I'm a journalist, so I like to look for the untold stories, the lives that quietly play out under the scream of headlines. I've also been going about the business of putting down roots, choosing a partner, making babies. So for the last few years, I've been trying to understand what constitutes the 21st-century good life, both because I'm fascinated by the moral and philosophical implications, but also because I'm in desperate need of answers myself.
Újságíró vagyok, szeretek utánajárni a meg nem írt történeteknek, a rikító főcímek mögött csendesen meghúzódó életeknek. Foglalkoztat a saját otthonteremtés, párválasztás és gyereknevelés. Ezért az utóbbi években megpróbáltam megérteni mit jelent a "jó élet" a 21. században. Teszem ezt azért, mert lenyűgöznek a téma morális és filozófiai vonatkozásai, másrészről kétségbeesetten keresem magam is a választ.
We live in tenuous times. In fact, for the first time in American history, the majority of parents do not think that their kids will be better off than they were. This is true of rich and poor, men and women. Now, some of you might hear this and feel sad. After all, America is deeply invested in this idea of economic transcendence, that every generation kind of leapfrogs the one before it, earning more, buying more, being more. We've exported this dream all over the world, so kids in Brazil and China and even Kenya inherit our insatiable expectation for more. But when I read this historic poll for the first time, it didn't actually make me feel sad. It felt like a provocation. "Better off" -- based on whose standards?
Bizonytalan időket élünk. Sőt, Amerika történelme során most először a szülők többsége nem hiszi, hogy a gyerekeik jobb helyzetben lesznek, mint ők voltak. Igaz ez gazdagra és szegényre, férfire és nőre. Ezt hallva sokan elszomorodhatnak. Végül is Amerika arra a transzcendens gazdasági modellre épült, hogy minden nemzedék túlszárnyalja az előzőt: többet keres, többet fogyaszt és mindenben több. Ezt az álmot exportáltuk az egész világba, ezért a brazil és kínai, de még a kenyai gyerekek is öröklik a telhetetlen elvárásainkat a többre. Első olvasásra ez a történelmi kutatás nem keserített el. Inkább kihívásnak éreztem. "Jobb" -- kinek a mércéje szerint?
Is "better off" finding a secure job that you can count on for the rest of your life? Those are nearly extinct. People move jobs, on average, every 4.7 years, and it's estimated that by 2020, nearly half of Americans will be freelancers. OK, so is better off just a number? Is it about earning as much as you possibly can? By that singular measurement, we are failing. Median per capita income has been flat since about 2000, adjusted for inflation. All right, so is better off getting a big house with a white picket fence? Less of us are doing that. Nearly five million people lost their homes in the Great Recession, and even more of us sobered up about the lengths we were willing to go -- or be tricked into going, in many predatory cases -- to hold that deed. Home-ownership rates are at their lowest since 1995.
"Jobb" egy biztos állás, amire egy életen át építhetsz? Ezek majdnem mind eltűntek. Az emberek átlag 4,7 évente állást változtatnak. Előrejelzések szerint 2020-ra az amerikaiak fele szabadúszó lesz. Tehát a "jobb" az csak egy szám? Arról szól, hogy mennyit keresel? Ebben az egy összehasonlításban mi állunk vesztésre. Az egy főre eső átlagjövedelem megrekedt a 2000 körüli szinten, az inflációval korrigálva. Akkor az a "jobb", ha veszünk egy nagy, fehér léckerítéses házat? Egyre kevesebben teszik. Majdnem 5 millióan vesztették el a házukat a gazdasági világválság idején, többen rádöbbentek, milyen emberfeletti erőfeszítést vállaltak -- sokszor áldozatul estek -- a nagy hitelekkel. 1995 óta az egy főre eső lakástulajdon a minimumon van.
All right, so we're not finding steady employment, we're not earning as much money, and we're not living in big fancy houses. Toll the funeral bells for everything that made America great. But, are those the best measurements of a country's greatness, of a life well lived? What I think makes America great is its spirit of reinvention. In the wake of the Great Recession, more and more Americans are redefining what "better off" really means. Turns out, it has more to do with community and creativity than dollars and cents.
Rendben, nincs biztos munkahely, nem keresünk olyan sokat, és nem élünk olyan nagy, díszes házakban. Zúgjanak a harangok mindenért, ami Amerikát naggyá tette! De biztos-e, hogy ezek a legjobb mérőszámok, egy ország nagyságának vagy a jó élet meghatározására? Szerintem a nagyszerű Amerikát az újítások jellemzik. A gazdasági világválság után egyre többen átértékelik, mit jelent valójában a "jobb helyzet". Úgy tűnik, hogy inkább a közösséghez és a kreativitáshoz kapcsolódik, nem a dollárhoz és a centhez.
Now, let me be very clear: the 14.8 percent of Americans living in poverty need money, plain and simple. And all of us need policies that protect us from exploitation by employers and financial institutions. Nothing that follows is meant to suggest that the gap between rich and poor is anything but profoundly immoral. But, too often we let the conversation stop there. We talk about poverty as if it were a monolithic experience; about the poor as if they were solely victims. Part of what I've learned in my research and reporting is that the art of living well is often practiced most masterfully by the most vulnerable.
Tisztázzuk: a 14,8% nélkülöző amerikainak pénzre van szüksége konkrétan és egyszerűen. Mindannyiunknak szükségünk van törvényekre, amelyek megvédenek a munkáltatók és a pénzügyi intézmények kizsákmányolásától. Semmi, ami következik, nem azt hivatott sugallni, hogy a szegények és gazdagok közötti szakadék mélyen erkölcstelen. De általában a beszélgetés megreked ezen a szinten. A szegénységet adott ténynek vesszük, a szegényeket kizárólag áldozatnak tekintjük. A kutatásaim során rájöttem, hogy a "jobb élet" mesterfokozatú művészei a legsérülékenyebb emberek.
Now, if necessity is the mother of invention, I've come to believe that recession can be the father of consciousness. It confronts us with profound questions, questions we might be too lazy or distracted to ask in times of relative comfort. How should we work? How should we live? All of us, whether we realize it or not, seek answers to these questions, with our ancestors kind of whispering in our ears.
Ha igaz, hogy a szükség találékonyságot szül, akkor én pedig arra jöttem rá, hogy a válság tudatosságot fial. Mély kérdésekkel szembesít, melyeket lustaságból vagy figyelmetlenségből meg sem válaszolnánk, mikor kényelemben élünk. Hogyan kellene dolgoznunk? Hogyan kellene élnünk? Bevalljuk vagy sem, de mindannyian keressük a választ ezekre a kérdésekre, melyeket őseink ültettek a fülünkbe.
My great-grandfather was a drunk in Detroit, who sometimes managed to hold down a factory job. He had, as unbelievable as it might sound, 21 children, with one woman, my great-grandmother, who died at 47 years old of ovarian cancer. Now, I'm pregnant with my second child, and I cannot even fathom what she must have gone through. And if you're trying to do the math -- there were six sets of twins. So my grandfather, their son, became a traveling salesman, and he lived boom and bust. So my dad grew up answering the door for debt collectors and pretending his parents weren't home. He actually took his braces off himself with pliers in the garage, when his father admitted he didn't have money to go back to the orthodontist. So my dad, unsurprisingly, became a bankruptcy lawyer. Couldn't write this in a novel, right? He was obsessed with providing a secure foundation for my brother and I.
Ükapám Detroit-i iszákos volt, aki néha munkát szerzett egy gyárban. Hihetetlenül hangzik, de 21 gyereke volt egyetlen nőtől, az ükanyámtól, aki 47 éves korában meghalt petefészekrákban. Én most várom második gyermekem, és messze nem tudom felfogni, min mehetett keresztül. Ha utána számolnánk -- hatszor születtek ikrek. A fiuk, aki a nagyapám, utazó ügynök volt, hullámzó jövedelemmel. Az apám úgy nőtt fel, hogy hitelbehajtók előtt tagadta le, hogy otthon vannak a szülei. Apám a garázsban egy fogóval szedte le magának a fogszabályzóját, amikor az apja azt mondta, hogy nincs pénzük visszamenni a fogorvoshoz. Apám - nem meglepő - csődeljárásra specializálódott ügyvéd lett. Regénybe illő történet, igaz? Megszállottan dolgozott, hogy stabil hátteret biztosítson nekem és a bátyámnak.
So I ask these questions by way of a few generations of struggle. My parents made sure that I grew up on a kind of steady ground that allows one to question and risk and leap. And ironically, and probably sometimes to their frustration, it is their steadfast commitment to security that allows me to question its value, or at least its value as we've historically defined it in the 21st century.
Ezeket a kérdéseket egy pár küzdelmes generációval mögöttem teszem fel. A szüleim biztosították a stabil alapot a kérdésekhez, kockázathoz és kitöréshez. A helyzet iróniája, és talán néha bosszantja is őket, hogy az ő rendületlen biztonság iránti elkötelezettségük az, ami lehetővé teszi számomra, hogy megkérdőjelezzem az értékét, vagy legalábbis azt az értéket, amit a 21. században a biztonságnak tulajdonítunk.
So let's dig into this first question: How should we work? We should work like our mothers. That's right -- we've spent decades trying to fit women into a work world built for company men. And many have done backbends to fit in, but others have carved a more unconventional path, creating a patchwork of meaning and money with enough flexibility to do what they need to do for those that they love. My mom called it "just making it work." Today I hear life coaches call it "a portfolio career." Whatever you call it, more and more men are craving these whole, if not harried, lives. They're waking up to their desire and duty to be present fathers and sons.
Nézzük először ez első kérdést: Hogyan dolgozzunk? Úgy kellene dolgoznunk, mint édesanyáink. Igen - évtizedeket töltöttünk a nők munkába integrálásával egy férfiakra szabott világban. Sokan mindent megtettek, hogy beilleszkedjenek, de voltak, akik rendhagyóbb utat választottak, összeszőve pénzkeresést és az élet értelmét, elég rugalmasan ahhoz, hogy a szeretteikért élhessenek. Anyám "működőképességnek" nevezte. "Portfólió karrier" nevet hallottam erre a tanácsadóktól. Akárminek nevezzük, egyre többen vágyják ezt az életstílust. Ráébrednek kötelességükre és vágyukra, hogy jelen legyenek, mint apák és fiúk.
Now, artist Ann Hamilton has said, "Labor is a way of knowing." Labor is a way of knowing. In other words, what we work on is what we understand about the world. If this is true, and I think it is, then women who have disproportionately cared for the little ones and the sick ones and the aging ones, have disproportionately benefited from the most profound kind of knowing there is: knowing the human condition. By prioritizing care, men are, in a sense, staking their claim to the full range of human existence.
Ann Hamilton művésznő szerint: „A munka a megismerés egy formája.” „A munka a megismerés egy formája.” Más szavakkal: amin dolgozunk, azt értjük meg a világból. Ha ez így van, és szerintem igen, a nők, akik aránytalanul sokat gondozták a kisgyerekeket, a betegeket és az időseket, aránytalanul részesedtek az alapismeretből, ami az emberi lét. Előtérbe helyezve a gondoskodást a férfiak is kiveszik részüket a teljes emberi lét megismeréséből.
Now, this means the nine-to-five no longer works for anyone. Punch clocks are becoming obsolete, as are career ladders. Whole industries are being born and dying every day. It's all nonlinear from here. So we need to stop asking kids, "What do you want to be when you grow up?" and start asking them, "How do you want to be when you grow up?" Their work will constantly change. The common denominator is them. So the more they understand their gifts and create crews of ideal collaborators, the better off they will be.
Ez azt jelenti, hogy a kilenctől ötig nem való már senkinek. A beléptető rendszerek elavultak, hasonlóan a karrier létrákhoz. Iparágak születnek és szűnnek meg naponta. Semmi nem lineárisan változik mostantól. Ne kérdezzük többé a gyerekektől: „Mi leszel, ha nagy leszel?” azt kérdezzük: „Hogy szeretnél lenni, mikor nagy leszel?” A munkájuk állandóan más lesz. Ők maguk a közös-nevező. Minél jobban megértik értékeiket, és tudnak másokkal együttműködni, annál jobban érzik majd magukat.
The challenge ahead is to reinvent the social safety net to fit this increasingly fragmented economy. We need portable health benefits. We need policies that reflect that everyone deserves to be vulnerable or care for vulnerable others, without becoming destitute. We need to seriously consider a universal basic income. We need to reinvent labor organizing. The promise of a work world that is structured to actually fit our 21st century values, not some archaic idea about bringing home the bacon, is long overdue -- just ask your mother.
A feladat a szociális háló újratervezése, mely megfelel ennek a sokszorosan felosztott gazdaságnak. Mobil járulékokra van szükség. Olyan irányelvekre van szükség, melyek segítenek, ha bajban vagy, vagy akkor, ha te gondoskodsz másról, anélkül, hogy ez alatt földönfutóvá válnál. Fontolóra kell vennünk a feltétel nélküli alapjövedelmet. Újra kell szervezni a munkásszervezeteket. A munka világát át kell szervezni a 21. század értékeinek megfelelően. 'Hozd haza a szalonnát' - az ősi modell rég túlhaladott - kérdezd meg édesanyádtól.
Now, how about the second question: How should we live? We should live like our immigrant ancestors. When they came to America, they often shared apartments, survival tactics, child care -- always knew how to fill one more belly, no matter how small the food available. But they were told that success meant leaving the village behind and pursuing that iconic symbol of the American Dream, the white picket fence. And even today, we see a white picket fence and we think success, self-possession. But when you strip away the sentimentality, what it really does is divides us. Many Americans are rejecting the white picket fence and the kind of highly privatized life that happened within it, and reclaiming village life, reclaiming interdependence instead.
Lássuk a második kérdést: Hogyan éljünk? A betelepedő őseink életmintája szerint kellene élnünk. Mikor Amerikába jöttek, megosztották a lakásaikat, túlélési taktikáikat, a gyerekgondozást -- mindig jutott még egy tál étel, bármilyen kevés is volt nekik. De azt mondták nekik, hogy a siker az, ha elhagyják a falut és az amerikai álom szimbólumát hajszolják, a fehér léckerítést. A fehér léckerítés láttán mindmáig a siker és a nyugalom jut eszünkbe. De ha félretesszük az érzelgősséget, akkor igazából elválaszt minket. Sok amerikai elutasítja a fehér léckerítést, és a kerítésen belüli elkülönült életet. Visszasírja a falusi életet, az egymásra utaltsággal együtt.
Fifty million of us, for example, live in intergenerational households. This number exploded with the Great Recession, but it turns out people actually like living this way. Two-thirds of those who are living with multiple generations under one roof say it's improved their relationships. Some people are choosing to share homes not with family, but with other people who understand the health and economic benefits of daily community. CoAbode, an online platform for single moms looking to share homes with other single moms, has 50,000 users. And people over 65 are especially prone to be looking for these alternative living arrangements. They understand that their quality of life depends on a mix of solitude and solidarity. Which is true of all of us when you think about it, young and old alike. For too long, we've pretended that happiness is a king in his castle. But all the research proves otherwise. It shows that the healthiest, happiest and even safest -- in terms of both climate change disaster, in terms of crime, all of that -- are Americans who live lives intertwined with their neighbors.
Például ötven millióan több generációs háztartásban élnek. Ez a szám robbanásszerűen megnőtt a világválság idején. Kiderült, hogy az emberek szeretnek így élni. Az egy fedél alatt élő, több generációs családok kétharmada állítja, hogy javult a viszonyuk. Egyesek nem rokonokkal osztják meg az otthonukat, hanem másokkal, akik megértik a napi kapcsolat egészségi és gazdasági előnyeit. A CoAdobe egy online felület, ahol egyedülálló anyák ajánlják fel lakásukat más, egyedül élő anyáknak. 50 000 felhasználója van. A 65 felettiek különösen hajlanak az ilyen alternatív életformákra. Megértették, hogy az életminőségük az egyedüllét és a társas lét összehangolásán múlik. Ha belegondolunk, ez igaz mindannyiunkra, fiatalra és idősre egyaránt. Túl sokáig hittük, hogy a boldogság a kastélyban kezdődik. De minden kutatás az ellenkezőjét igazolta. Látszik, hogy egészségesebb, boldogabb és biztonságosabb is -- klímaváltozás, bűnügyi és minden szempontból -- a szomszédi közösségekben élő amerikaiak élete.
Now, I've experienced this firsthand. For the last few years, I've been living in a cohousing community. It's 1.5 acres of persimmon trees, this prolific blackberry bush that snakes around a community garden, all smack-dab, by the way, in the middle of urban Oakland. The nine units are all built to be different, different sizes, different shapes, but they're meant to be as green as possible. So big, shiny black solar cells on our roof mean our electricity bill rarely exceeds more than five bucks in a month. The 25 of us who live there are all different ages and political persuasions and professions, and we live in homes that have everything a typical home would have. But additionally, we share an industrial-sized kitchen and eating area, where we have common meals twice a week.
Magam is tapasztaltam ezt. Az elmúlt pár évben egy lakóközösségben éltem. 6 000 m2 datolyaszilvafákkal, a közösségi kert körül burjánzó szederbokrok. Mellesleg mindez Oakland szívében. A közösség mind a 9 egysége különböző stílusú épület, más méretű, más formájú, de mindegyik környezetbarát, amennyire csak lehetséges. Nagy, fényes napelemek vannak a tetőn, ezért a villanyszámlánk ritkán haladja meg a havi 5 dollárt. Közösségünk mind a 25 tagja különböző korú és politikai beállítottságú, és más a foglalkozása. Az otthonokban megvan minden, ami egy normál lakásban van. De van egy közös, ipari méretű konyhánk és ebédlőnk is, ahol heti kétszer közös étkezést tartunk.
Now, people, when I tell them I live like this, often have one of two extreme reactions. Either they say, "Why doesn't everyone live like this?" Or they say, "That sounds totally horrifying. I would never want to do that." So let me reassure you: there is a sacred respect for privacy among us, but also a commitment to what we call "radical hospitality" -- not the kind advertised by the Four Seasons, but the kind that says that every single person is worthy of kindness, full stop, end of sentence.
Mikor megemlítem az embereknek, hogy így élek, két szélsőséges reakciót vált ki. Vagy azt, hogy: „Miért nem így él mindenki?” Vagy hogy „Ez rémesen hangzik. Soha nem szeretnék így élni.” Megnyugtatlak: mindenki tiszteli a magánélet szentségét, de elkötelezett híve a vendégszeretetnek is, és nem ahogy a hotelreklámokból ismerjük, hanem azt valljuk, hogy mindenki megérdemli a kedvességet, kétségek nélkül.
The biggest surprise for me of living in a community like this? You share all the domestic labor -- the repairing, the cooking, the weeding -- but you also share the emotional labor. Rather than depending only on the idealized family unit to get all of your emotional needs met, you have two dozen other people that you can go to to talk about a hard day at work or troubleshoot how to handle an abusive teacher. Teenagers in our community will often go to an adult that is not their parent to ask for advice. It's what bell hooks called "revolutionary parenting," this humble acknowledgment that kids are healthier when they have a wider range of adults to emulate and count on. Turns out, adults are healthier, too. It's a lot of pressure, trying to be that perfect family behind that white picket fence.
Mi volt a legnagyobb meglepetésem ebben az életközösségben? Hogy megosztunk minden házimunkát – javítást, főzést, kerti munkát -, de megosztjuk az érzelmi terheket is. Nem csak a régi értelemben vett családhoz fordulhatsz a lelki gondjaiddal, hanem két tucatnyi ember közül választhatod ki, kivel beszéled meg a nehéz munkanapodat, és kivel beszéled meg, hogy mit kezdj egy goromba tanárral. A közösségünk tizenévesei sokszor fordulnak más felnőtthöz tanácsért, nem a szüleikhez. Bell Hooks ezt nevezte „forradalmasított nevelés"-nek. Alázatosan tudomásul vesszük, hogy egészségesebbek a gyerekek, ha több felnőtthöz fordulhatnak, számíthatnak rájuk. Kiderült, hogy ez jobb a felnőtteknek is. Nagyon nyomasztó azon igyekezni, hogy tökéletes család legyünk a fehér kerítés mögött.
The "new better off," as I've come to call it, is less about investing in the perfect family and more about investing in the imperfect village, whether that's relatives living under one roof, a cohousing community like mine, or just a bunch of neighbors who pledge to really know and look out for one another. It's good common sense, right? And yet, money has often made us dumb about reaching out. The most reliable wealth is found in relationship.
Az „új jobb élet” jelentése egyre kevésbé található a tökéletes családmodellben, inkább a nem tökéletes vidéki életben, ahol a rokonok egy fedél alatt élnek, vagy lakóközösségekben, mint a miénk, vagy a jószomszédi közösségekben, ahol valóban figyelnek egymásra. Ezt diktálja a józan ész, nem? És mégis, a pénz sokszor meghülyít minket. A legmegbízhatóbb gazdagság a kapcsolatokban rejlik.
The new better off is not an individual prospect at all. In fact, if you're a failure or you think you're a failure, I've got some good news for you: you might be a success by standards you have not yet honored. Maybe you're a mediocre earner but a masterful father. Maybe you can't afford your dream home, but you throw legendary neighborhood parties. If you're a textbook success, the implications of what I'm saying could be more grim for you. You might be a failure by standards you hold dear but that the world doesn't reward. Only you can know.
Az új jó élet nem egyéni lehetőség. Valójában, ha vesztes vagy, vagy úgy érzed, hogy az vagy, akkor van egy jó hírem: Lehetsz nyertes egy másik értékrend szerint, amivel még nem találkoztál. Talán közepesen keresel, de az apaság mesterfokon megy. Talán nem engedheted meg magadnak álmaid otthonát, de legendás partikat rendezel a szomszédoknak. Ha sikeres vagy, ahogy a nagykönyvben szerepel, akkor elkeserítően hangozhat, amiket mondok. Lehet, hogy vesztes vagy saját értékrended szerint, de azt a világ nem díjazza. Csak te tudhatod.
I know that I am not a tribute to my great-grandmother, who lived such a short and brutish life, if I earn enough money to afford every creature comfort. You can't buy your way out of suffering or into meaning. There is no home big enough to erase the pain that she must have endured. I am a tribute to her if I live a life as connected and courageous as possible. In the midst of such widespread uncertainty, we may, in fact, be insecure. But we can let that insecurity make us brittle or supple. We can turn inward, lose faith in the power of institutions to change -- even lose faith in ourselves. Or we can turn outward, cultivate faith in our ability to reach out, to connect, to create.
Tudom, hogy nem akkor adózom tisztelettel az ükanyám előtt, aki olyan rövid és kegyetlen életet élt, ha eleget keresek, hogy megteremtsem a teljes anyagi jólétet. Nem válthatod meg a szenvedést pénzzel. Nincs akkora ház, hogy kitörölné a szenvedést, amit ki kellett bírnia. Akkor rovom le a tiszteletem előtte, ha bátor és kapcsolódó életet élek, amennyire lehet. Ekkora bizonytalanság közepette jogosan érezzük magunkat veszélyben. A bizonytalanság megtör, vagy meghajlít. Befele fordulhatunk, elveszítve a bizalmunkat a rendszerváltozásban -- vagy az önbizalmunkat is elveszíthetjük. De fordulhatunk kifele is, bízva a túlélési képességünkben, a kapcsolatokban, a cselekvésben.
Turns out, the biggest danger is not failing to achieve the American Dream. The biggest danger is achieving a dream that you don't actually believe in. So don't do that. Do the harder, more interesting thing, which is to compose a life where what you do every single day, the people you give your best love and ingenuity and energy to, aligns as closely as possible with what you believe. That, not something as mundane as making money, is a tribute to your ancestors. That is the beautiful struggle.
Kiderül, hogy nem az a bukás, ha nem valósítod meg az amerikai álmot. A nagyobb veszély, ha megvalósítasz egy álmot, amiben te magad sem hiszel. Ne tedd! Válaszd a nehezebb, sokkal érdekesebb utat. Élj meg minden napot úgy, hogy akinek szeretetet adsz, támogatást nyújtasz és energiát szentelsz, az a lehető legjobban azonosuljon a te értékrendeddel. Nem annyira nagyvilági tett ez, mint pénzt keresni, de ezzel tartozol a felmenőidnek. Ez a nemes küzdelem.
Thank you.
Köszönöm.
(Applause)
(Taps)