So I've been thinking about the difference between the résumé virtues and the eulogy virtues. The résumé virtues are the ones you put on your résumé, which are the skills you bring to the marketplace. The eulogy virtues are the ones that get mentioned in the eulogy, which are deeper: who are you, in your depth, what is the nature of your relationships, are you bold, loving, dependable, consistency? And most of us, including me, would say that the eulogy virtues are the more important of the virtues. But at least in my case, are they the ones that I think about the most? And the answer is no.
Elgondolkodtam azon, mi a különbség az önéletrajzi és nekrológértékek között. Előbbiek azok, melyek bekerülnek a szakmai önéletrajzunkba, és melyek révén eladjuk magunkat a munkaerőpiacon. A nekrológértékeket emelik ki a gyászbeszédekben, ezek adják lényünk belső magját: kik vagyunk mi, legbelül; milyen a kapcsolataink minősége, mennyire vagyunk bátrak, szeretetre méltók, megbízhatók, következetesek? Legtöbbünk - köztük én is - azt mondaná, hogy a nekrológértékeink a fontosabbak. De ami engem illet, őszintén megmondom, mégsem ezekkel foglalkozom többet.
So I've been thinking about that problem, and a thinker who has helped me think about it is a guy named Joseph Soloveitchik, who was a rabbi who wrote a book called "The Lonely Man Of Faith" in 1965. Soloveitchik said there are two sides of our natures, which he called Adam I and Adam II. Adam I is the worldly, ambitious, external side of our nature. He wants to build, create, create companies, create innovation. Adam II is the humble side of our nature. Adam II wants not only to do good but to be good, to live in a way internally that honors God, creation and our possibilities. Adam I wants to conquer the world. Adam II wants to hear a calling and obey the world. Adam I savors accomplishment. Adam II savors inner consistency and strength. Adam I asks how things work. Adam II asks why we're here. Adam I's motto is "success." Adam II's motto is "love, redemption and return."
Ezen a problémán elmélkedve segítségemre volt egy férfi, Joseph Soloveitchik. Rabbi volt, "A magányos hívő" című, 1965-ös könyv irója. Szerinte az emberi természetnek két oldala van, melyeket Ádám I-nek és Ádám II-nek nevezett el. Ádám I a világi és ambiciózus, külső fele az énünknek. Ő az, aki építene, alkotna, vállalkozna, és innovációval rukkolna elő. Ádám II a belső, alázatos oldala a természetünknek. Nem csupán jót tenni vágyik, de arra is, hogy ő jó legyen. Olyan lelki életet akar élni, ami Istent, a teremtést és a lehetőségeinket dicsőíti. Míg Ádám I uralni akarja a világot, Ádám II a hívásra vár, és a világot akarja szolgálni. Ádám I örömét leli a teljesítményben, Ádám II a belső következetességet és erőt keresi. Ádám I azt kérdezi, hogyan működnek a dolgok, Ádám II-t az érdekli, miért vagyunk mi itt. Ádám I mottója a siker, Ádám II mottója a könyörület, a szeretet és a megváltás.
And Soloveitchik argued that these two sides of our nature are at war with each other. We live in perpetual self-confrontation between the external success and the internal value. And the tricky thing, I'd say, about these two sides of our nature is they work by different logics. The external logic is an economic logic: input leads to output, risk leads to reward. The internal side of our nature is a moral logic and often an inverse logic. You have to give to receive. You have to surrender to something outside yourself to gain strength within yourself. You have to conquer the desire to get what you want. In order to fulfill yourself, you have to forget yourself. In order to find yourself, you have to lose yourself.
Soloveitchik szerint ez a két oldal szüntelen harcban áll egymással. Az életünk örökös konfrontáció önmagunkkal, a külső sikerek és a belső értékek között őrlődünk. A csalóka dolog mindebben, hogy természetünk eme két oldala más-más logikával működik. A külső logika a közgazdaság logikája: a befektetés eredményhez, a kockázat jutalomhoz vezet. Természetünk belső része azonban morális, és gyakran fordított logikán nyugszik. Adnod kell, hogy kaphass. Át kell adnod magad valami önmagadon kívülinek ahhoz, hogy belső erőre tehess szert. Hogy elérd a vágyaid, előbb le kell győznöd őket. Hogy kiteljesítsd önmagad, el kell feledkezned magadról. Hogy megtalálhasd magad, előbb el kell veszítened.
We happen to live in a society that favors Adam I, and often neglects Adam II. And the problem is, that turns you into a shrewd animal who treats life as a game, and you become a cold, calculating creature who slips into a sort of mediocrity where you realize there's a difference between your desired self and your actual self. You're not earning the sort of eulogy you want, you hope someone will give to you. You don't have the depth of conviction. You don't have an emotional sonorousness. You don't have commitment to tasks that would take more than a lifetime to commit.
A mi kultúránk Ádám I-et élteti, míg Ádám II-t gyakorta elhanyagolja. Az a baj, hogy ez ravasz lényekké változtat minket, akik az életet játéknak tekintik. Hidegek és számítók leszünk, belesüllyedve a középszerűségbe, amíg végül rádöbbenünk, hogy különbség van az általunk vágyott és a valódi énünk között. Nem teszünk semmit a nekrológértékeink megszerzéséért, csak várjuk, hogy megajándékozzanak velük. Hiányzik belőlünk a mély hit és az érzelmi gazdagság. Nem akarunk elköteleződni olyan feladatok mellett, melyek elvégzéséhez kevés egy élet.
I was reminded of a common response through history of how you build a solid Adam II, how you build a depth of character. Through history, people have gone back into their own pasts, sometimes to a precious time in their life, to their childhood, and often, the mind gravitates in the past to a moment of shame, some sin committed, some act of selfishness, an act of omission, of shallowness, the sin of anger, the sin of self-pity, trying to be a people-pleaser, a lack of courage. Adam I is built by building on your strengths. Adam II is built by fighting your weaknesses. You go into yourself, you find the sin which you've committed over and again through your life, your signature sin out of which the others emerge, and you fight that sin and you wrestle with that sin, and out of that wrestling, that suffering, then a depth of character is constructed. And we're often not taught to recognize the sin in ourselves, in that we're not taught in this culture how to wrestle with it, how to confront it, and how to combat it. We live in a culture with an Adam I mentality where we're inarticulate about Adam II.
Azt jutott eszembe, hogy régen volt egy elterjedt módszer Ádám II, azaz a szilárd jellem építésére. A történelem során gyakori volt, hogy az emberek a saját múltjukhoz nyúltak vissza: egy boldogabb életperiódusukhoz, vagy akár gyerekkoruk mélyére is alászálltak, hogy rátaláljanak a szégyen, a bűn, az önzés, a mulasztás, a sekélyesség a harag, az önsajnálat, a hazugság vagy a gyávaság bűnének pillanataira. Ádám I az erősségeink edzése révén lesz még erősebb, de Ádám II építéséhez a gyengeségeinkkel kell szembeszállnunk. Leszállva a lelkünk mélyére, meg kell találnunk azt a bűnt, amit újra meg újra elkövettünk, azt a ránk jellemző bűnt, amiből a többi is eredeztethető, és ez ellen a bűn ellen kell küzdenünk. Ebből a küzdelemből, a küzdés szenvedéséből fog aztán megformálódni a szilárd jellem. Kultúránk gyakran nem tanít meg felismerni bűneinket, vagy hogy miként kell megbirkózni, szembenézni és megküzdeni velük. A mi kultúránk csak Ádám I mentalitását ismeri, Ádám II-re már szavai sincsenek.
Finally, Reinhold Niebuhr summed up the confrontation, the fully lived Adam I and Adam II life, this way: "Nothing that is worth doing can be achieved in our lifetime; therefore we must be saved by hope. Nothing which is true or beautiful or good makes complete sense in any immediate context of history; therefore we must be saved by faith. Nothing we do, however virtuous, can be accomplished alone; therefore we must be saved by love. No virtuous act is quite as virtuous from the standpoint of our friend or foe as from our own standpoint. Therefore we must be saved by that final form of love, which is forgiveness.”
Reinhold Niebuhr volt az, aki jól összefoglalta ezt a konfrontációt, Ádám I és Ádám II teljességgel megélt életét: „Semmi érdemlegeset nem valósíthatunk meg az életünk alatt; ezért a remény az, ami megmenthet minket. Semmi, ami igaz, gyönyörű vagy jó, nem nyeri el teljes értelmét a pillanatnyi történelmi környezetben; ezért a hit az, ami megmenthet minket. Semmilyen tett, legyen bármilyen erkölcsös is, nem hajtható végre egyedül, ezért a szeretet az, ami megmenthet minket. Egyetlen erkölcsös cselekedet sem olyan erkölcsös egy barátunk vagy ellenségünk szemszögéből, mint a miénkből. Ezért csak a szeretet végső formája menthet meg minket: ez pedig a megbocsátás."
Thanks.
Köszönöm.
(Applause)
(Taps)