"I've got people in me." So sang the late Abbey Lincoln. I take that lyric as mantra. "I've got people in me." Jomama Jones is the person in me I turn to as a guide. She's my alter ego. I've been embodying her in performance since 1995, and she comes around when she has some insight to offer folks. At this time of radical change, I'm glad to be the vessel for her message to you.
"Különféle emberek lakoznak bennem." Ezt énekelte a néhai Abbey Lincoln. Ezt a sort mantrának tekintem. "Különféle emberek lakoznak bennem." Jomama Jones az az ember, akihez útmutatásért fordulok. Ő az alteregóm. 1995 óta személyesítem meg őt előadóművészként, és akkor is megjelenik, ha bölcsességet szeretne átadni. A mostani radikális változások idején örömmel tölt el, hogy üzenetének közvetítője lehetek.
Jomama Jones: What if I told you it's going to be alright ... but what if I told you not yet? What if I told you there are trials ahead beyond your deepest fears? What if I told you will you fall ... down, down, down? But what if I told you you will surprise yourself? What if I told you will be brave enough? What if I told you we won't all make it through? But what if I told you that is as it must be? What if I told you I've seen the future?
JJ: Mi lenne, ha azt mondanám, minden rendben lesz... de mi lenne, ha azt mondanám, még nem? Mi lenne, ha azt mondanám, legmélyebb félelmeiket felülmúló megpróbáltatások jönnek? Ha azt mondanám, egyre lejjebb, lejjebb és lejjebb... fognak zuhanni? De: mi lenne, ha azt mondanám, magukat is meglepik majd? Ha azt mondanám, eléggé bátrak lesznek? Ha azt mondanám, nem mindenki ússza meg? De mi lenne, ha azt mondanám, hogy ennek így kell lennie? Mi lenne, ha azt mondanám, láttam a jövőt?
Do you like my hands? They're expressive, yeah? Now look at your hands -- now go on. There's so much history recorded through their touches and marks of the future sketched on their palms. Sometimes hands grip tight, sometimes hands let go. What if I told you it's all going to come undone? Hm.
Tetszenek a kezeim? Kifejezőek, ugye? Most nézzenek a saját kezeikre – rajta. Az érintéseikben ott van a múlt, és tenyerükbe a jövő jelei vannak írva. A kezek néha erősen szorítanak, máskor elengednek. Mi lenne, ha azt mondanám, minden szét fog hullani? Hm.
Ladies and gentlemen and otherwise described, I am Jomama Jones. Some call me a soul sonic superstar, and I agree, though even in my past that was from the future.
Hölgyeim és uraim és önmagukat másként meghatározók, Jomama Jones vagyok. Néhányan a belső hang szupersztárjának hívnak, és egyetértek, habár ez még a múltamban is a jövőből jött.
Let me take you back to girlhood. Picture this: it was Planting Day, which was a holiday I invented for the Black youth community group I founded. I dashed home to put on my gardening ensemble when I caught my uncle Freeman red-handed. He was standing over my piggy bank with his hammer raised high. He was fixing to steal my coins.
Menjünk vissza kislánykoromba. Képzeljék el: Ültetés Napja volt, egy általam kitalált ünnep a magam alapította, fekete fiatalokból álló közösség számára. Rohantam haza, hogy átöltözzem kertészkedéshez, amikor tetten értem Freeman bácsikámat. A perselyem fölött állt, kalapácsával a magasban. A pénzemet készült ellopni.
And you see, my uncle Freeman was a handyman. He could fix anything -- a broken chair, a shattered pot -- even bring grandmother's plants back to life. He had that magic touch with broken things ... and broken people. He would take me with him on his jobs and say, "C'mon Jo, let's go do something to make this world a better place." His hands were wide and calloused, and they always reminded me of displaced tree roots.
Tudják, Freeman bácsi ezermester volt. Bármit meg tudott javítani – egy rozoga széket, egy ripityára tört cserepet –, még nagymamám növényeit is új életre tudta fakasztani. Különleges tehetsége volt összetört tárgyak és összetört emberek helyrehozásához. Sokszor magával vitt munkába és mondogatta: "Gyere, Jo, menjünk, tegyünk valamit, hogy a világ jobb legyen." A kezei szélesek és kemények voltak, és mindig kiálló fagyökerek jutottak róluk eszembe.
As we worked he would talk with folks about the change he was sure was just around the corner. I saw him mend flagging hopes and leave folks with their heads held high. His hands stirred the sunshine.
Miközben dolgoztunk, ő az emberekkel a hamarosan eljövendő változásról beszélgetett. Tanúja voltam, ahogy lankadó reményt élesztett újjá és emberek önbecsülését állította helyre. Kezei még a nap sugarát is meghatották.
And now he was about to break my piggy bank. I said "Step back, man, and show me your hands." You know the irony was he used to give me all the old coins he'd find under floorboards while working. And I put them in the piggy bank along with the money I earned through my childhood side hustles.
És most az én perselyemet készült széttörni. Rászóltam: "El onnan, ember, és kezeket fel." Tudják, az egészben az volt az irónia, hogy az összes, padlódeszkák alatt talált régi érmét mindig nekem adta. Azokat a perselyembe raktam a többi pénzzel együtt, amit gyerekként ilyen-olyan tevékenykedéssel kerestem.
But by the spring of 1970, Uncle Freeman had lost his touch ... along with most of his jobs. He saw a heavy future of civil wrongs and Black power outages in his palms. The last straw had come the previous winter when they had gunned down Fred Hampton. Overwhelmed with fear and rage and grief, Uncle Freeman tried to game his future. He gripped too tight, and he started playing the numbers.
Azonban 1970 tavaszára Freeman bácsikám elvesztette különleges tehetségét, csakúgy, mint munkái nagy részét. Tenyerében egy nehéz jövőt látott maga előtt, emberi méltatlanságokkal és a Black Power hanyatlásával. Az utolsó csepp a pohárban az volt, mikor előző télen Fred Hamptont lelőtték. Félelemmel és dühvel és gyásszal túlcsordulva Freeman bácsikám hazárdjátékot játszott a jövőjével. Túlgörcsölte magát és szerencsejátékba kezdett.
"Well, one of these numbers is gonna hit, little girl. You got a quarter for your uncle Free -- " Now some of y'all have that relative. But I knew right then and there I had to do something. I jumped up and I grabbed that hammer and I brought it crashing down on that pig. And Uncle Freeman started to weep as I gathered up all the coins. "We're not buying no lottery ticket, Uncle Freeman. C'mon."
"Egy nap nyerni fogok, kislány. Van pár cented Freeman bácsinak?" Néhányuknak biztos van ilyen rokona. De akkor és ott tudtam, hogy valamit tennem kell. Felugrottam és kikaptam a kalapácsot a kezéből, majd lesújtottam vele a perselyre. Freeman bácsikám zokogni kezdett, míg az érméket szedegettem össze. "Nem veszünk semmiféle lottót, Freeman bácsi. Ugyan már."
We spent every last cent at the seed store. You know, the kids in my gardening group? They didn't bat an eye when I had Uncle Freeman get down and put his hands in the earth again and start breaking up that soil for our seeds. And my little friend Taesha even came over and started slapping him on the back saying, "Cry it out, Uncle Freeman. Cry it out."
Az utolsó centet is a magboltban költöttük el. És a gyerekek a kertészcsoportban? A szemük se rezzent, mikor Freeman bácsit letérdeltettem és a földön munkára fogtam, hogy kezeivel fellazítsa a talajt a magvaknak. Egy barátnőm, Taesha, még oda is jött és hátbaveregette a bácsikámat, biztatva: "Sírja csak ki magát, Freeman bácsi. Sírja csak ki magát."
"I can't fix this," he sobbed. It's an ancient-future truism, that. He wasn't the first to feel that way, and he wouldn't be the last. Right now, it feels as though everything is breaking beyond repair. It is. But that breaking apart can be a breaking open, no matter how violent and uncertain and fearsome it seems. The thing is ... we can't do it alone.
"Ezt nem tudom helyrehozni," hüppögte ő. Ez a mondat egy régi-új közhely. Nem a bácsikám volt az első, és nem is az utolsó, aki így érzi. Jelenleg úgy tűnik, mintha minden megjavíthatatlanul összeomlana. Ez így van. Azonban ez az összeomlás valami új kezdete is lehet, bármilyen erőszakosnak és bizonytalannak és félelmetesnek is tűnik. Az az igazság, hogy egyedül nem megy.
Uncle Freeman cried so much that day as we planted our seeds, he was our very own irrigation system. "I don't know who I am anymore, little girl," he said to me at sundown. "Good, Uncle Freeman. Good. You're new again, and that's just how we need you."
Freeman bácsi annyit sírt aznap, míg a magokat ültettük, hogy öntözőrendszernek is beillett volna. "Többé nem tudom, ki vagyok, kislány," mondta naplementekor. "Helyes, Freeman bácsi. Helyes. Most újjászülettél, és nekünk pontosan így kellesz."