Imagine a police lineup where ten witnesses are asked to identify a bank robber they glimpsed fleeing the crime scene. If six of them pick out the same person, there's a good chance that's the real culprit, and if all ten make the same choice, you might think the case is rock solid, but you'd be wrong. For most of us, this sounds pretty strange. After all, much of our society relies on majority vote and consensus, whether it's politics, business, or entertainment. So it's natural to think that more consensus is a good thing. And up until a certain point, it usually is. But sometimes, the closer you start to get to total agreement, the less reliable the result becomes. This is called the paradox of unanimity. The key to understanding this apparent paradox is in considering the overall level of uncertainty involved in the type of situation you're dealing with. If we asked witnesses to identify the apple in this lineup, for example, we shouldn't be surprised by a unanimous verdict. But in cases where we have reason to expect some natural variance, we should also expect varied distribution. If you toss a coin one hundred times, you would expect to get heads somewhere around 50% of the time. But if your results started to approach 100% heads, you'd suspect that something was wrong, not with your individual flips, but with the coin itself. Of course, suspect identifications aren't as random as coin tosses, but they're not as clear cut as telling apples from bananas, either. In fact, a 1994 study found that up to 48% of witnesses tend to pick the wrong person out of a lineup, even when many are confident in their choice. Memory based on short glimpses can be unreliable, and we often overestimate our own accuracy. Knowing all this, a unanimous identification starts to seem less like certain guilt, and more like a systemic error, or bias in the lineup. And systemic errors don't just appear in matters of human judgement. From 1993-2008, the same female DNA was found in multiple crime scenes around Europe, incriminating an elusive killer dubbed the Phantom of Heilbronn. But the DNA evidence was so consistent precisely because it was wrong. It turned out that the cotton swabs used to collect the DNA samples had all been accidentally contaminated by a woman working in the swab factory. In other cases, systematic errors arise through deliberate fraud, like the presidential referendum held by Saddam Hussein in 2002, which claimed a turnout of 100% of voters with all 100% supposedly voting in favor of another seven-year term. When you look at it this way, the paradox of unanimity isn't actually all that paradoxical. Unanimous agreement is still theoretically ideal, especially in cases when you'd expect very low odds of variability and uncertainty, but in practice, achieving it in situations where perfect agreement is highly unlikely should tell us that there's probably some hidden factor affecting the system. Although we may strive for harmony and consensus, in many situations, error and disagreement should be naturally expected. And if a perfect result seems too good to be true, it probably is.
Egy rendőrségi azonosításon tíz tanúnak kellene fölismernie a tetthelyről elmenekült rablót, akit csak egy pillanatra láttak. Ha közülük hatan ugyanarra mutatnak rá, jó esély van rá, hogy ő az igazi tettes, de ha mind a tízen őt választják, azt hihetnénk, hogy az eset sziklaszilárd, de ez tévedés. Legtöbbünknek ez furcsán hangzik. Hiszen társadalmunk többnyire többségi szavazásra és egyetértésre támaszkodik, legyen az politikai, szórakoztatóipari vagy üzleti döntés. Természetesnek tűnhet, hogy a nagyobb egyetértés jó dolog. Bizonyos mértékben ez így is van. De néha minél inkább törekszünk teljes egyetértésre jutni, annál kevésbé lesz megbízható az eredmény. Ezt diszkurzív paradoxonnak nevezik. E látszólagos paradoxon megértésének kulcsa annak a bizonytalanságnak a belátása, amely az adott helyzet következtében áll elő. Ha a tanúknak pl. az almát kell ezek közül kiválasztaniuk, az egyhangú döntés nem okoz meglepetést. Ám mikor okkal számítunk némi természetes véleménykülönbségre, akkor azok változatos eloszlására is számíthatunk. Ha százszor földobunk egy pénzérmét, kb. 50%-ban <i>fej</i>-re számíthatunk. De ha az eredményben a <i>fej</i> a 100% felé közelít, kezdünk gyanakodni, hogy valami nincs rendjén; talán nem is a dobásokkal, hanem magával a pénzérmével. Persze a gyanúsított azonosítása nem olyan véletlenszerű, mint a pénzfeldobás, de nem is olyan egyértelmű, mint az alma kiválasztása a banánok közül. Egy 1994-es kutatás kimutatta, hogy a rendőrségen a tanúk 48%-a hajlamos hibásan azonosítani a kérdéses személyt, még akkor is, ha sokan magabiztosan választottak. Egy szempillantásnyi látványon alapuló emlékezet megbízhatatlan lehet, és gyakran túlértékeljük megfigyelésünk pontosságát. Ennek tudatában az egyöntetű azonosítás nem annyira a biztos bűnösség, sokkal inkább a rendszer hibájának, vagy az azonosításkor fennálló elfogultságnak a jele. Rendszerhibák nemcsak emberi döntésekben fordulnak elő. 1993 és 2008 között ugyanazt a női DNS-t több európai bűntett helyszínén megtalálták, s így a heilbronni fantomnak elkeresztelt rejtélyes gyilkosra terelődött a gyanú. De a DNS-bizonyíték pont azért volt szilárd, mert téves volt. Kiderült, hogy a DNS-minták begyűjtésére használt pálcikákat a gyárban egy munkásnő véletlenül beszennyezte. Más esetben a rendszerhibák szándékos csalás miatt következnek be, mint 2002-ben Szaddam Husszein elnöki népszavazása idején, ahol közölték, hogy 100%-os részvétel mellett a választók állítólag 100%-ban újraválasztották őt újabb 7 évre. Ha a dolgot így nézzük, a diszkurzív paradoxon valójában nem is annyira paradox. Az egyhangú megállapodás csak elméleti ábránd, különösen akkor, amikor a változatokra és a bizonytalanságra csekély az esély. De a gyakorlatban ezt olyan helyzetben elérni, amikor a tökéletes egyetértés igen valószínűtlen, azt sugallja, hogy bizonyára valami rejtett tényező hat a rendszerre. Noha sokszor törekedhetünk összhangra és egyetértésre, természetszerűleg számíthatunk hibára és nézeteltérésre. S ha a tökéletes eredmény túl szép, hogy igaz legyen, valószínűleg így is van.