies to see if they might have had better and saner ideas than we have about how to help creative people sort of manage the inherent emotional risks of creativity.
Így hát a kérdés ez: hogyan? Úgy tűnik, elmélkedéseim tükrében, hogy olyan módot kell találnom az írás folytatására ami egyfajta pszichés védelmet nyújt a számomra, igaz? Biztonságos távolságot kell teremtenem magam közt, amint írok, és a nagyon is természetes szorongás között, mely mostantól az írásaimra kapott kritikák miatt ébred bennem. Az elmúlt évben megoldás-modelleket kerestem, szemügyre vettem más korszakokat, olyan társadalmakat keresve ahol az embereknek jobb és józanabb ötleteik voltak arról hogy hogyan segítsenek a kreatív embereknek megbírkózni a kreativitással együtt járó érzelmi kockázatokkal.
And that search has led me to ancient Greece and ancient Rome. So stay with me, because it does circle around and back. But, ancient Greece and ancient Rome -- people did not happen to believe that creativity came from human beings back then, OK? People believed that creativity was this divine attendant spirit that came to human beings from some distant and unknowable source, for distant and unknowable reasons. The Greeks famously called these divine attendant spirits of creativity "daemons." Socrates, famously, believed that he had a daemon who spoke wisdom to him from afar.
Ez a kutatás vezetett az ókori görög és római példákhoz. Menjünk együtt ezen az úton, és járjuk körbe a kérdést. Az ókori görög és római emberek nem hittek abban, hogy a kreativitás az embertől származik, értik? Abban hittek, hogy a kreativitás egyfajta isteni kísérő-szellem mely az embereket meglátogatja és amely ismeretlen távolságból és forrásból való, távoli és ismeretlen okokból jelenik meg. A görögök ezeket a kreatív kísérő-szellemeket "démonoknak" nevezték. Szókratész ismert volt arról, hogy hitt a benne lakó démonban aki a bölcsességeket közölte vele a távolból.
The Romans had the same idea, but they called that sort of disembodied creative spirit a genius. Which is great, because the Romans did not actually think that a genius was a particularly clever individual. They believed that a genius was this, sort of magical divine entity, who was believed to literally live in the walls of an artist's studio, kind of like Dobby the house elf, and who would come out and sort of invisibly assist the artist with their work and would shape the outcome of that work.
A rómaiaknak hasonló elképzelésük volt ám ők ezeket a testetlen kreatív szellemeket géniusznak nevezték. Azért is nagyszerű ez, mert a rómaiak nem gondolták hogy a géniusz valami különösen okos egyént jelentene. Azt gondolták hogy a géniusz isteni, mágikus erővel bíró létező aki szó szerint a művész műhelyének falaiban lakozik olyasféleképpen, mint Dobby a házi kobold aki néha előbújik és láthatatlanul segít a művésznek az alkotás folyamatában és aktívan formálja a kialakuló művet.
So brilliant -- there it is, right there, that distance that I'm talking about -- that psychological construct to protect you from the results of your work. And everyone knew that this is how it functioned, right? So the ancient artist was protected from certain things, like, for example, too much narcissism, right? If your work was brilliant, you couldn't take all the credit for it, everybody knew that you had this disembodied genius who had helped you. If your work bombed, not entirely your fault, you know? Everyone knew your genius was kind of lame.
Ilyen csodásan egyszerű. Ez az a távolság amiről beszélek. Ez az, ami megvédi az alkotót a munkája eredményétől. Akkoriban mindenki tudta, hogy ez így működik, értik? Így az ókori művészek egyfajta védelmet élveztek például a nárcisztikus viselkedéstől. Igaz? Ha a munka eredményes volt, akkor a sikert nem lehetett zsebre vágni, mert mindenki tudta, hogy ebben része volt a testetlen géniusznak is, aki segített. És ha a munka kudarcot vallott, akkor az nem teljesen az alkotó hibája volt, értik? Mindenki tudta, hogy a kudarc egy része a géniuszé.
(Laughter)
Nagyon hosszú ideig így gondolkodtak a nyugati emberek a kreativitásról.
And this is how people thought about creativity in the West for a really long time. And then the Renaissance came and everything changed, and we had this big idea, and the big idea was, let's put the individual human being at the center of the universe above all gods and mysteries, and there's no more room for mystical creatures who take dictation from the divine. And it's the beginning of rational humanism, and people started to believe that creativity came completely from the self of the individual. And for the first time in history, you start to hear people referring to this or that artist as being a genius, rather than having a genius.
majd a reneszánsz beköszöntével minden megváltozott és előálltunk a nagy ötlettel, ami pedig az volt, hogy tegyük az első helyre az egyént, aki a világegyetem közepe mindenek fölött áll, az istenek és a misztériumok fölött, nekik, az isteni közvetítőknek, nem maradt több hely. Így indult a racionális emberközpontú gondolkodás és egyre inkább hittük, hogy a kreativitás teljes egészében az egyéntől származik. És, először a történelemben, egyre gyakrabban mondogattuk, hogy ez vagy az a művész egy zseni és nem pedig, hogy a zsenialitás szelleme él benne.
And I got to tell you, I think that was a huge error. You know, I think that allowing somebody, one mere person to believe that he or she is like, the vessel, you know, like the font and the essence and the source of all divine, creative, unknowable, eternal mystery is just a smidge too much responsibility to put on one fragile, human psyche. It's like asking somebody to swallow the sun. It just completely warps and distorts egos, and it creates all these unmanageable expectations about performance. And I think the pressure of that has been killing off our artists for the last 500 years.
És mondhatom Önöknek, ez hatalmas hiba volt. Tudják, abban a hitben hagyni valakit, egy törékeny embert hogy ő maga mindennek a forrása és a lényege mindennek ami isteni, és hogy ő maga a kreatív, megismerhetetlen és örök misztérium ... túl sok felelősség a törékeny emberi lélek számára. Olyan, mintha arra kérnénk valakit, hogy nyelje le a Napot. Ez teljesen eltorzítja és megnyomorítja a személyiséget és teljesen kezelhetetlen elvárásokat állít az emberek elé. Azt hiszem ez az a nyomás amely az elmúlt 500 év művészeit megölte.
And, if this is true, and I think it is true, the question becomes, what now? Can we do this differently? Maybe go back to some more ancient understanding about the relationship between humans and the creative mystery. Maybe not. Maybe we can't just erase 500 years of rational humanistic thought in one 18 minute speech. And there's probably people in this audience who would raise really legitimate scientific suspicions about the notion of, basically, fairies who follow people around rubbing fairy juice on their projects and stuff. I'm not, probably, going to bring you all along with me on this.
És, ha ez igaz, és azt hiszem az, akkor az a kérdés: és most mi legyen? Lehetne másként csinálni? Térjünk vissza valamilyen ősibb felfogáshoz, amely az embereket és a kreativitás misztériumát összekötötte. Talán nem lehetséges. Talán nem lehet kitörölni 500 év racionális felfogását egy rövidke, 18 perces beszéddel. Lehet, hogy vannak a hallgatóság között olyanok, akik teljesen alátámasztott tudományos ellenérveket hoznának a tündérekkel és effélékkel kapcsolatban akik az emberek körül legyeskednek a feladataik végzése közben. Lehetséges, hogy nem is kell ezen az úton együtt végigmennünk.
But the question that I kind of want to pose is -- you know, why not? Why not think about it this way? Because it makes as much sense as anything else I have ever heard in terms of explaining the utter maddening capriciousness of the creative process. A process which, as anybody who has ever tried to make something -- which is to say basically everyone here --- knows does not always behave rationally. And, in fact, can sometimes feel downright paranormal.
De fel akartam tenni a kérdést, és végül is, miért is ne? Miért is ne közelíthetnénk meg a kérdést innen? Már csak azért is, mert ennek legalább annyi értelme van mint bármi másnak, amivel eddig találkoztam mármint legalább olyan jól magyarázza a zavarba ejtő dolgokat amiket a kreativitás körül tapasztalunk. A folyamat, amin mindenki átmegy egyszer, aki valamit is tenni akart lényegében ugyanaz, és akik itt ülünk tudjuk, hogy a folyamat nem teljesen racionális. Sőt, néha kissé paranormális jelenséget is érzünk a háttérben.
I had this encounter recently where I met the extraordinary American poet Ruth Stone, who's now in her 90s, but she's been a poet her entire life and she told me that when she was growing up in rural Virginia, she would be out working in the fields, and she said she would feel and hear a poem coming at her from over the landscape. And she said it was like a thunderous train of air. And it would come barreling down at her over the landscape. And she felt it coming, because it would shake the earth under her feet. She knew that she had only one thing to do at that point, and that was to, in her words, "run like hell." And she would run like hell to the house and she would be getting chased by this poem, and the whole deal was that she had to get to a piece of paper and a pencil fast enough so that when it thundered through her, she could collect it and grab it on the page. And other times she wouldn't be fast enough, so she'd be running and running, and she wouldn't get to the house and the poem would barrel through her and she would miss it and she said it would continue on across the landscape, looking, as she put it "for another poet." And then there were these times -- this is the piece I never forgot -- she said that there were moments where she would almost miss it, right? So, she's running to the house and she's looking for the paper and the poem passes through her, and she grabs a pencil just as it's going through her, and then she said, it was like she would reach out with her other hand and she would catch it. She would catch the poem by its tail, and she would pull it backwards into her body as she was transcribing on the page. And in these instances, the poem would come up on the page perfect and intact but backwards, from the last word to the first.
Nemrég találkoztam a kiemelkedő amerikai költőnővel, Ruth Stone-al, aki most jár a 90es éveiben, és aki egész életében költő volt. Mesélte, hogy Virginiában nőtt föl vidéki környezetben gyakran kint dolgozott a mezőn és mesélte, hogy egyszer csak érezte és hallotta a verset amint a távolból közelít felé. Olyan volt, mint egy megállíthatatlan orkán. És ez az orkán zúdult lefelé a távolból. Érezte, amint közelít, érezte, ahogy rázkódik a föld a talpa alatt. Tudta, hogy csak egyet tehet abban a pillanatban ez pedig, ahogy ő mondta: "őrülten rohanni ". Őrülten rohant hát be a házba rohant, ahogy a vers üldözte őt és mindez azért történt, hogy azonnal kerítsen papírt és ceruzát olyan gyorsan, hogy ... amint a vers átrobog rajta, el tudja kapni és papírra tudja vetni a sorokat. Néha nem volt elég gyors csak rohant és rohant, de nem ért be időben a házba és a vers csaknem átrobogott rajta, és majdnem elmulasztotta és átment volna rajta, tovább a távolba, ahogy ő mondta "egy másik költőhöz". Egy ilyen alkalommal történt - soha nem felejtem el amit mondott - azt mondta, hogy néha úgy érezte, nem tudja elkapni, értik? Hát, rohant a házba, lázasan keresett papírt és a vers elhagyta, és akkor előkapta a ceruzát, épp amint elhagyta őt és - ahogy mondta - ő kinyúlt érte a kezével és még elkapta. Elkapta a verset a farkánál, húzta vissza, vissza a testébe és csak írta amit hallott. Ilyen esetekben a vers tökéletesen és teljes egészében megnyilvánult csak éppen visszafelé, az utolsó szótól vissza az elsőig.
(Laughter)
(nevetés)
So when I heard that I was like -- that's uncanny, that's exactly what my creative process is like.
Amikor ezt hallottam elég hátborzongató volt, mert pontosan ez az, ahogyan a saját kreativitásom működik.
(Laughter)
(nevetés)
That's not at all what my creative process is -- I'm not the pipeline! I'm a mule, and the way that I have to work is I have to get up at the same time every day, and sweat and labor and barrel through it really awkwardly. But even I, in my mulishness, even I have brushed up against that thing, at times. And I would imagine that a lot of you have too. You know, even I have had work or ideas come through me from a source that I honestly cannot identify. And what is that thing? And how are we to relate to it in a way that will not make us lose our minds, but, in fact, might actually keep us sane?
Persze nálam nem ez a teljes folyamat. Nem vagyok szócső! Inkább egy öszvér vagyok, és az én munkamódszerem az, hogy korán kelek minden reggel ugyanakkor s izzadok, küzdök, csak görgetem a munkát sután. De még engem is, öszvérségem közepette, megérint ez a jelenség, néha. És azt hiszem, többen Önök közül szintén ismerik ezt. Tudják, még rajtam keresztül is jöttek ötletek, gondolatok olyan helyről, amit, őszintén, nem tudok azonosítani. És mi ez a dolog? Hogyan viszonyuljunk ehhez, hogy ne veszítsük el az ítélőképességünket éppen ellenkezőleg, józanok maradjunk?
And for me, the best contemporary example that I have of how to do that is the musician Tom Waits, who I got to interview several years ago on a magazine assignment. And we were talking about this, and you know, Tom, for most of his life, he was pretty much the embodiment of the tormented contemporary modern artist, trying to control and manage and dominate these sort of uncontrollable creative impulses that were totally internalized.
Számomra a legjobb mai példa ennek a mikéntjéről Tom Waits, a zenész, akit néhány éve kérdeztem az egyik magazin megbízásából. Beszélgettünk erről Ő az a modern művész, akinek egész élete a kínok között alkotó modern művészt testesíti meg. Aki megkíséreli ellenőrizni, irányítani és uralni ezeket a zabolátlan kreatív erőket, mígnem teljesen át nem járja őt.
But then he got older, he got calmer, and one day he was driving down the freeway in Los Angeles, and this is when it all changed for him. And he's speeding along, and all of a sudden he hears this little fragment of melody, that comes into his head as inspiration often comes, elusive and tantalizing, and he wants it, it's gorgeous, and he longs for it, but he has no way to get it. He doesn't have a piece of paper, or a pencil, or a tape recorder.
Aztán, ahogyan idősebb lett, lehiggadt és egy napon az autópályán hazafelé vezetve Los Angeles közelében azt mondta, hogy minden megváltozott. Ahogy egyedül robog az úton, egyszer csak hall egy kis dallamtöredéket ami belopózik a fejébe, ahogy az ihlet szokta, rejtéjesen, tantaluszi kínokat okozva és úgy vágyik rá, oly csodálatos eped utána, de nem tudja, hogyan érje el. Nincs a közelben papír se ceruza sem egy magnó.
So he starts to feel all of that old anxiety start to rise in him like, "I'm going to lose this thing, and I'll be be haunted by this song forever. I'm not good enough, and I can't do it." And instead of panicking, he just stopped. He just stopped that whole mental process and he did something completely novel. He just looked up at the sky, and he said, "Excuse me, can you not see that I'm driving?"
És feléled benne az ismerős aggodalom: "El fogom veszíteni ! és egész életemben ez a dal fog kísérteni." "Nem vagyok ehhez elég jó, nem tudom megcsinálni." És, ahelyett, hogy pánikba esett volna, megállt. Megállította az egész mentális folyamatot. Valami teljesen újat csinált. Egyszerüen felnézett az égre és azt mondta: "Bocs, nem látod, hogy éppen vezetek?!"
(Laughter)
(nevetés)
"Do I look like I can write down a song right now? If you really want to exist, come back at a more opportune moment when I can take care of you. Otherwise, go bother somebody else today. Go bother Leonard Cohen."
"Úgy nézek ki, mint aki most le tud írni egy dalt ?! " "Ha tényleg meg akarsz jelenni, gyere vissza egy alkalmasabb időpontban amikor tudok foglalkozni veled." "Vagy ma menj másvalakihez, menj mondjuk Leonard Cohenhez."
And his whole work process changed after that. Not the work, the work was still oftentimes as dark as ever. But the process, and the heavy anxiety around it was released when he took the genie, the genius out of him where it was causing nothing but trouble, and released it back where it came from, and realized that this didn't have to be this internalized, tormented thing. It could be this peculiar, wondrous, bizarre collaboration, kind of conversation between Tom and the strange, external thing that was not quite Tom.
Ezután az egész munkastílusa megváltozott. Nem a munka maga. Az nyomasztó maradt, mint mindig. De a folyamat, a vele járó aggodalom változott meg amikor felszabadította magából a kis zsenit, a géniuszt aki csak gondot okozott neki ... ezért visszaengedte ahonnan jött és megértette, hogy nem kell mindennek kínszenvedésnek lennie. Lehetséges az is, hogy ez a különös, szokatlan együttműködés átalakuljon egyfajta párbeszéddé közte és a furcsa, kívülálló dolog között aki nem egészen Tom volt.
When I heard that story, it started to shift a little bit the way that I worked too, and this idea already saved me once. It saved me when I was in the middle of writing "Eat, Pray, Love," and I fell into one of those sort of pits of despair that we all fall into when we're working on something and it's not coming and you start to think this is going to be a disaster, the worst book ever written. Not just bad, but the worst book ever written. And I started to think I should just dump this project. But then I remembered Tom talking to the open air and I tried it. So I just lifted my face up from the manuscript and I directed my comments to an empty corner of the room. And I said aloud, "Listen you, thing, you and I both know that if this book isn't brilliant that is not entirely my fault, right? Because you can see that I am putting everything I have into this, I don't have any more than this. If you want it to be better, you've got to show up and do your part of the deal. But if you don't do that, you know what, the hell with it. I'm going to keep writing anyway because that's my job. And I would please like the record to reflect today that I showed up for my part of the job."
Nos, amikor hallottam Tom történetét, megváltozott a munkamódszerem, és ez meg is mentett már egyszer. Akkor történt, amikor az "Ízek, imák, szerelmek" c. könyvemet írtam és belezuhantam az egyik reménytelen szakaszomba amelyet mindannyian ismerünk, akik el akarunk érni valamit, de nem megy és úgy látjuk, ebből valami tragédia lesz. Ez lesz Ez lesz a legrosszabb könyv, amit valaha írtak. Nem csak rossz, a legrosszabb, ami ember írt. Arra gondoltam, eldobom az egészet. Ekkor jutott eszembe Tom, aki beszólt a fellegekbe és kipróbáltam. Felemeltem az arcom a kéziratból, egy üres sarokba néztem. Hangosan ezt mondtam: "Figyelj ... Izé.. mindketten tudjuk, hogy ez a könyv nem remek és ez nem csak az én hibám, igaz? Láthatod, hogy megteszek mindent, ami csak tőlem telik. Nincs több bennem. Ha azt akarod, hogy jobb legyen, akkor te is végezd el a te részedet. De, ha nem csinálod, akkor a fenébe az egésszel. Én a magam részéről folytatom az írást, mert ez a dolgom. És elmondhatom, hogy megtettem a magam részét és elvégeztem a rám eső részt."
(Laughter)
(nevetés)
Because --
Mert ...
(Applause)
(taps)
Because in the end it's like this, OK -- centuries ago in the deserts of North Africa, people used to gather for these moonlight dances of sacred dance and music that would go on for hours and hours, until dawn. They were always magnificent, because the dancers were professionals and they were terrific, right? But every once in a while, very rarely, something would happen, and one of these performers would actually become transcendent. And I know you know what I'm talking about, because I know you've all seen, at some point in your life, a performance like this. It was like time would stop, and the dancer would sort of step through some kind of portal and he wasn't doing anything different than he had ever done, 1,000 nights before, but everything would align. And all of a sudden, he would no longer appear to be merely human. He would be lit from within, and lit from below and all lit up on fire with divinity.
és így végződött mindez. Igen. Évszázadokkal ezelőtt Észak-Afrikában az emberek összegyűltek holdfény-táncra, szent táncra és zenére amely hosszú órákon át tartott, hajnalig. És mindig csodálatosak voltak, mert a táncosok profik, és ezért átütő volt az egész, értik? De egyszer csak, nagyon ritkán, történik valami, és az egyik táncos megváltozik, transzba esik. Tudom, hogy tudják, miről beszélek, mivel mindannyian láttunk már valaha hasonló előadást. Olyan, mintha megállna az idő mintha a táncos átlépne valami határt és mintha nem tenne mást, mint korábban már ezerszer de mégis, minden elsimul. És hirtelen, úgy tűnik, mintha nem is ember lenne már. Mintha belülről és alulról világítana és átjárná a testét az isteni tűz.
And when this happened, back then, people knew it for what it was, you know, they called it by its name. They would put their hands together and they would start to chant, "Allah, Allah, Allah, God, God, God." That's God, you know. Curious historical footnote: when the Moors invaded southern Spain, they took this custom with them and the pronunciation changed over the centuries from "Allah, Allah, Allah," to "Olé, olé, olé," which you still hear in bullfights and in flamenco dances. In Spain, when a performer has done something impossible and magic, "Allah, olé, olé, Allah, magnificent, bravo," incomprehensible, there it is -- a glimpse of God. Which is great, because we need that.
És amikor ez megtörténik, az emberek tudják, hogy mi is ez, és a nevén nevezik. Összeteszik a kezeiket és kántálni kezdenek "Allah, Allah, Allah ... Isten, Isten, Isten" Istenre gondolnak, amint tudják. Csak egy érdekes megjegyzés ... Amikor a mórok elfoglalták Spanyolországot, magukkal hozták ezt a szokást bár a kiejtés az évszázadok alatt megváltozott és az "Allah, Allah, Allah" szavakból "ollé, ollé, ollé" hangzás lett, olyan hangok, melyeket a bikaviadalok és a flamenco tánc során hallunk. Spanyolországban, amikor az előadó valami különlegeset, varázslatosat tesz "Allah, ollé, ollé, Allah, nagyszerű, bravó" ezt halljuk. Összehasonlíthatatlan érzés ami ott van ... az isteni szikra. Csodás, mert szükségünk van rá.
But, the tricky bit comes the next morning, for the dancer himself, when he wakes up and discovers that it's Tuesday at 11 a.m., and he's no longer a glimpse of God. He's just an aging mortal with really bad knees, and maybe he's never going to ascend to that height again. And maybe nobody will ever chant God's name again as he spins, and what is he then to do with the rest of his life? This is hard. This is one of the most painful reconciliations to make in a creative life. But maybe it doesn't have to be quite so full of anguish if you never happened to believe, in the first place, that the most extraordinary aspects of your being came from you. But maybe if you just believed that they were on loan to you from some unimaginable source for some exquisite portion of your life to be passed along when you're finished, with somebody else. And, you know, if we think about it this way, it starts to change everything.
De a meglepetés másnap reggel érkezik, a táncos maga éli ezt meg, amikor fölébred reggel és fölfedezi, hogy délelőtt 11 van, és már nincs benne az isteni szikra. Ő csupán egy öregedő halandó, sajgó térdekkel és lehetséges, hogy soha többet nem jár majd azokban magaslatokban. És lehet, hogy soha senki nem fogja Isten nevét énekelni, amíg ő forog és akkor ... mit kezdjen majd az életével? Kemény dolog ez. Ez egyike a legnehezebb szembesüléseknek amivel a kreatívoknak szembe kell nézniük. De lehet, hogy ennek nem kell így lennie, telve gyötrelemmel ha soha nem hitted, hogy mindezek a különleges dolgok kizárólag belőled származnak. Ám ha elhiszed, hogy mindezeket kölcsönbe kaptad valami elképzelhetetlen forrásból, valamilyen célból, azért hogy továbbadd, ha te már végeztél vele. És, tudják, ha így nézünk a dolgokra, akkor az mindent megváltoztat.
This is how I've started to think, and this is certainly how I've been thinking in the last few months as I've been working on the book that will soon be published, as the dangerously, frighteningly over-anticipated follow up to my freakish success.
Így kezdtem el gondolkodni, és ezen az úton járok az elmúlt hónapokban, mivel most azon a könyvön dolgozom, ami nemsokára megjelenik és amelyik a veszélyesen, ijesztően, várakozáson felül sikeres könyvem folytatása lesz.
And what I have to sort of keep telling myself when I get really psyched out about that is don't be afraid. Don't be daunted. Just do your job. Continue to show up for your piece of it, whatever that might be. If your job is to dance, do your dance. If the divine, cockeyed genius assigned to your case decides to let some sort of wonderment be glimpsed, for just one moment through your efforts, then "Olé!" And if not, do your dance anyhow. And "Olé!" to you, nonetheless. I believe this and I feel that we must teach it. "Olé!" to you, nonetheless, just for having the sheer human love and stubbornness to keep showing up.
És amit folyamatosan mondok magamnak amikor a kiborulás szélén állok: Ne félj. Ne csüggedj. Csak tedd a dolgodat. Tedd a dolgodat minden nap, a saját részedet, bármi legyen is az. Ha tánc a mesterséged, tedd azt. Ha az isteni, bolondos géniusz úgy dönt, hogy veled marad és csodát tesz, akár csak egy pillanatra az erőfeszítéseden át... akkor "Ollé!" Bárhogyan is, te csak táncolj. És megérdemled az "Ollé" -t mindenképpen. Ebben hiszek, és ezt kell tanítanunk. "Ollé"", bárhogyan is pusztán csak azért, mert megvan benned az emberi kitartás hogy elvégezd a rád eső részt.
Thank you.
Köszönöm.
(Applause)
(taps)
Thank you.
Köszönöm
(Applause)
(taps)
June Cohen: Olé!
June Cohen : Ollé !
(Applause)
(taps)