So here's the most important economic fact of our time. We are living in an age of surging income inequality, particularly between those at the very top and everyone else. This shift is the most striking in the U.S. and in the U.K., but it's a global phenomenon. It's happening in communist China, in formerly communist Russia, it's happening in India, in my own native Canada. We're even seeing it in cozy social democracies like Sweden, Finland and Germany.
Íme napjaink legfontosabb gazdasági ténye: olyan korszakban élünk, amelyben erősödik a jövedelmi egyenlőtlenség, különösen a legfelső réteg és mindenki más között. Ez a trend az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában a legszembetűnőbb, de globális jelenség. Létezik a kommunista Kínában az egykor kommunista Oroszországban, létezik Indiában, saját hazámban, Kanadában. Még az olyan elsőosztályú szociáldemokráciákban is megfigyelhető, mint Svédország, Finnország és Németország.
Let me give you a few numbers to place what's happening. In the 1970s, the One Percent accounted for about 10 percent of the national income in the United States. Today, their share has more than doubled to above 20 percent. But what's even more striking is what's happening at the very tippy top of the income distribution. The 0.1 percent in the U.S. today account for more than eight percent of the national income. They are where the One Percent was 30 years ago. Let me give you another number to put that in perspective, and this is a figure that was calculated in 2005 by Robert Reich, the Secretary of Labor in the Clinton administration. Reich took the wealth of two admittedly very rich men, Bill Gates and Warren Buffett, and he found that it was equivalent to the wealth of the bottom 40 percent of the U.S. population, 120 million people. Now, as it happens, Warren Buffett is not only himself a plutocrat, he is one of the most astute observers of that phenomenon, and he has his own favorite number. Buffett likes to point out that in 1992, the combined wealth of the people on the Forbes 400 list -- and this is the list of the 400 richest Americans -- was 300 billion dollars. Just think about it. You didn't even need to be a billionaire to get on that list in 1992. Well, today, that figure has more than quintupled to 1.7 trillion, and I probably don't need to tell you that we haven't seen anything similar happen to the middle class, whose wealth has stagnated if not actually decreased.
Hadd mondjak néhány számot, amely érzékelteti, hogy mi is történik. Az 1970-es években a leggazdagabb 1% a nemzeti jövedelem 10%-át birtokolta az Egyesült Államokban. Ma a részesedésük ennek több mint kétszeresére, 20% fölé növekedett. De ennél is meglepőbb az, ami a rendszer csúcsán történik a jövedelemelosztásban. Az Egyesült Államokban a leggazdagabb 0,1% ma 8%-át birtokolja a nemzeti jövedelemnek. Ezt az arányt a leggazdagabb 1% képviselte 30 évvel ezelőtt. Hadd mondjak még egy számot, hogy ezt jobban megvilágításba helyezzem, és ezt az adatot 2005-ben Robert Reich számolta ki, aki munkaügyi miniszter volt a Clinton kormányban. Reich két elismerten nagyon gazdag ember, Bill Gates és Warren Buffett vagyonát vizsgálta, és arra jutott, hogy ez a vagyon egyenlő az Egyesült Államok társadalma alsó 40%-ának, 120 millió ember vagyonával. Nos, történetesen Warren Buffet nemcsak, hogy maga egy plutokrata, de az egyik legdörzsöltebb szemlélője ennek a jelenségnek és megvan a maga kedvenc száma. Buffett szeret rámutatni arra, hogy 1992-ben, azoknak az embereknek az összvagyona, akik a Forbes 400-as listáján szerepeltek - tehát a 400 leggazdagabb amerikainak - 300 milliárd dollár volt. Gondoljanak csak bele. Még milliárdosnak sem kellett lenni ahhoz, hogy felkerüljön valaki erre a listára 1992-ben. Ma ez a szám több mint ötszörösére, 1,7 billióra növekedett, és valószínűleg mondanom sem kell, hogy semmi hasonló tendencia nem figyelhető meg a középosztályt illetően, amelynek vagyona stagnál, ha nem éppen csökken.
So we're living in the age of the global plutocracy, but we've been slow to notice it. One of the reasons, I think, is a sort of boiled frog phenomenon. Changes which are slow and gradual can be hard to notice even if their ultimate impact is quite dramatic. Think about what happened, after all, to the poor frog. But I think there's something else going on. Talking about income inequality, even if you're not on the Forbes 400 list, can make us feel uncomfortable. It feels less positive, less optimistic, to talk about how the pie is sliced than to think about how to make the pie bigger. And if you do happen to be on the Forbes 400 list, talking about income distribution, and inevitably its cousin, income redistribution, can be downright threatening.
Tehát a globális plutokrácia korszakában élünk, de ezt csak lassan ismerjük fel. Az egyik ok, azt gondolom, afféle "főtt béka szindróma". Az olyan változások, amelyek lassúak és fokozatosak, nehezen ismerhetőek fel, még akkor is, ha alapvető hatásuk egészen drámai. Gondoljanak arra, mi történt végül a szegény békával. De azt gondolom, valami más is folyamatban van. Ha jövedelem-egyenlőtlenségről beszélünk, még ha nem is vagyunk rajta a Forbes 400-as listáján, kellemetlenül érezhetjük magunkat. Kevésbé pozitív, kevésbé optimista érzés arról beszélni, hogyan szeleteljük fel a tortát, mint arra gondolni, hogyan tudnánk nagyobbá tenni. És ha Ön éppenséggel rajta van a Forbes 400-as listáján, a jövedelemelosztásról és óhatatlanul annak "unokatestvéréről", a jövedelem-újraelosztásról beszélni egyenesen ijesztő lehet.
So we're living in the age of surging income inequality, especially at the top. What's driving it, and what can we do about it?
Tehát, az erősödő jövedelem-egyenlőtlenség korszakában élünk, különösen a felső kategóriában. Mitől alakul ez így és mit tehetünk ellene?
One set of causes is political: lower taxes, deregulation, particularly of financial services, privatization, weaker legal protections for trade unions, all of these have contributed to more and more income going to the very, very top.
Az okok egy része politikai: alacsonyabb adók, dereguláció különösen a pénzügyi szolgáltatások területén, privatizáció, gyengébb jogi védelem a szakszervezetek részére, mindezek hozzájárultak ahhoz, hogy egyre több jövedelem áramlik a nagyon-nagyon gazdag szegmensbe.
A lot of these political factors can be broadly lumped under the category of "crony capitalism," political changes that benefit a group of well-connected insiders but don't actually do much good for the rest of us. In practice, getting rid of crony capitalism is incredibly difficult. Think of all the years reformers of various stripes have tried to get rid of corruption in Russia, for instance, or how hard it is to re-regulate the banks even after the most profound financial crisis since the Great Depression, or even how difficult it is to get the big multinational companies, including those whose motto might be "don't do evil," to pay taxes at a rate even approaching that paid by the middle class. But while getting rid of crony capitalism in practice is really, really hard, at least intellectually, it's an easy problem. After all, no one is actually in favor of crony capitalism. Indeed, this is one of those rare issues that unites the left and the right. A critique of crony capitalism is as central to the Tea Party as it is to Occupy Wall Street.
E politikai tényezők nagy része körülbelül azzal a kategóriával foglalható össze, hogy "haveri kapitalizmus", politikai változások, amelyek kedveznek egy jó összeköttetésekkel rendelkező bennfentes csoportnak, de tulajdonképpen nem sok jót hoznak nekünk, a többiek számára. A gyakorlatban a haveri kapitalizmustól megszabadulni hihetetlenül nehéz. Gondoljanak azokra az évekre, amikor különböző politikai irányzatú reformerek próbáltak megszabadulni a korrupciótól Oroszországban, például, vagy arra, hogy milyen nehéz újraszabályozni a bankokat, még a nagy gazdasági világválság óta bekövetkezett legmélyebb pénzügyi válság után is, vagy, hogy milyen nehéz rávenni a nagy multinacionális cégeket, beleértve azokat is, akiknek mottója lehetne, hogy "ne tégy rosszat", arra, hogy adót fizessenek olyan értékben, amely legalább közelít ahhoz, amit a középosztály megfizet. De miközben a gyakorlatban a haveri kapitalizmustól nagyon-nagyon nehéz megszabadulni, intellektuálisan legalábbis, könnyen megoldható probléma. Végül is, tulajdonképpen senki nem támogatja a haveri kapitalizmust. Valójában, ez egyike az olyan ritka ügyeknek, amelyek összehozzák a bal- és jobboldalt. A haveri kapitalizmus kritikája ugyanúgy központi kérdés a Tea Party mozgalomnak, mint az Occupy Wall Street mozgalomnak.
But if crony capitalism is, intellectually at least, the easy part of the problem, things get trickier when you look at the economic drivers of surging income inequality. In and of themselves, these aren't too mysterious. Globalization and the technology revolution, the twin economic transformations which are changing our lives and transforming the global economy, are also powering the rise of the super-rich. Just think about it. For the first time in history, if you are an energetic entrepreneur with a brilliant new idea or a fantastic new product, you have almost instant, almost frictionless access to a global market of more than a billion people. As a result, if you are very, very smart and very, very lucky, you can get very, very rich very, very quickly. The latest poster boy for this phenomenon is David Karp. The 26-year-old founder of Tumblr recently sold his company to Yahoo for 1.1 billion dollars. Think about that for a minute: 1.1 billion dollars, 26 years old. It's easiest to see how the technology revolution and globalization are creating this sort of superstar effect in highly visible fields, like sports and entertainment. We can all watch how a fantastic athlete or a fantastic performer can today leverage his or her skills across the global economy as never before. But today, that superstar effect is happening across the entire economy. We have superstar technologists. We have superstar bankers. We have superstar lawyers and superstar architects. There are superstar cooks and superstar farmers. There are even, and this is my personal favorite example, superstar dentists, the most dazzling exemplar of whom is Bernard Touati, the Frenchman who ministers to the smiles of fellow superstars like Russian oligarch Roman Abramovich or European-born American fashion designer Diane von Furstenberg.
Viszont, ha a haveri kapitalizmus, intellektuálisan legalábbis, a könnyű része a problémának, bonyolódnak a dolgok, amikor a gazdasági mozgatórugóit vizsgáljuk az erősödő jövedelem-egyenlőtlenségnek. Ezek önmagukban nem különösebben titokzatosak. Globalizáció és technológiai forradalom, a két iker gazdasági változás, amelyek megváltoztatják életünket, és átalakítják a globális gazdaságot, egyúttal hajtóerőt adnak a szupergazdagok felemelkedéséhez. Gondoljanak csak bele. A történelemben először, ha valaki egy energikus vállalkozó és van egy brilliáns új ötlete, vagy egy fantasztikus új terméke, szinte azonnali és szinte akadálymentes hozzáférése van egy több mint egymilliárd fős globális piachoz. Következésképpen, ha nagyon-nagyon ügyes és nagyon-nagyon szerencsés, akkor nagyon-nagyon gazdaggá válhat nagyon-nagyon gyorsan. A legutóbbi tipikus példa erre a jelenségre David Karp. A Tumblr 26 éves alapítója nemrég adta el cégét a Yahoo-nak 1,1 milliárd dollárért. Gondoljanak bele egy percre: 1,1 milliárd dollár, 26 évesen. Jól látható, hogy a technológiai forradalom és a globalizáció hogyan hozza létre ezt a fajta szupersztár effektust olyan nagy nyilvánosságot kapó területeken, mint a sport és a szórakozás. Mindannyian láthatjuk, hogy egy fantasztikus sportoló vagy egy fantasztikus előadó manapság hogyan tudja képességeit úgy kamatoztatni a globális gazdaságban, ahogy korábban még soha. De napjainkban ez a szupersztár effektus a gazdasági élet minden területén előfordul. Vannak szupersztár technológusaink. Vannak szupersztár bankáraink. Vannak szupersztár jogászaink és szupersztár építészeink. Vannak szupersztár szakácsok, és szupersztár gazdálkodók. Sőt vannak még, és ez az én személyes kedvenc példám, szupersztár fogorvosok is, akik közül a legkáprázatosabb példa Bernard Touati, a francia, aki olyan ugyancsak szupersztár emberek mosolyáról gondoskodik, mint az orosz oligarcha, Roman Abramovich vagy az európai származású, amerikai tervező, Diane von Furstenberg.
But while it's pretty easy to see how globalization and the technology revolution are creating this global plutocracy, what's a lot harder is figuring out what to think about it. And that's because, in contrast with crony capitalism, so much of what globalization and the technology revolution have done is highly positive. Let's start with technology. I love the Internet. I love my mobile devices. I love the fact that they mean that whoever chooses to will be able to watch this talk far beyond this auditorium. I'm even more of a fan of globalization. This is the transformation which has lifted hundreds of millions of the world's poorest people out of poverty and into the middle class, and if you happen to live in the rich part of the world, it's made many new products affordable -- who do you think built your iPhone? — and things that we've relied on for a long time much cheaper. Think of your dishwasher or your t-shirt.
De miközben egészen jól látható, hogy a globalizáció és a technológiai forradalom hogyan hozza létre a globális plutokráciát, sokkal nehezebb véleményt alkotni, hogy mit is gondoljunk róla. Ez pedig azért van, mert ellentétben a haveri kapitalizmussal, a globalizációnak és a technológiai forradalomnak rengeteg pozitív hozadéka is van. Kezdjük a technológiával. Szeretem az internetet. Szeretem a mobil eszközeimet. Szeretem azt, hogy ezek lehetővé teszik, hogy bárki, aki kiválasztja, megnézheti ezt a beszédet, lényegesen többen, mint az itteni nézőközönség. Még inkább híve vagyok a globalizációnak. Ez az az átalakulás, amely százmilliókat emelt ki a világ legszegényebb emberei közül a szegénységből a középosztályba, és ha Ön éppenséggel a világ gazdag felében él, számtalan új terméket tett megfizethetővé - mit gondolnak, ki készítette az Önök iPhonjait? - és más dolgokat, amiket régóta használunk sokkal olcsóbban. Gondoljanak csak a mosogatógépükre vagy a pólójukra.
So what's not to like? Well, a few things. One of the things that worries me is how easily what you might call meritocratic plutocracy can become crony plutocracy. Imagine you're a brilliant entrepreneur who has successfully sold that idea or that product to the global billions and become a billionaire in the process. It gets tempting at that point to use your economic nous to manipulate the rules of the global political economy in your own favor. And that's no mere hypothetical example. Think about Amazon, Apple, Google, Starbucks. These are among the world's most admired, most beloved, most innovative companies. They also happen to be particularly adept at working the international tax system so as to lower their tax bill very, very significantly. And why stop at just playing the global political and economic system as it exists to your own maximum advantage? Once you have the tremendous economic power that we're seeing at the very, very top of the income distribution and the political power that inevitably entails, it becomes tempting as well to start trying to change the rules of the game in your own favor. Again, this is no mere hypothetical. It's what the Russian oligarchs did in creating the sale-of-the-century privatization of Russia's natural resources. It's one way of describing what happened with deregulation of the financial services in the U.S. and the U.K.
Akkor, mi az, ami nem tetszik? Hát, néhány dolog. Az egyik, ami aggaszt engem, hogy az úgymond érdemalapú plutokráciából milyen könnyen lesz haveri plutokrácia. Képzelje el, hogy Ön egy brilliáns vállalkozó, aki sikeresen eladott egy bizonyos ötletet vagy terméket a világpiac több milliárdnyi résztvevőjének és milliárdos lett e folyamat során. Az ember kísértést érez ezen a ponton, hogy gazdasági erejét felhasználja a globális közgazdaság szabályainak manipulálására a saját előnyére. És ez nem pusztán elméleti lehetőség. Gondoljanak az Amazonra, az Apple-re, a Google-ra, a Starbucks-ra. Ezek a világ legelismertebb, legkedveltebb, leginnovatívabb cégei. Ugyanakkor rendkívül ügyesek a nemzetközi adórendszer alkalmazásában, ezáltal csökkentik az adóbefizetésüket nagyon-nagyon jelentős mértékben. És miért mondanánk le arról, hogy úgy alakítsuk a globális politikai és gazdasági rendszert, hogy az maximálisan a mi előnyünket szolgálja? Ha valaki azzal az óriási gazdasági hatalommal rendelkezik, mint amilyet látunk a jövedelemelosztás legeslegfelső kategóriájában és azzal a politikai hatalommal, amely óhatatlanul együttjár ezzel, nagy lesz a kísértés arra is, hogy elkezdje megváltoztani a játékszabályokat a saját előnyére. És még egyszer, ez nem pusztán elmélet. Ezt tették az orosz oligarchák, amikor az évszázad ügyletével privatizálták Oroszország nemzeti erőforrásait. Ezzel ábrázolhatjuk, mi történt a a pénzügyi szolgáltatások deregulációja során az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában.
A second thing that worries me is how easily meritocratic plutocracy can become aristocracy. One way of describing the plutocrats is as alpha geeks, and they are people who are acutely aware of how important highly sophisticated analytical and quantitative skills are in today's economy. That's why they are spending unprecedented time and resources educating their own children. The middle class is spending more on schooling too, but in the global educational arms race that starts at nursery school and ends at Harvard, Stanford or MIT, the 99 percent is increasingly outgunned by the One Percent. The result is something that economists Alan Krueger and Miles Corak call the Great Gatsby Curve. As income inequality increases, social mobility decreases. The plutocracy may be a meritocracy, but increasingly you have to be born on the top rung of the ladder to even take part in that race.
A második dolog, ami aggaszt engem, hogy az érdemalapú plutokráciából milyen könnyen lesz arisztokrácia. A plutokratákat szokták úgy ábrázolni, mint "csúcsprofik", olyanok, akik kitűnően felismerik, mennyire fontosak a kifinomult analitikai és kvantitatív képességek a mai gazdaságban. Ezért költenek mérhetetlen időt és vagyont gyermekeik oktatására. A középosztály szintén többet költ iskoláztatásra, de a globális oktatási hadszintéren a versenyben, amely az óvodával kezdődik, és a Havardon, Stanfordon vagy a MIT-en ér véget, a 99%-ot egyre növekvő mértékben leveri az 1%. Az eredmény valami olyasmi, amit Alan Krueger és Miles Corak közgazdászok a nagy Gatsby görbének neveztek el. Ahogy nő a jövedelmi egyenlőtlenség, csökken a társadalmi mobilitás. A plutokrácia lehet érdemalapú, de egyre inkább a társadalmi létra legfelső fokán kell megszületni ahhoz, hogy egyáltalán versenyben legyünk.
The third thing, and this is what worries me the most, is the extent to which those same largely positive forces which are driving the rise of the global plutocracy also happen to be hollowing out the middle class in Western industrialized economies. Let's start with technology. Those same forces that are creating billionaires are also devouring many traditional middle-class jobs. When's the last time you used a travel agent? And in contrast with the industrial revolution, the titans of our new economy aren't creating that many new jobs. At its zenith, G.M. employed hundreds of thousands, Facebook fewer than 10,000. The same is true of globalization. For all that it is raising hundreds of millions of people out of poverty in the emerging markets, it's also outsourcing a lot of jobs from the developed Western economies. The terrifying reality is that there is no economic rule which automatically translates increased economic growth into widely shared prosperity. That's shown in what I consider to be the most scary economic statistic of our time. Since the late 1990s, increases in productivity have been decoupled from increases in wages and employment. That means that our countries are getting richer, our companies are getting more efficient, but we're not creating more jobs and we're not paying people, as a whole, more.
A harmadik dolog, és ez aggaszt engem a legjobban, az a mérték, amellyel ugyanazok a főként pozitív erők, amelyek a globális plutokrácia felemelkedését hajtják, egyúttal eltörlik a középosztályt a nyugati iparosodott gazdaságokban. Kezdjük a technológiával. Ugyanazok az erők, amelyeket előállítják a milliárdosokat, egyúttal felszámolnak sok, hagyományosan a középosztályra jellemző munkát. Mikor fordult Ön utoljára utazási irodához? És ellentétben az ipari forradalommal, az új gazdaságunk titánjai nem teremtenek annyi új munkahelyet. A GM fénykorában száezreket alkalmazott, a Facebook kevesebb mint 10.000-et. Ugyanez igaz a globalizációra. Annak ellenére, hogy emberek százmillióit emelte fel a szegénységből a feltörekvő piacokon, szintén sok munkát elvitt a fejlett nyugati gazdságokból. Az ijesztő valóság az, hogy nincs olyan gazdasági mechanizmus, amely automatikusan átalakítja az erősödő gazdasági növekedést széles körben elterjedt anyagi jólétté. Ezt mutatja, az az adat amit a legrémisztőbb gazdasági stasztikának tartok napjainkban. Az 1990-es évek vége óta a termelékenység növekedésétől leszakad a munkabérek és a foglalkoztatás növekedése. Ez azt jelenti, hogy országaink gazdagabbá válnak, vállalataink hatékonyabbá válnak, de nem teremtünk több munkát, és nem fizetünk többet az embereknek, összességében nézve.
One scary conclusion you could draw from all of this is to worry about structural unemployment. What worries me more is a different nightmare scenario. After all, in a totally free labor market, we could find jobs for pretty much everyone. The dystopia that worries me is a universe in which a few geniuses invent Google and its ilk and the rest of us are employed giving them massages.
Az egyik ijesztő következtetés, ami mindebből levonható, hogy aggódnunk kell a strukturális munkanélküliség miatt. Ami engem jobban aggaszt, az egy másik "rémálom- forgatókönyv". Végül is, egy teljesen szabad munkaerőpiacon találhatnánk munkát szinte mindenki számára. A disztópia, ami engem aggaszt egy olyan világ, amelyben néhány zseni feltalálja a Google-t és ehhez hasonlókat, mi, többiek pedig az ő alkalmazottaiként masszázst adunk nekik.
So when I get really depressed about all of this, I comfort myself in thinking about the Industrial Revolution. After all, for all its grim, satanic mills, it worked out pretty well, didn't it? After all, all of us here are richer, healthier, taller -- well, there are a few exceptions — and live longer than our ancestors in the early 19th century. But it's important to remember that before we learned how to share the fruits of the Industrial Revolution with the broad swathes of society, we had to go through two depressions, the Great Depression of the 1930s, the Long Depression of the 1870s, two world wars, communist revolutions in Russia and in China, and an era of tremendous social and political upheaval in the West. We also, not coincidentally, went through an era of tremendous social and political inventions. We created the modern welfare state. We created public education. We created public health care. We created public pensions. We created unions.
Szóval, amikor tényleg elkeseredem emiatt, azzal vigasztalom magam, hogy az ipari forradalomra gondolok. Végül is, minden kegyetlensége és sátáni taposómalmai ellenére elég jól bevált, nem igaz? Hiszen itt mindannyian gazdagabbak, egészségesebbek, magasabbak vagyunk - jó, van néhány kivétel - és tovább élünk mint elődeink a 19. század elején. De fontos, hogy emlékezzünk arra, hogy mielőtt megtanultuk, hogyan kell osztozni az ipari forradalom gyümölcsein a társadalom széles alaprétegei körében, keresztül kellett mennünk két válságon, a nagy gazdasági világválságon az 1930-as években, és a hosszú válságon az 1870-es években, két világháborún, kommunista forradalmakon Oroszországban és Kínában, valamint óriási társadalmi és politikai megrázkódtatások korszakán a nyugati országokban. Úgyszintén, nem véletlenül, óriási társadalmi és politikai vívmányok korszakán mentünk keresztül. Létrehoztuk a modern jóléti államot. Létrehoztuk a közoktatást. Létrehoztuk a közegészségügyet. Létrehoztuk a nyugdíjrendszert. Létrehoztuk a szakszervezeteket.
Today, we are living through an era of economic transformation comparable in its scale and its scope to the Industrial Revolution. To be sure that this new economy benefits us all and not just the plutocrats, we need to embark on an era of comparably ambitious social and political change. We need a new New Deal.
Manapság olyan gazdasági átalakulás korszakát éljük, amely mértékét és kiterjedtségét tekintve az ipari forrdalomhoz hasonlítható. Ahhoz, hogy ez az új gazdasági rend mindannyiunknak kedvezzen, ne csak a plutokratáknak, új korszakot kell nyitnunk hasonló jelentőséggel bíró társadalmi és politikai változások előmozdításával. Egy új "New Deal"-re van szükségünk.
(Applause)
(Taps)