So, a few years ago I was at JFK Airport about to get on a flight, when I was approached by two women who I do not think would be insulted to hear themselves described as tiny old tough-talking Italian-American broads.
Néhány évvel ezelőtt a JFK repülőtéren készültem felszállni egy járatra, amikor két nő közelített felém, akik szerintem nem sértődnének meg, ha tudnák: úgy írom le őket, mint két pöttöm, szabad szájú, olaszos kinézetű öreg csajt.
The taller one, who is like up here, she comes marching up to me, and she goes, "Honey, I gotta ask you something. You got something to do with that whole 'Eat, Pray, Love' thing that's been going on lately?"
A magasabbik, aki kb. eddig ért, odajött hozzám és azt mondta: "Angyalom, hadd kérdezzek magától valamit. Van valami köze ahhoz az 'Ízek, imák, szerelmek' dologhoz, amit mostanában adnak? "
And I said, "Yes, I did."
“Igen” -- felelem.
And she smacks her friend and she goes, "See, I told you, I said, that's that girl. That's that girl who wrote that book based on that movie." (Laughter)
Erre ő megböki a másikat és így szól: "Megmondtam én, hogy ez az a lány. Ő írta azt a könyvet, a film alapján.” (Nevetés)
So that's who I am. And believe me, I'm extremely grateful to be that person, because that whole "Eat, Pray, Love" thing was a huge break for me. But it also left me in a really tricky position moving forward as an author trying to figure out how in the world I was ever going to write a book again that would ever please anybody, because I knew well in advance that all of those people who had adored "Eat, Pray, Love" were going to be incredibly disappointed in whatever I wrote next because it wasn't going to be "Eat, Pray, Love," and all of those people who had hated "Eat, Pray, Love" were going to be incredibly disappointed in whatever I wrote next because it would provide evidence that I still lived. So I knew that I had no way to win, and knowing that I had no way to win made me seriously consider for a while just quitting the game and moving to the country to raise corgis. But if I had done that, if I had given up writing, I would have lost my beloved vocation, so I knew that the task was that I had to find some way to gin up the inspiration to write the next book regardless of its inevitable negative outcome. In other words, I had to find a way to make sure that my creativity survived its own success. And I did, in the end, find that inspiration, but I found it in the most unlikely and unexpected place. I found it in lessons that I had learned earlier in life about how creativity can survive its own failure.
Szóval, én volnék az. És higgyék el, rendkívül hálás vagyok, hogy én lehetek az, mert ez az egész „Ízek, imák, szerelmek” nagy áttörést jelentett számomra. Ugyanakkor nagyon nehéz helyzetbe hozott szerzőként a továbblépés szempontjából. Azon agyaltam, hogy a csudába tudok még egy olyan könyvet írni, amelyik mindenkinek tetszik, mert tudtam jó előre hogy azok, akik imádták az „Ízek, imák, szerelmek”-et, csalódni fognak bármiben, amit legközelebb írok, mert az nem az "Ízek, imák, szerelmek”, és azok, akik utálták az "Ízek, imák, szerelmek”-et csalódni fognak bármiben, amit legközelebb írok, mert azt bizonyítja majd, hogy még mindig élek. Tehát tudtam, hogy sehogy sem járok jól, és tudván, hogy sehogy sem járok jól, komolyan fontolóra vettem egy időben, hogy kiszállok a játékból, és vidékre költözöm corgit tenyészteni. De ha ezt teszem, ha feladom az írást, elvesztettem volna imádott hivatásom, úgyhogy tudtam, el kell érnem, hogy valahogyan ihletet merítsek a következő könyv megírásához, a várható kedvezőtlen fogadtatás ellenére. Más szóval, el kellett érnem, hogy kreativitásom túlélje a saját sikerét. És végül megtaláltam ezt az ihletet, mégpedig a legvalószínűtlenebb és legváratlanabb helyen. Az élet iskolájában találtam meg, ami megtanított arra, hogyan élheti túl a kreativitás a saját kudarcát.
So just to back up and explain, the only thing I have ever wanted to be for my whole life was a writer. I wrote all through childhood, all through adolescence, by the time I was a teenager I was sending my very bad stories to The New Yorker, hoping to be discovered. After college, I got a job as a diner waitress, kept working, kept writing, kept trying really hard to get published, and failing at it. I failed at getting published for almost six years. So for almost six years, every single day, I had nothing but rejection letters waiting for me in my mailbox. And it was devastating every single time, and every single time, I had to ask myself if I should just quit while I was behind and give up and spare myself this pain. But then I would find my resolve, and always in the same way, by saying, "I'm not going to quit, I'm going home."
Hogy jobban megértsék: az egyetlen dolog, amire vágytam egész életemben, az volt, hogy író lehessek. Végigírtam a gyermekkoromat, a kamaszkoromat, tizenéves koromban már bombáztam a The New Yorker-t rossz történeteimmel remélve, hogy felfedeznek. Főiskola után felszolgáló lettem egy vendéglőben; egyfolytában dolgoztam és írtam, rengeteget próbálkoztam kiadót szerezni, de nem sikerült. Nem sikerült kiadót szereznem közel 6 éven át. Majdnem 6 évig, minden áldott nap csak elutasító levelek vártak a postaládámban. Lesújtott minden egyes alkalommal, és minden alkalommal megkérdeztem magamtól: nem kéne-e abbahagynom, ha ennyire nem megy, ne adjam-e fel, megspórolva magamnak ezt a fájdalmat. De összeszedtem magam, és mint mindig, azt mondtam magamnak: "Nem hagyom abba, hazamegyek”.
And you have to understand that for me, going home did not mean returning to my family's farm. For me, going home meant returning to the work of writing because writing was my home, because I loved writing more than I hated failing at writing, which is to say that I loved writing more than I loved my own ego, which is ultimately to say that I loved writing more than I loved myself. And that's how I pushed through it.
Az, hogy hazamegyek, számomra nem azt jelentette, hogy visszatérek a családi házba. Számomra ez azt jelentette, hogy visszatérek az íráshoz, mert az írás volt az én otthonom; mert jobban szerettem írni, mint ahogy gyűlöltem az írás kudarcát; azaz jobban szerettem az írást, mint a saját egómat; mondhatnám úgy is: jobban szerettem az írást, mint saját magamat. Így tudtam előbbre jutni.
But the weird thing is that 20 years later, during the crazy ride of "Eat, Pray, Love," I found myself identifying all over again with that unpublished young diner waitress who I used to be, thinking about her constantly, and feeling like I was her again, which made no rational sense whatsoever because our lives could not have been more different. She had failed constantly. I had succeeded beyond my wildest expectation. We had nothing in common. Why did I suddenly feel like I was her all over again?
De az a furcsa, hogy 20 évvel később, az "Ízek, imák, szerelmek” fergetegében újra azonosulni kezdtem azzal sikertelen fiatal felszolgálóval, aki egykor voltam; folyton őrá gondoltam, és úgy éreztem, mintha újra ő lennék, aminek semmi értelme nem volt. Kettőnk élete jobban nem is különbözhetett volna: Neki semmi sem sikerült; nekem sikerült minden, várakozásomat felülmúlva; semmi közös nem volt bennünk, miközben úgy éreztem, hogy újra ő vagyok.
And it was only when I was trying to unthread that that I finally began to comprehend the strange and unlikely psychological connection in our lives between the way we experience great failure and the way we experience great success. So think of it like this: For most of your life, you live out your existence here in the middle of the chain of human experience where everything is normal and reassuring and regular, but failure catapults you abruptly way out over here into the blinding darkness of disappointment. Success catapults you just as abruptly but just as far way out over here into the equally blinding glare of fame and recognition and praise. And one of these fates is objectively seen by the world as bad, and the other one is objectively seen by the world as good, but your subconscious is completely incapable of discerning the difference between bad and good. The only thing that it is capable of feeling is the absolute value of this emotional equation, the exact distance that you have been flung from yourself. And there's a real equal danger in both cases of getting lost out there in the hinterlands of the psyche.
Megpróbáltam ezt kibogozni, és csak akkor kezdtem végre felfogni a különös és valószínűtlen lélektani kapcsolatot életünk nagy kudarcának megtapasztalása és a nagy siker megtapasztalása között. Nézzék ezt tehát így: Életünk nagyobbik részében emberi tapasztalatainkat innen középről szerezzük, ahol minden normális, megnyugtató, szabályos, de a kudarc hirtelen elrepít minket ide messze, a csalódottság vaksötétjébe. A siker ugyanolyan hirtelen repít el, ugyanolyan messze, de ezúttal ide, a vakító fénybe, amit a hírnév, az elismerés és a dicsőítés jelent. És az egyik sorsot a világ objektíve rossznak tartja, míg a másikat objektíve jónak, ám a tudatalattink egyáltalán nem képes észlelni a különbséget jó és rossz között. Az egyetlen dolog, amit érzékelni tud, az az érzelmi különbség abszolút értéke, a pontos távolság, amire eltávolodtunk önmagunktól. Mindkét esetben fennáll ugyanaz a veszély, hogy elveszünk a lélek legrejtettebb zugában.
But in both cases, it turns out that there is also the same remedy for self-restoration, and that is that you have got to find your way back home again as swiftly and smoothly as you can, and if you're wondering what your home is, here's a hint: Your home is whatever in this world you love more than you love yourself. So that might be creativity, it might be family, it might be invention, adventure, faith, service, it might be raising corgis, I don't know, your home is that thing to which you can dedicate your energies with such singular devotion that the ultimate results become inconsequential.
De úgy tűnik, mindkét esetben ugyanaz az öngyógyítás módszere, nevezetesen, meg kell találni az utat hazafelé amilyen gyorsan és simán csak lehet. Ha nem tudjuk, hol van az otthon, íme az útmutató: az otthon bármi e világon, amit jobban szeretünk önmagunknál. Lehet ez a kreativitás, a család, lehet feltalálás, kaland, hűség, szolgálat, lehet corgitenyésztés, bármi -- az otthon az a dolog, aminek olyan rendkívüli odaadással szenteljük energiánkat, hogy a végeredménynek már nincs is jelentősége.
For me, that home has always been writing. So after the weird, disorienting success that I went through with "Eat, Pray, Love," I realized that all I had to do was exactly the same thing that I used to have to do all the time when I was an equally disoriented failure. I had to get my ass back to work, and that's what I did, and that's how, in 2010, I was able to publish the dreaded follow-up to "Eat, Pray, Love." And you know what happened with that book? It bombed, and I was fine. Actually, I kind of felt bulletproof, because I knew that I had broken the spell and I had found my way back home to writing for the sheer devotion of it. And I stayed in my home of writing after that, and I wrote another book that just came out last year and that one was really beautifully received, which is very nice, but not my point. My point is that I'm writing another one now, and I'll write another book after that and another and another and another and many of them will fail, and some of them might succeed, but I will always be safe from the random hurricanes of outcome as long as I never forget where I rightfully live.
Számomra ez az otthon mindig az írás volt. Így hát a különös, elterelő siker után, amit az „Ízek, imák...” jelentett, rájöttem, ugyanazt kell tennem, amit mindig is tettem, amikor a kudarcok miatt tévedtem el ugyanúgy. Újra be kellett állnom a járomba, ezt meg is tettem, és így 2010-ben végre megjelenhetett a rettegett folytatás az „Ízek, imák”-hoz. És tudják mi lett a könyvvel? Nagyot robbant és nem történt bajom. Valósággal golyóállónak éreztem magam, mert tudtam, hogy megtört a varázslat, és megtaláltam az utam hazafelé, oda, hogy csakis szenvedélyből írjak. Azóta is az otthonomnál, az írásnál maradtam; írtam újabb könyvet, tavaly jelent meg, és igazán jó fogadtatása volt, ami jó, de nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy most egy újabb könyvet írok, aztán írok egy másikat, aztán még egyet, még egyet, és megint, sokuk nem lesz siker, de néhányuk talán siker lesz, de én mindig biztonságban leszek a fogadtatás véletlenszerű viharaitól amíg nem felejtem el, hogy hol vagyok igazán otthon.
Look, I don't know where you rightfully live, but I know that there's something in this world that you love more than you love yourself. Something worthy, by the way, so addiction and infatuation don't count, because we all know that those are not safe places to live. Right? The only trick is that you've got to identify the best, worthiest thing that you love most, and then build your house right on top of it and don't budge from it. And if you should someday, somehow get vaulted out of your home by either great failure or great success, then your job is to fight your way back to that home the only way that it has ever been done, by putting your head down and performing with diligence and devotion and respect and reverence whatever the task is that love is calling forth from you next. You just do that, and keep doing that again and again and again, and I can absolutely promise you, from long personal experience in every direction, I can assure you that it's all going to be okay. Thank you. (Applause)
Nem tudom, hogy az Önök igazi otthona hol van, de tudom, van valami ezen a világon, amit jobban szeretnek önmaguknál. Valami értelmes dolog, tehát a függőség és rajongás nem számít ide, hisz mindannyian tudjuk, hogy ezek nem biztonságos helyek, igaz? A dolog nyitja, hogy megtalálják azt a legjobb dolgot, amit mindennél jobban szeretnek, és aztán erre építsék fel az otthonukat, és ne hagyják el azt. És ha egy napon valahogyan kipenderítené Önöket az otthonukból egy nagy siker, vagy egy nagy kudarc, akkor az a dolguk, hogy visszataláljanak haza, úgy, ahogy azt kell, fejet lehajtva tenni a dolgukat, szorgalommal, odaadással, tisztelettel munkálkodni, bármi legyen is az új feladat, amit a szeretet előhív Önökből. Ennyi a teendő, de tegyék ezt újra meg újra és újra, és megígérhetem Önöknek, hosszú évek személyes tapasztalatai alapján biztosíthatom Önöket, hogy minden rendben lesz. Köszönöm. (Taps)