When I was a child, I knew I had superpowers. That's right.
Amikor kicsi voltam, tudtam, hogy szupererőkkel rendelkezem. Bizony.
(Laughter)
(Nevetés)
I thought I was absolutely amazing because I could understand and relate to the feelings of brown people, like my grandfather, a conservative Muslim guy. And also, I could understand my Afghan mother, my Pakistani father, not so religious but laid-back, fairly liberal. And of course, I could understand and relate to the feelings of white people. The white Norwegians of my country. You know, white, brown, whatever -- I loved them all. I understood them all, even if they didn't always understand each other; they were all my people.
Úgy gondoltam, lenyűgöző ahogyan megértem a színesbőrű emberek érzéseit, és azonosulni tudok velük. Mint a nagyapáméval, aki egy konzervatív muszlim ember. Ráadásul megértettem afgán anyámat és pakisztáni apámat, akik nem annyira vallásosak, hanem lazák és meglehetősen liberálisak. De természetesen fehérek érzéseit is megértettem, és azonosultam azokkal is. A fehér norvégokéval, akik honfitársaim. Tudják, fehér, barna, akármilyen -- mindegyiküket szerettem. Mindenkit megértettem, még ha ők nem is mindig értették meg egymást, mind az én embereim voltak.
My father, though, was always really worried. He kept saying that even with the best education, I was not going to get a fair shake. I would still face discrimination, according to him. And that the only way to be accepted by white people would be to become famous. Now, mind you, he had this conversation with me when I was seven years old. So while I'm seven years old, he said, "Look, so it's either got to be sports, or it's got to be music." He didn't know anything about sports -- bless him -- so it was music. So when I was seven years old, he gathered all my toys, all my dolls, and he threw them all away. In exchange he gave me a crappy little Casio keyboard and --
Az apám azonban mindig aggódott. Folyton azt hajtogatta, hogy még a legjobb taníttatással sem fogom elérni azt, ami megillet. Még mindig diszkriminálnának, szerinte. És az egyetlen módja, hogy a fehér emberek elfogadjanak, ha híressé válok. És, vegyék figyelembe, hogy ez a beszélgetés hétéves koromban zajlott. Szóval amikor hét voltam, azt mondta: "Nézd, ez vagy a sport, vagy a zene lesz." Nem értett a sporthoz - Isten áldja meg- úgyhogy maradt a zene. Így amikor hét éves voltam, összegyűjtötte az összes játékomat, az összes babámat, és mindet kihajította. És cserébe adott egy gagyi kis Casio szintetizátort és --
(Laughter)
(Nevetés)
Yeah. And singing lessons. And he forced me, basically, to practice for hours and hours every single day. Very quickly, he also had me performing for larger and larger audiences, and bizarrely, I became almost a kind of poster child for Norwegian multiculturalism. I felt very proud, of course. Because even the newspapers at this point were starting to write nice things about brown people, so I could feel that my superpower was growing.
Igen. És énekórákat vettem. És tulajdonképpen arra kényszerített, hogy minden nap órákat és órákat énekeljek. Hamarosan egyre nagyobb és nagyobb közönség előtt kellett szerepelnem, és bizarr módon, majdhogynem a norvég multikulturalizmus kirakatarcává váltam. Persze nagyon büszke voltam magamra. Mert ekkor még az újságok is elkezdtek jó dolgokat írni a színesbőrű emberekről, így éreztem, hogy nő az erőm.
So when I was 12 years old, walking home from school, I took a little detour because I wanted to buy my favorite sweets called "salty feet." I know they sound kind of awful, but I absolutely love them. They're basically these little salty licorice bits in the shape of feet. And now that I say it out loud, I realize how terrible that sounds, but be that as it may, I absolutely love them. So on my way into the store, there was this grown white guy in the doorway blocking my way. So I tried to walk around him, and as I did that, he stopped me and he was staring at me, and he spit in my face, and he said, "Get out of my way you little black bitch, you little Paki bitch, go back home where you came from." I was absolutely horrified. I was staring at him. I was too afraid to wipe the spit off my face, even as it was mixing with my tears. I remember looking around, hoping that any minute now, a grown-up is going to come and make this guy stop. But instead, people kept hurrying past me and pretended not to see me. I was very confused because I was thinking, well, "My white people, come on! Where are they? What's going on? How come they're not coming and rescuing me?" So, needless to say, I didn't buy the sweets. I just ran home as fast as I could.
Amikor 12 éves voltam, sétáltam haza az iskolából, tettem egy kis kitérőt mert akartam venni kedvenc édességemből a "sós talpak"-ból. Tudom, elég szörnyen hangzik, de én egyenesen imádtam őket. Ezek tulajdonképpen kis talp-alakú sós édesgyökér falatok voltak. És csak most, hogy mesélek róla, veszem észre, hogy mennyire szörnyen is hangzik, de akkor is imádom őket. Szóval a bolt felé tartva, az ajtóban egy felnőtt fehér fickó elállta az utamat. Megpróbáltam kikerülni, de ő megállított, elkezdett bámulni, az arcomba köpött, és ezt mondta: "Menj az utamból te kis fekete kurva, te kis paki kurva, menj vissza oda, ahonnan jöttél." Teljesen megrémültem. Csak néztem rá. Féltem még a köpést is letörölni az arcomról, akkor is amikor a könnyeimmel keveredett. Emlékszem, ahogy körülnéztem, remélve hogy felbukkan egy felnőtt, aki leállítja ezt a pasast. De ehelyett az emberek csak elsiettek mellettem, és úgy tettek, mintha nem látnának. Nagyon össze voltam zavarodva, és azt gondoltam, "Hé, fehérek, mi lesz? Hol vannak? Mi történik? Miért nem jönnek, hogy megmentsenek?" Felesleges is mondanom, nem vettem cukorkát. Hazafutottam, olyan gyorsan, ahogy tudtam.
Things were still OK, though, I thought. As time went on, the more successful I became, I eventually started also attracting harassment from brown people. Some men in my parent's community felt that it was unacceptable and dishonorable for a woman to be involved in music and to be so present in the media. So very quickly, I was starting to become attacked at my own concerts. I remember one of the concerts, I was onstage, I lean into the audience and the last thing I see is a young brown face, and the next thing I know is some sort of chemical is thrown in my eyes and I remember I couldn't really see and my eyes were watering but I kept singing anyway. I was spit in the face in the streets of Oslo, this time by brown men. They even tried to kidnap me at one point. The death threats were endless. I remember one older bearded guy stopped me in the street one time, and he said, "The reason I hate you so much is because you make our daughters think they can do whatever they want." A younger guy warned me to watch my back. He said music is un-Islamic and the job of whores, and if you keep this up, you are going to be raped and your stomach will be cut out so that another whore like you will not be born.
Minden rendben van - gondoltam. Ahogy telt az idő, ahogy egyre sikeresebb lettem, kezdtem vonzani a színesbőrű emberek zaklatását is. Néhány férfi a szüleim közösségében úgy gondolta, hogy egy nő számára elfogadhatatlan és becstelen a zenével foglalkozni és a médiában szerepelni. Így nagyon hamar elkezdődtek a támadások a koncertjeimen. Emlékszem, az egyik koncerten a színpadon voltam, lehajoltam a közönséghez, és az utolsó amit láttam, egy fiatal barna arc, és a következő pillanatban valamilyen vegyi anyagot szórtak a szemembe, és emlékszem, hogy alig láttam, a szemeim könnyeztek, de folytattam az éneklést. Arconköptek Osló utcáin, most barna bőrű férfiak. Egyszer még el is akartak rabolni. A halálos fenyegetések vég nélküliek voltak. Emlékszem, egyszer egy idősebb szakállas férfi állított meg az utcán, és azt mondta: "Azért utállak annyira mert miattad gondolják azt lányaink hogy bármit megtehetnek." Egy fiatal fiú figyelmeztetett, vigyázzak mit csinálok. Azt mondta, hogy a zene iszlámellenes és a kurvák munkája, ha folytatod, meg fognak erőszakolni és kivágják a beleidet, hogy ne születhessen még egy ilyen kurva.
Again, I was so confused. I couldn't understand what was going on. My brown people now starting to treat me like this -- how come? Instead of bridging the worlds, the two worlds, I felt like I was falling between my two worlds. I suppose, for me, spit was kryptonite.
Megint teljesen összezavarodtam. Nem értettem, mi folyik körülöttem. Hogyhogy a saját barna embereim így kezelnek? Ahelyett, hogy áthidaltam volna a két világ közötti szakadékot, a két világ közé zuhantam. Azt hiszem a köpés volt számomra a kriptonit.
So by the time I was 17 years old, the death threats were endless, and the harassment was constant. It got so bad, at one point my mother sat me down and said, "Look, we can no longer protect you, we can no longer keep you safe, so you're going to have to go." So I bought a one-way ticket to London, I packed my suitcase and I left. My biggest heartbreak at that point was that nobody said anything. I had a very public exit from Norway. My brown people, my white people -- nobody said anything. Nobody said, "Hold on, this is wrong. Support this girl, protect this girl, because she is one of us." Nobody said that. Instead, I felt like -- you know at the airport, on the baggage carousel you have these different suitcases going around and around, and there's always that one suitcase left at the end, the one that nobody wants, the one that nobody comes to claim. I felt like that. I'd never felt so alone. I'd never felt so lost.
Mire 17 éves lettem, a fenyegetések vég nélkülivé, a zaklatás állandóvá vált. Olyan szörnyű volt, hogy anyám leültetett és azt mondta, "Nézd, mi nem tudunk többé megvédeni, nem tudunk biztonságban tartani, el kell menned." Úgyhogy vettem egy jegyet Londonba, összepakoltam és elutaztam. A legszívbemarkolóbb az volt, hogy senki nem mondott semmit. A távozásom Norvégiából nagyon publikus volt. Sem a barnák, sem a fehérek -- senki nem mondott semmit. Senki sem mondta, "Várjunk, ez nem helyes. Támogassuk ezt a lányt, védjük meg, hiszen közülünk való." Senki nem mondott ilyesmit. Ehelyett, úgy éreztem magam -- tudod, a reptéren, a poggyászkiadásnál ott van a sok különböző bőrönd mennek körbe-körbe, és mindig marad egy a legvégén, amelyik senkinek sem kell, senki sem tart rá igényt. Na, így éreztem magam. Sosem éreztem magam ilyen egyedül, ilyen elveszettnek.
So, after coming to London, I did eventually resume my music career. Different place, but unfortunately the same old story. I remember a message sent to me saying that I was going to be killed and that rivers of blood were going to flow and that I was going to be raped many times before I died. By this point, I have to say, I was actually getting used to messages like this, but what became different was that now they started threatening my family.
Miután Londonba jöttem, újraindítottam a zenei karrieremet. A hely új volt, de sajnos a sztori ugyanaz. Emlékszem az üzenetre, amit kaptam arról, hogy meg fognak ölni és hogy a vérem patakokban fog folyni és hogy hányszor fognak megerőszakolni, mielőtt meghalok. Ekkor, azt kell mondjam, igazából már hozzászoktam az ilyen üzenetekhez, de ami most más volt, hogy elkezdték a családomat is fenyegetni.
So once again, I packed my suitcase, I left music and I moved to the US. I'd had enough. I didn't want to have anything to do with this anymore. And I was certainly not going to be killed for something that wasn't even my dream -- it was my father's choice.
Úgyhogy ismét összepakoltam, abbahagytam a zenélést és az USA-ba költöztem. Elegem volt. Nem akartam többé ezzel foglalkozni. És nem akartam megöletni magam valamiért, ami mégcsak nem is az én álmom volt -- hanem apám választása.
So I kind of got lost. I kind of fell apart. But I decided that what I wanted to do is spend the next however many years of my life supporting young people and to try to be there in some small way, whatever way that I could. I started volunteering for various organizations that were working with young Muslims inside of Europe. And, to my surprise, what I found was so many of these young people were suffering and struggling. They were facing so many problems with their families and their communities who seemed to care more about their honor and their reputation than the happiness and the lives of their own kids. I started feeling like maybe I wasn't so alone, maybe I wasn't so weird. Maybe there are more of my people out there.
El voltam veszve. és kicsit szétestem. De rájöttem, hogy amit tenni akarok, az, hogy életem elkövetkező valahány évét azzal akarom tölteni, hogy fiatalokat támogatok, és ott legyek számukra valahogy, bárhogy, ahogy tudok. Önkénteskedni kezdtem különböző szervezeteknél, akik fiatal muszlimokkal foglalkoztak Európában. És meglepetésemre, amit találtam, a rengeteg fiatal volt, aki szenvedett és küzdött. Annyi problémával szembesültek családjukban és közösségükben, akik jobban törődtek a becsületükkel és jó hírükkel, mint a saját gyermekeik boldogságával és életével. Kezdtem úgy érezni, hogy talán mégsem voltam olyan egyedül vagy olyan furcsa. Lehet, hogy sok hasonló ember van a világon.
The thing is, what most people don't understand is that there are so many of us growing up in Europe who are not free to be ourselves. We're not allowed to be who we are. We are not free to marry or to be in relationships with people that we choose. We can't even pick our own career. This is the norm in the Muslim heartlands of Europe. Even in the freest societies in the world, we're not free. Our lives, our dreams, our future does not belong to us, it belongs to our parents and their community. I found endless stories of young people who are lost to all of us, who are invisible to all of us but who are suffering, and they are suffering alone. Kids we are losing to forced marriages, to honor-based violence and abuse.
A lényeg, amit a legtöbb ember nem ért meg, hogy annyian nőnek fel közülünk Európában, akik nem lehetnek önmaguk. Nem engedik, hogy azok legyünk, akik vagyunk. Nem házasodhatunk szabadon, vagy nem lehetünk azzal, akit választunk magunknak. Pályát sem választhatunk szabadon. Ezek a normák Európa muzulmán részein. Még a világ legszabadabb közösségeiben sem vagyunk szabadok. Életünk, álmaink, a jövőnk nem a sajátunk, hanem a szüleinké és a közösségüké. Vége nincs a történeteknek az olyan fiatalokról, akik mindannyiunk számára elvesztek, akik láthatatlanok számunkra, akik szenvednek, és egyedül vannak a szenvedéseikkel. Gyerekeket vesztünk el kényszerházasságok, becsületbeli erőszak és zaklatás miatt.
Eventually, I realized after several years of working with these young people, that I will not be able to keep running. I can't spend the rest of my life being scared and hiding and that I'm actually going to have to do something. And I also realized that my silence, our silence, allows abuse like this to continue. So I decided that I wanted to put my childhood superpower to some use by trying to make people on the different sides of these issues understand what it's like to be a young person stuck between your family and your country.
Miután évekig dolgoztam ezekkel a fiatalokkal, végül rájöttem, hogy ezt így nem tudom folytatni. Nem tölthetem az életem hátralevő részét félelemben és rejtőzködve és hogy valamit tennem kell. És arra is rájöttem, hogy a hallgatásom, a hallgatásunk teszi lehetővé, hogy az erőszak folytatódjon. Ezért úgy döntöttem, hogy gyerekkori szuperképességeimet végre felhasználom, hogy segítsek megérteni, milyen egy fiatalnak, aki a családja és az országa közötti szorítóba került.
So I started making films, and I started telling these stories. And I also wanted people to understand the deadly consequences of us not taking these problems seriously.
Ezért kezdtem el filmeket forgatni és elmondani történeteiket. Az is célom volt, hogy megértessem az emberekkel annak végzetes következményeit, ha nem veszik komolyan ezeket.
So the first film I made was about Banaz. She was a 17-year-old Kurdish girl in London. She was obedient, she did whatever her parents wanted. She tried to do everything right. She married some guy that her parents chose for her, even though he beat and raped her constantly. And when she tried to go to her family for help, they said, "Well, you got to go back and be a better wife." Because they didn't want a divorced daughter on their hands because, of course, that would bring dishonor on the family. She was beaten so badly her ears would bleed, and when she finally left and she found a young man that she chose and she fell in love with, the community and the family found out and she disappeared. She was found three months later. She'd been stuffed into a suitcase and buried underneath the house. She had been strangled, she had been beaten to death by three men, three cousins, on the orders of her father and uncle. The added tragedy of Banaz's story is that she had gone to the police in England five times asking for help, telling them that she was going to be killed by her family. The police didn't believe her so they didn't do anything.
Az első filmem Banazról szólt. Ő egy 17 éves londoni kurd lány volt. Engedelmes volt, megtett mindent, amit a szülei kívántak. Mindent megpróbált jól csinálni. Összeházasodott egy fiúval, akit a szülei választottak, mégha az folyton verte és erőszakolta is. És amikor a családjához fordult segítségért, azt mondták, "Nos, menj vissza hozzá és legyél jobb feleség." Csak mert nem akartak egy elvált lányt, mert az becstelenséget hoz a családra. Annyira megverték, hogy vérzett a füle. Végül elmenekült, és talált egy fiatal férfit, akit ő választott, és akibe beleszeretett. De a közösség és a családja rájött, ő pedig eltűnt. Három hónap múlva találták meg. Egy bőröndben, a ház alatt elásva. Összekötözte és halálra verte három férfi, három unokatestvér, apjuk és nagybátyjuk parancsára. Ami még szörnyűbb Banaz történetében, hogy ötször fordult segítségért a rendőrséghez Angliában, elmondva, hogy a családja meg fogja ölni. A rendőrök nem hittek neki, ezért nem tettek semmit.
And the problem with this is that not only are so many of our kids facing these problems within their families and within their families' communities, but they're also meeting misunderstandings and apathy in the countries that they grow up in. When their own families betray them, they look to the rest of us, and when we don't understand, we lose them.
És a gond ezzel az, hogy nem elég, hogy gyermekeink közül sokan szembesülnek ilyen problémákkal családjukban és családjuk közösségében, de ráadásul még meg nem értés és apátia fogadja őket az országban, ahol felnőttek. Amikor a saját családjuk cserbenhagyja őket, a többiekhez fordulnak, és ha mi nem értjük meg őket, elveszítjük őket.
So while I was making this film, several people said to me, "Well, Deeyah, you know, this is just their culture, this is just what those people do to their kids and we can't really interfere." I can assure you being murdered is not my culture. You know? And surely people who look like me, young women who come from backgrounds like me, should be subject to the same rights, the same protections as anybody else in our country, why not?
Amíg ezt a filmet forgattam, sokan mondták, "Nézd, Deeyah, tudod nekik ilyen a kultúrájuk, ők így bánnak a gyerekeikkel, mi nem tudunk beleavatkozni." Megnyugtatom önöket: Az, hogy meggyilkolnak, nem a kultúránk része. Tudták? És azokat akik úgy néznek ki, mint én, a fiatal nőket hozzám hasonló háttérrel, ugyanazok a jogok kellene, hogy megillessék és ugyanolyan védelem, mint bárki mást az országban, vagy talán nem?
So, for my next film, I wanted to try and understand why some of our young Muslim kids in Europe are drawn to extremism and violence. But with that topic, I also recognized that I was going to have to face my worst fear: the brown men with beards. The same men, or similar men, to the ones that have hounded me for most of my life. Men that I've been afraid of most of my life. Men that I've also deeply disliked, for many, many years.
Így a következő filmemmel meg akartam próbálni megérteni, hogy az Európában élő muzulmán fiatalok közül miért vonz néhányat a szélsőségesség és erőszak. De a téma kapcsán rájöttem, hogy szembe kell néznem a legnagyobb félelmemmel is: a szakállas barnabőrű férfiakkal. Ugyanolyan, vagy hasonló férfiakkal, mint akik életem legnagyobb részében üldöztek. Férfiakkal, akiktől egész életemben rettegtem. Olyan férfiakkal, akiket mélyen elítéltem hosszú-hosszú éveken át.
So I spent the next two years interviewing convicted terrorists, jihadis and former extremists. What I already knew, what was very obvious already, was that religion, politics, Europe's colonial baggage, also Western foreign policy failures of recent years, were all a part of the picture. But what I was more interested in finding out was what are the human, what are the personal reasons why some of our young people are susceptible to groups like this. And what really surprised me was that I found wounded human beings. Instead of the monsters that I was looking for, that I was hoping to find -- quite frankly because it would have been very satisfying -- I found broken people. Just like Banaz, I found that these young men were torn apart from trying to bridge the gaps between their families and the countries that they were born in. And what I also learned is that extremist groups, terrorist groups are taking advantage of these feelings of our young people and channeling that -- cynically -- channeling that toward violence. "Come to us," they say. "Reject both sides, your family and your country because they reject you. For your family, their honor is more important than you and for your country, a real Norwegian, Brit or a French person will always be white and never you." They're also promising our young people the things that they crave: significance, heroism, a sense of belonging and purpose, a community that loves and accepts them. They make the powerless feel powerful. The invisible and the silent are finally seen and heard. This is what they're doing for our young people. Why are these groups doing this for our young people and not us?
Így a következő két évet azzal töltöttem, hogy elítélt terroristákat interjúvoltam, dzsihadistákat és volt szélsőségeseket. Amit eddig is tudtam, ami mindig is teljesen világos volt, hogy a vallás, politika, Európa gyarmatosító múltja, a Nyugat jelen külpolitikai kudarcai mind beletartoznak a képbe. De ami jobban érdekelt, rá akartam jönni, hogy milyen emberi, milyen személyes indokok miatt válnak a fiatalok fogékonnyá a hasonló csoportosulások iránt. És ami a legjobban meglepett, hogy sérült emberi lényeket találtam. A szörnyetegek helyett, akiket kerestem, akiket reméltem, hogy találok -- őszintén, mert az nagyon kielégítő lett volna -- megtört embereket találtam. Pont, mint Banaz, láttam, ahogy ezeket a fiatal embereket tönkretette, ahogy próbálták áthidalni a szakadékot a családjuk és anyaországuk között. És amit még megtanultam, hogy a szélsőséges és terrorista csoportok kihasználják a fiatalok eféle érzéseit és - cinikus módon- az erőszak felé terelik őket. "Gyere hozzánk" - mondják. "Utasítsd el mindkét oldalt, a családodat és a hazádat, mert ők is elutasítanak téged. A családodnak fontosabb a becsülete, mint te és az országodnak egy igazi norvég, brit vagy francia mindig fehér lesz, de te sosem." Olyanokat ígérnek fiataljainknak, amik után sóvárognak: elismertséget, hősiességet, a valahova tartozás érzését, célt, egy közösséget, ahol szeretik és elfogadják őket. A gyengék erősnek érezhetik magukat. Akik észrevétlenek és csendesek voltak, azokat végre meglátják és meghallgatják. Ezt nyújtják fiataljainknak. Miért fiataljainkkal teszik ezt, és miért nem velünk?
The thing is, I'm not trying to justify or excuse any of the violence. What I am trying to say is that we have to understand why some of our young people are attracted to this. I would like to also show you, actually -- these are childhood photos of some of the guys in the film. What really struck me is that so many of them -- I never would have thought this -- but so many of them have absent or abusive fathers. And several of these young guys ended up finding caring and compassionate father figures within these extremist groups. I also found men brutalized by racist violence, but who found a way to stop feeling like victims by becoming violent themselves. In fact, I found something, to my horror, that I recognized. I found the same feelings that I felt as a 17-year-old as I fled from Norway. The same confusion, the same sorrow, the same feeling of being betrayed and not belonging to anyone. The same feeling of being lost and torn between cultures.
Nem próbálok mentséget vagy kifogást keresni az erőszakra. Azt próbálom elmondani, hogy meg kell értenünk, miért vonz ez néhányat fiataljaink közül. Igazából meg szeretném önöknek mutatni ezeket a gyerekkori képeket a filmben szereplő férfiakról. Ami különösen megérintett, hogy annyiaknak közülük -- sosem gondoltam volna -- nagyon sokuknak nem volt apjuk, vagy bántalmazta őket. És számos fiatal fiú talált végül egy törődő és kedves apafigurára ezekben a radikális csoportokban. Találtam olyanokat is, akikből a rasszista erőszak váltotta ki a brutalitást, csak úgy nem érezték magukat áldozatnak, hogy végül ők is erőszakossá váltak. Rémülten fedeztem fel, hogy amit találtam, ismerős: Azokat az érzéseket, amiket én éreztem, amikor 17 évesen elmenekültem Norvégiából. Ugyanazt a zavarodottságot, ugyanazt a szomorúságot, az elárultságnak ugyanazt az érzését, a senkihez nem tartozást. Ugyanazt az elhagyatottságot és őrlődést a kultúrák között.
Having said that, I did not choose destruction, I chose to pick up a camera instead of a gun. And the reason I did that is because of my superpower. I could see that understanding is the answer, instead of violence. Seeing human beings with all their virtues and all their flaws instead of continuing the caricatures: the us and them, the villains and victims. I'd also finally come to terms with the fact that my two cultures didn't have to be on a collision course but instead became a space where I found my own voice. I stopped feeling like I had to pick a side, but this took me many, many years. There are so many of our young people today who are struggling with these same issues, and they're struggling with this alone. And this leaves them open like wounds. And for some, the worldview of radical Islam becomes the infection that festers in these open wounds.
Viszont én nem a pusztítást választottam, a kamerámhoz nyúltam fegyver helyett. És ezt a szupererőm miatt tettem. Én láttam, hogy a válasz a megértés, nem az erőszak. Az emberi lényeket látni összes erényükkel és hibáikkal, ahelyett, hogy folytatnánk a leegyszerűsítést gazemberekre és áldozatokra - rájuk és miránk. Végül arra jutottam, hogy a két kultúrám nem kell, hogy egy ütközőpont legyen hanem egy olyan rés lehet, ahol megtalálhatom a saját hangomat. Nem éreztem többé, hogy állást kell foglalnom, és ez sok-sok évembe került. Annyi fiatal küzd ma ugyanazokkal a problémákkal, és egyedül kell küzdeniük. Emiatt nyitottak, mint egy seb. Néhányuknak a radikális iszlám által nyújtott világkép elfertőzi ezeket a sebeket.
There's an African proverb that says, "If the young are not initiated into the village, they will burn it down just to feel its warmth." I would like to ask -- to Muslim parents and Muslim communities, will you love and care for your children without forcing them to meet your expectations? Can you choose them instead of your honor? Can you understand why they're so angry and alienated when you put your honor before their happiness? Can you try to be a friend to your child so that they can trust you and want to share with you their experiences, rather than having to seek it somewhere else?
Van egy afrikai szólás, ami így hangzik: "Ha a fiatalokat nem vonják be a falu életébe, felégetik majd, csak hogy érezzék a melegét." Itt megkérdezném -- a muszlim szülőket és muszlim közösségeket: Feltételek nélkül fogjátok szeretni és gondozni gyermekeiteket? Tudjátok őket választani a becsületetek helyett? Meg tudjátok érteni, miért olyan mérgesek, miért idegenednek el, amikor a becsületeteket eléjük helyezitek? Meg tudjátok próbálni, hogy gyerekeitek barátja legyetek, hogy megbízhassanak bennetek, hogy veletek akarják megosztani tapasztalataikat, ahelyett, hogy máshova kelljen menekülniük?
And to our young people tempted by extremism, can you acknowledge that your rage is fueled by pain? Will you find the strength to resist those cynical old men who want to use your blood for their own profits? Can you find a way to live? Can you see that the sweetest revenge is for you to live a happy, full and free life? A life defined by you and nobody else. Why do you want to become just another dead Muslim kid? And for the rest of us, when will we start listening to our young people? How can we support them in redirecting their pain into something more constructive? They think we don't like them. They think we don't care what happens to them. They think we don't accept them. Can we find a way to make them feel differently? What will it take for us to see them and notice them before they become either the victims or the perpetrators of violence? Can we make ourselves care about them and consider them to be our own? And not just be outraged when the victims of violence look like ourselves? Can we find a way to reject hatred and heal the divisions between us? The thing is we cannot afford to give up on each other or on our kids, even if they've given up on us.
És azoknak a gyermekeknek, akiket csábít a szélsőség, segítetek felismerni, hogy az a dühöt és a szenvedést táplálja? Összeszeditek az erőtöket, hogy szembeszálljatok a cinikus öregekkel, akik a ti véreteket a saját hasznukra akarják fordítani? Utat engedtek az életnek? Meglátjátok, hogy úgy vehettek édes elégtételt, ha egy boldog, teljes és szabad életet éltek? Egy életet, amit csak ti, és senki más nem határoz meg. Miért akartok egy újabb halott muszlim gyermekké válni? És mi, a többiek, mikor fogunk odafigyelni a fiatalokra? Hogyan támogathatjuk őket, hogy fájdalmukban ne romboljanak, hanem építsenek? Azt hiszik, nem szeretjük őket. Azt hiszik, nem érdekel minket mi történik velük. Azt hiszik, nem fogadjuk el őket. Megtaláljuk vajon a módját, hogy máshogy érezhessenek? Mibe kerül nekünk, hogy észrevegyük őket, mielőtt erőszak áldozatává vagy elkövetőjévé válnak? Sikerül vajon törődnünk velük, és a mieinknek tekintenünk őket? Hogy nem csak akkor háborodunk fel, amikor az erőszak áldozata úgy néz ki, mint mi? Vissza tudjuk utasítani a gyűlöletet, hogy áthidaljuk a köztünk lévő viszályokat? Az a helyzet, hogy nem mondhatunk le egymásról vagy gyermekeinkről akkor sem, ha ők elfordulnak tőlünk.
We are all in this together. And in the long term, revenge and violence will not work against extremists. Terrorists want us to huddle in our houses in fear, closing our doors and our hearts. They want us to tear open more wounds in our societies so that they can use them to spread their infection more widely. They want us to become like them: intolerant, hateful and cruel.
Ez közös felelősségünk. És hosszú távon a bosszú és az erőszak nem működik a szélsőségesek ellen. A terroristák azt akarják, hogy a házunkban bujkáljunk félelmünkben, bezárva az ajtót és szívünket. Még több sebet akarnak feltépni a társadalmainkban hogy azokon keresztül még szélesebb körben terjeszthessék a fertőzést. Azt akarják, hogy olyanok legyünk, mint ők: intoleránsak, gyűlölködőek és kegyetlenek.
The day after the Paris attacks, a friend of mine sent this photo of her daughter. This is a white girl and an Arab girl. They're best friends. This image is the kryptonite for extremists. These two little girls with their superpowers are showing the way forward towards a society that we need to build together, a society that includes and supports, rather than rejects our kids.
A párizsi merényletek másnapján, az egyik barátom ezt a képet küldte a lányáról. Ez itt egy fehér lány és egy arab lány. Legjobb barátok. Ez a kép a kriptonit a radikálisok számára. Ez a két kislány a szupererejével megmutatja az előre vezető utat egy olyan társadalom felé, amit együtt kell felépítenünk, egy olyan felé, ami befogadja és támogatja, nem pedig visszautasítja gyermekeinket.
Thank you for listening.
Köszönöm,hogy meghallgattak.
(Applause)