The story starts in Kenya in December of 2007, when there was a disputed presidential election, and in the immediate aftermath of that election, there was an outbreak of ethnic violence. And there was a lawyer in Nairobi, Ory Okolloh -- who some of you may know from her TEDTalk -- who began blogging about it on her site, Kenyan Pundit. And shortly after the election and the outbreak of violence, the government suddenly imposed a significant media blackout. And so weblogs went from being commentary as part of the media landscape to being a critical part of the media landscape in trying to understand where the violence was. And Okolloh solicited from her commenters more information about what was going on. The comments began pouring in, and Okolloh would collate them. She would post them. And she quickly said, "It's too much. I could do this all day every day and I can't keep up. There is more information about what's going on in Kenya right now than any one person can manage. If only there was a way to automate this."
A történet Kenyában kezdődik, 2007 decemberében, amikor egy vitatott elnökválasztás volt, és közvetlenül a választás után, etnikai villongások törtek ki. És ott volt egy ügyvéd Nairobiban, Ory Okolloh -- akit néhányan ismerhettek a TED beszédéből -- aki elkezdett blogolni róla a weboldalán, a Kenyan Punditon. És röviddel a választások és a villongások kitörése után, a kormány hirtelen komoly médiazárlatot vezetett be. És így a blogok a média perifériájáról a média kritikus részévé váltak, miközben próbálták megérteni, hol zajlanak harcok. És Okolloh arra kérte az olvasóit, hogy adjanak több információt a történésekről. A hozzászólások kezdtek beözönleni, és Okolloh összegyűjtötte, majd publikálta őket. És hamarosan azt mondta: "Ez túl sok. Ha egyfolytában ezt csinálom, még akkor se tudok lépést tartani. Több az információ arról, ami Kenyában most történik, mint amit egy személy képes lenne kezelni. Bárcsak lenne egy mód ennek az automatizálására!"
And two programmers who read her blog held their hands up and said, "We could do that," and in 72 hours, they launched Ushahidi. Ushahidi -- the name means "witness" or "testimony" in Swahili -- is a very simple way of taking reports from the field, whether it's from the web or, critically, via mobile phones and SMS, aggregating it and putting it on a map. That's all it is, but that's all that's needed because what it does is it takes the tacit information available to the whole population -- everybody knows where the violence is, but no one person knows what everyone knows -- and it takes that tacit information and it aggregates it, and it maps it and it makes it public. And that, that maneuver called "crisis mapping," was kicked off in Kenya in January of 2008.
És két programozó, akik olvasták a blogját, jelentkezett, és azt mondták: "Mi meg tudjuk csinálni", és 72 óra múlva elindították az Ushahidit. Ushahidi -- ez a név tanút vagy vallomást jelent szuahéli nyelven -- és egy nagyon egyszerű módja az adatgyűjtésnek, származzon az a webről, vagy ami fontosabb, a mobiltelefonokról és SMS-ből, majd csoportosítja ezeket és kiteszi egy térképre. Ez minden, de pont ennyire van szükség, mert fogja a hallgatólagos információt, ami elérhető az egész lakosság számára -- mindenki tudja hol folynak harcok, de egyetlen személy sem tudja, amit mindenki tud --, és fogja azt a hallgatólagos információt és csoportosítja, és térképre teszi, és nyilvánossá teszi. És ez a manőver, amit krízisfeltérképezésnek nevezünk, Kenyában kezdődött 2008 januárjában.
And enough people looked at it and found it valuable enough that the programmers who created Ushahidi decided they were going to make it open source and turn it into a platform. It's since been deployed in Mexico to track electoral fraud. It's been deployed in Washington D.C. to track snow cleanup. And it's been used most famously in Haiti in the aftermath of the earthquake. And when you look at the map now posted on the Ushahidi front page, you can see that the number of deployments in Ushahidi has gone worldwide, all right? This went from a single idea and a single implementation in East Africa in the beginning of 2008 to a global deployment in less than three years.
És sokan megnézték, és elég hasznosnak találták ahhoz, hogy az Ushahidit alkotó programozók nyilvánossá tegyék a forráskódját, és egy platformmá alakítsák. Azóta Mexikóban is használták a választási csalások követésére. Washington D.C.-ben használták a hóeltakarítás követésére. És a leghíresebb alkalmazása Haitiban volt, a földrengés után. És ha megnézik a térképet az Ushahidi főoldalán, láthatják, hogy az Ushahidi alkalmazása világméretű lett. Tehát egy ötletből és egyetlen alkalmazásból 2008 kezdetén Kelet-Afrikában, három év alatt globális alkalmazás lett.
Now what Okolloh did would not have been possible without digital technology. What Okolloh did would not have been possible without human generosity. And the interesting moment now, the number of environments where the social design challenge relies on both of those things being true. That is the resource that I'm talking about. I call it cognitive surplus. And it represents the ability of the world's population to volunteer and to contribute and collaborate on large, sometimes global, projects. Cognitive surplus is made up of two things. The first, obviously, is the world's free time and talents. The world has over a trillion hours a year of free time to commit to shared projects. Now, that free time existed in the 20th century, but we didn't get Ushahidi in the 20th century.
Amit Okolloh tett, az nem lett volna lehetséges digitális technológia nélkül. Amit Okolloh tett, az nem lett volna lehetséges emberi nagylelkűség nélkül. És ami igazán érdekes most: a környezetek nagy száma ahol a szociális tervezés kihívása mind a kettőt szükségelteti. Ez az az erőforrás amiről beszélek. Ezt nevezem kognitív többletnek. A világ lakosságának azt a képességét jelenti, hogy önkéntesen hozzájáruljon és együttműködjön nagy méretű, néha globális projekteken. A kognitív többlet két részből áll. Az első a világ szabadideje és tehetsége. A világnak több mint egybillió szabad órája van évente közös projektekre. Nos, ez a szabadidő létezett a 20. században is, de nem lett Ushahidi a 20. században.
That's the second half of cognitive surplus. The media landscape in the 20th century was very good at helping people consume, and we got, as a result, very good at consuming. But now that we've been given media tools -- the Internet, mobile phones -- that let us do more than consume, what we're seeing is that people weren't couch potatoes because we liked to be. We were couch potatoes because that was the only opportunity given to us. We still like to consume, of course. But it turns out we also like to create, and we like to share. And it's those two things together -- ancient human motivation and the modern tools to allow that motivation to be joined up in large-scale efforts -- that are the new design resource. And using cognitive surplus, we're starting to see truly incredible experiments in scientific, literary, artistic, political efforts. Designing.
Ez a kognitív többlet második része. A 20. század média tájképe nagyon kedvezett a fogyasztóknak, és ennek eredményeként nagyon jók lettünk a fogyasztásban. De most, amikor média eszközöket kaptunk -- internet, mobiltelefonok -- és ezek megengedik, hogy a fogyasztásnál többet tegyünk, azt látjuk, hogy az emberek nem azért voltak passzívak, mert szerettek passzívak lenni. Azért voltunk passzív fogyasztók, mert ez volt az egyetlen lehetőség amit kaptunk. Persze még mindig szeretünk fogyasztani. De kiderült, hogy alkotni is szeretünk, és szeretünk megosztani. És ez a két dolog együtt -- ősrégi emberi motiváció és a modern eszközök, amik megengedik, hogy a motivációk egyesüljenek nagy léptékű erőfeszítésekké -- ez az új tervezési efőforrás. És használva a kognitív többletet, igazán hihetetlen kísérleteket kezdünk látni a tudományos, irodalmi, művészeti, politikai erőfeszítésekben. Tervezés.
We're also getting, of course, a lot of LOLcats. LOLcats are cute pictures of cats made cuter with the addition of cute captions. And they are also part of the abundant media landscape we're getting now. This is one of the participatory -- one of the participatory models we see coming out of that, along with Ushahidi. Now I want to stipulate, as the lawyers say, that LOLcats are the stupidest possible creative act. There are other candidates of course, but LOLcats will do as a general case. But here's the thing: The stupidest possible creative act is still a creative act. Someone who has done something like this, however mediocre and throwaway, has tried something, has put something forward in public. And once they've done it, they can do it again, and they could work on getting it better.
Persze kapunk egy rakás LOLcats képet is. A LOLcats képeken cuki macskák vannak, amik a cuki feliratoktól még cukibbak lettek. És szintén részei a mai média tájképnek. Ez az egyik részvételi -- az egyik részvételi modell amit látunk megjelenni, együtt az Ushahidivel. Szeretném kikötni, ahogy az ügyvédek mondják, hogy a LOLcats a lehetséges legbutább alkotó tevékenység. Persze vannak más jelöltek is, de a LOLcats megteszi, mint általános eset. De végülis a lehetséges legbutább alkotói tevékenység is egy alkotói aktus. Valaki, aki egy ilyesmit csinált, bármennyire is átlagos és elfelejthető, megpróbált valamit, bemutatott valamit a nyilvánosságnak. És ha egyszer megtették, megtehetik újból, és dolgozhatnak rajta és jobbá tehetik.
There is a spectrum between mediocre work and good work, and as anybody who's worked as an artist or a creator knows, it's a spectrum you're constantly struggling to get on top of. The gap is between doing anything and doing nothing. And someone who makes a LOLcat has already crossed over that gap. Now it's tempting to want to get the Ushahidis without the LOLcats, right, to get the serious stuff without the throwaway stuff. But media abundance never works that way. Freedom to experiment means freedom to experiment with anything. Even with the sacred printing press, we got erotic novels 150 years before we got scientific journals.
Egész skála van az átlagos és a jó munka között, és bárki, aki dolgozott mint művész vagy alkotó tudja, hogy ez egy spektrum, aminek állandóan a csúcsára akarsz jutni. A rés a semmittevés és a cselekvés között van. És az, aki készít egy LOLcats képet már átlépett ezen a résen. Csábító megkapni az Ushahidiket a LOLcats nélkül, megkapni a komoly dolgot a szemét nélkül. De a média bősége sohasem így működik. A kísérletezés szabadsága tartalmazza a bármivel való kísérletezést is. A szent nyomdagéppel is: erotikus regényeket 150 évvel korábban nyomtattak, mint tudományos folyóiratokat.
So before I talk about what is, I think, the critical difference between LOLcats and Ushahidi, I want to talk about their shared source. And that source is design for generosity. It is one of the curiosities of our historical era that even as cognitive surplus is becoming a resource we can design around, social sciences are also starting to explain how important our intrinsic motivations are to us, how much we do things because we like to do them rather than because our boss told us to do them, or because we're being paid to do them.
Mielőtt a döntő különbségről beszélnék a LOLcats és az Ushahidi között, beszélni akarok a közös forrásukról. És ez a forrás a nagylelkű alkotás. Történelmi korunk egyik furcsasága, hogy miközben a kognitív többlet olyan erőforrássá válik amire építhetünk, a társadalmi tudományok kezdik megmagyarázni, mennyire fontos nekünk a saját belső motivációnk, mennyi dolgot teszünk azért, mert nekünk tetszik inkább mint azért, mert a főnökünk mondta nekünk, vagy mert fizetnek minket érte.
This is a graph from a paper by Uri Gneezy and Aldo Rustichini, who set out to test, at the beginning of this decade, what they called "deterrence theory." And deterrence theory is a very simple theory of human behavior: If you want somebody to do less of something, add a punishment and they'll do less of it. Simple, straightforward, commonsensical -- also, largely untested. And so they went and studied 10 daycare centers in Haifa, Israel. They studied those daycare centers at the time of highest tension, which is pick-up time. At pick-up time the teachers, who have been with your children all day, would like you to be there at the appointed hour to take your children back. Meanwhile, the parents -- perhaps a little busy at work, running late, running errands -- want a little slack to pick the kids up late.
Ez egy grafikon egy cikkből, amit Uri Gneezy és Aldo Rustichini írtak, akik az évtized elején le akarták tesztelni az általuk "elrettentés elmélet"-nek nevezett dolgot. Az elrettentés elmélet egy nagyon egyszerű elmélet az emberi viselkedésről: ha azt akarod, hogy valaki kevésbé tegyen meg valamit, használj egy büntetést és kevesebbet fognak tenni belőle. Egyszerű, világos, nyilvánvaló -- és többnyire ellenőrizetlen. Tehát tanulmányoztak 10 napközit az izraeli Haifában. És a legfeszültebb pillanatokban tanulmányozták a napköziket, amikor a szülők hazaviszik a gyerekeket. Ilyenkor a tanárok, akik egész nap a gyerekeiddel voltak, szeretnék ha te ott lennél a megbeszélt időpontban a gyerekeidért. Ezalatt a szülők -- talán kicsit elfoglaltak a munkában, késésben, szaladgálva -- szeretnének egy kicsit késni.
So Gneezy and Rustichini said, "How many instances of late pick-ups are there at these 10 daycare centers?" Now they saw -- and this is what the graph is, these are the number of weeks and these are the number of late arrivals -- that there were between six and 10 instances of late pick-ups on average in these 10 daycare centers. So they divided the daycare centers into two groups. The white group there is the control group; they change nothing. But the group of daycare centers represented by the black line, they said, "We are changing this bargain as of right now. If you pick your kid up more than 10 minutes late, we're going to add a 10 shekel fine to your bill. Boom. No ifs, ands or buts."
Tehát Gneezy és Rustichini azt kérdezte: "Hányszor késtek a szülők a 10 napköziben?" Azt látták -- és ez a grafikon ezt mutatja, itt vannak a hetek és ez a késések száma -- hogy hat és tíz között volt a késések száma, átlagban a tíz napköziben. Ekkor két csoportba osztották a napköziket. A fehér csoport itt a kontroll csoport; itt semmit se változtattak. De a fekete vonallal ábrázolt napközikben ezt mondták: "Azonnal megváltoztatjuk ezt az alkut. Ha több mint 10 percet késel, 10 sékelt adunk a számládhoz. Ez van, semmi kivétel!"
And the minute they did that, the behavior in those daycare centers changed. Late pick-ups went up every week for the next four weeks until they topped out at triple the pre-fine average, and then they fluctuated at between double and triple the pre-fine average for the life of the fine. And you can see immediately what happened, right? The fine broke the culture of the daycare center. By adding a fine, what they did was communicate to the parents that their entire debt to the teachers had been discharged with the payment of 10 shekels, and that there was no residue of guilt or social concern that the parents owed the teachers. And so the parents, quite sensibly, said, "10 shekels to pick my kid up late? What could be bad?" (Laughter)
És ettől a perctől kezdve megváltozott a viselkedés azokban a napközikben. A késések száma emelkedett minden héten, a következő négy hétben, amíg elérte a büntetés előtti átlag háromszorosát, majd ingadozott a büntetés előtti átlag kétszerese és háromszorosa között, amíg érvényben volt a büntetés. Azonnal látják mi történt, nemde? A büntetés megtörte a napközi kultúráját. A büntetéssel azt közölték a szülőkkel, hogy eltörölték teljes tartozásukat a tanárok felé a 10 sékel büntetés kifizetésével, és semmi nyoma nem maradt a bűntudatnak vagy társadalmi tartozásnak a szülő-tanár viszonyban. És a szülők, nagyon ésszerűen, azt mondták: "10 sékel a késésemért a napköziből? Üsse kő!" (Nevetés)
The explanation of human behavior that we inherited in the 20th century was that we are all rational, self-maximizing actors, and in that explanation -- the daycare center had no contract -- should have been operating without any constraints. But that's not right. They were operating with social constraints rather than contractual ones. And critically, the social constraints created a culture that was more generous than the contractual constraints did. So Gneezy and Rustichini run this experiment for a dozen weeks -- run the fine for a dozen weeks -- and then they say, "Okay, that's it. All done; fine." And then a really interesting thing happens: Nothing changes. The culture that got broken by the fine stayed broken when the fine was removed. Not only are economic motivations and intrinsic motivations incompatible, that incompatibility can persist over long periods. So the trick in designing these kinds of situations is to understand where you're relying on the economic part of the bargain -- as with the parents paying the teachers -- and when you're relying on the social part of the bargain, when you're really designing for generosity.
A 20. századból örökölt magyarázat az emberi viselkedésre az volt, hogy mindnyájan értelmes, önmaximalizáló egyének vagyunk, és abban a magyarázatban -- a napközinek nem volt szerződése -- teljesen kényszer nélkül kellett volna működjön. De ez nem igaz. Ők szociális kényszerek között működtek, és nem szerződéses kényszerek között. És kritikus módon a szociális kényszerek egy nagylelkűbb kultúrát hoztak létre, mint a szerződéses kényszerek. Tehát Gneezy és Rustichini egy tucat hétig folytatta ezt a kísérletet -- közben osztogatva a büntetéseket -- és aztán azt mondták: "Rendben, ez volt. Vége." És akkor valami igazán érdekes történt: semmi se változott. A büntetés által megtört kultúra megtörve maradt a büntetés eltörlése után is. Nemcsak hogy a gazdasági és belső motivációk inkompatibilisek, hanem az inkompatibilitás hosszabb ideig képes megmaradni. Tehát a trükk ezeknek a helyzeteknek a megtervezésénél annak a megértése, hogy mikor támaszkodsz az alku gazdasági részére -- mint a szülőkkel, akik a büntetést fizettek -- és mikor a támaszkodsz az alku szociális részére, amikor igazán a nagylelkűségre alapozol.
This brings me back to the LOLcats and to Ushahidi. This is, I think, the range that matters. Both of these rely on cognitive surplus. Both of these design for the assumption that people like to create and we want to share. Here is the critical difference between these: LOLcats is communal value. It's value created by the participants for each other. Communal value on the networks we have is everywhere -- every time you see a large aggregate of shared, publicly available data, whether it's photos on Flickr or videos on Youtube or whatever. This is good. I like LOLcats as much as the next guy, maybe a little more even, but this is also a largely solved problem. I have a hard time envisioning a future in which someone is saying, "Where, oh where, can I find a picture of a cute cat?"
Ez visszahoz a LOLcats-hez és az Ushahidihez. Ez az a terjedelem, ami számít. Mindkettő a kognitív többletre alapoz. Mindkettő azzal a feltevéssel számol, hogy szeretünk alkotni és meg akarjuk osztani. Íme a lényeges különbség ezek között: a LOLcats közösségi értékeket képvisel. A résztvevők egymásnak alkották az értéket. Mindenhol találunk közösségi értéket a hálózatunkban -- valahányszor látsz egy nagy adag megosztott, nyilvános adatot, akár képek a Flickr-en vagy videók a Youtube-on vagy bármi más. Ez jó. Annyira kedvelem a LOLcats-et mint bárki más, talán egy kicsit jobban, de ez ugyanakkor egy nagymértékben megoldott probléma. Nehezen tudom elképzelni a jövőt, amikor valaki azt mondja majd: "Ó, vajon hol is találhatnék egy cuki macskás képet?"
Ushahidi, by contrast, is civic value. It's value created by the participants but enjoyed by society as a whole. The goals set out by Ushahidi are not just to make life better for the participants, but to make life better for everyone in the society in which Ushahidi is operating. And that kind of civic value is not just a side effect of opening up to human motivation. It really is going to be a side effect of what we, collectively, make of these kinds of efforts. There are a trillion hours a year of participatory value up for grabs. That will be true year-in and year-out. The number of people who are going to be able to participate in these kinds of projects is going to grow, and we can see that organizations designed around a culture of generosity can achieve incredible effects without an enormous amount of contractual overhead -- a very different model than our default model for large-scale group action in the 20th century.
Az Ushahidi, ezzel ellentétben, egy polgári érték. Az értékét a résztvevők hozzák létre, de az egész társadalom élvezi. Az Ushahidi célja nemcsak az, hogy a résztvevők életét tegye jobbá, hanem mindenki életét jobbá tegye abban a társadalomban, ahol az Ushahidi működik. És az a fajta polgári érték nem csak mellékterméke az emberi motivációkra való megnyílásnak. Annak lesz valójában a mellékterméke amit mi, közösen kihozunk ezekből az erőfeszítésekből. Egybillió óra van évente résztvevői értékből ingyen. Ez állandóan igaz lesz. Azon emberek száma, akik képesek lesznek résztvenni az ilyen tervekben nőni fog, és láthatjuk majd, hogy szervezetek, amelyek a nagylelkűségre építenek, hihetetlen hatásokat tudnak elérni hatalmas szerződéses többletköltségek nélkül -- egy nagyon különböző modell, mint a 20. századi nagy léptékű csoport akció alapmodell.
What's going to make the difference here is what Dean Kamen said, the inventor and entrepreneur. Kamen said, "Free cultures get what they celebrate." We've got a choice before us. We've got this trillion hours a year. We can use it to crack each other up, and we're going to do that. That, we get for free. But we can also celebrate and support and reward the people trying to use cognitive surplus to create civic value. And to the degree we're going to do that, to the degree we're able to do that, we'll be able to change society.
Ami számítani fog itt, az amit Dean Kamen mondott, a feltaláló és vállalkozó. Kamen azt mondta: "A szabad kultúrák megkapják, amit ünnepelnek." Egy választás előtt állunk. Van egybillió óránk évente. Használhatjuk egymás szórakoztatására, és ebben jók vagyunk. Ezt ingyen megkapjuk. De ugyanakkor ünnepelhetjük és támogathatjuk és jutalmazhatjuk az embereket, akik polgári érték teremtésére próbálják használni a kognitív többletet. És amennyiben meg fogjuk ezt tenni, képesek leszünk ezt megtenni, képesek leszünk megváltoztatni a társadalmat.
Thank you very much.
Nagyon szépen köszönöm.