Are you as good at things as you think you are? How good are you at managing money? What about reading people's emotions? How healthy are you compared to other people you know? Are you better than average at grammar? Knowing how competent we are and how are skill stack up against other people's is more than a self-esteem boost. It helps us figure out when we can forge ahead on our own decisions and instincts and when we need, instead, to seek out advice. But psychological research suggests that we're not very good at evaluating ourselves accurately. In fact, we frequently overestimate our own abilities. Researchers have a name for this phenomena, the Dunning-Kruger effect. This effect explains why more than 100 studies have shown that people display illusory superiority. We judge ourselves as better than others to a degree that violates the laws of math. When software engineers at two companies were asked to rate their performance, 32% of the engineers at one company and 42% at the other put themselves in the top 5%. In another study, 88% of American drivers described themselves as having above average driving skills. These aren't isolated findings. On average, people tend to rate themselves better than most in disciplines ranging from health, leadership skills, ethics, and beyond. What's particularly interesting is that those with the least ability are often the most likely to overrate their skills to the greatest extent. People measurably poor at logical reasoning, grammar, financial knowledge, math, emotional intelligence, running medical lab tests, and chess all tend to rate their expertise almost as favorably as actual experts do. So who's most vulnerable to this delusion? Sadly, all of us because we all have pockets of incompetence we don't recognize. But why? When psychologists Dunning and Kruger first described the effect in 1999, they argued that people lacking knowledge and skill in particular areas suffer a double curse. First, they make mistakes and reach poor decisions. But second, those same knowledge gaps also prevent them from catching their errors. In other words, poor performers lack the very expertise needed to recognize how badly they're doing. For example, when the researchers studied participants in a college debate tournament, the bottom 25% of teams in preliminary rounds lost nearly four out of every five matches. But they thought they were winning almost 60%. WIthout a strong grasp of the rules of debate, the students simply couldn't recognize when or how often their arguments broke down. The Dunning-Kruger effect isn't a question of ego blinding us to our weaknesses. People usually do admit their deficits once they can spot them. In one study, students who had initially done badly on a logic quiz and then took a mini course on logic were quite willing to label their original performances as awful. That may be why people with a moderate amount of experience or expertise often have less confidence in their abilities. They know enough to know that there's a lot they don't know. Meanwhile, experts tend to be aware of just how knowledgeable they are. But they often make a different mistake: they assume that everyone else is knowledgeable, too. The result is that people, whether they're inept or highly skilled, are often caught in a bubble of inaccurate self-perception. When they're unskilled, they can't see their own faults. When they're exceptionally competent, they don't perceive how unusual their abilities are. So if the Dunning-Kruger effect is invisible to those experiencing it, what can you do to find out how good you actually are at various things? First, ask for feedback from other people, and consider it, even if it's hard to hear. Second, and more important, keep learning. The more knowledgeable we become, the less likely we are to have invisible holes in our competence. Perhaps it all boils down to that old proverb: When arguing with a fool, first make sure the other person isn't doing the same thing.
Tényleg olyan jó vagy a dolgokban, mint hiszed? Jól bánsz a pénzzel? Jól olvasol az emberekben? Milyen az egészségi állapotod az ismerőseidhez képest? Jobb vagy nyelvtanból az átlagnál? Tudni, mennyire értünk valamihez és hogy milyenek a képességeink másokhoz képest nem csupán önbizalom-növelés. Segít eldöntenünk, mikor bízhatunk saját döntéseinkben és ösztöneinkben, és mikor szorulunk tanácsra. Ám pszichológiai kutatások azt mutatják, hogy nem vagyunk túl jók saját képességeink felmérésében. Valójában gyakran túlbecsüljük képességeinket. A kutatók nevet is adtak a jelenségnek: ez a Dunning–Kruger-hatás. Ez megmagyarázza, miért mutatja száznál több tanulmány, hogy az emberek jobbnak hiszik magukat másoknál. A jelenség annyira gyakori, hogy az már ellentmond a matematika törvényeinek. Amikor szoftverfejleszőket kértek saját teljesítményük értékelésére, az egyik cégnél a válaszadók 32%-a, míg a másiknál 42%-uk a legjobb 5%-ba sorolta magát. Egy másik tanulmányban amerikai autóvezetők 88%-a állította, hogy jobban vezet az átlagosnál. Nem csupán elszigetelt esetekről van szó. Az emberek általában másokénál jobbnak tartják egészségi állapotukat, vezetői készségeiket, erkölcseiket és sok mást. Különösen érdekes, hogy gyakran a legkevésbé jól teljesítők becsülik túl leginkább a képességeiket. A gyenge logikai készségekkel, nyelvtani, pénzügyi és matektudással, érzelmi intelligenciával, laborvizsgálatokban való jártassággal és sakktudással rendelkező emberek mind majdnem olyan jónak tartják magukat, mint a profik. Ki hajlamos leginkább az efféle téveszmékre? Sajnos, mindannyian, hiszen mindenkinek vannak tudásbeli hiányosságai, amelyeket nem vesz észre. Miért van ez így? Amikor Dunning és Kruger, a két pszichológus először írt erről 1999-ben, azt állították, hogy a hiányos tudással és képességekkel rendelkezőket kettős átok sújtja. Először is, gyakran hibáznak és hoznak rossz döntéseket. Másodszor, a hiányos tudásuk miatt nem ismerik fel saját hibáikat. Azaz a rosszul teljesítőknél pont a szakértelem hiányzik, amely segítségével felismerhetnék rossz teljesítményüket. Amikor pl. a kutatók egyetemi vitakörök résztvevőit vizsgálták, azt látták, hogy a selejtezőkön részt vevő csapatok leggyengébb 25%-a minden ötből majdnem négy kört elvesztett. Ám azt hitték, hogy az esetek 60%-ában nyertek. Mivel nem értették jól a vita szabályait, a diákok nem vették észre, mikor és milyen gyakran omlott össze az érvelésük. Ez nem azt jelenti, hogy az egónk miatt nem vesszük észre gyengeségeinket. Az emberek általában elismerik hiányosságaikat, amint felismerik őket. Az egyik tanulmány során a logikai kvízben először rosszul teljesítő diákok, akik utána részt vettek egy rövid logikai kurzuson, nagyon is készek voltak borzasztónak minősíteni korábbi teljesítményüket. Ez lehet az oka, hogy a közepes tudással és átlagos tapasztalattal bírók gyakran kevésbé bíznak képességeikben. Eleget tudnak ahhoz, hogy tudják, mennyi mindent nem tudnak. A valódi szakértők ezzel szemben többnyire tisztában vannak tudásukkal. Ők másféle hibára hajlamosak: azt hiszik, mindenki más is épp annyit tud, mint ők. Az eredmény, hogy mind a tudatlan, mind a nagy tudású emberek gyakran tévesen ítélik meg önmagukat. Ha nem elég kompetensek valamiben, nem látják meg a hibáikat. Ha pedig rendkívül kompetensek, nem látják, milyen különlegesek valójában a képességeik. Ám ha nem vesszük észre, amikor a Dunning–Kruger-hatás alatt állunk, hogyan tudhatjuk meg, mennyire vagyunk valójában jók valamiben? Először is, kérj visszajelzést emberektől, és gondold végig, amit hallasz, akkor is, ha nehéz. Másrészt, s ez még fontosabb: folyamatosan tanulni kell. Minél többet tudunk, annál kisebb az esélye, hogy láthatatlan hiányosságok lesznek a tudásunkban. Talán mindezt összefoglalja a régi közmondás: Ha bolonddal vitázol, először győződj meg róla, hogy ő nem ugyanezt teszi-e éppen.