How often do we hear that people just don't care? How many times have you been told that real, substantial change isn't possible because most people are too selfish, too stupid or too lazy to try to make a difference in their community? I propose to you today that apathy as we think we know it doesn't actually exist; but rather, that people do care, but that we live in a world that actively discourages engagement by constantly putting obstacles and barriers in our way.
Milyen gyakran halljuk, hogy az emberek egyszerűen közönyösek? Hányszor mondták már, hogy az igazi, lényegi változás lehetetlen, mert a legtöbb ember túl önző, túl ostoba vagy túl lusta ahhoz, hogy megpróbáljon változtatni a közösségében? Ma azt szeretném bebizonyítani, hogy ilyen közöny valójában nem létezik, sőt, az emberek igenis érdeklődőek, csakhogy olyan világban élünk, amely ellehetetleníti a részvételt azáltal, hogy állandóan akadályokat helyez elénk.
I'll give you some examples of what I mean. Let's start with city hall. You ever see one of these before? This is a newspaper ad. It's a notice of a zoning application change for a new office building so the neighborhood knows what's happening. As you can see, it's impossible to read. You need to get halfway down to even find out which address they're talking about, and then further down, in tiny 10-point font, to find out how to actually get involved. Imagine if the private sector advertised in the same way -- if Nike wanted to sell a pair of shoes --
Mutatok is majd erre néhány példát. Kezdjük a városházával. Láttak már ilyet? Egy újsághirdetés. Egy közlemény a zónák változtatásáról egy új irodaépület miatt, hogy a környéken lakók tudjanak róla, mi történik. Amint látják, lehetetlen elolvasni. El kell olvasni a feléig, hogy kiderüljön, milyen címről van szó egyáltalán, és még lejjebb, apró, 10 pontos betűkkel írják, hogyan lehet részt venni benne. Képzeljék el, ha a magánszektor is így reklámozna -- ha a Nike így reklámozná
(Laughter)
a cipőit.
And put an ad in the paper like that.
(Applause)
(Taps)
Now, that would never happen. You'll never see an ad like that, because Nike actually wants you to buy their shoes, whereas the city of Toronto clearly doesn't want you involved with the planning process, otherwise their ads would look something like this, with all the information laid out clearly. As long as the city's putting out notices like this to try to get people engaged, then of course people aren't going to be engaged. But that's not apathy; that's intentional exclusion.
Ez sosem fog megtörténni. Sosem fogunk látni ilyen hirdetést, a Nike ugyanis tényleg el akarja adni a cipőit. Ezzel szemben Toronto városatyái nyilvánvalóan nem akarják, hogy részt vegyünk a tervezésben, különben a hirdetéseik inkább így néznének ki -- egyértelműen megadott információkkal. Amíg a városvezetés ilyen hirdetéseket ad fel, hogy felhívja az emberek figyelmét, addig természetesen az emberek nem fognak odafigyelni. Csakhogy ez nem közöny; ez a szándékos kirekesztés.
Public space.
Közügyek.
(Applause)
(Taps)
The manner in which we mistreat our public spaces is a huge obstacle towards any type of progressive political change, because we've essentially put a price tag on freedom of expression. Whoever has the most money gets the loudest voice, dominating the visual and mental environment. The problem with this model is there are some amazing messages that need to be said, that aren't profitable to say. So you're never going to see them on a billboard.
Ahogy a közügyeinket intézzük, az hatalmas akadály bármilyen progresszív politikai változás előtt. Ugyanis lényegében árcímkét tettünk a véleményszabadságra. Az a leghangosabb, akinek a legtöbb pénze van, ő uralja vizuális és mentális környezetünket. Ezzel az a gond, hogy vannak lenyűgöző üzenetek, amiket közölnünk kellene egymással, csakhogy nem éri meg. Ezért nem látjuk őket hirdetőtáblákon.
The media plays an important role in developing our relationship with political change, mainly by ignoring politics and focusing on celebrities and scandals, but even when they do talk about important political issues, they do it in a way that I feel discourages engagement. I'll give you an example. The "Now" magazine from last week: progressive, downtown weekly in Toronto. This is the cover story. It's an article about a theater performance, and it starts with basic information about where it is, in case you actually want to go and see it after you've read the article -- where, the time, the website. Same with this -- it's a movie review. An art review. A book review -- where the reading is in case you want to go. A restaurant -- you might not want to just read about it, maybe you want to go there. So they tell you where it is, the prices, the address, the phone number, etc.
A médiának fontos szerepe van a politikai változásban betöltött szerepünk kialakításában, főleg azáltal, hogy hanyagolja a politikát, és csak a hírességekre és botrányokra koncentrál. Ám amikor mégis szóba kerülnek a fontos politikai témák, egyáltalán nem ösztönzik a részvételt. Mutatok egy példát: ez a Now magazin múlt heti száma -- progresszív, belvárosi torontói hetilap. Ez a főcímsztori. Egy cikk egy színielőadásról, leírja, hol lehet megtekinteni, ha esetleg meg akarnánk nézni, miután elolvastuk a cikket -- hol, mikor, és a webcím. Ugyanezt látjuk a filmkritika esetében, a művészeti kritikánál, és a könyvkritikánál -- hol lesz a felolvasás, ha el akarnánk menni. Az étteremnél -- mert lehet, hogy nemcsak olvasni akarunk róla, hanem el is szeretnénk látogatni az étterembe. Leírják hol van, milyenek az árai, mi a címük, telefonszámuk, stb.
Then you get to their political articles. Here's a great article about an important election race that's happening. It talks about the candidates, written very well, but no information, no follow-up, no websites for the campaigns, no information about when the debates are, where the campaign offices are. Here's another good article, about a new campaign opposing privatization of transit, without any contact information for the campaign. The message seems to be that the readers are most likely to want to eat, maybe read a book, maybe see a movie, but not be engaged in their community. You might think this is a small thing, but I think it's important, because it sets a tone and it reinforces the dangerous idea that politics is a spectator sport.
És elérkezünk a politikai cikkekhez. Íme egy nagyszerű cikk egy fontos választási kampányról. Ír a jelöltekről -- nagyon jól meg van fogalmazva, de sehol semmi információ, semmi emlékeztető, nincs megadva a kampány weboldala, sem az, hogy mikor lesznek a viták, vagy hogy hol vannak a kampányirodák. Itt egy másik nagyszerű cikk a tömegközlekedés privatizálását ellenző új kampányról, elérhetőségi információk nélkül. Mintha az lenne az üzenet, hogy az olvasók valószínűleg akarnak enni, talán olvasni, filmet nézni, de nem akarnak részt venni a közösségi életben. Azt gondolnánk, hogy ez apróság, de szerintem fontos, mert rögzít egy rossz szokást, és azt a veszélyes gondolatot erősíti meg, hogy a politika közönségsport.
Heroes: How do we view leadership? Look at these 10 movies. What do they have in common? Anyone? They all have heroes who were chosen. Someone came up to them and said, "You're the chosen one. There's a prophecy. You have to save the world." And then they go off and save the world because they've been told to, with a few people tagging along. This helps me understand why a lot of people have trouble seeing themselves as leaders -- because it sends all the wrong messages about what leadership is about. A heroic effort is a collective effort, number one. Number two, it's imperfect; it's not very glamorous, and doesn't suddenly start and suddenly end. It's an ongoing process your whole life. But most importantly, it's voluntary. It's voluntary. As long as we're teaching our kids that heroism starts when someone scratches a mark on your forehead, or someone tells you you're part of a prophecy, they're missing the most important characteristic of leadership, which is that it comes from within. It's about following your own dreams, uninvited, and then working with others to make those dreams come true.
Hősök: mi a véleményünk a vezetőinkről? Nézzük meg ezt a 10 filmet. Mi a közös bennük? Valaki? Mindben kiválasztott hősök szerepelnek. Valaki odament hozzájuk, és azt mondta: "Te vagy a kiválasztott. Van egy prófécia. Neked kell megmentened a világot." Aztán az illető elmegy és megmenti a világot, mert azt mondták, és néhány ember csatlakozik hozzá. Ezáltal megérthetjük, miért van az, hogy a legtöbb ember nem tekinti magát vezetőnek. Mert rossz üzenetet kapunk arról, hogy mit jelent vezetőnek lenni. Először is, a hősies törekvés kollektív dolog. Másodszor: tökéletlen, nem igazán dicsőséges, nincs határozott kezdete és vége. Ez egy egész életen át tartó folyamat. De ami a legfontosabb: önkéntes. Önkéntes. Amíg azt tanítjuk a gyerekeknek, hogy a hősiesség akkor kezdődik, amikor valaki megérint egy jelet a homlokodon, vagy amikor valaki azt mondja, hogy egy prófécia szól rólad, a vezetésnek pont a legfontosabb jellemzőjét mellőzzük, méghozzá azt, hogy belülről fakad. Arról szól, hogy kövessük az álmainkat -- kéretlenül, mindig kéretlenül -- és fogjunk össze másokkal, hogy valóra is válthassuk őket.
Political parties: oh, boy. Political parties could and should be one of the basic entry points for people to get engaged in politics. Instead, they've become, sadly, uninspiring and uncreative organizations that rely so heavily on market research and polling and focus groups that they end up all saying the same thing, pretty much regurgitating back to us what we already want to hear at the expense of putting forward bold and creative ideas. And people can smell that, and it feeds cynicism.
Politikai pártok -- ajjaj... A politikai pártoknak alapvetően ösztönözniük kellene az embereket a részvételre. Ehelyett sajnos csalódást okozó, fantáziátlan szervezetek, melyek annyira támaszkodnak a piackutatásra, szavazásra és célcsoportokra, hogy végül mindannyian csak ugyanazt ismételgetik, lényegében azt mondják nekünk, amit hallani akarunk, ahelyett, hogy merész és kreatív ötletekkel állnának elő. Az emberek megérzik az ilyet, és ez táplálja a cinizmust.
(Applause)
(Taps)
Charitable status. Groups who have charitable status in Canada aren't allowed to do advocacy. This is a huge problem and a huge obstacle to change, because it means that some of the most passionate and informed voices are completely silenced, especially during election time. Which leads us to the last one, which is: our elections.
Jótékonyság: A kanadai jótékony csoportok nem támogathatnak pártokat. Ez komoly probléma és akadály, ugyanis ezáltal a legszenvedélyesebb és legjobban informált hangok teljesen el vannak némítva, különösen a választások alatt. Ezzel el is érkeztünk az utolsó akadályhoz, a választásokhoz.
As you may have noticed, our elections in Canada are a complete joke. We use out-of-date systems that are unfair and create random results. Canada's currently led by a party that most Canadians didn't actually want. How can we honestly and genuinely encourage more people to vote when votes don't count in Canada? You add all this up together, and of course people are apathetic. It's like trying to run into a brick wall.
Bizonyára észrevették már, hogy a választás Kanadában egy vicc. Elavult rendszereket használunk, melyek méltánytalanok, és véletlenszerű eredményeket produkálnak. Kanadát jelenleg egy olyan párt vezeti, amit a legtöbb kanadai valójában nem is akart. Hogyan bátoríthatnánk több embert a szavazásra, ha egyszer Kanadában úgysem számít a szavazatuk? Ha mindezt összeadjuk, már nem is csodálkozunk, hogy az emberek közönyösek. Hiszen minden irányban falba ütköznek.
Now, I'm not trying to be negative by throwing all these obstacles out and explaining what's in our way. Quite the opposite -- I actually think people are amazing and smart and that they do care, but that, as I said, we live in this environment where all these obstacles are being put in our way. As long as we believe that people, our own neighbors, are selfish, stupid or lazy, then there's no hope. But we can change all those things I mentioned. We can open up city hall. We can reform our electoral systems. We can democratize our public spaces.
Nem akarok pesszimistának tűnni azzal, hogy ismertetem a problémákat, és elmondom, mi áll az utunkban. Épp ellenkezőleg: szerintem az emberek csodálatosak és okosak, és igenis törődnek ezekkel a dolgokkal. De amint már mondtam, olyan környezetben élünk, melyben ezek az akadályok az utunkban vannak. Amíg elhisszük, hogy az emberek, a saját szomszédaink önzők, ostobák vagy lusták, addig nincs remény. De változtathatunk mindazon, amit említettem. Megnyithatjuk a városházát. Megreformálhatjuk a választási rendszereinket. Demokratizálhatjuk a közügyeket.
My main message is: if we can redefine apathy, not as some kind of internal syndrome, but as a complex web of cultural barriers that reinforces disengagement, and if we can clearly define, clearly identify what those obstacles are, and then if we can work together collectively to dismantle those obstacles, then anything is possible.
Az üzenetem, hogy ha újradefiniáljuk a közönyt, nem mint egyfajta lelki szindrómát, hanem mint a részvételt ellehetetlenítő kulturális akadályok bonyolult hálózatát, és ha egyértelműen meghatározzuk, hogy melyek ezek az akadályok, és együttműködünk, hogy elhárítsuk őket, akkor a határ a csillagos ég.
Thank you.
Köszönöm.
(Applause)
(Taps)