I'd like to start, if I may, with the story of the Paisley snail. On the evening of the 26th of August, 1928, May Donoghue took a train from Glasgow to the town of Paisley, seven miles east of the city, and there at the Wellmeadow Café, she had a Scots ice cream float, a mix of ice cream and ginger beer bought for her by a friend. The ginger beer came in a brown, opaque bottle labeled "D. Stevenson, Glen Lane, Paisley." She drank some of the ice cream float, but as the remaining ginger beer was poured into her tumbler, a decomposed snail floated to the surface of her glass. Three days later, she was admitted to the Glasgow Royal Infirmary and diagnosed with severe gastroenteritis and shock.
Ha megengedik, akkor a paisley-i csiga történetével kezdeném. 1928. augusztus 26. estéjén May Donoghue elindult vonattal Glasgow-ból az onnan hét mérföldnyire keletre fekvő Paisley városába, és ott a Wellmeadow kávézóban elfogyasztott egy skót lebegő fagylaltkelyhet, egy gyömbérsörön úszó fagylaltkülönlegességet, amit egy barátja vett neki. A gyömbérsör barna, átlátszatlan üvegben érkezett, rajta a "D. Stevenson, Glen Lane, Paisley." felirattal. Megitta a lebegő fagylalt egy részét, de ahogy a maradék gyömbérsört a poharába töltötte, egy lebomlott csiga úszott fel a pohara felszínére. Három nappal később a Glasgow-i Királyi Kórházba került súlyos gyomor-bélhuruttal és sokkos állapotban.
The case of Donoghue vs. Stevenson that followed set a very important legal precedent: Stevenson, the manufacturer of the ginger beer, was held to have a clear duty of care towards May Donoghue, even though there was no contract between them, and, indeed, she hadn't even bought the drink. One of the judges, Lord Atkin, described it like this: You must take care to avoid acts or omissions which you can reasonably foresee would be likely to injure your neighbor. Indeed, one wonders that without a duty of care, how many people would have had to suffer from gastroenteritis before Stevenson eventually went out of business.
Az ezt követő Donoghue kontra Stevenson eset igen fontos jogi példát állított: Stevenson, a gyömbérsör gyártója, világos gondoskodási felelősséggel tartozott May Donoghue felé, annak ellenére, hogy nem kötötte őket szerződés, ráadásul még csak nem is May vette az italt. Az egyik bíró, Lord Atkin így fogalmazta meg: Gondoskodni kell az olyan esetek vagy mulasztások kiküszöböléséről, amikről megalapozottan feltételezhető, hogy a másik emberben kárt tehetnek. Az ember ilyenkor belegondol, hogy a gondoskodás felelőssége nélkül hány ember kapott volna még gyomor-bélhurutot, amíg Stevenson végre abbahagyja a vállalkozást.
Now please hang on to that Paisley snail story, because it's an important principle. Last year, the Hansard Society, a nonpartisan charity which seeks to strengthen parliamentary democracy and encourage greater public involvement in politics published, alongside their annual audit of political engagement, an additional section devoted entirely to politics and the media. Here are a couple of rather depressing observations from that survey. Tabloid newspapers do not appear to advance the political citizenship of their readers, relative even to those who read no newspapers whatsoever. Tabloid-only readers are twice as likely to agree with a negative view of politics than readers of no newspapers. They're not just less politically engaged. They are consuming media that reinforces their negative evaluation of politics, thereby contributing to a fatalistic and cynical attitude to democracy and their own role within it. Little wonder that the report concluded that in this respect, the press, particularly the tabloids, appear not to be living up to the importance of their role in our democracy.
Most kérem, tartsák észben ezt a paisley-i csiga történetet, mivel ez egy fontos alapelv. Tavaly a Hansard Society, egy pártatlan jótékonysági szervezet, amely a demokrácia megerősítésére törekszik, és nagyobb politikai részvételre buzdítja a nyilvánosságot, kiadott az éves áttekintése mellett egy politikai szerepvállalásról szóló cikkelyt, amit teljes egészében a politikának és a médiának szentelt. Íme néhány meglehetősen lehangoló megfigyelés ebből az áttekintésből. A bulvárlapok láthatóan nem fejlesztik olvasóik politikai szemléletét, még azokhoz képest sem, akik egyáltalán nem olvasnak újságot. A csak bulvárlapokat olvasók kétszer annyian értenek egyet a politika negatív megítélésével, mint azok, akik nem olvasnak újságot. Nemcsak kevésbé vesznek részt a politikában, hanem olyan médiumokat fogyasztanak, amik erősítik bennük a politika negatív megítélését, ezáltal növelik ezt a végzetszerű és cinikus hozzáállást a demokráciával, és a benne betöltött szerepükkel szemben. Kicsit sem meglepő tehát a jelentés eredménye, miszerint ezek alapján a sajtó, különösen a bulvárlapok, látszólag nem érnek fel ahhoz a fontos szerephez, amit a demokráciánkban betöltenek.
Now I doubt if anyone in this room would seriously challenge that view. But if Hansard are right, and they usually are, then we've got a very serious problem on our hands, and it's one that I'd like to spend the next 10 minutes focusing upon.
Nos kétlem, hogy ebben a teremben bárki is komolyan vitatná ezt a nézetet. De ha a Hansardnak igaza van, és általában az van, akkor egy súlyos problémával állunk szemben, és éppen erre szeretnék az elkövetkezendő tíz percben összpontosítani.
Since the Paisley snail, and especially over the past decade or so, a great deal of thinking has been developed around the notion of a duty of care as it relates to a number of aspects of civil society. Generally a duty of care arises when one individual or a group of individuals undertakes an activity which has the potential to cause harm to another, either physically, mentally or economically. This is principally focused on obvious areas, such as our empathetic response to children and young people, to our service personnel, and to the elderly and infirm. It is seldom, if ever, extended to equally important arguments around the fragility of our present system of government, to the notion that honesty, accuracy and impartiality are fundamental to the process of building and embedding an informed, participatory democracy. And the more you think about it, the stranger that is.
A paisley-i csiga esete óta, és különösen az elmúlt évtized során rengeteget foglalkoztak a gondoskodási felelősség fogalmával, hiszen a civil társadalom számos vonatkozásával összefügg. A gondoskodási felelősség kérdése általában akkor merül fel, amikor egy egyén vagy egy csoport, olyan tevékenységbe kezd, amely potenciálisan kárt tehet egy másik emberben, akár fizikailag, mentálisan vagy anyagilag. Elsősorban olyan egyértelmű dolgokkal foglalkozik, mint az empátiánk a gyerekek és fiatalok, a veteránok, az idősek valamint a betegek iránt. Ha elő is fordul, ritkán terjed ki olyan egyaránt fontos témákra, mint a jelenlegi kormányrendszer törékenysége, vagy annak felismerésére, hogy az őszinteség, pontosság és pártatlanság alapvetőek ahhoz, hogy felépíthessünk és beiktathassunk egy tájékozott, részvételen alapuló demokráciát. És minél jobban belegondolunk, ez annál furcsábbnak tűnik.
A couple of years ago, I had the pleasure of opening a brand new school in the northeast of England. It had been renamed by its pupils as Academy 360. As I walked through their impressive, glass-covered atrium, in front of me, emblazoned on the wall in letters of fire was Marcus Aurelius's famous injunction: If it's not true, don't say it; if it's not right, don't do it. The head teacher saw me staring at it, and he said, "Oh, that's our school motto." On the train back to London, I couldn't get it out of my mind. I kept thinking, can it really have taken us over 2,000 years to come to terms with that simple notion as being our minimum expectation of each other? Isn't it time that we develop this concept of a duty of care and extended it to include a care for our shared but increasingly endangered democratic values? After all, the absence of a duty of care within many professions can all too easily amount to accusations of negligence, and that being the case, can we be really comfortable with the thought that we're in effect being negligent in respect of the health of our own societies and the values that necessarily underpin them? Could anyone honestly suggest, on the evidence, that the same media which Hansard so roundly condemned have taken sufficient care to avoid behaving in ways which they could reasonably have foreseen would be likely to undermine or even damage our inherently fragile democratic settlement.
Pár évvel ezelőtt az az öröm ért, hogy megnyithattam egy vadonatúj iskolát Anglia északkeleti részén. Ezt a diákok az Academy 360 névre keresztelték el. Ahogy átsétáltam a látványos, üveggel borított átriumon, a velem szemben lévő falon megláttam lángoló betűkkel díszelegni Marcus Aurelius híres parancsolatát: Ha nem igaz, ne mondd, ha nem helyes, ne tedd! Az igazgató meglátta, hogy a feliratot bámulom, és azt mondta, "Ó, ez az iskolánk jelszava." Visszaúton a Londonba tartó vonaton ki sem tudtam verni a fejemből. Azon gondolkoztam, vajon tényleg több mint 2000 évbe telt, hogy ez az egyszerű elképzelés legyen az egymással szembeni legalapvetőbb elvárásunk? Nem lenne itt az ideje, hogy továbbvigyük a gondoskodási felelősség gondolatát és kiterjesszük egy olyan gondoskodásra, ami közös, de egyre veszélyeztetettebb demokratikus értékeinket védi? Hiszen a gondoskodási felelősség hiánya könnyedén vezethet számos szakterületen gondatlansággal kapcsolatos vádakhoz, és ennek tudatában vajon belenyugodhatunk-e abba, hogy gyakorlatilag nem törődünk sem saját társadalmaink egészségével sem az őket szükségszerűen alátámasztó értékekkel? Állíthatja-e őszintén bárki a bizonyítékok ismeretében, hogy az a média, amit a Hansard olyan határozottan elítélt, körültekintően ügyelt az olyan viselkedési formák elkerülésére, amelyekről ésszerűen előre láthatta, hogy aláaknázhatják, vagy akár meg is rongálhatják eredendően törékeny demokratikus berendezkedésünket?
Now there will be those who will argue that this could all too easily drift into a form of censorship, albeit self-censorship, but I don't buy that argument. It has to be possible to balance freedom of expression with wider moral and social responsibilities.
Lesznek olyanok, akik azt állítják majd, hogy ez túl könnyedén vetheti fel a cenzúra problémáját, jóllehet öncenzúráról van szó, de ne higgyenek nekik. Kell hogy legyen mód arra, hogy kiegyensúlyozzuk a véleménynyilvánítás szabadságát, és a szélesebb körű morális és társadalmi felelősségeket.
Let me explain why by taking the example from my own career as a filmmaker. Throughout that career, I never accepted that a filmmaker should set about putting their own work outside or above what he or she believed to be a decent set of values for their own life, their own family, and the future of the society in which we all live. I'd go further. A responsible filmmaker should never devalue their work to a point at which it becomes less than true to the world they themselves wish to inhabit. As I see it, filmmakers, journalists, even bloggers are all required to face up to the social expectations that come with combining the intrinsic power of their medium with their well-honed professional skills. Obviously this is not a mandated duty, but for the gifted filmmaker and the responsible journalist or even blogger, it strikes me as being utterly inescapable.
Hadd bizonyítsam be ezt egy példával saját filmrendezői karrieremből! Pályafutásom során sosem fogadtam el, hogy egy filmrendezőnek a saját munkáját kötelessége felül vagy kívül helyeznie azon az értékrenden, amit megfelelőnek ítél meg saját életére, saját családjára és annak a társadalomnak a jövőjére vonatkozóan, amelyben mindannyian élünk. Továbbmegyek. Egy felelősségteljes filmrendezőnek sosem szabad annyira lekicsinyelnie munkáját, hogy az végül ne legyen hű ahhoz a világhoz, amiben ő maga szeretne élni. Ahogy én látom, a filmrendezőknek, újságíróknak, de még a bloggereknek is szembe kell nézniük azokkal az elvárásokkal, amiket az általuk használt médium erejével szemben és kiforrott szakmai ismereteikkel szemben támaszt a társadalom. Természetesen ez nem kötelező feladat, de egy tehetséges filmrendező, egy felelősségteljes újságíró vagy blogger esetében szerintem ez teljességgel elkerülhetetlen.
We should always remember that our notion of individual freedom and its partner, creative freedom, is comparatively new in the history of Western ideas, and for that reason, it's often undervalued and can be very quickly undermined. It's a prize easily lost, and once lost, once surrendered, it can prove very, very hard to reclaim. And its first line of defense has to be our own standards, not those enforced on us by a censor or legislation, our own standards and our own integrity. Our integrity as we deal with those with whom we work and our own standards as we operate within society. And these standards of ours need to be all of a piece with a sustainable social agenda. They're part of a collective responsibility, the responsibility of the artist or the journalist to deal with the world as it really is, and this, in turn, must go hand in hand with the responsibility of those governing society to also face up to that world, and not to be tempted to misappropriate the causes of its ills. Yet, as has become strikingly clear over the last couple of years, such responsibility has to a very great extent been abrogated by large sections of the media. And as a consequence, across the Western world, the over-simplistic policies of the parties of protest and their appeal to a largely disillusioned, older demographic, along with the apathy and obsession with the trivial that typifies at least some of the young, taken together, these and other similarly contemporary aberrations are threatening to squeeze the life out of active, informed debate and engagement, and I stress active.
Sosem szabad megfeledkeznünk arról, hogy egyéni szabadságunk és kreatív szabadságunk fogalma viszonylag újkeletű a nyugati eszmék történetében, emiatt pedig gyakran van alul értékelve, és nagyon hamar aláaknázható. Ez egy könnyen elveszíthető érték, és ha egyszer elveszik, ha egyszer feláldozzuk, utána nagyon, nagyon nehezen lehet majd visszaszerezni. És védelmének első sorában saját normáink kell hogy álljanak, nem azok, amiket a cenzúra vagy a jogszabályok erőltetnek ránk, hanem saját normáink és integritásunk. Integritásunk abban, ahogy munkatársainkkal bánunk, és saját normáink abban, ahogy a társadalomban működünk. És a normáinknak összhangban kell lenniük fenntartható társadalmi feladatainkkal. Ezek egy kollektív felelősség részei, a művész és az újságíró felelősségéé, hogy a világot olyannak kezelje, amilyen valójában, és cserébe ennek kéz a kézben kell járnia a társadalmat kormányzók felelősségével, hogy ők is szembenézzenek ezzel a világgal és ne engedjenek a kísértésnek, hogy eltussolják a problémák okait. Ezidáig, mint ahogy ez teljesen világossá vált az elmúlt néhány évben, ezt a felelősséget óriási mértékben törölték el a média nagyobb rétegei. És a nyugati világban ebből kifolyólag a tiltakozó pártok végtelenül leegyszerűsített politikája és vonzereje a nagyban kiábrándult, idősebb népesség számára, valamint a fiatalok legalább egy részére jellemző közöny és megszállottság a jelentéktelen dolgok iránt, ezek együtt és a sok más hasonló korunkbeli aberráció azzal fenyeget, hogy egyszerűen megfojtja az aktív, tájékozott vitákat és szerepvállalást, és kihangsúlyozom az aktív szót.
The most ardent of libertarians might argue that Donoghue v. Stevenson should have been thrown out of court and that Stevenson would eventually have gone out of business if he'd continued to sell ginger beer with snails in it. But most of us, I think, accept some small role for the state to enforce a duty of care, and the key word here is reasonable. Judges must ask, did they take reasonable care and could they have reasonably foreseen the consequences of their actions? Far from signifying overbearing state power, it's that small common sense test of reasonableness that I'd like us to apply to those in the media who, after all, set the tone and the content for much of our democratic discourse.
A legbuzgóbb szabadelvűek talán azt mondanák, hogy a Donoghue kontra Stevenson ügyet el kellett volna vetnie a bíróságnak, és hogy Stevenson úgyis bezárhattta volna a vállalkozást, ha továbbra is olyan gyömbérsört árul, amiben csigák vannak. De azt hiszem, többségünk elfogadja, hogy az államnak is vállalnia kell némi szerepet a gondoskodási felelősség betartatásában, és a kulcsszó itt az ésszerűség. A bíráknak fel kell tenniük a kérdést, hogy ésszerű gondossággal jártak-e el és hogy ésszerűen előrelátható volt-e tetteik következménye? Távol attól, hogy az államhatalom erőszakosságát fejezzem ki, szeretném, ha kicsit a józan eszünkre hallgatva megkérdőjeleznénk az ésszerűségét azoknak a médiában dolgozóknak, akik tulajdonképpen meghatározzák demokratikus értekezéseink hangnemét és tartalmát.
Democracy, in order to work, requires that reasonable men and women take the time to understand and debate difficult, sometimes complex issues, and they do so in an atmosphere which strives for the type of understanding that leads to, if not agreement, then at least a productive and workable compromise. Politics is about choices, and within those choices, politics is about priorities. It's about reconciling conflicting preferences wherever and whenever possibly based on fact. But if the facts themselves are distorted, the resolutions are likely only to create further conflict, with all the stresses and strains on society that inevitably follow. The media have to decide: Do they see their role as being to inflame or to inform? Because in the end, it comes down to a combination of trust and leadership.
A demokrácia működéséhez arra van szükség, hogy ésszerű férfiak és nők időt fordítsanak a komoly, néha összetett problémák megértésére és megvitatására és hogy ezt olyan légkörben tegyék, melyben egy olyan jellegű megállapodásra törekszenek, ami ha nem is egyetértéshez, de legalább egy hatékony és működőképes kompromisszumhoz vezet. A politika a választás lehetőségéről szól, és ezeken a lehetőségeken belül a prioritásokról. Az egymásnak ellentmondó igények összeegyeztetéséről szól, ahol és amikor az a tények alapján lehetséges. De ha maguk a tények is el vannak ferdítve, akkor a dolgok elsimítása csak további konfliktushoz vezet, ami elkerülhetetlen stresszt és feszültséget okoz a társadalomnak. A médiának el kell döntenie: Abban látja a szerepét, hogy lázítson, vagy hogy tájékoztasson? Mert mindent összevetve a bizalom és az irányítás együttes megléte a lényeg.
Fifty years ago this week, President John F. Kennedy made two epoch-making speeches, the first on disarmament and the second on civil rights. The first led almost immediately to the Nuclear Test Ban Treaty, and the second led to the 1964 Civil Rights Act, both of which represented giant leaps forward. Democracy, well-led and well-informed, can achieve very great things, but there's a precondition. We have to trust that those making those decisions are acting in the best interest not of themselves but of the whole of the people. We need factually-based options, clearly laid out, not those of a few powerful and potentially manipulative corporations pursuing their own frequently narrow agendas, but accurate, unprejudiced information with which to make our own judgments. If we want to provide decent, fulfilling lives for our children and our children's children, we need to exercise to the very greatest degree possible that duty of care for a vibrant, and hopefully a lasting, democracy. Thank you very much for listening to me. (Applause)
A héten lesz ötven éve, hogy John F. Kennedy elnök megtartotta két korszakalkotó beszédét, az egyiket a fegyverzetcsökkentés, a másikat az emberi jogok kapcsán. Az első szinte azonnal a nukleáris kísérletek betiltásáról szóló egyezményhez vezetett, a második pedig az 1964-es polgárjogi törvényekhez. Mindkettő hatalmas előrelépést jelentett. Egy megfelelően vezetett, tájékozott demokrácia óriási dolgok elérésére képes, de ennek van egy előfeltétele. Bíznunk kell abban, hogy a döntéshozók tettei nem a saját érdekeiket szolgálják, hanem az emberek egészének érdekeit. Tényszerű alapokkal rendelkező, egyértelműen lefektetett választási lehetőségekre van szükségünk. Nem annak a néhány hatalommal rendelkező, és manipulatív jellegű vállalatnak a lehetőségeire, akik saját, gyakran korlátolt céljaikat követik, hanem pontos, előítéletektől mentes információkra, amik alapján saját ítélet hozhatunk. Ha tisztességes életet akarunk biztosítani gyermekeinknek és az ő gyermekeiknek, akkor a lehető legnagyobb mértékben kell gyakorolnunk a gondoskodási felelősséget, hogy egy élénk és remélhetőleg tartós demokrácia részesei lehessünk. Köszönöm a figyelmüket. (Taps)