My journey away from violent extremism began 22 years ago, when I denounced racism and left the American white supremacist skinhead movement that I had helped build.
22 évvel ezelőtt kezdtem eltávolodni az erőszakos szélsőségektől. Ekkor szakítottam a rasszizmussal, és léptem ki az amerikai fehér felsőbbrendűség skinhead mozgalomból, amit magam segítettem felépíteni.
(Cheers and applause)
(Éljenzés és taps)
I was just 22 years old at the time, but I had already spent eight years, from the time I was 14 years old, as one of the earliest and youngest members and an eventual leader within America's most violent hate movement.
Bár ekkor mindössze 22 éves voltam, 14 éves koromtól nyolc évet töltöttem ott. Én voltam az egyik legkorábbi és legfiatalabb tag, később pedig vezetője is lettem Amerika legerőszakosabb gyűlöletmozgalmának.
But I wasn't born into hate; in fact, it was quite the opposite. I had a relatively normal childhood. My parents are Italian immigrants who came to the United States in the mid-1960s and settled on the South Side of Chicago, where they eventually met, and opened a small beauty shop. Right after I was born, things got a little bit more difficult. They struggled to survive with raising a young family and a new business, often working seven days a week, 14 hours a day, taking on second and third jobs just to earn a meager living. And quality time with my parents was pretty nonexistent. Even though I knew they loved me very much, growing up, I felt abandoned. I was lonely, and I started to withdraw, and then I started to resent my parents and become very angry. And as I was growing up, through my teenage years, I started to act out to try and get attention from my parents.
De a családot, ahová születtem, nem a gyűlölet jellemezte; ennek pont az ellenkezője igaz. Viszonylag normális gyermekkorom volt. A szüleim olasz bevándorlók, akik a 60-as évek közepén jöttek az Egyesült Államokba. Chicago South Side kerületében telepedtek le, ott is találkoztak, és egy kis szépségszalont nyitottak. A nehézségek nem sokkal születésem után kezdődtek. Nehezen boldogultak az új család és az új vállalkozás egyidejű építgetésével. Gyakran dolgoztak heti hét napot: napi 14 órát úgy, hogy a szerény megélhetésért másod- sőt harmadállást vállaltak. Minőségi idő, amit a szüleimmel tölthettem, gyakorlatilag nem volt. És bár tudtam, hogy nagyon szeretnek, ahogy egyre nagyobb lettem, úgy éreztem, magamra hagytak. Magányos voltam, kezdtem magamba fordulni. Aztán elkezdtem utálni őket. Forrt bennem a düh. Mikor nagyobb lettem, kamaszként olyan dolgokat csináltam, amivel megpróbáltam felhívni magamra a szüleim figyelmét.
And one day, when I was 14, I was standing in an alley, and I was smoking a joint, and a man who was twice my age, with a shaved head and tall black boots, came up to me, and he snatched the joint from my lips. Then he put his hand on my shoulder and he looked me in the eyes, and he said, "That's what the communists and the Jews want you to do to keep you docile." I was 14 years old, I'd been trading baseball cards and watching "Happy Days" -- I didn't really know what a Jew was.
Aztán egy nap, 14 éves koromban egy sikátorban ácsorogtam, és épp füves cigit szívtam, mikor egy nálam kétszer idősebb, borotvált fejű, fekete bakancsos férfi lépett oda hozzám, és kivette a számból a spanglit. A kezét a vállamra tette, a szemembe nézett, és ezt mondta: "Pontosan ez az, amit a kommunisták meg a zsidók várnak tőled, hogy manipulálható legyél." 14 éves voltam, addig csak baseball kártyákat cseréltem, meg vígjátékokat néztem a tévében. Nem igazán tudtam, kik azok a zsidók.
(Laughter)
(Nevetés)
It's true. And the only communist that I knew was the bad Russian guy in my favorite Rocky movie.
Ez az igazság. És az egyetlen kommunista, akit ismertem az az orosz rosszfiú volt, aki a kedvenc Rocky filmemben szerepelt.
(Laughter)
(Nevetés)
And since I'm here baring my soul with you, I can reveal that I did not even know what the word "docile" meant.
És ha már így kiöntöm önöknek a szívem, elmondhatom, hogy még azt sem igazán tudtam, mit jelent az, hogy "manipulálható".
(Laughter)
(Nevetés)
Dead serious.
Halál komoly.
But it was as if this man in this alley had offered me a lifeline. For 14 years, I'd felt marginalized and bullied. I had low self-esteem. And frankly, I didn't know who I was, where I belonged, or what my purpose was. I was lost. And overnight, because this man had pulled me in, and I had grabbed onto that lifeline with every fiber of my being, I had gone from "Joanie Loves Chachi" to full-blown Nazi. Overnight.
Olyan volt mégis, mintha ez az ember ott egy egész életutat vázolt volna elém. 14 évig úgy éreztem, senki nem foglalkozik velem, folyton szekáltak, nem értékeltem magam valami sokra. Egész őszintén, azt sem tudtam, ki vagyok, hová tartozom, vagy hogy miért vagyok a világon. Csak sodródtam. Aztán egyik napról a másikra, köszönhetően a fickónak, aki bevont ebbe, minden erőmmel belecsimpaszkodtam ebbe a lehetőségbe. A "Joanie Loves Chachi" sorozatról rögtön a legdurvább nácizmusra váltottam. Egyik napról a másikra.
I started to listen to the rhetoric and believe it. I started to watch very closely as the leaders of this organization would target vulnerable young people who felt marginalized and then draw them in with promises of paradise that were broken. And then I started to recruit myself. I started to do that by making white-power music. And soon, I became the leader of that infamous organization that was led by that man in that alley who recruited me that day, who was America's first neo-Nazi skinhead and who had radicalized me. For the next eight years, I believed the lies that I had been fed. And though I saw no evidence of it whatsoever, I didn't hesitate to blame every Jewish person in the world for what I thought was a white, European genocide being promoted by them through a multiculturalist agenda. I blamed people of color for the crime and violence and the drugs in the city, completely neglecting the fact that I was committing acts of violence on a daily basis, and that in many cases, it was white supremacists who were funneling drugs into the inner cities. And I blamed immigrants for taking jobs from white Americans, completely neglecting the fact that my parents were hardworking immigrants who struggled to survive, despite not getting help from anybody else.
Hallgattam a náci beszédeket, és elhittem. Megfigyeltem, hogy a szervezet vezetői peremre szorult, sebezhető fiatalokat céloznak meg; paradicsomi ígéretekkel vonzzák be őket, majd megszegik azokat. Aztán én magam is kezdtem tagokat toborozni. Először úgy, hogy skinhead zenét játszottam. Aztán hamarosan a vezetője lettem annak a hírhedt szervezetnek, amit addig az a pasas vezetett, aki aznap a sikátorban engem is összeszedett. Ő volt Amerikában az első neonáci skinhead. Ő radikalizált. A következő nyolc évben elhittem azokat a hazugságokat, amiket beadagoltak nekem. És bár semmiféle bizonyítékom nem volt, nem okozott gondot, hogy a világon minden zsidó embert gyűlöljek azért, mert Európában irtják a fehéreket - akkor legalábbis ezt hittem - és persze mindezt multikulturalista eszmék terjesztésével a zsidóság támogatja. A színesbőrűeket is gyűlöltem a városban elkövetett bűncselekményekért, az erőszakért, a drogokért. Az egyáltalán nem számított, hogy én magam is napi rendszerességgel követtem el erőszakos cselekményeket, ahogy az sem, hogy sok esetben épp a fehér felsőbbrendűség hívei voltak azok, akik drogokat terítettek a belvárosban. Gyűlöltem a bevándorlókat, mert elveszik a fehér amerikaiak munkáját. Azon a tényen persze teljesen átsiklottam, hogy a szüleim is dolgos bevándorlók, akik a megélhetésért küzdöttek úgy, hogy ebben senki nem támogatta őket.
For the next eight years, I saw friends die, I saw others go to prison and inflict untold pain on countless victims and their families' lives. I heard horrific stories from young women in the movement, who'd been brutally raped by the very men they were conditioned to trust, and I myself committed acts of violence against people, solely for the color of their skin, who they loved, or the god that they prayed to. I stockpiled weapons for what I thought was an upcoming race war. I went to six high schools; I was kicked out of four of them, one of them, twice. And 25 years ago, I wrote and performed racist music that found its way to the internet decades later and partially inspired a young white nationalist to walk into a sacred Charleston, South Carolina, church and senselessly massacre nine innocent people.
A következő nyolc évben végignéztem, hogy halnak meg barátaim, mások hogy vonulnak börtönbe, és hogyan okoznak mérhetetlen szenvedést számtalan áldozatuknak és azok családjának. Borzasztó sztorikat hallottam a mozgalomban olyan fiatal nőktől, akiket pont azok erőszakoltak meg brutálisan, akikben a legjobban megbíztak. Én magam is számos erőszakos cselekményt követtem el mások ellen csak azért, mert más volt a bőrük színe, mert mást szerettek, vagy mert más istenhez imádkoztak. Fegyvereket halmoztam fel, mert úgy gondoltam, faji háború fog kitörni. Hat középiskolába jártam: négyből kirúgtak. Az egyikből kétszer is. 25 évvel ezelőtt rasszista zenéket írtam és játszottam, ami még ma, évtizedekkel később is megtalálható az interneten. Részben felbujtója voltam annak a fiatal fehér nacionalistának, aki a dél-karolinai Charlestonban besétált egy templomba, és hidegvérrel meggyilkolt kilenc ártatlan embert.
But then my life changed. At 19 years old, I met a girl who was not in the movement, who didn't have a racist bone in her body, and I fell in love with her. And at 19, we got married, and we had our first son. And when I held my son in my arms in the delivery room that day, not only did I reconnect with some of the innocence that I had lost at 14 years old, but it also began to challenge the very important things that drew me to the movement to begin with: identity, community and purpose -- things that I had been struggling with as a young boy. And now, I struggled with the concept of who I was again. Was I this neo-Nazi hatemonger, or was I a caring father and husband? Was my community the one that I had manufactured around me to boost my own ego, because I felt self-hatred for myself and I wanted to project it onto others, or was it the one that I had physically given life to? Was my purpose to scorch the earth or was it to make it a better place for my family? And suddenly, like a ton of bricks hit me, I became very confused with who I'd been for the last eight years. And if only I'd been brave enough to walk away at that moment, to understand what the struggle was that was happening inside of me, then maybe tragedy could have been averted.
De aztán az életem megváltozott. 19 éves voltam, mikor találkoztam egy lánnyal. Ő nem volt benne a mozgalomban: egyetlen rasszista porcikája sem volt. Beleszerettem. 19 évesen összeházasodtunk, és megszületett az első fiunk. Mikor aznap a szülőszobán a karomban tartottam a fiam, nemcsak újra rátaláltam arra az ártatlanságra, amit 14 évesen elvesztettem, de azokat a nagyon fontos dolgokat is elkezdtem megkérdőjelezni, amelyek miatt eredetileg beléptem a mozgalomba: az identitást, a közösséget, a célokat. Gyerekként pont ezekkel a dolgokkal nem tudtam zöld ágra vergődni, és most újra azon törtem a fejem, ki is vagyok. Ez vagyok? Ez az újnáci gyűlölet-vitéz? Vagy szerető apa és férj? Ahhoz a közösséghez tartozom, amit én magam építettem magam köré, hogy megerősítsem az énképem, hogy a saját magam elleni gyűlöletem másokra vetíthessem? Vagy ahhoz a közösséghez tartozom inkább, amelynek fizikailag is én adtam életet? Az-e a célom, hogy felperzseljem a világot vagy az, hogy egy jobb világot építsek a családom számára? És akkor hirtelen, mintha egy tonnányi tégla esett volna rám, teljesen összezavarodtam: ki voltam én az elmúlt nyolc évben? Bárcsak lett volna bátorságom, hogy abban a percben kilépjek az egészből, hogy megértsem a küzdelmet, ami bennem folyt. Ezzel talán elkerülhető lett volna a tragédia.
Instead, I did compromise. I took myself off the streets for the benefit of my family, because I was nervous that maybe I could go to jail or end up dead, and they would have to fend for themselves. So I stepped back as a leader, and instead I opened a record store that I was going to sell white-power music in, of course, because I was importing it in from Europe. But I knew that if I was just a racist store selling racist music the community would not allow me to be there. So I decided I was going to also stock the shelves with other music, like punk rock and heavy metal and hip-hop. And while the white-power music that I was selling was 75 percent of my gross revenue, because people were driving in from all over the country to buy it from the only store that was selling it,
Ehelyett kompromisszumot kötöttem. A családom érdekében kivonultam az utcákról, mert attól féltem, hogy lecsuknak vagy megölnek, és akkor magukra maradnak. Visszavonultam, mint vezető, és helyette lemezboltot nyitottam, ahol terveim szerint Európából importált skinhead zenét akartam forgalmazni. Tudtam, hogy ha rasszista üzletet nyitok, ahol rasszista zenéket árulok, a lakosság tiltakozni fog, ezért elhatároztam, hogy másfajta zenét is tartok: például punk rockot, heavy metalt és hip-hopot. Annak ellenére, hogy a skinhead zene, amit a boltban árultam, a bruttó bevétel 75%-át tette ki, hiszen az ország minden részéről hozzám jöttek, mert ez volt az egyetlen bolt, ahol ilyesmit lehetett kapni,
I also had customers come in to buy the other music. And eventually, they started to talk to me. One day, a young black teen came in, and he was visibly upset. And I decided to ask him what was wrong. And he told me that his mother had been diagnosed with breast cancer. And suddenly, this young black teenager, who I'd never had a meaningful conversation or interaction with, I was able to connect with, because my own mother had been diagnosed with breast cancer, and I could feel his pain. On another occasion, a gay couple came in with their son, and it was undeniable to me that they loved their son in the same profound ways that I loved mine. And suddenly, I couldn't rationalize or justify the prejudice that I had in my head.
voltak olyan vevőim is, akik másfajta zenéket kerestek. Aztán egyszer csak beszélgetni kezdtünk. Egy nap bejött egy fiatal fekete fiú, aki látványosan le volt törve. Úgy döntöttem, megkérdezem, mi bántja. Azt mondta az anyukájánál mellrákot diagnosztizáltak. És hirtelen erre a fiatal fekete srácra, akihez azelőtt soha semmi közöm nem volt, teljesen rá tudtam hangolódni, mert az én anyukámnak is mellrákja volt. Átéreztem a fájdalmát. Egy másik alkalommal egy egynemű pár jött be hozzám a fiukkal. Teljesen nyilvánvaló volt, mennyire szeretik a gyereket: ugyanazzal a mély kötődéssel, ahogy én is szerettem a sajátom. És akkor hirtelen nem tudtam többé megérteni és elfogadni az előítéleteket, amikkel azelőtt tele volt a fejem.
I decided to pull the white-power music from the inventory when I became too embarrassed to sell it in front of my new friends. And of course, the store couldn't sustain itself, so I had to close it. At that same time, I lost nearly everything in my life. I used it as an opportunity to walk away from the movement that I'd been a part of for eight years, the only identity, community and purpose that I'd really known for most of my life. So I had nobody. I lost my livelihood because I closed the store. I didn't have a great relationship with my parents, even though they tried. And my wife and children left me, because I hadn't left the movement and disengaged quickly enough. And suddenly, I didn't know who I was again, or where I fit in or what my purpose was supposed to be. I was miserable inside, and I often woke up in the morning wishing that I hadn't.
Úgy döntöttem, leveszem a polcokról a skinhead zenét, mert már túlságosan zavarban voltam miatta az új barátaim előtt. Így viszont a bolt nem tudta már fenntartani magát. Be kellett zárnom. Ezzel egyidőben vesztettem el szinte mindent, ami az életemben fontos volt. Ekkor jött el az ideje, hogy otthagyjam a mozgalmat, aminek több mint 8 évig voltam tagja, ami hosszú ideig az egyetlen azonosulási pont, közösség és cél volt, amit ismertem. Így aztán nem volt senkim. Mikor az üzletet bezártam, a megélhetésem is elvesztettem. Nem volt valami jó a kapcsolatom a szüleimmel, bár ők próbálkoztak. A feleségem és a gyerekeim elhagytak, mert nem szakítottam idejében a mozgalommal. Aztán hirtelen megint nem tudtam, ki vagyok, és hová tartozom, vagy hogy milyen célokért kellene élnem. Nyomorultul éreztem magam, és gyakran keltem fel reggelente úgy, hogy bárcsak ne kellene felkelni többé.
About five years in, one of the few friends that I had was concerned about my well-being, and she came to me and she said, "You need to do something, because I don't want to see you die." And she suggested that I go apply for a job where she worked, at a company called IBM. Yeah, I thought she was crazy, too.
Valamikor az elkövetkező öt évben a kevés megmaradt barátom egyike, akit még érdekelt, mi van velem, odajött hozzám, és azt mondta: "Tenned kell valamit. Nem akarom végignézni, hogy belehalsz ebbe." Azt javasolta, hogy jelentkezzem annál a cégnél, ahol dolgozott: ez a cég az IBM volt. Igen, én is azt hittem, hogy megőrült.
(Laughter)
(Nevetés)
Here I was, a closeted ex-Nazi covered in hate tattoos. I didn't go to college. I'd been kicked out of multiple high schools multiple times. I didn't even own a computer. But I went in, and somehow, miraculously, I got the job. I was thrilled.
Ott voltam én, a bujkáló ex-náci teletetoválva gyűlölet-jelképekkel. Nem jártam főiskolára. Sokszor rúgtak ki sok középiskolából. Még számítógépem sem volt. De bementem, és valami csoda folytán megkaptam az állást. Teljesen odavoltam.
And then I became terrified to learn that they'd actually be putting me back at my old high school, the same one I got kicked out of twice, to install their computers. This was a high school where I had committed acts of violence against students, against faculty; where I had protested out in front of the school for equal rights for whites and even had a sit-in in the cafeteria to try and demand a white student union.
Aztán rögtön be is pánikoltam, amikor megtudtam, hogy abba a középiskolába kell elmennem, ahonnan kétszer is kirúgtak, hogy telepítsem a számítógépeiket. Ebben a középiskolában többször követtem el erőszakos cselekményeket a diákok és a tantestület ellen. Ez volt az az épület, amelyik előtt a fehérek egyenjogúságáért tüntettem, még az iskola menzáján is sztrájkoltam azért, hogy hozzanak létre fehér diákönkormányzatot.
And of course, as karma would have it, within the first couple of hours, who walks right by me but Mr. Johnny Holmes, the tough black security guard I had gotten in a fistfight with, that got me kicked out the second time and led out in handcuffs from the school. He didn't recognize me, but I saw him, and I didn't know what to do. I was frozen; I was this grown man now, years out of the movement, and I was sweating and I was trembling. But I decided I had to do something. And I decided I needed to suffer under the weight of my past, because for five years I had tried to outrun it. I'd tried to make new friends and cover my tattoos with long sleeves, and I wouldn't admit it because I was afraid of being judged the same way I had judged other people. Well, I decided I was going to chase Mr. Holmes out to the parking lot -- probably not the smartest decision that I made.
És természetesen, a karma törvényei szerint ki ment el mellettem rögtön az első pár órában, amit ott töltöttem? Mr. Johnny Holmes, a keménykötésű fekete biztonsági őr, akivel akkoriban ökölharcba keveredtem. Ő rúgatott ki másodszorra, és vezetett ki bilincsben a suliból. Nem ismert meg, de én őt igen. Nem tudtam, mit csináljak. Lefagytam. Felnőtt emberként, évekkel azután, hogy kiléptem a mozgalomból, izzadtam és reszkettem. De tudtam, hogy tennem kell valamit. Megértettem, hogy fel kell vállalnom ezt a súlyos múltat. Öt éve menekültem már előle. Próbáltam új barátokat szerezni, hosszú ujjú cuccokkal takargattam a tetoválásaim, senkinek nem vallottam színt, mert attól féltem, hogy elítélnek: ahogy én is elítéltem korábban másokat. Eldöntöttem, hogy Mr. Holmes után megyek a parkolóba. Lehet, hogy nem ez volt a legokosabb megoldás.
(Laughter)
(Nevetés)
But when I found him, he was getting into his car, and I tapped him on the shoulder. And when he turned around and he recognized me, he took a step back because he was afraid. And I didn't know what to say. Finally, the words came out of my mouth, and all I could think to say was, "I'm sorry." And he embraced me, and he forgave me. And he encouraged me to forgive myself. He recognized that it wasn't the story of some broken go-nowhere kid who was going to just join a gang and go to prison. He knew that this was the story of every young person who was vulnerable, who was searching for identity, community and purpose, and then hit a wall and was unable to find it and went down a dark path. And he made me promise one thing, that I would tell my story to whoever would listen. That was 18 years ago, and I've been doing it ever since.
Mikor utolértem, épp a kocsijába készült beszállni. Megérintettem a vállát, és mikor megfordult és felismert, hátrált egy lépést, mert megijedt. Nem tudtam, mit mondjak. Végül valamit mégis kinyögtem. Az egyetlen dolog, amit mondani tudtam az volt, hogy sajnálom. Erre megölelt, és megbocsájtott. Azt is mondta, bocsássak meg én is magamnak. Megértette, hogy nemcsak egy semmirekellő diák voltam, aki csatlakozik valami bandához, aztán lecsukják. Tudta, hogy inkább azok közé a sebezhető fiatalok közé tartoztam, akik önmagukat keresik, egy közösséget, ahová tartozhatnak és célokat, de falba ütköznek, nem találnak megoldást, és végül rossz úton indulnak el. Azt az egyet ígértette meg velem, hogy ezt a történetet mindenkinek elmondom, aki csak hajlandó meghallgatni. Ez 18 évvel ezelőtt történt. Azóta is ezt csinálom.
(Applause)
(Taps)
You might be asking yourself right now: How does a good kid from a hardworking immigrant family end up going down such a dark path? One word: potholes. That's right. Potholes. I had a lot of potholes when I was kid. We all had them -- you know, the things in life that we hit that invariably just kind of nudge us off our path, and if they remain unresolved or untreated or not dealt with, sometimes we can get dangerously lost down pretty dark corridors. Potholes can be things like trauma, abuse, unemployment, neglect, untreated mental health conditions, even privilege. And if we hit enough potholes on our journey in life, and we don't have the resources or the help to navigate around them or to pull us out, well, sometimes good people end up doing bad things.
Lehet, hogy most felteszik maguknak a kérdést: "Hogyan lehetséges, hogy szorgos bevándorlók rendes gyereke ilyen sötét utat válasszon magának. A válasz: kátyú. Igen. Kátyú. Gyerekként sok kátyúba futottam bele. Mindenkinek van ilyen tapasztalata. Tudják, ezek azok a dolgok az életben, amikbe csak úgy belefutunk, amelyek így vagy úgy, de eltérítenek az eredeti iránytól, és ha nem oldjuk meg őket, ha nem kezeljük, nem foglalkozunk velük, nagyon durván el tudunk tévedni sötét folyosókon. A kátyú lehet egy lelki megrázkódtatás, bántalmazás, munkanélküliség, mellőzöttség, kezeletlen mentális probléma, de akár a kiváltságos helyzet is. Ha életutunk során elég kátyúba futunk bele, és ha nincsenek meg a megfelelő eszközeink, hogy kikerüljük ezeket, vagy kikeveredjünk belőlük, nos, akkor néha jó emberek is elkezdenek rossz dolgokat csinálni.
One such person who had potholes is Darrell. Darrell is from upstate New York. He had read my memoir, and he was really upset about the ending. You see, I'd gotten out of the movement and he was still in. And he emailed me and he said, "I didn't really like the way that turned out." And I said, "Well, I'm sorry."
Az egyik ilyen kátyúba futott ember Darrell volt. Darrell New York állam északi részén él. Elolvasta az emlékirataimat, és nagyon elkeserítette a végkifejlet. Mármint hogy kiléptem a mozgalomból, ő viszont még benne volt. Küldött egy emailt, amiben ezt írta: "Nem igazán tetszett, a történet vége." Azt mondtam erre: "Hát, sajnálom."
(Laughter)
(Nevetés)
"But if you want to talk about it, we could certainly do that."
"De ha szeretnél beszélgetni erről, semmi akadálya."
And after a couple of weeks of going back and forth with Darrell, I learned he was a 31-year-old military veteran who had been injured and was really angry about not being able to go to Afghanistan to kill Muslims. And one day on the phone, he told me that he had seen a Muslim man in the park praying, and that all he wanted to do was kick him in the face. I flew to Buffalo the next day, and I sat down with Darrell, and I asked him, "Have you ever met a Muslim person before?" And he said, "No! Why the hell would I want to do that? They're evil. I don't want anything to do with them." I said, "OK." So I excused myself, and I went into the bathroom and I took my phone out in the bathroom, and I Googled the local mosque, and I called them very quietly from the bathroom, and I said, "Excuse me, imam, I need a favor. I have a Christian man who would really love to learn more about your religion."
Miután néhány hétig jöttek-mentek az üzenetek közöttünk, megtudtam, hogy Darrell 31 éves, háborús veterán, megsérült és nagyon dühös, mert már nem mehet Afganisztánba, muszlimokat gyilkolni. Egy nap azt mondta a telefonban, hogy látott egy muszlim férfit a parkban imádkozni, és nem vágyott másra, csak hogy jól pofán rúgja. Másnap Buffalóba repültem és leültem Darrellel beszélgetni. Azt kérdeztem tőle: "Találkoztál már valaha muszlimokkal? Azt mondta: "Nem!" "Mi a francért akarnék velük találkozni?" "Gonoszak. Nem akarom, hogy bármi közöm legyen hozzájuk. Azt mondtam: " Rendben." Elnézést kértem, és kimentem a mosdóba. Elővettem a telefonom, és a Google-ön megkerestem a helyi mecsetet. Nagyon csöndben felhívtam őket onnan a mosdóból. Azt mondtam: "Elnézést, imám, szívességet szeretnék kérni öntől." "Van itt egy keresztény ember, aki nagyon szeretne többet megtudni az önök vallásáról."
(Laughter)
(Nevetés)
"Do you mind if we stop by?"
"Nem bánná, ha beugranánk?"
Well, it took some convincing for Darrell to go, but finally we got there, and when I knocked on the door, the imam said he only had 15 minutes left for us, because he was preparing for a prayer service. I said, "We'll take it." We went in, and two and a half hours later, we came out after hugging and crying and, very strangely, bonding over Chuck Norris for some reason.
Igaz ami igaz, Darrellt győzködni kellett egy kicsit, de végül odamentünk. Mikor bekopogtam, az imám azt mondta, csak 15 perce van számunkra, mert készül a közös imádságra. Azt mondtam: "Az elég lesz." Bementünk. Két és fél órával később egymást átölelve, sírva jöttünk ki. Furcsa mód Chuck Norris volt a közös nevező.
(Laughter)
(Nevetés)
I don't know what it was about that, but that's what happened. And I'm happy to say now that Darrell and the imam, you can often find them at the local falafel stand, having lunch together.
Nem tudom, hogy jött föl a téma, de így volt. Örömmel mondom, hogy ma már gyakran lehet együtt látni Darrellt és az imámot a helyi falafelbárban, ahogy együtt ebédelnek.
(Applause)
(Taps)
You see, it's our disconnection from each other. Hatred is born of ignorance. Fear is its father, and isolation is its mother. When we don't understand something, we tend to be afraid of it, and if we keep ourselves from it, that fear grows, and sometimes, it turns into hatred. Since I've left the movement, I've helped over a hundred people disengage from extremist movements, from white supremacist groups --
Az egész tehát arról szól, hogy eltávolodtunk egymástól. A tudatlanság gyűlöletet szül. A félelem az apja, az elszigetelődés meg az anyja. Mikor nem értünk valamit, elkezdünk félni tőle, és távol tartjuk tőle magunkat. A félelem csak nő és néha gyűlöletbe fordul. Mióta kiléptem a mozgalomból, több mint 100 embernek segítettem, hogy otthagyják a szélsőséges mozgalmakat: a fehér felsőbbrendűségi mozgalmaktól...
(Applause)
(Taps)
to even jihadist groups. And the way I do that is not by arguing with them, not by debating them, not by even telling them they're wrong, even though, boy, I want to sometimes. I don't do that. Instead, I don't push them away. I draw them in closer, and I listen very closely for their potholes, and then I begin to fill them in. I try to make people more resilient, more self-confident, more able to have skills to compete in the marketplace so that they don't have to blame the other, the other that they've never met.
a dzsihádista csoportokig. Úgy próbálom ezt elérni, hogy nem szállok vitába velük, nem vitatkozunk, arról sem próbálom meggyőzni őket, hogy tévednek, bár néha nagyon szeretném. De nem ezt teszem. Ahelyett, hogy eltaszítanám, közelebb hozom őket, és nagyon figyelek arra, hol vannak a kátyúik, azokat kezdem el befoltozgatni. Próbálok segíteni, hogy hamarabb talpra állhassanak, magabiztosabbak legyenek, hogy olyan készségekre tegyenek szert, amivel megállják a helyüket a világban, és így nem kell másokat okolniuk - olyanokat, akiket nem is ismernek.
I'd like to just leave you with one last thing before I go. Of all the people I've worked with, they will all tell you the same thing. One, they became extremists because they wanted to belong, not because of ideology or dogma. And second, what brought them out was receiving compassion from the people they least deserved it from, when they least deserved it.
Mielőtt elmennék, egy dolgot szeretnék még megosztani önökkel. Mindenki, akivel együtt dolgoztam megerősítheti a következőket: Egy: azért radikalizálódtak, mert tartozni akartak valahová. Nem az ideológiák és nem a dogmák miatt. Kettő: az hozta ki őket, hogy együttérzéssel fordult feléjük valaki, akiktől erre a legkevésbé számítottak, akkor, amikor ezt a legkevésbé érdemelték volna.
(Applause)
(Taps)
So I would like to leave you with a challenge: go out there today, tomorrow -- hopefully every day -- find somebody that you think is undeserving of your compassion and give it to them, because I guarantee you, they're the ones who need it the most.
Végezetül szeretnék önöknek is adni egy feladatot: menjenek ki közéjük: ma vagy holnap. Remény szerint minden nap. Keressenek valakit, aki önök szerint legkevésbé érdemli meg az együttérzésüket, és beszéljenek vele. Biztosíthatom önöket, ők azok, akiknek erre a legnagyobb szükségük van.
Thank you very much.
Nagyon köszönöm.
(Applause)
(Taps)