Where does the end begin? Well, for me, it all began with this little fellow. This adorable organism -- well, I think it's adorable -- is called Tetrahymena and it's a single-celled creature. It's also been known as pond scum. So that's right, my career started with pond scum.
Hol kezdődik a vég? Nekem ezzel a kis lénnyel kezdődött. Eme elragadó szervezetet... igen, állítom, hogy elragadó... Tetrahymenának hívják; egysejtű csillós szervezet. Pocsolyanyálkának is hívják. Így van, pályafutásom e pocsolyanyálkával kezdődött.
Now, it was no surprise I became a scientist. Growing up far away from here, as a little girl I was deadly curious about everything alive. I used to pick up lethally poisonous stinging jellyfish and sing to them. And so starting my career, I was deadly curious about fundamental mysteries of the most basic building blocks of life, and I was fortunate to live in a society where that curiosity was valued.
Nem meglepő, hogy kutató lettem. Jó messze innen nőttem föl, és kislányként borzasztóan érdekelt minden élőlény. Halálosan mérgező, szúrós medúzákat fogdostam, és énekeltem nekik. Pályafutásom elején borzasztóan érdekelt az élet alapvető építőkockáinak rejtélye, s szerencsémre e kíváncsiságot értékelő társadalomban éltem.
Now, for me, this little pond scum critter Tetrahymena was a great way to study the fundamental mystery I was most curious about: those bundles of DNA in our cells called chromosomes. And it was because I was curious about the very ends of chromosomes, known as telomeres. Now, when I started my quest, all we knew was that they helped protect the ends of chromosomes. It was important when cells divide. It was really important, but I wanted to find out what telomeres consisted of, and for that, I needed a lot of them. And it so happens that cute little Tetrahymena has a lot of short linear chromosomes, around 20,000, so lots of telomeres. And I discovered that telomeres consisted of special segments of noncoding DNA right at the very ends of chromosomes.
Nekem e kis lény, a Tetrahymena adta meg a lehetőséget, hogy tanulmányozhassam az engem leginkább érdeklő dolog rejtélyét: a sejtjeinkben lévő, kromoszómáknak nevezett DNS-kötegekét. Azért, mert a kromoszómák legvége érdekelt, az ún. telomer. Kutatásaim kezdetén csak annyit tudtunk róla, hogy védi a kromoszómavégeket. Sejtosztódáskor ez fontos, igen fontos, de én szerettem volna megismerni a telomer összetételét, ezért sok telomerra volt szükségem. A derék kis Tetrahymenának történetesen sok rövid, egyenes kromoszómája van, kb. 20 000. ezért sok telomerja is. Fölfedeztem, hogy a telomerok a nem kódoló DNS különleges szekvenciáiból állnak pont a kromoszómák végén.
But here's a problem. Now, we all start life as a single cell. It multiples to two. Two becomes four. Four becomes eight, and on and on to form the 200 million billion cells that make up our adult body. And some of those cells have to divide thousands of times. In fact, even as I stand here before you, all throughout my body, cells are furiously replenishing to, well, keep me standing here before you. So every time a cell divides, all of its DNA has to be copied, all of the coding DNA inside of those chromosomes, because that carries the vital operating instructions that keep our cells in good working order, so my heart cells can keep a steady beat, which I assure you they're not doing right now, and my immune cells can fight off bacteria and viruses, and our brain cells can save the memory of our first kiss and keep on learning throughout life.
De van itt egy probléma. Mindnyájan egyetlen sejtként kezdjük életünket. A sejt kettéoszlik, a kettőből négy lesz, a négyből nyolc, és így tovább, míg ki nem alakul 200 milliószor milliárd sejt; ezekből áll felnőtt testünk. Egyes sejteknek ezerszámra kell osztódniuk. Miközben itt állok önök előtt, testem sejtjei dühödten pótlódnak, ezért továbbra is itt állhatok önök előtt. Minden sejtosztódáskor minden DNS-nek le kell másolódnia, a kromoszómákban lévő összes kódoló DNS-nek is, mert az hordozza a létfontosságú használati utasítást, amely működőképes állapotban tartja sejtjeinket; hogy szívsejtjeim állandó ütemet tartsanak fönn. de most biztos nem ez a helyzet; hogy immunsejtjeim visszaverhessék a baktériumokat és vírusokat; és hogy agysejtjeink megőrizhessék az első csók emlékét; és hogy egész életünkben tanulhassunk
But there is a glitch in the way DNA is copied. It is just one of those facts of life. Every time the cell divides and the DNA is copied, some of that DNA from the ends gets worn down and shortened, some of that telomere DNA. And think about it like the protective caps at the ends of your shoelace. And those keep the shoelace, or the chromosome, from fraying, and when that tip gets too short, it falls off, and that worn down telomere sends a signal to the cells. "The DNA is no longer being protected." It sends a signal. Time to die. So, end of story.
De a DNS másolása közben működési hiba keletkezik. Ez csupán az élet egyik tényezője. Minden sejtosztódáskor és DNS-másoláskor néhány a DNS telomerjai közül a végekről lekopik, így a DNS megrövidül. Ezek olyanok, mint a cipőfűző végét védő erősítés. Védik a cipőfűzőt, illetve a kromoszómákat a kirojtosodástól, és amikor a hegye túl rövid lesz, leesik, és az elkopott telomer jelez a sejteknek: "A DNS már védtelen." Jelet küld. Ideje van az elmúlásnak. Úgyhogy, vége a dalnak.
Well, sorry, not so fast. It can't be the end of the story, because life hasn't died off the face of the earth. So I was curious: if such wear and tear is inevitable, how on earth does Mother Nature make sure we can keep our chromosomes intact?
Bocs, lassan a testtel. Nem lehet ez a vég, mert az élet nem halt ki a Földön. Kíváncsi voltam: ha az elhasználódás sorsszerű, hogyan oldja meg az anyatermészet, hogy kromoszómáink sértetlenek maradjanak?
Now, remember that little pond scum critter Tetrahymena? The craziest thing was, Tetrahymena cells never got old and died. Their telomeres weren't shortening as time marched on. Sometimes they even got longer. Something else was at work, and believe me, that something was not in any textbook. So working in my lab with my extraordinary student Carol Greider -- and Carol and I shared the Nobel Prize for this work -- we began running experiments and we discovered cells do have something else. It was a previously undreamed-of enzyme that could replenish, make longer, telomeres, and we named it telomerase. And when we removed our pond scum's telomerase, their telomeres ran down and they died. So it was thanks to their plentiful telomerase that our pond scum critters never got old.
Jusson eszünkbe a Tetrahymena, a kis pocsolyanyálka. Őrület, hogy a Tetrahymena-sejtek nem öregszenek és nem halnak el. Telomerjaik az idő múlásával nem rövidülnek. Néha még hosszabbodnak is. Ott valami más működik, és higgyék el, ezt a "más"-t nem említették a tankönyvek. Laboromban Carol Greiderrel, kiváló diákommal együtt – Carol és én munkánkért megosztott Nobel-díjat kaptunk – kísérletekbe fogtunk, s újfajta sejteket fedeztünk föl. Elképesztő ismeretlen enzimet, amely képes kipótolni s meghosszabbítani a telomert, és telomeráznak neveztük el. Amikor a pocsolyanyálka telomerázát eltávolítottuk, a telomerok leromlottak és elhaltak. A rengeteg telomeráznak hála, a pocsolyanyálka sosem öregszik.
OK, now, that's an incredibly hopeful message for us humans to be receiving from pond scum, because it turns out that as we humans age, our telomeres do shorten, and remarkably, that shortening is aging us. Generally speaking, the longer your telomeres, the better off you are. It's the overshortening of telomeres that leads us to feel and see signs of aging. My skin cells start to die and I start to see fine lines, wrinkles. Hair pigment cells die. You start to see gray. Immune system cells die. You increase your risks of getting sick. In fact, the cumulative research from the last 20 years has made clear that telomere attrition is contributing to our risks of getting cardiovascular diseases, Alzheimer's, some cancers and diabetes, the very conditions many of us die of.
A pocsolyanyálka velünk, emberekkel, hihetetlenül jó hírt közöl, mert kiderül, hogy mi, emberek öregszünk, telomerjaink rövidülnek, s észrevehető, hogy a rövidülés öregít. Általában minél hosszabbak telomerjaink, annál jobban vagyunk. A telomerok túlzott megrövidülése vezet ahhoz, hogy érezzük s lássuk az öregedés jeleit. Bőrsejtjeim kezdenek elhalni, észreveszem a finom ráncokat. Hajam pigmentsejtjei elhalnak. Őszülni kezdek. Immunrendszerem sejtjei elhalnak. Nő a megbetegedés kockázata. Az utóbbi 20 év összesítő kutatásai tisztázták, hogy a telomerok lemorzsolódása fokozza a szív-érrendszeri betegségek, az Alzheimer-kór, egyes rákfajták és a cukorbetegség kockázatát, és e betegségekbe sokan belehalnak.
And so we have to think about this. What is going on? This attrition, we look and we feel older, yeah. Our telomeres are losing the war of attrition faster. And those of us who feel youthful longer, it turns out our telomeres are staying longer for longer periods of time, extending our feelings of youthfulness and reducing the risks of all we most dread as the birthdays go by.
El kell gondolkoznunk rajta. Mi történik? A lemorzsolódás, idősebbnek nézünk ki, úgy is érezzük magunkat. Telomerjaink hamarabb elvesztik a felőrlő háborút. Akik tovább érzik magukat fiatalnak, azok telomerjai tovább, hosszabb ideig maradnak épek, elnyújtják a fiatalság érzetét, s csökkentik a kockázatát annak, amitől mindannyian rettegünk, ahogy egyre több születésnapot hagyunk magunk után.
OK, seems like a no-brainer. Now, if my telomeres are connected to how quickly I'm going to feel and get old, if my telomeres can be renewed by my telomerase, then all I have to do to reverse the signs and symptoms of aging is figure out where to buy that Costco-sized bottle of grade A organic fair trade telomerase, right? Great! Problem solved.
Jó, ez elég egyszerű. Ha telomerjainktól függ, milyen hamar érzem magam idősnek és öregszem, ha telomerjaim megújíthatók a telomerázaimmal, csak annyit kell-e tennem az öregedés jeleinek s tüneteinek visszafordítására, hogy megtudjam, hol kapható egy jó nagy üveg első osztályú bio-telomeráz, ugye? Pompás! A probléma megoldva!
(Applause)
(Taps)
Not so fast, I'm sorry. Alas, that's not the case. OK. And why? It's because human genetics has taught us that when it comes to our telomerase, we humans live on a knife edge. OK, simply put, yes, nudging up telomerase does decrease the risks of some diseases, but it also increases the risks of certain and rather nasty cancers. So even if you could buy that Costco-sized bottle of telomerase, and there are many websites marketing such dubious products, the problem is you could nudge up your risks of cancers. And we don't want that.
Igazán sajnálom, de lassan a testtel! Sajnos, nem ez a helyzet. De miért? Mert a humángenetika azt tanítja, hogy a telomeráz tekintetében mi, emberek, borotvaélen táncolunk. Egyszerűbben szólva, ha fölnyomjuk a telomerázt, igaz, hogy csökkenti egyes kórok kockázatát, de egyben fokozza bizonyos nehezen kezelhető rákfajtákét. Még ha lehetne is kapni egy jó nagy üveg telomerázt, és sok weboldal hirdet efféle kétes termékeket, az a bökkenő, hogy fokozhatjuk vele a rák kockázatát. Azt nem akarjuk.
Now, don't worry, and because, while I think it's kind of funny that right now, you know, many of us may be thinking, "Well, I'd rather be like pond scum," ...
De nyugi, mert közben arra gondolok: milyen furcsa, hogy közülünk sokaknak az jár a fejében: "Bárcsak pocsolyanyálka lehetnék!"
(Laughter)
(Nevetés)
there is something for us humans in the story of telomeres and their maintenance. But I want to get one thing clear. It isn't about enormously extending human lifespan or immortality. It's about health span. Now, health span is the number of years of your life when you're free of disease, you're healthy, you're productive, you're zestfully enjoying life. Disease span, the opposite of health span, is the time of your life spent feeling old and sick and dying. So the real question becomes, OK, if I can't guzzle telomerase, do I have control over my telomeres' length and hence my well-being, my health, without those downsides of cancer risks? OK?
Jut az embereknek is valami a telomerok témájából és védelmükből. De egy dolgot tisztázzunk: ez nem az életkor végtelen kiterjesztése, nem a halhatatlanság. Az élet egészséges időszakáról van szó. Az egészséges időszak életünk azon része, amikor nem vagyunk betegek, szívvel-lélekkel élvezzük életünket. Ennek ellenkezője a betegségek időszaka, amikor öregnek, betegnek érezzük magunkat, és haldoklunk. Az igazi kérdés: ha már nem habzsolhatjuk a telomerázt, szabályozhatjuk-e a telomer hosszát, s így jólétünket, egészségünket, a rák kockázatának árnyoldala nélkül? Világos?
So, it's the year 2000. Now, I've been minutely scrutinizing little teeny tiny telomeres very happily for many years, when into my lab walks a psychologist named Elissa Epel. Now, Elissa's expertise is in the effects of severe, chronic psychological stress on our mind's and our body's health. And there she was standing in my lab, which ironically overlooked the entrance to a mortuary, and --
2000-et írunk. Aprólékosan vizsgálgatom az aranyos kis telomerokat, boldogan, már évek óta, amikor laboromba betér Elissa Epel pszichológus. Elissa a súlyos, krónikus, lelki stressz elménkre s testünkre gyakorolt hatásának szakértője. Ott áll a laboromban, amely – milyen vicces – a hullaház bejáratával van szemben,
(Laughter)
(Nevetés)
And she had a life-and-death question for me. "What happens to telomeres in people who are chronically stressed?" she asked me. You see, she'd been studying caregivers, and specifically mothers of children with a chronic condition, be it gut disorder, be it autism, you name it -- a group obviously under enormous and prolonged psychological stress. I have to say, her question changed me profoundly. See, all this time I had been thinking of telomeres as those miniscule molecular structures that they are, and the genes that control telomeres. And when Elissa asked me about studying caregivers, I suddenly saw telomeres in a whole new light. I saw beyond the genes and the chromosomes into the lives of the real people we were studying. And I'm a mom myself, and at that moment, I was struck by the image of these women dealing with a child with a condition very difficult to deal with, often without help. And such women, simply, often look worn down. So was it possible their telomeres were worn down as well?
és egy élet-halál-kérdéssel rukkol elő. "Mi történik a krónikus stresszben szenvedők telomerjaival?" – kérdezte. Elissa korábban gondozókat tanulmányozott, különösen súlyos állapotú gyerekek mamáit, legyen az bélrendellenesség, autizmus s í. t., nyilvánvalóan tartós és szörnyű lelki stresszben élők csoportját. Bevallom, kérdése alapvetően megváltoztatott. Korábban a telomerokra úgy gondoltam mint parányi molekuláris szerkezetekre, minthogy azok, és a telomerokat szabályozó génekre. Amikor Elissa a gondozókról kérdezett, a telomerokat hirtelen új fényben láttam. A gének és kromoszómák mögé láttam, beleláttam az általa tanulmányozottak életébe. Jómagam is anya vagyok, s akkor hirtelen szíven ütött e nők látványa, akik súlyos állapotú, sokoldalú törődést igénylő gyereket gondoznak, gyakran segítség nélkül. E nők néha egyszerűen elkopnak. Lehetséges, hogy telomerjaik is elkopnak?
So our collective curiosity went into overdrive. Elissa selected for our first study a group of such caregiving mothers, and we wanted to ask: What's the length of their telomeres compared with the number of years that they have been caregiving for their child with a chronic condition? So four years go by and the day comes when all the results are in, and Elissa looked down at our first scatterplot and literally gasped, because there was a pattern to the data, and it was the exact gradient that we most feared might exist. It was right there on the page. The longer, the more years that is, the mother had been in this caregiving situation, no matter her age, the shorter were her telomeres. And the more she perceived her situation as being more stressful, the lower was her telomerase and the shorter were her telomeres.
Közös kíváncsiságunk mindenkit fölvillanyozott. Első vizsgálatunkhoz Elissa ilyen gondozó anyákat jelölt ki, s az érdekelt bennünket: telomerjaik milyen hosszúak a gondozási idő függvényében, amelyet krónikusan beteg gyerekeikkel töltenek. Négy év telt el, s elkövetkezett a nap, amikorra meglettek az eredmények. Elissa ránézett első diagramunkra, s szó szerint tátva maradt a szája, mert kirajzolódott az adatok jellege: a görbe arra lejtett, amitől a legjobban tartottunk. Előttünk állt a papíron. Minél tovább volt az anya e gondozói helyzetben, függetlenül életkorától, annál rövidebbek voltak telomerjai. Helyzetét minél inkább stresszesnek érzékelte, annál alacsonyabb a telomerázszintje, és annál rövidebbek a telomerjai.
So we had discovered something unheard of: the more chronic stress you are under, the shorter your telomeres, meaning the more likely you were to fall victim to an early disease span and perhaps untimely death. Our findings meant that people's life events and the way we respond to these events can change how you maintain your telomeres. So telomere length wasn't just a matter of age counted in years. Elissa's question to me, back when she first came to my lab, indeed had been a life-and-death question.
Hallatlan dolgot fedeztünk föl: minél inkább állandó stresszben él valaki, annál rövidebbek a telomerjai, ezért valószínűbb, hogy korán betegség áldozatául esik, és idő előtt meghal. Fölfedezésünk kimutatta, hogy életünk eseményei és ahogy reagálunk rájuk, befolyásolhatják, miként őrizzük meg telomerjainkat. A telomer hossza tehát nemcsak az években kifejezett kortól függ. Elissa kérdése, amelyet akkor tett föl, amikor betért laboromba, valóban élet-halál kérdése volt.
Now, luckily, hidden in that data there was hope. We noticed that some mothers, despite having been carefully caring for their children for many years, had been able to maintain their telomeres. So studying these women closely revealed that they were resilient to stress. Somehow they were able to experience their circumstances not as a threat day in and day out but as a challenge, and this has led to a very important insight for all of us: we have control over the way we age all the way down into our cells.
Szerencsére, az adatok mélyén ott bújt meg a remény. Észrevettük, hogy egyes anyák, noha sok éven át figyelmesen gondozták gyermekeiket, képesek voltak telomerjaikat megőrizni. E nőket jobban megvizsgálva kiderült, hogy ellenállók a stresszel szemben. Valahogy képesek voltak nem rendszeres fenyegetésként megélni körülményeiket, hanem erőpróbaként, és ez nagyon fontos dologra mutatott rá: öregedésünket szabályozhatjuk sejtszintig bezárólag.
OK, now our initial curiosity became infectious. Thousands of scientists from different fields added their expertise to telomere research, and the findings have poured in. It's up to over 10,000 scientific papers and counting. So several studies rapidly confirmed our initial finding that yes, chronic stress is bad for telomeres. And now many are revealing that we have more control over this particular aging process than any of us could ever have imagined. A few examples: a study from the University of California, Los Angeles of people who are caring for a relative with dementia, long-term, and looked at their caregiver's telomere maintenance capacity and found that it was improved by them practicing a form of meditation for as little as 12 minutes a day for two months. Attitude matters. If you're habitually a negative thinker, you typically see a stressful situation with a threat stress response, meaning if your boss wants to see you, you automatically think, "I'm about to be fired," and your blood vessels constrict, and your level of the stress hormone cortisol creeps up, and then it stays up, and over time, that persistently high level of the cortisol actually damps down your telomerase. Not good for your telomeres.
Kezdeti kíváncsiságunk fertőző lett. Különböző területekről tudósok ezrei adták hozzá szakértelmüket a telomerok kutatásához. Özönlöttek a fölfedezések. Már több mint 10 000 tudományos cikk és számítás született. Sok kutatás hamarosan megerősítette kezdeti fölfedezésünket: igen, a tartós stressz károsan hat a telomerokra. Ma sokan mutatják ki, hogy jobban szabályozhatjuk az öregedés folyamatát, mint bármelyikünk gondolta volna. Egy néhány példa: a Los Angeles-i University of California vizsgálta azokat az egyéneket, akik tartósan gondozzák demenciában szenvedő rokonukat; megfigyelték a gondozó telomermegőrző képességét, és kimutatták, hogy javult, ha az egyének meditációban vettek részt, két hónapon keresztül, csupán napi 12 percig. A hozzáállás számít. Ha valaki természeténél fogva negatív, a stresszes helyzetre stresszfenyegetéses választ ad. Pl. ha főnöke hívatja, az illető rögtön arra gondol: "Ki fognak rúgni", erei összeszűkülnek, a kortizol, a stresszhormon szintje megemelkedik, s szinten is marad, és idővel az állandóan magas kortizolszint lefojtja a telomerázt. Káros a telomerjaikra.
On the other hand, if you typically see something stressful as a challenge to be tackled, then blood flows to your heart and to your brain, and you experience a brief but energizing spike of cortisol. And thanks to that habitual "bring it on" attitude, your telomeres do just fine. So ... What is all of this telling us? Your telomeres do just fine. You really do have power to change what is happening to your own telomeres.
Másrészt, ha a stresszes dolgot megoldandó feladatnak tekintik, akkor a vér eljut szívükbe és agyukba, és rövid, de erőteljes kortizolimpulzus éri. És az alkati "Hajrá!" hozzáállásnak hála, telomerjaink köszönik, jól vannak. Úgyhogy... Mi ebből a tanulság? Telomerjaink jól vannak. Van hatalmunk megváltoztatni, ami telomerjainkkal történik.
But our curiosity just got more and more intense, because we started to wonder, what about factors outside our own skin? Could they impact our telomere maintenance as well? You know, we humans are intensely social beings. Was it even possible that our telomeres were social as well? And the results have been startling. As early as childhood, emotional neglect, exposure to violence, bullying and racism all impact your telomeres, and the effects are long-term. Can you imagine the impact on children of living years in a war zone? People who can't trust their neighbors and who don't feel safe in their neighborhoods consistently have shorter telomeres. So your home address matters for telomeres as well. On the flip side, tight-knit communities, being in a marriage long-term, and lifelong friendships, even, all improve telomere maintenance.
De kíváncsiságunk még jobban fölcsigázódott, mert elgondolkoztunk: és mi a helyzet a külső tényezőkkel? Azok is hatnak a telomerok megőrződésére? Mi, emberek erősen társadalmi lények vagyunk. Lehetséges, hogy telomerjaink társadalmiak is voltak? Az eredmények elképesztők. A gyerekkori érzelmi elhanyagoltság, a durva bánásmód, a zsarnokoskodás és rasszizmus mind hat telomerjainkra, s hatásuk tartós. El tudják képzelni hatását éveken át háborús övezetben élő gyerekekre? Akik nem bízhatnak szomszédjaikban, és nem érzik lakóhelyükön biztonságban magukat, nekik rendszerint rövidebbek a telomerjaik. Így lakcímüknek jelentősége van telomerjaik szempontjából is. Másrészt, az összetartó közösségek, a tartós házasság s az élethosszig tartó barátság mind javítja a telomerek megőrződését.
So what is all this telling us? It's telling us that I have the power to impact my own telomeres, and I also have the power to impact yours. Telomere science has told us just how interconnected we all are.
Mi ebből a tanulság? Az, hogy hatalmamban áll befolyásolni telomerjaimat, ahogy társaimét is. A telomerok tudománya rámutatott, mennyire függünk egymástól.
But I'm still curious. I do wonder what legacy all of us will leave for the next generation? Will we invest in the next young woman or man peering through a microscope at the next little critter, the next bit of pond scum, curious about a question we don't even know today is a question? It could be a great question that could impact all the world. And maybe, maybe you're curious about you. Now that you know how to protect your telomeres, are you curious what are you going to do with all those decades of brimming good health? And now that you know you could impact the telomeres of others, are you curious how will you make a difference? And now that you know the power of curiosity to change the world, how will you make sure that the world invests in curiosity for the sake of the generations that will come after us?
De kíváncsiságom még nem múlt el. Azon morfondírozom, milyen örökséget hagyunk a következő nemzedékre? Beruházunk-e a soron következő fiatal nőbe vagy férfiba, aki mikroszkópon át kémleli a következő kis lényt, a pocsolyanyálka újabb darabját, mert érdekli a kérdés, amelyről ma azt sem tudjuk, hogy létezik? Ez oly nagy kérdés lehet, hogy befolyásolja a világ sorsát. És meglehet, önök saját magukra is kíváncsiak. Most, hogy tudják, miként védhetik meg telomerjaikat, kíváncsiak rá, mit fognak kezdeni kicsattanó egészségük évtizedeivel? Most, hogy tudják, befolyásolhatják mások telomerjait, kíváncsiak rá, mit tegyenek másként? Most, hogy ismerik a világot megváltoztató kíváncsiság hatalmát, miként biztosíthatják, hogy a világ be fog ruházni a kíváncsiságba – az utánunk következő nemzedék érdekében?
Thank you.
Köszönöm.
(Applause)
(Taps)