When we talk about English, we often think of it as a single language but what do the dialects spoken in dozens of countries around the world have in common with each other, or with the writings of Chaucer? And how are any of them related to the strange words in Beowulf? The answer is that like most languages, English has evolved through generations of speakers, undergoing major changes over time. By undoing these changes, we can trace the language from the present day back to its ancient roots. While modern English shares many similar words with Latin-derived romance languages, like French and Spanish, most of those words were not originally part of it. Instead, they started coming into the language with the Norman invasion of England in 1066. When the French-speaking Normans conquered England and became its ruling class, they brought their speech with them, adding a massive amount of French and Latin vocabulary to the English language previously spoken there. Today, we call that language Old English. This is the language of Beowulf. It probably doesn't look very familiar, but it might be more recognizable if you know some German. That's because Old English belongs to the Germanic language family, first brought to the British Isles in the 5th and 6th centuries by the Angles, Saxons, and Jutes. The Germanic dialects they spoke would become known as Anglo-Saxon. Viking invaders in the 8th to 11th centuries added more borrowings from Old Norse into the mix. It may be hard to see the roots of modern English underneath all the words borrowed from French, Latin, Old Norse and other languages. But comparative linguistics can help us by focusing on grammatical structure, patterns of sound changes, and certain core vocabulary. For example, after the 6th century, German words starting with "p," systematically shifted to a "pf" sound while their Old English counterparts kept the "p" unchanged. In another split, words that have "sk" sounds in Swedish developed an "sh" sound in English. There are still some English words with "sk," like "skirt," and "skull," but they're direct borrowings from Old Norse that came after the "sk" to "sh" shift. These examples show us that just as the various Romance languages descended from Latin, English, Swedish, German, and many other languages descended from their own common ancestor known as Proto-Germanic spoken around 500 B.C.E. Because this historical language was never written down, we can only reconstruct it by comparing its descendants, which is possible thanks to the consistency of the changes. We can even use the same process to go back one step further, and trace the origins of Proto-Germanic to a language called Proto-Indo-European, spoken about 6000 years ago on the Pontic steppe in modern day Ukraine and Russia. This is the reconstructed ancestor of the Indo-European family that includes nearly all languages historically spoken in Europe, as well as large parts of Southern and Western Asia. And though it requires a bit more work, we can find the same systematic similarities, or correspondences, between related words in different Indo-European branches. Comparing English with Latin, we see that English has "t" where Latin has "d", and "f" where latin has "p" at the start of words. Some of English's more distant relatives include Hindi, Persian and the Celtic languages it displaced in what is now Britain. Proto-Indo-European itself descended from an even more ancient language, but unfortunately, this is as far back as historical and archeological evidence will allow us to go. Many mysteries remain just out of reach, such as whether there might be a link between Indo-European and other major language families, and the nature of the languages spoken in Europe prior to its arrival. But the amazing fact remains that nearly 3 billion people around the world, many of whom cannot understand each other, are nevertheless speaking the same words shaped by 6000 years of history.
Az angol nyelvre többnyire egyetlen nyelvként gondolunk. De vajon mi a közös a világ számos országában beszélt dialektusai között, és vajon hasonlít még bármelyik változat Chaucer írásaira vagy a Beowulf különös nyelvezetére? Mint ahogy a legtöbb nyelv, az angol is generációkon átívelő fejlődésen és jelentős változásokon ment keresztül. Visszakövetve ezeket a változásokat visszakövethetjük a ma használt változatát egészen az ősi gyökerekig. Míg a modern angolban sok szó hasonlít az újlatin nyelvekben, például a franciában vagy a spanyolban előfordulókra, legtöbbjük eredetileg nem volt az angol nyelv része. Ezek a szavak akkor kezdtek az angol nyelvbe szivárogni, miután a normannok 1066-ban megszállták Angliát. Amikor a francia nyelvet beszélő normannok meghódították és irányításuk alá vonták Angliát, magukkal hozták a nyelvüket is, és számos francia és latin eredetű szóval gazdagították az ott addig használt angol nyelvet. Ma ezt nevezzük óangolnak. Ez a Beowulf nyelvezete. A szöveg ugyan nehezen érhető, de néhány szó azért ismerős lehet, ha beszélünk németül. Ez amiatt van, mert az óangol a germán nyelvcsaládhoz tartozik, amely először az 5-6. században jutott el a Brit-szigetekre az anglik, a szászok és a jütök közvetítésével. Az általuk beszélt germán dialektus angolszászként vált ismertté. Később a 8.-tól a 11. századig az óészaki nyelvből is átvettek szavakat a vikingektől. Talán nehéz meglátni az angol nyelv gyökereit a francia, latin, óészaki és más nyelvekből kölcsönzött sok szó alatt. Az összehasonlító nyelvészet azonban segíthet, ha megvizsgáljuk a nyelvtani szerkezeteket, a hangváltozás szabályszerűségeit és bizonyos alapszókincset. Például a 6. század után a “p” betűs germán szavak módszeresen “pf” ejtésűvé váltak, míg az óangol változtatás nélkül megtartotta a “p” hangot. Egy másik példát nézve a svéd szavak “sk” hangja “sh” hanggá vált az angolban. Ma is vannak ugyan “sk” kezdetű szavak az angolban, mint a “skirt” (szoknya) vagy a “skull” (koponya), de ezek egyenesen az óészaki nyelvből jöttek az “sk”-“sh” váltás után. Ezek a példák azt mutatják, hogy míg az újlatin nyelvek a latinból származnak, az angol, a svéd, a német és sok más nyelv egy saját közös nyelvből, az ún. protogermán nyelvből fejlődött ki, amelyet körülbelül i. e. 500 körül beszéltek. A protogermán nyelvet írásos emlékek híján csupán úgy tudjuk rekonstruálni, ha az ebből kialakult nyelvek szabályszerű változásait megvizsgáljuk. Ugyanezzel a technikával még egy lépéssel visszaléphetünk, és a protogermán nyelvet visszavezethetjük az indoeurópai alapnyelvig, amelyet kb. 6000 évvel ezelőtt használtak a pontuszi sztyeppén, mai ukrán és orosz területeken. Ez az indoeurópai nyelvcsalád őse, amely majdnem az összes, Európában történelmileg beszélt nyelv, illetve sok dél- és nyugat-ázsiai nyelv őse is egyben. További nyelvészeti vizsgálódással kiderül, hogy ugyanazon ismétlődő hasonlóságok vagy megfelelések megtalálhatók más indoeurópai nyelvcsaládok szavai között is. Ha az angolt a latin nyelvvel hasonlítjuk, megfigyelhető, hogy ahol az angol “t”-t használ, ott a latin “d”-t, és “f”-et, míg a latin “p”-t a szavak elején. Az angol távoli nyelvrokonai közé tartozik a hindi és a perzsa, valamit azok a kelta nyelvek, amelyeknek Britanniában az angol a helyére lépett. Az indoeurópai alapnyelv maga is egy még ősibb nyelvből származik, de a történelmi és régészeti bizonyítékok sajnos csak eddig engednek visszamenni. Számos rejtély marad megoldatlan, mint hogy van-e kapcsolat az indoeurópai és más fő nyelvcsaládok között, és kérdéses, hogy milyen nyelvet beszéltek Európában a használata előtt. Ám ez nem változtat azon a csodás tényen, miszerint világszerte 3 milliárd ember, akik közül sokan egymás nyelvét sem értik, ugyanazon szavakat használják, melyeket 6000 év történelme formált.