When I was seven years old, some well-meaning adult asked me what I wanted to be when I grew up. Proudly, I said: "An artist." "No, you don't," he said, "You can't make a living being an artist!"
Hétéves koromban egy jószándékú felnőtt nekem szegezte a kérdést, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Büszkén feleltem: "Festő." "Még mit nem!" - mondta ő. "Festőként nem tudsz megélni!"
My little seven-year-old Picasso dreams were crushed. But I gathered myself, went off in search of a new dream, eventually settling on being a scientist, perhaps something like the next Albert Einstein.
Ezzel a kis hétévesen szőtt Picasso-álmaim szertefoszlottak. De összeszedtem magam, új álmok után néztem, és végül tudós szerettem volna lenni, mondjuk, valami új Albert Einstein.
(Laughter)
(Nevetés)
I have always loved math and science, later, coding. And so I decided to study computer programming in college. In my junior year, my computer graphics professor showed us these wonderful short films. It was the first computer animation any of us had ever seen. I watched these films in wonder, transfixed, fireworks going off in my head, thinking, "That is what I want to do with my life." The idea that all the math, science and code I had been learning could come together to create these worlds and characters and stories I connected with, was pure magic for me.
A matekot és a reál tárgyakat mindig szerettem, később a programozást is. Úgy döntöttem hát, hogy az egyetemen programozni tanulok. Elsőévesként a számítógépes grafika tanárom mutatott nekünk pár csodálatos rövidfilmet. Mindannyian akkor láttunk először számítógépes animációt. Elámulva néztem ezeket a filmeket, miközben a fejemben tűzijáték durrogott, és arra gondoltam: "Ezt épp nekem találták ki!" Varázslatosnak tűnt, hogy az addig megszerzett tudásommal megteremthetem ezeket a világokat, szereplőket és történeteket, amikhez kötődöm.
Just two years later, I started working at the place that made those films, Pixar Animation Studios. It was here I learned how we actually execute those films. To create our movies, we create a three-dimensional world inside the computer. We start with a point that makes a line that makes a face that creates characters, or trees and rocks that eventually become a forest. And because it's a three-dimensional world, we can move a camera around inside that world. I was fascinated by all of it. But then I got my first taste of lighting.
Mindössze két évvel később munkába álltam a Pixar Rajzfilmstúdiónál, ahol azok a filmek is készültek. Itt tanultam meg, miként is hozzuk létre ezeket. Készítésükkor háromdimenziós világot teremtünk a számítógépen. Egy ponttal kezdünk, amiből vonal lesz, ami aztán kirajzol egy arcot, ami szereplővé alakul, vagy fák és sziklák, amikből egyszer csak erdő válik. S mivel ez egy háromdimenziós világ, körbe tudjuk mozgatni benne a kamerát. Minden részlete ámulatba ejtett. Majd belekóstolhattam a világítástechnikába.
Lighting in practice is placing lights inside this three-dimensional world. I actually have icons of lights I move around in there. Here you can see I've added a light, I'm turning on the rough version of lighting in our software, turn on shadows and placing the light. As I place a light, I think about what it might look like in real life, but balance that out with what we need artistically and for the story. So it might look like this at first, but as we adjust this and move that in weeks of work, in rough form it might look like this, and in final form, like this.
Ez a gyakorlatban annyit tesz, hogy lámpákat helyezünk ebbe a 3D-s világba. Konkrétan lámpa ikonokat mozgatok benne. Itt látják, hogy fényt adtam hozzá, most bekapcsolom a szoftveren a nyers fény opcióját, az árnyékolást, és elhelyezem a fényt. Ahogy odateszem, átgondolom, hogyan is festene a való életben, de ellensúlyozom azzal, ami művészileg és a történet szempontjából szükséges. Tehát meglehet, hogy eleinte így néz ki, de ahogy ezt finomhangoljuk, azt meg mozgatjuk több hetes munkával, átmenetileg valami ilyesmi lesz, a végleges verzió látványa pedig ilyen.
There's this moment in lighting that made me fall utterly in love with it. It's where we go from this to this. It's the moment where all the pieces come together, and suddenly the world comes to life as if it's an actual place that exists. This moment never gets old, especially for that little seven-year-old girl that wanted to be an artist.
Ez az a pillanat a világítástechnikában, ami végleg levett a lábamról. Az, amikor ebből ez lesz. Ez az a pillanat, mikor összeállnak a darabkák, s hirtelen életre kel a világ, mintha a valóságban is létezne. Ezt a pillanatot nem lehet megunni, főleg annak a hétéves kislánynak nem, aki festő szeretett volna lenni.
As I learned to light, I learned about using light to help tell story, to set the time of day, to create the mood, to guide the audience's eye, how to make a character look appealing or stand out in a busy set.
Ahogy kitanultam a világítástechnikát, azt is megtanultam, miként segíthet a fény egy történet elmesélésében, megadhatom a napszakot, hangulatot teremthetek, vezetem a közönség tekintetét, vonzóvá tehetek egy szereplőt, vagy kiemelhetek valamit a tömegből.
Did you see WALL-E?
Észrevették WALL-E-t?
(Laughter)
(Nevetés)
There he is.
Ott van, bizony.
As you can see, we can create any world that we want inside the computer. We can make a world with monsters, with robots that fall in love, we can even make pigs fly.
Mint látják, bármilyen világot létrehozhatunk a számítógépben, amilyet csak akarunk. Egy szörnyekkel teli világot, szerelmes robotokat, vagy akár repülő malacokat.
(Laughter)
(Nevetés)
While this is an incredible thing, this untethered artistic freedom, it can create chaos. It can create unbelievable worlds, unbelievable movement, things that are jarring to the audience.
És ugyan fantasztikus dolog ez, ez a kötöttségektől mentes művészi szabadság káoszt is eredményezhet. Hihetetlen világokat képes létrehozni, hihetetlen mozgást, olyan dolgokat, amik elkápráztatják a nézőket.
So to combat this, we tether ourselves with science. We use science and the world we know as a backbone, to ground ourselves in something relatable and recognizable. "Finding Nemo" is an excellent example of this. A major portion of the movie takes place underwater. But how do you make it look underwater?
Ennek ellensúlyaként a tudománnyal korlátozzuk magunkat. A tudományt és az általunk ismert világot használjuk alapként, hogy valami ismertre és felismerhetőre építkezhessünk. A "Némó nyomában" tökéletes példa erre. A film nagy része a víz alatt játszódik. De hogyan érhetjük el, hogy úgy is nézzen ki?
In early research and development, we took a clip of underwater footage and recreated it in the computer. Then we broke it back down to see which elements make up that underwater look. One of the most critical elements was how the light travels through the water. So we coded up a light that mimics this physics -- first, the visibility of the water, and then what happens with the color. Objects close to the eye have their full, rich colors. As light travels deeper into the water, we lose the red wavelengths, then the green wavelengths, leaving us with blue at the far depths.
A kutatás-fejlesztés korai szakaszában fogtunk egy vízalatti felvételt, és számítógép segítségével újraalkottuk. Majd újra elemeire szedtük, hogy kiderüljön, mitől is tűnik vízalattinak. Az egyik legfontosabb elem az, ahogy a fény a vízben terjed. Olyan fényt programoztunk tehát, ami ezt a fizikát utánozza: először is a víz átlátszóságát, majd pedig, hogy miként változnak a színek. A szemhez közeli tárgyak telt, élénk színűek. Ahogy a fény mélyebbre hatol a vízben, először a vörös hullámhosszok vesznek el, majd a zöldek, végül a messzi mélyben csupán a kékek maradnak.
In this clip you can see two other important elements. The first is the surge and swell, or the invisible underwater current that pushes the bits of particulate around in the water. The second is the caustics. These are the ribbons of light, like you might see on the bottom of a pool, that are created when the sun bends through the crests of the ripples and waves on the ocean's surface. Here we have the fog beams. These give us color depth cues, but also tells which direction is up in shots where we don't see the water surface. The other really cool thing you can see here is that we lit that particulate only with the caustics, so that as it goes in and out of those ribbons of light, it appears and disappears, lending a subtle, magical sparkle to the underwater.
Ebben a klipben két további fontos elem látható. Az első a víz hullámzó mozgása, vagy a láthatatlan vízalatti áramlat, ami az apró szemcséket sodorja. A második a kausztika. Ezek olyan táncoló fények, amilyeneket medencék alján is láthatunk, akkor keletkeznek, mikor a nap sugarai megtörnek az óceán felszínén fodrozódó hullámok, fodrok csúcsain. Ezek itt fénypászmák. A színmélységet is jelzik, de azt is elárulják, merre van a felfelé azokban a jelenetekben, mikor nem látszik a felszín. A másik klassz dolog itt, hogy azokat az apró szemcséket csupán a kausztikával világítottuk meg, és ahogy ide-oda sodródnak a fényminták között, fel-feltűnnek a fényben, finom, varázslatos csillogást kölcsönöznek a víz alatti világnak.
You can see how we're using the science -- the physics of water, light and movement -- to tether that artistic freedom. But we are not beholden to it. We considered each of these elements and which ones had to be scientifically accurate and which ones we could push and pull to suit the story and the mood.
Látják, hogyan használjuk a tudományt -- a víz fizikáját, a fényt és a mozgást --, hogy a földön tartsuk a művészi szabadságot. Ám nem ragaszkodunk hozzá foggal-körömmel. Minden egyes elemet végiggondoltunk, hogy melyek legyenek tudományosan pontosak, és melyek alakíthatók úgy, hogy passzoljanak a történethez és hangulathoz.
We realized early on that color was one we had some leeway with. So here's a traditionally colored underwater scene. But here, we can take Sydney Harbor and push it fairly green to suit the sad mood of what's happening. In this scene, it's really important we see deep into the underwater, so we understand what the East Australian Current is, that the turtles are diving into and going on this roller coaster ride. So we pushed the visibility of the water well past anything you would ever see in real life. Because in the end, we are not trying to recreate the scientifically correct real world, we're trying to create a believable world, one the audience can immerse themselves in to experience the story.
Még az elején megállapítottuk, hogy a színekkel némiképp játszhatunk. Itt egy hagyományosan színezett víz alatti jelenet. Ezt itt pedig a Sydney-i kikötőben zölddel árnyaltuk, hogy illeszkedjen a szomorú történetszálhoz. Ebben a jelenetben fontos, hogy messze ellássunk a víz alatt, hogy megértsük, milyen is a Kelet-Ausztráliai Áramlat, amin a teknősök, mint egy hullámvasúton, végigszáguldanak. Jócskán kitoltuk tehát a vízalatti látótávolságot a valóságoshoz képest. Hiszen végtére is nem a tudomány törvényei szerinti valóságot akarjuk újraalkotni, hanem egy hihető világot szeretnénk, amibe a nézők belevethetik magukat, hogy ők is átéljék a történéseket.
We use science to create something wonderful. We use story and artistic touch to get us to a place of wonder. This guy, WALL-E, is a great example of that. He finds beauty in the simplest things. But when he came in to lighting, we knew we had a big problem. We got so geeked-out on making WALL-E this convincing robot, that we made his binoculars practically optically perfect.
A tudományt használjuk csodálatos dolgok létrehozására. A történetet és művészetet pedig arra, hogy csodás helyekre juttassanak. Ez a kis fickó itt, WALL-E, jó példa erre. Megtalálja a szépséget a legegyszerűbb dolgokban is. Ám mikor a megvilágítására került a sor, tudtuk, hogy nehéz feladat lesz. Annyira rákockultunk arra, hogy WALL-E meggyőzően robotszerű legyen, hogy a távcsövét optikailag gyakorlatilag tökéletesre csiszoltuk.
(Laughter)
(Nevetés)
His binoculars are one of the most critical acting devices he has. He doesn't have a face or even traditional dialogue, for that matter. So the animators were heavily dependent on the binoculars to sell his acting and emotions.
Ez szinte a legfontosabb színészi eszköze. Nincs arca, és nem tud beszélni sem. Így az animátoroknak a távcsőre kellett hagyatkozniuk, ezzel közvetítik tetteit és érzelmeit.
We started lighting and we realized the triple lenses inside his binoculars were a mess of reflections. He was starting to look glassy-eyed.
Elkezdtük megvilágítani, és akkor jöttünk rá, hogy a távcsövében lévő három lencse összevissza tükröződik. Üveges tekintettel kezdett nézni.
(Laughter)
(Nevetés)
Now, glassy-eyed is a fundamentally awful thing when you are trying to convince an audience that a robot has a personality and he's capable of falling in love. So we went to work on these optically perfect binoculars, trying to find a solution that would maintain his true robot materials but solve this reflection problem.
Na most az üveges tekintet alapvetően elég borzalmas, mikor arról akarjuk meggyőzni a nézőket, hogy egy robotnak személyisége van, és képes szerelembe esni. Úgyhogy elkezdtük átdolgozni az optikailag tökéletes távcsövet, olyan megoldást keresve, amivel megmaradna valószerű robotnak, de megszűnne a tükröződéses probléma.
So we started with the lenses. Here's the flat-front lens, we have a concave lens and a convex lens. And here you see all three together, showing us all these reflections. We tried turning them down, we tried blocking them, nothing was working. You can see here, sometimes we needed something specific reflected in his eyes -- usually Eve. So we couldn't just use some faked abstract image on the lenses. So here we have Eve on the first lens, we put Eve on the second lens, it's not working. We turn it down, it's still not working.
A lencsékkel kezdtük. Itt az első sík-lencse, van egy konkáv lencsénk, és egy konvex. Itt pedig mindhárom egyszerre, az összes tükröződéssel együtt. Próbáltuk lejjebb venni a fényt, próbáltuk blokkolni, semmi sem működött. Ahogy itt látják, néha szükségünk volt rá, hogy valami tükröződjön a szemeiben, többnyire Eve. Úgyhogy nem használhattunk semmi hamis, absztrakt képet a lencséken. Itt van, ahogy Eve-t az első lencsékre tettük, aztán a második lencsékre, és nem működött. Lejjebb vettük a fényt, továbbra sem működött.
And then we have our eureka moment. We add a light to WALL-E that accidentally leaks into his eyes. You can see it light up these gray aperture blades. Suddenly, those aperture blades are poking through that reflection the way nothing else has. Now we recognize WALL-E as having an eye. As humans we have the white of our eye, the colored iris and the black pupil. Now WALL-E has the black of an eye, the gray aperture blades and the black pupil. Suddenly, WALL-E feels like he has a soul, like there's a character with emotion inside. Later in the movie towards the end, WALL-E loses his personality, essentially going dead. This is the perfect time to bring back that glassy-eyed look. In the next scene, WALL-E comes back to life. We bring that light back to bring the aperture blades back, and he returns to that sweet, soulful robot we've come to love.
Aztán jött a "Heuréka!" pillanatunk. Új fényforrást adunk WALL-E-nak, ami véletlenül a szemébe süt. Itt látják, ahogy megvilágítja a szürke lamellákat. Ezek a lamellák egyszer csak úgy törnek át a tükröződésen, ahogy semmi más. Azt vettük észre, hogy WALL-E-nak szeme lett. Az emberi szemnek van fehér része, színes írisze, és fekete pupillája. WALL-E szemének nagy része fekete, vannak szürke blendelemezei és fekete pupillája. Hirtelen úgy érződik, WALL-E-nak lelke van, és egy érzelmekkel teli szereplő. Később, a film vége felé WALL-E elveszti a személyiségét, lényegében meghal. Ez a tökéletes időzítés arra, hogy visszahozzuk az üveges tekintetet. A következő jelenetben WALL-E újra életre kel. Visszaadjuk a fényt, hogy látszódjanak a lamellák, és újra az a cuki, lélekteli robot lesz akit megszerettünk.
(Video) WALL-E: Eva?
(Video) WALL-E: Eva?
Danielle Feinberg: There's a beauty in these unexpected moments -- when you find the key to unlocking a robot's soul, the moment when you discover what you want to do with your life. The jellyfish in "Finding Nemo" was one of those moments for me.
Danielle Feinberg: Van egy szépsége ezeknek a pillanatoknak, mikor megtaláljuk a kulcsot egy robot lelkének kinyitásához, mikor rájövünk, mit szeretnénk kezdeni az életünkkel. A "Némó nyomában" medúzája számomra ilyen pillanat volt.
There are scenes in every movie that struggle to come together. This was one of those scenes. The director had a vision for this scene based on some wonderful footage of jellyfish in the South Pacific. As we went along, we were floundering. The reviews with the director turned from the normal look-and-feel conversation into more and more questions about numbers and percentages. Maybe because unlike normal, we were basing it on something in real life, or maybe just because we had lost our way. But it had become about using our brain without our eyes, the science without the art. That scientific tether was strangling the scene.
Minden filmben vannak jelenetek, amik egyszerűen nem akarnak összeállni. Ez is ilyen jelenet volt. A rendezőnek volt valami elképzelése róla, egy csendes-óceáni medúzáról készített csodás felvételből kiindulva. Ahogy haladtunk vele, sokat küszködtünk. Ahogy a rendezővel újra átnéztük, a szokásos "nézd-és-érezd" beszélgetésből egyre több kérdés merült fel számokról és százalékokról. Talán azért, mert eltérve a szokásostól, teljesen valami valóságosra alapoztunk, vagy csak azért, mert elvesztettük az irányvonalunk. De elkezdtük az agyunkat a szemünk nélkül használni, a tudományt a művészet nélkül. A tudományos korlátaink megfojtották a jelenetet.
But even through all the frustrations, I still believed it could be beautiful. So when it came in to lighting, I dug in. As I worked to balance the blues and the pinks, the caustics dancing on the jellyfish bells, the undulating fog beams, something promising began to appear. I came in one morning and checked the previous night's work. And I got excited. And then I showed it to the lighting director and she got excited. Soon, I was showing to the director in a dark room full of 50 people.
De mindezen frusztrációk közepette én mégis hittem, hogy gyönyörű lehet majd. Így mikor a megvilágításhoz értünk, belemélyedtem. Ahogy a kékek és pinkek kiegyensúlyozásán dolgoztam, a fényminták táncán a medúza harangjain, a hullámzó fénysugarakon, valami egészen ígéretes kezdett kirajzolódni. Egyik reggel bementem, és megnéztem az előző esti munkát. Nagyon izgatott lettem. Aztán megmutattam a fővilágosítónak, és ő is fellelkesült. Hamarosan a rendezőnek is megmutattam egy ötven fővel teli sötét szobában.
In director review, you hope you might get some nice words, then you get some notes and fixes, generally. And then, hopefully, you get a final, signaling to move on to the next stage. I gave my intro, and I played the jellyfish scene. And the director was silent for an uncomfortably long amount of time. Just long enough for me to think, "Oh no, this is doomed." And then he started clapping. And then the production designer started clapping. And then the whole room was clapping. This is the moment that I live for in lighting. The moment where it all comes together and we get a world that we can believe in.
Rendezői visszanézésnél azt reméljük, hogy kapunk pár kedves szót, aztán többnyire csak pár megjegyzést és javítást kapunk. Aztán, jó esetben, jön az utolsó, hogy folytathatod a következő fázissal. Elmondtam a bevezetőmet, és lejátszottam a medúzás jelenetet. A rendező kínosan sokáig maradt csendben. Épp elég hosszan ahhoz, hogy átfusson az agyamon, "Ajjaj, ez halálra van ítélve." Aztán tapsolni kezdett. Aztán a látványtervező is tapsolni kezdett. Aztán az egész szoba tapsolt. A megvilágításban ezért a pillanatért élek. Amikor minden összeáll, és egy hihető világot kapunk.
We use math, science and code to create these amazing worlds. We use storytelling and art to bring them to life. It's this interweaving of art and science that elevates the world to a place of wonder, a place with soul, a place we can believe in, a place where the things you imagine can become real -- and a world where a girl suddenly realizes not only is she a scientist, but also an artist.
Matek, tudomány, programozás segítségével alkotjuk meg ezeket a csodás világokat. Majd művészettel és meséléssel lehelünk beléjük életet. Ahogy a művészet és a tudomány így összefonódik, az a világot egy csodás helyre emeli, egy lélekkel teli helyre, olyan helyre, amiben hihetünk, olyan helyre, ahol elképzelt dolgaink valósággá válnak, és olyan világba, ahol egy lány rádöbben, hogy nemcsak tudós, hanem egyben festő is.
Thank you.
Köszönöm.
(Applause)
(Taps)