I'm a storyteller. That's what I do in life -- telling stories, writing novels -- and today I would like to tell you a few stories about the art of storytelling and also some supernatural creatures called the djinni. But before I go there, please allow me to share with you glimpses of my personal story. I will do so with the help of words, of course, but also a geometrical shape, the circle, so throughout my talk, you will come across several circles.
Mesélő vagyok. Ez a feladatom az életben: történeteket mesélek, regényeket írok. Ma éppen a történetmesélés művészetéről szeretnék nektek néhány sztorit mesélni, no és pár természetfeletti lényről, a dzsinnekről. De még mielőtt erre rátérnék, engedjétek meg, hogy egy kicsit a saját történetembe is bepillantást engedjek. Természetesen a szavakat hívom segítségül, és egy geometriai formát, a kört. Előadásom során, több körrel is találkozhattok majd.
I was born in Strasbourg, France to Turkish parents. Shortly after, my parents got separated, and I came to Turkey with my mom. From then on, I was raised as a single child by a single mother. Now in the early 1970s, in Ankara, that was a bit unusual. Our neighborhood was full of large families, where fathers were the heads of households, so I grew up seeing my mother as a divorcee in a patriarchal environment. In fact, I grew up observing two different kinds of womanhood. On the one hand was my mother, a well-educated, secular, modern, westernized, Turkish woman. On the other hand was my grandmother, who also took care of me and was more spiritual, less educated and definitely less rational. This was a woman who read coffee grounds to see the future and melted lead into mysterious shapes to fend off the evil eye.
Franciaországban, Strasbourgban születtem, a szüleim törökök. Nem sokkal később, szüleim elváltak, és anyámmal Törökországba költöztem. Ettől kezdve egy egyedülálló anya, egyke gyermekeként nevelkedtem. Na már most, a korai 1970-es években, Ankarában, ez egy kicsit szokatlan volt. A szomszédságunk tele volt nagycsaládokkal, melyekben az apák voltak a családfők. Ahogy cseperedtem, figyeltem az elvált anyámat, egy patriarchális társadalomban. Sőt, úgy nőttem fel, hogy egyszerre kétféle nőiséget is megfigyelhettem. Az egyik oldalon volt az anyám, jól képzett, nem vallásos, modern, nyugatias, török nő. A másik oldalon volt a nagymamám, aki szintén gondomat viselte, és sokkal spirituálisabb, kevésbé képzett, és egész biztosan kevésbé racionális volt. Ez a nő kávé zaccból olvasta a jövőt, és ólmot öntött varázslatos formákba, hogy megakadályozza a szemmel-verést.
Many people visited my grandmother, people with severe acne on their faces or warts on their hands. Each time, my grandmother would utter some words in Arabic, take a red apple and stab it with as many rose thorns as the number of warts she wanted to remove. Then one by one, she would encircle these thorns with dark ink. A week later, the patient would come back for a follow-up examination. Now, I'm aware that I should not be saying such things in front of an audience of scholars and scientists, but the truth is, of all the people who visited my grandmother for their skin conditions, I did not see anyone go back unhappy or unhealed. I asked her how she did this. Was it the power of praying? In response she said, "Yes, praying is effective, but also beware of the power of circles."
Rengetegen látogatták a nagyanyámat, olyanok, akiknek súlyos pattanásaik voltak az arcukon, vagy szemölcsök a kezeiken. Nagyanyám minden alkalommal arab szavakat mormogott, fogott egy vörös almát, és annyi rózsatüskét döfött bele, ahány szemölcstől meg akarta szabadítani a szenvedőket. Aztán sötét tintával, egyenként köröket rajzolt a tüskék köré. Egy hétre rá, a páciens visszatért, kontroll vizsgálatra. Tisztában vagyok vele, hogy nem kellene ilyeneket mondanom egy tudósokból és kutatókból álló közönség előtt, de az igazság az, hogy az összes ember közül, akik a nagyanyámhoz a bőr betegségeikkel jártak, egy olyat nem láttam, aki boldogtalanul vagy gyógyulás nélkül tért volna vissza. Megkérdeztem, hogy hogyan csinálja ezt. Talán az ima ereje teszi? Erre azt válaszolta, hogy: "Igen, az ima hatékony. De tudatában kell lenned, hogy milyen erő lakozik a körökben."
From her, I learned, amongst many other things, one very precious lesson -- that if you want to destroy something in this life, be it an acne, a blemish or the human soul, all you need to do is to surround it with thick walls. It will dry up inside. Now we all live in some kind of a social and cultural circle. We all do. We're born into a certain family, nation, class. But if we have no connection whatsoever with the worlds beyond the one we take for granted, then we too run the risk of drying up inside. Our imagination might shrink; our hearts might dwindle, and our humanness might wither if we stay for too long inside our cultural cocoons. Our friends, neighbors, colleagues, family -- if all the people in our inner circle resemble us, it means we are surrounded with our mirror image.
Nagyon értékes leckét tanultam meg tőle, oly sok minden más mellett. Ha valamit meg akarsz semmisíteni ebben az életben, legyen az pattanás, szégyenfolt, vagy az emberi lélek, csak vastag falakkal kell körülvenned. Ettől majd kiszárad belül. Mindannyian valamilyen társadalmi és kulturális körben élünk. Mindenki. Beleszületünk egy bizonyos fajta családba, nemzetbe, osztályba. Ha semmilyen kapcsolatunk sincs a magától értetődőn túli világgal, akkor mi magunk is reszkírozzuk, hogy kiszikkadunk. Képzeletünk összetöpörödhet, szívünk megkeményedhet, emberségünk elsorvadhat, ha túl sokáig kulturális gubóinkban rekedünk. Ha barátaink, szomszédaink, kollégáink, és a családunk is... ... ha mindenki hasonlít ránk, akkor ez annyit jelent, hogy tükörképeinkkel vagyunk körülvéve.
Now one other thing women like my grandma do in Turkey is to cover mirrors with velvet or to hang them on the walls with their backs facing out. It's an old Eastern tradition based on the knowledge that it's not healthy for a human being to spend too much time staring at his own reflection. Ironically, [living in] communities of the like-minded is one of the greatest dangers of today's globalized world. And it's happening everywhere, among liberals and conservatives, agnostics and believers, the rich and the poor, East and West alike. We tend to form clusters based on similarity, and then we produce stereotypes about other clusters of people. In my opinion, one way of transcending these cultural ghettos is through the art of storytelling. Stories cannot demolish frontiers, but they can punch holes in our mental walls. And through those holes, we can get a glimpse of the other, and sometimes even like what we see.
Van egy másik dolog is, melyet a nagyanyámhoz hasonló török nők művelnek: bársonnyal takarják le a tükröket, vagy tükröződő felükkel a fal felé akasztják fel őket. Ez egy régi keleti szokás, mely arra a tudásra alapoz, hogy nem egészséges, ha egy ember túl sok időt tölt azzal, hogy önmagát bámulja a tükörben. Ironikus módon, globalizált világunkra, az egyívásúak zárt közösségei jelentik ma a legnagyobb veszélyt. És mindenütt ez történik, a liberálisok és a konzervatívak, a hitetlenek és a hívők, a gazdagok és a szegények között, keleten és nyugaton egyaránt. Klasztereket alakítunk ki, melyek a hasonlóságra alapoznak, majd pedig sztereotípiákat alakítunk ki, más klaszter béli emberekkel kapcsolatban. Véleményem szerint, a kulturális gettókból a történet mesélés erejével lehet kitörni (ez az egyik lehetőség). A történetek nem képesek lerombolni a határokat, de képesek meglékelni mentális falainkat. Ezeken a réseken át megpillanthatjuk a másikat, és néha még szerethetjük is azt, akit és amit látunk.
I started writing fiction at the age of eight. My mother came home one day with a turquoise notebook and asked me if I'd be interested in keeping a personal journal. In retrospect, I think she was slightly worried about my sanity. I was constantly telling stories at home, which was good, except I told this to imaginary friends around me, which was not so good. I was an introverted child, to the point of communicating with colored crayons and apologizing to objects when I bumped into them, so my mother thought it might do me good to write down my day-to-day experiences and emotions. What she didn't know was that I thought my life was terribly boring, and the last thing I wanted to do was to write about myself. Instead, I began to write about people other than me and things that never really happened. And thus began my life-long passion for writing fiction. So from the very beginning, fiction for me was less of an autobiographical manifestation than a transcendental journey into other lives, other possibilities. And please bear with me: I'll draw a circle and come back to this point.
Nyolcéves koromban kezdtem fikciót írni. Anyám egyik nap egy türkizszínű jegyzetfüzettel tért haza, és azt kérdezte, volna-e kedven személyes jegyzeteket vezetni. Visszatekintve, kissé aggódhatott az elmeállapotom miatt. Otthon folyton történeteket meséltem, ami jó volt, csakhogy képzelt barátoknak meséltem, ami [anyám szerint] nem volt annyira jó. Annyira introvertált gyerek voltam, hogy színes krétákkal beszélgettem, és elnézést kértem a tárgyaktól, amikor beléjük botlottam. Anyám azt gondolta, jót tehet nekem, ha napról-napra leírom a tapasztalataimat, és az érzéseimet. Amit nem tudott, hogy életemet borzalmasan unalmasnak találtam, és az utolsó dolog, amit tenni akartam, az volt, hogy magamról írok. Ezért inkább más emberekről kezdtem írni, és olyan dolgokról, melyek soha sem történtek meg. És így kezdődött életre szóló szenvedélyem, a regényírás iránt. Tehát a fikció, számomra, kezdettől fogva kevéssé szólt az önéletrajzírásról, és sokkal inkább egy transzcendentális utazás volt, mások életébe, más lehetőségek felé. Kérlek nézzétek ezt el nekem: most rajzolok egy kört, és majd visszatérek erre a pontra.
Now one other thing happened around this same time. My mother became a diplomat. So from this small, superstitious, middle-class neighborhood of my grandmother, I was zoomed into this posh, international school [in Madrid], where I was the only Turk. It was here that I had my first encounter with what I call the "representative foreigner." In our classroom, there were children from all nationalities, yet this diversity did not necessarily lead to a cosmopolitan, egalitarian classroom democracy. Instead, it generated an atmosphere in which each child was seen -- not as an individual on his own, but as the representative of something larger. We were like a miniature United Nations, which was fun, except whenever something negative, with regards to a nation or a religion, took place. The child who represented it was mocked, ridiculed and bullied endlessly. And I should know, because during the time I attended that school, a military takeover happened in my country, a gunman of my nationality nearly killed the Pope, and Turkey got zero points in [the] Eurovision Song Contest. (Laughter)
Egy másik dolog is történt ekkoriban. Anyám diplomata lett. Úgyhogy, ebből a kicsi, babonás, középosztály béli közegből, mely a nagyanyám közege volt, átrepítettek egy sznob, nemzetközi iskolába [Madridban], ahol én voltam az egyetlen török. Itt találkoztam elsőként azzal, amit én "reprezentatív külföldi"-nek hívok. Az osztályunkban mindenféle náció jelen volt. Ugyanakkor ez a sokféleség nem vezetett kozmopolita, egalitárius osztálytermi demokráciához. Ez a közeg olyan atmoszférát teremtett, melyben a gyerekek nem önálló individuumok voltak, hanem valami sokkal nagyobb dolog képviselői. Olyanok voltunk, mint az Egyesült Nemzetek miniatűrje, ami izgalmas volt, kivéve, amikor valami negatív dolog történt, egy nemzettel, vagy egy vallással kapcsolatban. A [konkrét vallást vagy nemzetet] megtestesítő gyereket a végtelenségig gúnyolták, csúfolták, és terrorizálták. Én csak tudom, mivel amikor ebbe a konkrét iskolába jártam, a hadsereg puccsal átvette hazám felett a hatalmat, egy fegyveres, aki olyan állampolgár volt, mint én, majdnem megölte a Pápát, és Törökország nulla pontot kapott az Eurovíziós Dalfesztiválon. (Nevetés)
I skipped school often and dreamed of becoming a sailor during those days. I also had my first taste of cultural stereotypes there. The other children asked me about the movie "Midnight Express," which I had not seen; they inquired how many cigarettes a day I smoked, because they thought all Turks were heavy smokers, and they wondered at what age I would start covering my hair. I came to learn that these were the three main stereotypes about my country: politics, cigarettes and the veil. After Spain, we went to Jordan, Germany and Ankara again. Everywhere I went, I felt like my imagination was the only suitcase I could take with me. Stories gave me a sense of center, continuity and coherence, the three big Cs that I otherwise lacked.
Gyakran váltottam iskolát, és arról álmodtam, akkoriban, hogy tengerész leszek. A kulturális sztereotípiákat is ott ízleltem meg. A többi gyerek az "Éjféli Expressz" című filmről kérdezett, melyet én nem láttam. Érdeklődtek, hogy naponta hány cigarettát szívok, mert azt hitték, hogy minden török erős dohányos. És azt találgatták, hogy mikor kezdem majd eltakarni a hajamat. Megtudtam tehát, hogy ez a három sztereotípia élt az emberek fejében a hazámról: a politika, a cigaretta, és a lepel. Spanyolország után, Jordániába, Németországba, majd újra Ankarába mentünk. Bárhová is mentem, úgy éreztem, hogy csak a fantáziámat vihettem magammal, koffer gyanánt. Történeteim adták meg számomra a középpont, a kontinuitás, és a koherencia érzését, a három K-t, melyeket annyira hiányoltam különben.
In my mid-twenties, I moved to Istanbul, the city I adore. I lived in a very vibrant, diverse neighborhood where I wrote several of my novels. I was in Istanbul when the earthquake hit in 1999. When I ran out of the building at three in the morning, I saw something that stopped me in my tracks. There was the local grocer there -- a grumpy, old man who didn't sell alcohol and didn't speak to marginals. He was sitting next to a transvestite with a long black wig and mascara running down her cheeks. I watched the man open a pack of cigarettes with trembling hands and offer one to her, and that is the image of the night of the earthquake in my mind today -- a conservative grocer and a crying transvestite smoking together on the sidewalk. In the face of death and destruction, our mundane differences evaporated, and we all became one even if for a few hours. But I've always believed that stories, too, have a similar effect on us. I'm not saying that fiction has the magnitude of an earthquake, but when we are reading a good novel, we leave our small, cozy apartments behind, go out into the night alone and start getting to know people we had never met before and perhaps had even been biased against.
Húszas éveim közepén Isztambulba költöztem, a városba, melyet imádok. Egy sokféleségtől vibráló szomszédságban laktam, ahol több novellámat is írtam. Isztambulban voltam, az 1999-es földrengéskor. Amikor hajnali háromkor kirohantam az épületből, valami olyat láttam, amitől földbe gyökerezett a lábam. Volt ott egy öreg, zsémbes fűszeres, aki nem árult alkoholt, és nem beszélt a marginalizáltakkal. Most azonban egy transzvesztita mellett ült, akin hosszú fekete paróka volt, és akinek a szempillafesték végigfolyt az arcán. Láttam, ahogy az öregember kinyitott egy csomag cigarettát, mindezt remegő kézzel, és megkínálta egy szállal. És a fejemben így él a földrengés éjjele, a mai napig: a konzervatív fűszeres és a síró transzvesztita, amint együtt dohányoznak a járdán. Amikor a halállal és a pusztítással szembesülünk, világi különbségeink elpárolognak, és mi mind egyek leszünk, még ha csak egy pár órára is... Mindig hittem benne, hogy a történeteknek hasonló hatásuk van ránk. Nem állítom, hogy a fikció ereje megfelel a földrengés erejének. De amikor egy jó regényt olvasunk, elhagyjuk kicsi, otthonos lakásunkat, egyedül kimegyünk az éjszakába, és olyan embereket ismerünk meg, akikkel soha sem találkoztunk korábban, és talán még előítéletekkel is viseltettünk velük szemben.
Shortly after, I went to a women's college in Boston, then Michigan. I experienced this, not so much as a geographical shift, as a linguistic one. I started writing fiction in English. I'm not an immigrant, refugee or exile -- they ask me why I do this -- but the commute between languages gives me the chance to recreate myself. I love writing in Turkish, which to me is very poetic and very emotional, and I love writing in English, which to me is very mathematical and cerebral. So I feel connected to each language in a different way. For me, like millions of other people around the world today, English is an acquired language. When you're a latecomer to a language, what happens is you live there with a continuous and perpetual frustration. As latecomers, we always want to say more, you know, crack better jokes, say better things, but we end up saying less because there's a gap between the mind and the tongue. And that gap is very intimidating. But if we manage not to be frightened by it, it's also stimulating. And this is what I discovered in Boston -- that frustration was very stimulating.
Nem sokkal később az USA-ban tanultam és kutattam egy női egyetemen, Bostonban [pontosabban Boston közelében, a Mount Holyoke College-ban, South Hadley, Massachusetts-ben], majd a Michigan-i egyetemen [Ann Arbor, Michigan-ben]. Nem annyira földrajzi, mint inkább nyelvi változásként éltem meg mindezt. Angolul kezdtem fikciót írni. Nem vagyok sem bevándorló, sem menekült, sem száműzött, ezért sokan kérdezik tőlem, hogy miért teszem ezt. De a nyelvek közötti ingázás, módot ad, hogy újrateremtsem magam. Szeretek törökül írni, mert nagyon költői és érzelmes [jobb féltekés] a számomra. És angolul is szeretek írni, mert nagyon matematikai és bal féltekés. Így aztán mindkét nyelvhez kötődöm, más és más módon. Számomra, ahogy sok millió másik ember számára is, a világon mindenhol, manapság, az angol egy tanult nyelv [nem anyanyelv]. Amikor későn csöppensz egy nyelvbe, folyamatos és érzékelhető frusztrációt élsz meg. Későn érkezők lévén, mindig többet akarunk mondani, jobb vicceket akarunk mesélni, jobb dolgokat akarunk mondani. De kevesebbet mondunk, mert múlhatatlan rés van az elménk és a nyelvünk között. És ez a rés [eleinte] nagyon nyomasztó tud lenni. De ha nem találjuk ijesztőnek, akkor mindez nagyon stimuláló is lehet. És ezt fedeztem fel Bostonban, hogy a [nyelvi] frusztráció nagyon ösztönző lehet.
At this stage, my grandmother, who had been watching the course of my life with increasing anxiety, started to include in her daily prayers that I urgently get married so that I could settle down once and for all. And because God loves her, I did get married. (Laughter) But instead of settling down, I went to Arizona. And since my husband is in Istanbul, I started commuting between Arizona and Istanbul -- the two places on the surface of earth that couldn't be more different. I guess one part of me has always been a nomad, physically and spiritually. Stories accompany me, keeping my pieces and memories together, like an existential glue.
Ekkortájt nagyanyám, aki növekvő aggodalommal figyelte életemet alakulását, napi imáiba foglalta, hogy sürgősen házasodjak meg, hogy végleg megtalálhassam a helyemet. És mivel isten szereti őt, meg is házasodtam. (Nevetés) De a letelepedés helyett, Arizonába utaztam. És mivel a férjem Isztambulban él, Arizona és Isztambul között kezdtem ingázni. Két hely, a föld kerekén, melyek nem is különbözhetnének jobban egymástól. Azt hiszem, hogy egy részem, mindig is nomád volt, fizikailag és spirituálisan egyaránt. Történeteim elkísérnek, összetartva a darabjaimat és emlékeimet, mint valami egzisztenciális ragasztó.
Yet as much as I love stories, recently, I've also begun to think that they lose their magic if and when a story is seen as more than a story. And this is a subject that I would love to think about together. When my first novel written in English came out in America, I heard an interesting remark from a literary critic. "I liked your book," he said, "but I wish you had written it differently." (Laughter) I asked him what he meant by that. He said, "Well, look at it. There's so many Spanish, American, Hispanic characters in it, but there's only one Turkish character and it's a man." Now the novel took place on a university campus in Boston, so to me, it was normal that there be more international characters in it than Turkish characters, but I understood what my critic was looking for. And I also understood that I would keep disappointing him. He wanted to see the manifestation of my identity. He was looking for a Turkish woman in the book because I happened to be one.
De bármennyire is szeretem a történeteket, egy ideje azt is gondolom, hogy mágiájukat veszítik, amikor a történeteket többnek tekintik, mint pusztán egy sztorinak. Olyan téma ez, melyről szeretnék együtt gondolkodni. Amikor az első angolul írt regényem Amerikában megjelent, érdekes megjegyzést hallottam egy irodalomkritikustól. "Tetszett a könyved...,", mondta, de hozzátette: "... bárcsak máshogy írtad volna meg." (Nevetés) Megkérdeztem, hogy érti. Azt mondta: "Nézzük csak. Rengeteg Spanyol, Amerikai, hispániai karakter van benne, de csak egy török karakter, és az is egy férfi." A történet egy egyetemi kampuszon játszódott, Bostonban, úgyhogy számomra teljesen normális volt, hogy több nemzetközi karakter volt benne, és csak egy török szereplő. De tudtam, hogy a kritikusom mit akart mondani. És azt is világosan éreztem, hogy folyton csalódást okozok majd neki. Identitásom megnyilvánulását akarta látni. Egy török nőt keresett a könyvemben, pusztán azért, mert én az vagyok.
We often talk about how stories change the world, but we should also see how the world of identity politics affects the way stories are being circulated, read and reviewed. Many authors feel this pressure, but non-Western authors feel it more heavily. If you're a woman writer from the Muslim world, like me, then you are expected to write the stories of Muslim women and, preferably, the unhappy stories of unhappy Muslim women. You're expected to write informative, poignant and characteristic stories and leave the experimental and avant-garde to your Western colleagues. What I experienced as a child in that school in Madrid is happening in the literary world today. Writers are not seen as creative individuals on their own, but as the representatives of their respective cultures: a few authors from China, a few from Turkey, a few from Nigeria. We're all thought to have something very distinctive, if not peculiar.
Gyakran esik szó arról, hogy a történetek megváltoztatják a világot. De látnunk kellene azt is, hogy az identitáspolitika világa hogyan befolyásolja a történetek áramlását, azt, ahogyan olvassák, és kritizálják őket. Rengeteg író érzi ezt a nyomást, de a nem-nyugati írók még ennél is jobban érzik. Ha hozzám hasonló nőnemű író vagy, aki a muzulmán világból származik, mint én is, akkor azt várják tőled, hogy a muzulmán nők történeteit írd meg, lehetőleg, boldogtalan muzulmán nők, boldogtalan történeteit. Elvárják, hogy informatív, szívszaggató, és jellegzetes történeteket írjál, és a kísérletező és avantgárd műveket majd megírhatják a nyugati kollégáid. Amit gyerekként megtapasztaltam a madridi iskolámban, ugyan az történik az irodalom világában is. Az írókra nem mint kreatív individuumokra tekintenek, hanem mint saját kultúrájuk képviselőire. Néhány kínai, pár török és egy-két nigériai író... Azt gondolják rólunk, hogy valami nagyon is jellemzőt hordozunk, hovatovább, valami különlegességet [szinte furcsaságot].
The writer and commuter James Baldwin gave an interview in 1984 in which he was repeatedly asked about his homosexuality. When the interviewer tried to pigeonhole him as a gay writer, Baldwin stopped and said, "But don't you see? There's nothing in me that is not in everybody else, and nothing in everybody else that is not in me." When identity politics tries to put labels on us, it is our freedom of imagination that is in danger. There's a fuzzy category called multicultural literature in which all authors from outside the Western world are lumped together. I never forget my first multicultural reading, in Harvard Square about 10 years ago. We were three writers, one from the Philippines, one Turkish and one Indonesian -- like a joke, you know. (Laughter) And the reason why we were brought together was not because we shared an artistic style or a literary taste. It was only because of our passports. Multicultural writers are expected to tell real stories, not so much the imaginary. A function is attributed to fiction. In this way, not only the writers themselves, but also their fictional characters become the representatives of something larger.
James Baldwin író és ingázó, interjút adott 1984-ben, melynek során újra és újra a homoszexualitásáról kérdezték. Amikor a riporter megpróbálta őt meleg íróként beskatulyázni, Baldwin megálljt parancsolt neki és azt mondta, "Hát nem látod? Nincs bennem semmi olyan, ami ne lenne meg bárki másban, és nincs másokban semmi, ami ne lenne meg bennem is.". Amikor az identitáspolitika címkét aggat ránk, akkor fantáziánk szabadsága kerül veszélybe. Van egy homályos kategória, melyet úgy neveznek, hogy multikulturális irodalom, melybe összegyúrták az összes nem nyugati irodalmat. Sosem felejtem el az első multikulturális felolvasásomat, a Harvard Square-en, úgy tíz évvel ezelőtt. Hárman voltunk, egy Fülöp-szigetek-i, egy török, és egy indonéz... pont mint egy viccben... (Nevetés) És nem azért hoztak össze minket, mert hasonló volt a művészi stílusunk, vagy az irodalmi ízlésünk. Csak az útleveleink miatt. A multikulturális íróktól elvárják, hogy valódi történeteket meséljenek, nem kitalált sztorikat. Tevékenységünk így illeszkedik a regény világába, funkciója van, nem csak maguk az írók, hanem elképzelt karaktereik is: valami sokkal nagyobb képviselőiként jelennek meg.
But I must quickly add that this tendency to see a story as more than a story does not solely come from the West. It comes from everywhere. And I experienced this firsthand when I was put on trial in 2005 for the words my fictional characters uttered in a novel. I had intended to write a constructive, multi-layered novel about an Armenian and a Turkish family through the eyes of women. My micro story became a macro issue when I was prosecuted. Some people criticized, others praised me for writing about the Turkish-Armenian conflict. But there were times when I wanted to remind both sides that this was fiction. It was just a story. And when I say, "just a story," I'm not trying to belittle my work. I want to love and celebrate fiction for what it is, not as a means to an end.
De gyorsan hozzá kell tennem, hogy ez a tendencia, hogy egy történetet többnek értelmeznek, nem csak egy sztorinak, az nem csak nyugati divat. Mindenhol fellelhető ez a tendencia. És ezt első kézből tapasztalhattam meg, amikor 2005-ben bíróság elé állítottak, a szavakért, melyeket kitalált karaktereim ejtettek ki a szájukon, egyik regényemben. Szándékom szerint, egy konstruktív, több rétegű regényt akartam írni, egy örmény és egy török családról, egy nő szemén át szemlélve az eseményeket. Kicsi kis történetem hatalmas problémává lett, amikor bepereltek. Egyesek kritizáltak, mások magasztaltak, mert a török-örmény konfliktusról írtam. De folyton emlékeztetnem kellett a feleket, hogy ez csak fikció. Csak egy történet volt. És amikor azt mondom, hogy "csak" egy történet, akkor nem lekicsinyelni akarom a munkámat. Azért akarom szeretni és ünnepelni a regényemet, ami valójában, és nem valaminek az eszközeként.
Writers are entitled to their political opinions, and there are good political novels out there, but the language of fiction is not the language of daily politics. Chekhov said, "The solution to a problem and the correct way of posing the question are two completely separate things. And only the latter is an artist's responsibility." Identity politics divides us. Fiction connects. One is interested in sweeping generalizations. The other, in nuances. One draws boundaries. The other recognizes no frontiers. Identity politics is made of solid bricks. Fiction is flowing water.
Az íróknak joguk van kifejezni politikai véleményüket, és vannak nagyon jó politikai regények, de a fikció nyelve, nem a napi politika nyelve. Csehov azt mondta, "Egy probléma megoldása, és a jó kérdésfeltevés, két teljesen különböző dolgok. És csak az utóbbi [a jó kérdésfelvetés] a művész felelőssége." Az identitáspolitika megosztó. A fikció összeköt. Az egyik az általánosítások terén érdekelt. A másik a részletek terén. Az egyik határokat szab. A másik nem ismeri el a határokat. Az identitáspolitika tömör téglákból áll. A fikció olyan, mint a folyó víz.
In the Ottoman times, there were itinerant storytellers called "meddah." They would go to coffee houses, where they would tell a story in front of an audience, often improvising. With each new person in the story, the meddah would change his voice, impersonating that character. Everybody could go and listen, you know -- ordinary people, even the sultan, Muslims and non-Muslims. Stories cut across all boundaries, like "The Tales of Nasreddin Hodja," which were very popular throughout the Middle East, North Africa, the Balkans and Asia. Today, stories continue to transcend borders. When Palestinian and Israeli politicians talk, they usually don't listen to each other, but a Palestinian reader still reads a novel by a Jewish author, and vice versa, connecting and empathizing with the narrator. Literature has to take us beyond. If it cannot take us there, it is not good literature.
Az ottomán időkben éltek úgynevezett meddah-ok, vándor mesélők. Kávéházakba ültek be, és nézőközönség előtt történeteket meséltek, gyakran improvizáltak. Minden egyes alkalommal, amikor új karakter jelent meg a sztoriban, a meddah megváltoztatta a hangját, és ezzel megszemélyesítette a karaktert. Bárki odamehetett és meghallgathatta, hétköznapi emberek, vagy a szultán, muzulmánok és nem muzulmánok, egyaránt. A történetek áthatoltak minden határon. Mint Nasreddin Hodja meséi, melyek nagyon népszerűek voltak a közel-keleten, észak-Afrikában, a balkáni területeken, és Ázsiában. A történetek ma is határokon ívelnek át. Amikor a Palesztina-i és Izrael-i politikusok beszélnek, általában nem figyelnek egymásra. De egy palesztin olvasó, akkor is elolvassa egy zsidó író regényét, és oda-vissza, kapcsolatba kerülnek, együtt éreznek a mesélővel. Az irodalomnak fel kell emelnie minket. Ha erre nem képes, akkor nem jó irodalom.
Books have saved the introverted, timid child that I was -- that I once was. But I'm also aware of the danger of fetishizing them. When the poet and mystic, Rumi, met his spiritual companion, Shams of Tabriz, one of the first things the latter did was to toss Rumi's books into water and watch the letters dissolve. The Sufis say, "Knowledge that takes you not beyond yourself is far worse than ignorance." The problem with today's cultural ghettos is not lack of knowledge -- we know a lot about each other, or so we think -- but knowledge that takes us not beyond ourselves: it makes us elitist, distant and disconnected. There's a metaphor which I love: living like a drawing compass. As you know, one leg of the compass is static, rooted in a place. Meanwhile, the other leg draws a wide circle, constantly moving. Like that, my fiction as well. One part of it is rooted in Istanbul, with strong Turkish roots, but the other part travels the world, connecting to different cultures. In that sense, I like to think of my fiction as both local and universal, both from here and everywhere.
A könyvek mentették meg a befelé forduló, félénk gyermeket, aki voltam... aki valamikor régen voltam. De tudatában vagyok a fetisizálás veszélyeinek is. Amikor a költő és misztikus Rumi összetalálkozott spirituális társával, Tabriz-i Shams-val, és Shams első dolga az volt, hogy Rumi könyveit vízbe dobta, és figyelte, ahogy a betűk elenyésznek. [Más forrás szerint a könyvek szárazak maradtak, megint más szerint lángra kaptak.] A Sufi-k szerint, "A tudás, mely nem emel önmagad fölé, rosszabb, mint a tudatlanság." A mai kulturális gettókkal kapcsolatban nem a tudás hiánya a legnagyobb probléma. Rengeteget tudunk egymásról, vagy legalábbis ezt hisszük. De az a tudás, mely nem emel önmagunk fölé, elitistává tesz, távolít minket, és elveszítjük miatta a kapcsolatot [másokkal és a valóságukkal]. Van egy kedvenc metaforám: élj úgy, mint egy körző. Mint ismeretes, a körző egyik szára fix, egy helyen gyökerezik. Ezenközben a másik szára széles köröket húz, és folyamatosan mozog. Ilyen az én fikcióm is. Az egyik szára Isztambulban van, erős török gyökerek között. De a másik szára a világot járja, és különböző kultúrákhoz kapcsolódik. És ilyen értelemben, szeretek úgy gondolni a fikcióra, mint egyszerre lokális és univerzális dologra, mely innen és mindenhonnan való.
Now those of you who have been to Istanbul have probably seen Topkapi Palace, which was the residence of Ottoman sultans for more than 400 years. In the palace, just outside the quarters of the favorite concubines, there's an area called The Gathering Place of the Djinn. It's between buildings. I'm intrigued by this concept. We usually distrust those areas that fall in between things. We see them as the domain of supernatural creatures like the djinn, who are made of smokeless fire and are the symbol of elusiveness. But my point is perhaps that elusive space is what writers and artists need most. When I write fiction I cherish elusiveness and changeability. I like not knowing what will happen 10 pages later. I like it when my characters surprise me. I might write about a Muslim woman in one novel, and perhaps it will be a very happy story, and in my next book, I might write about a handsome, gay professor in Norway. As long as it comes from our hearts, we can write about anything and everything.
Akik jártak közületek Isztambulban, azok valószínűleg látták a Topkapi Palotát, melyben ottomán szultánok éltek, több mint 400 éven át. A palotában, közvetlenül a legkedveltebb ágyasok lakosztályai mellett, van egy olyan terület, melynek neve: a Dzsinnek Gyülekezőhelye. Ez a hely az épületek között van. Szerintem ez nagyon izgalmas gondolat. Általában bizalmatlanok vagyunk a halmazok közötti dolgokkal szemben. A dzsinnekhez hasonló természetfeletti lények létezésének helyeiként azonosítjuk őket; füst nélküli tűzből vannak, és a megfoghatatlanság szimbólumai. Azt hiszem, hogy az íróknak és a művészeknek éppen az ilyen körvonalazatlan helyekre van a legnagyobb szükségük. Amikor írok, nagy becsben tartom a a nehezen megfogható dolgokat és a változékonyságot. Szeretem, hogy fogalmam sincs, mi történik majd 10 oldal múlva. Szeretem, amikor hőseim meglepnek engem. Lehet, hogy majd egy muzulmán nőről írok az egyik regényemben. És meglehet, nagyon boldog történet lesz. És a következő könyvemben talán egy jóképű, meleg norvég professzorról írok. Míg a szívünkből jön, bármiről és mindenről írhatunk.
Audre Lorde once said, "The white fathers taught us to say, 'I think, therefore I am.'" She suggested, "I feel, therefore I am free." I think it was a wonderful paradigm shift. And yet, why is it that, in creative writing courses today, the very first thing we teach students is "write what you know"? Perhaps that's not the right way to start at all. Imaginative literature is not necessarily about writing who we are or what we know or what our identity is about. We should teach young people and ourselves to expand our hearts and write what we can feel. We should get out of our cultural ghetto and go visit the next one and the next.
Audre Lorde egyszer azt mondta, "Fehér atyáink azt tanították nekünk, hogy "Gondolkodom, tehát vagyok."." Azt ajánlotta, mondjuk inkább, hogy: "Érzek, tehát szabad vagyok." Azt hiszem, ez egy csodálatos paradigmaváltás volt. Mégis, miért van az, hogy a kreatív írás kurzusokon, manapság, a legelső dolog, amit a diákoknak tanítunk: írd azt, amit tudsz? Talán nem ez a megfelelő indulás. A fantáziadús irodalom nem arról szól, hogy leírjuk, kik vagyunk, mit tudunk, és hogy miről szól az identitásunk. Arra kellene magunkat és a fiatalokat is tanítani, hogy képesek legyenek kiterjeszteni a szívüket, és arról írjanak, amit éreznek. Ki kell lépnünk saját kulturális gettóinkból, és meg kell látogatnunk egyiket a másik után [mások kulturális gettóit].
In the end, stories move like whirling dervishes, drawing circles beyond circles. They connect all humanity, regardless of identity politics, and that is the good news. And I would like to finish with an old Sufi poem: "Come, let us be friends for once; let us make life easy on us; let us be lovers and loved ones; the earth shall be left to no one."
Mindent összevetve, a sztorik úgy pörögnek, mint a kerengő dervisek, egyik kört a másik után rajzolják. Az egész emberiséget összekötik, az identitáspolitikától függetlenül. És ez a jó hír. Egy régi Sufi költeménnyel zárnám előadásomat. "Gyere, egyszer és mindenkorra legyünk barátok; tegyük magunknak egyszerűvé az életet; adjunk szeretetet és fogadjuk el a szeretetet; a föld senkié sem lehet."
Thank you.
Köszönöm.
(Applause)
(Taps) [Translated and subtitled by/Fordította és feliratozta: Regina Saphier]