So, stepping down out of the bus, I headed back to the corner to head west en route to a braille training session. It was the winter of 2009, and I had been blind for about a year. Things were going pretty well. Safely reaching the other side, I turned to the left, pushed the auto-button for the audible pedestrian signal, and waited my turn. As it went off, I took off and safely got to the other side. Stepping onto the sidewalk, I then heard the sound of a steel chair slide across the concrete sidewalk in front of me. I know there's a cafe on the corner, and they have chairs out in front, so I just adjusted to the left to get closer to the street. As I did, so slid the chair. I just figured I'd made a mistake, and went back to the right, and so slid the chair in perfect synchronicity. Now I was getting a little anxious. I went back to the left, and so slid the chair, blocking my path of travel. Now, I was officially freaking out. So I yelled, "Who the hell's out there? What's going on?" Just then, over my shout, I heard something else, a familiar rattle. It sounded familiar, and I quickly considered another possibility, and I reached out with my left hand, as my fingers brushed against something fuzzy, and I came across an ear, the ear of a dog, perhaps a golden retriever. Its leash had been tied to the chair as her master went in for coffee, and she was just persistent in her efforts to greet me, perhaps get a scratch behind the ear. Who knows, maybe she was volunteering for service. (Laughter)
Tehát leszálltam a buszról, és elindultam vissza, a sarok felé, nyugat irányában, egy Braille-írás-olvasás tréningre. Ez 2009 telén történt -- akkor már kb. egy éve vak voltam. Minden egész jól ment. Biztonságban átértem a túloldalra, balra fordultam, megnyomtam a hangjelzést kérő gombot az átkeléshez, és vártam a soromra. Amikor megszólalt a jelzés, elindultam, és biztonságban elértem a másik oldalt. Ahogy a járdára lépek, hallom, hogy egy acélszék átcsúszik előttem a betonjárdán. Tudtam, hogy egy kávézó van a sarkon, és székeket raktak ki elé, ezért kissé balra húzódtam, közelebb az úttesthez. És ugyanarra csúszott a szék is. Arra gondoltam, hogy hibáztam, és visszamozdultam jobbra, de a szék, tökéletes szinkronban velem, ugyanarra csúszott. Ekkor már egy kicsit ideges voltam. Visszaléptem balra -- a szék is balra csúszott, elzárva az utat előttem. Ekkorra már klinikailag is kitört a frász. (Nevetés) Elordítottam magam: "Ki a fene van ott? Mi ez az egész? És akkor, a saját kiáltásomon túl, hallottam mást is, egy ismerős csörgést. Ismerős volt a hang, és felvillant bennem egy másik lehetőség: kinyújtottam a bal kezemet -- az ujjaim valami borzas szőrzetet súroltak, aztán egy fület, egy kutya fülét, talán egy arany retrieverét. A póráza a székhez volt kötözve, a gazdája betérhetett a kávézóba, és az eb csak azon igyekezett, hogy üdvözöljön, talán, hogy kapjon egy kis fülvakarást. Ki tudja, az is lehet, hogy önkéntes munkára ajánlkozott. (Nevetés)
But that little story is really about the fears and misconceptions that come along with the idea of moving through the city without sight, seemingly oblivious to the environment and the people around you.
De ez a kis történet igazából azokról a félelmekről és félreértésekről szól, amelyek azzal kapcsolatosak, hogy a városban vakon mozogsz, látszólag tudomást sem szerezve a környezetről és az emberekről, akik körülötted vannak.
So let me step back and set the stage a little bit. On St. Patrick's Day of 2008, I reported to the hospital for surgery to remove a brain tumor. The surgery was successful. Two days later, my sight started to fail. On the third day, it was gone.
Lépjünk hát vissza, és lássuk, hogyan is kezdődött az egész. 2008-ban, Szt. Patrik napján, bejelentkeztem a kórház sebészetére, hogy eltávolítsanak egy tumort az agyamból. A műtét sikerült. Két nappal később a látásom romlani kezdett. A harmadik nap már semmit sem láttam.
Immediately, I was struck by an incredible sense of fear, of confusion, of vulnerability, like anybody would. But as I had time to stop and think, I actually started to realize I had a lot to be grateful for. In particular, I thought about my dad, who had passed away from complications from brain surgery. He was 36. I was seven at the time. So although I had every reason to be fearful of what was ahead, and had no clue quite what was going to happen, I was alive. My son still had his dad. And besides, it's not like I was the first person ever to lose their sight. I knew there had to be all sorts of systems and techniques and training to have to live a full and meaningful, active life without sight.
Hirtelen rám szakadt egy borzasztó érzése a félelemnek, zavarodottságnak, sebezhetőségnek, ahogy bárki másra az én helyemben. De volt időm töprengeni a dolgon, és lassan rájöttem, hogy hálás lehetek több mindenért. Például eszembe jutott az apám, aki komplikációkban hunyt el agyműtét után. 36 éves volt akkor. Én meg csak 7. És noha minden okom megvolt félni attól, ami rám várt, és fogalmam sem volt arról, hogy mi lesz majd, de éltem. A fiamnak még mindig volt apja. És különben is: nem én voltam az első, aki elvesztette a látását. Tudtam, hogy lennie kell mindenféle rendszernek és technikának és tréningnek, mely segít abban, hogy teljes, értelmes és aktív életet éljek, látás nélkül is.
So by the time I was discharged from the hospital a few days later, I left with a mission, a mission to get out and get the best training as quickly as I could and get on to rebuilding my life. Within six months, I had returned to work. My training had started. I even started riding a tandem bike with my old cycling buddies, and was commuting to work on my own, walking through town and taking the bus. It was a lot of hard work.
Így aztán, mire kiengedtek a kórházból, pár nappal később, már tudtam, mi lesz a dolgom: elvégzem odakint a legjobb tréninget, amilyen gyorsan csak lehet, és nekilátok újjáépíteni az életemet. Hat hónapon belül visszamentem dolgozni. Elkezdtem a tréninget. Még tandemezni is elkezdtem a régi bicajos haverjaimmal; önállóan jártam be a munkahelyemre, gyalog a városon át és busszal. Kemény munka volt.
But what I didn't anticipate through that rapid transition was the incredible experience of the juxtaposition of my sighted experience up against my unsighted experience of the same places and the same people within such a short period of time.
De amire nem számítottam a gyors átalakulás során, az annak a hihetetlen kontrasztnak az élménye volt, mely a látásos és a látás nélküli élményeim közti különbözőségből fakadt ugyanazokkal a helyekkel és emberekkel kapcsolatban, olyan rövid időn belül.
From that came a lot of insights, or outsights, as I called them, things that I learned since losing my sight. These outsights ranged from the trival to the profound, from the mundane to the humorous. As an architect, that stark juxtaposition of my sighted and unsighted experience of the same places and the same cities within such a short period of time has given me all sorts of wonderful outsights of the city itself. Paramount amongst those was the realization that, actually, cities are fantastic places for the blind. And then I was also surprised by the city's propensity for kindness and care as opposed to indifference or worse. And then I started to realize that it seemed like the blind seemed to have a positive influence on the city itself. That was a little curious to me.
Ez egy sereg megértéshez vezetett, meglátásokhoz, ahogy ezeket elneveztem: dolgokhoz, amelyeket a látásom elvesztése óta tanultam. Ezek a meglátások a triviálistól a mély értelműig terjedtek, a szokványostól a humorosig. Mint építészt, ez a markáns kontraszt -- melyet a látásos és a látás nélküli élményeim között tapasztaltam ugyanazokkal a helyekkel és városokkal kapcsolatban ilyen rövid idő alatt -- csodálatos meglátásokhoz juttatott a városokról. A legfontosabb ezek közül annak felismerése volt, hogy igazából a városok fantasztikus helyek a vak számára. Meglepett a városokban tapasztalt kedvesség és törődés is, ellentétben a közömbösséggel vagy még rosszabbal. És kezdtem észrevenni azt is, mintha a vakok is pozitív hatással lennének a városra. Ez kissé különösnek tűnt nekem.
Let me step back and take a look at why the city is so good for the blind. Inherent with the training for recovery from sight loss is learning to rely on all your non-visual senses, things that you would otherwise maybe ignore. It's like a whole new world of sensory information opens up to you. I was really struck by the symphony of subtle sounds all around me in the city that you can hear and work with to understand where you are, how you need to move, and where you need to go. Similarly, just through the grip of the cane, you can feel contrasting textures in the floor below, and over time you build a pattern of where you are and where you're headed. Similarly, just the sun warming one side of your face or the wind at your neck gives you clues about your alignment and your progression through a block and your movement through time and space. But also, the sense of smell. Some districts and cities have their own smell, as do places and things around you, and if you're lucky, you can even follow your nose to that new bakery that you've been looking for.
Álljunk meg itt, és nézzük meg, mért is olyan jó a város a vak számára. A látás elvesztését követő rehabilitációs tréning része annak megtanulása, hogy az összes nem-vizuális érzékedet használd -- olyan dolgokat, melyeket különben figyelmen kívül hagynál. Olyan ez, mintha az érzékszervi információk egy új világa nyílna meg előtted. Megdöbbentő volt számomra a finom hangok szimfóniája szerte a városban, amelyet hallva és feldolgozva felfogod merre jársz, hogyan mozogj, és merre kell menned. A bot markolatán keresztül pedig érzed a járófelület különféle textúráit alattad, és idővel kialakul benned egy séma arról, hogy hol vagy és merre tartasz. És abból, hogy a nap féloldalról éri az arcod, vagy a szél a nyakad, jelzéseket kapsz arról, hogy merrefelé nézel, hol tartasz két sarok között és a mozgásodról térben és időben. És ott a szaglás is. Az egyes környékeknek és városoknak jellegzetes szaguk van, és ugyanúgy a helyeknek és a dolgoknak is körülötted, és szerencsés esetben az orrodat követve eljutsz az új pékségbe is, ahová igyekeztél.
All this really surprised me, because I started to realize that my unsighted experienced was so far more multi-sensory than my sighted experience ever was. What struck me also was how much the city was changing around me. When you're sighted, everybody kind of sticks to themselves, you mind your own business. Lose your sight, though, and it's a whole other story. And I don't know who's watching who, but I have a suspicion that a lot of people are watching me. And I'm not paranoid, but everywhere I go, I'm getting all sorts of advice: Go here, move there, watch out for this. A lot of the information is good. Some of it's helpful. A lot of it's kind of reversed. You've got to figure out what they actually meant. Some of it's kind of wrong and not helpful. But it's all good in the grand scheme of things.
Igazán meglepett mindez, mert kezdtem felfogni, hogy a látás nélküli élményeim mennyivel inkább több-érzékszerviek, mint amilyenek a látásos élményeim valaha is voltak. Megdöbbentett az is, hogy a város mennyire más lett körülöttem. Ha van látásod, mindenki magával van elfoglalva, és te is a magad dolgával törődsz. Ha elveszted a látásod, megváltozik az egész. Nem tudom, ki figyel kit, de az a gyanúm, hogy egy csomó ember figyel rám. Nem vagyok paranoiás, de akárhová megyek, mindenféle tanácsot kapok: Gyere ide, menj oda, vigyázz erre vagy arra. Az információ nagy része helyes. Van ami hasznos is. Egy csomó pont fordítva. Neked kell kitalálni, hogy mit is akartak mondani. Van ami helytelen és nem segít. De a dolgok magasabb szintjén mégis jó ez az egész.
But one time I was in Oakland walking along Broadway, and came to a corner. I was waiting for an audible pedestrian signal, and as it went off, I was just about to step out into the street, when all of a sudden, my right hand was just gripped by this guy, and he yanked my arm and pulled me out into the crosswalk and was dragging me out across the street, speaking to me in Mandarin. (Laughter) It's like, there was no escape from this man's death grip, but he got me safely there. What could I do? But believe me, there are more polite ways to offer assistance. We don't know you're there, so it's kind of nice to say "Hello" first. "Would you like some help?"
De egyszer, Oaklandben, a Broadwayn gyalogolva elértem egy sarokhoz. Vártam a gyalogos hangjelzésre, és amint megszólalt, leléptem az úttestre, amikor a jobb kezemet hirtelen megragadta egy fickó, a karomnál fogva kiráncigált a zebrára, és vonszolni kezdett a túloldalra, miközben kínaiul magyarázott. (Nevetés) Hogy úgy mondjam, képtelen voltam kiszabadulni a tag halálos szorításából, de végül is biztonságban átértünk. Mit tehettem volna? De elhihetik, létezik udvariasabb módja is a segítség felajánlásának. Mi nem tudjuk, hogy van ott valaki, tehát jobb, ha "Helló"-val kezdi az illető. "Segíthetek valamiben?"
But while in Oakland, I've really been struck by how much the city of Oakland changed as I lost my sight. I liked it sighted. It was fine. It's a perfectly great city. But once I lost my sight and was walking along Broadway, I was blessed every block of the way.
Oaklandben megdöbbentett, milyen sokat változott a város, ahogy elvesztettem a látásomat. Szerettem látóként. Jó hely volt. Tökéletes nagyváros. De mihelyt elvesztettem a látásomat, és kimentem a Broadwayre, lépten-nyomon üdvözöltek.
"Bless you, man."
"Isten áldjon meg, ember!"
"Go for it, brother."
"Fel a fejjel, testvér!"
"God bless you."
"Isten áldjon meg!"
I didn't get that sighted. (Laughter) And even without sight, I don't get that in San Francisco. And I know it bothers some of my blind friends, it's not just me. Often it's thought that that's an emotion that comes up out of pity. I tend to think that it comes out of our shared humanity, out of our togetherness, and I think it's pretty cool. In fact, if I'm feeling down, I just go to Broadway in downtown Oakland, I go for a walk, and I feel better like that, in no time at all.
Ezt látóként nem kaptam meg. (Nevetés) És ugyanezt vakként sem kapom meg San Franciscóban. És tudom, hogy ez zavarja némelyik vak barátomat is, nemcsak engem. Sokan hiszik azt, hogy ez az érzés szánalomból fakad. Én viszont azt hiszem, hogy közös emberi mivoltunkból ered, az együvé tartozásunkból, ami klassz dolog. Az az igazság, hogy ha levert vagyok, fogom magam, és kimegyek a Broadwayre Oakland belvárosában, sétálok egyet, és jobban leszek máris, semmi idő alatt.
But also that it illustrates how disability and blindness sort of cuts across ethnic, social, racial, economic lines. Disability is an equal-opportunity provider. Everybody's welcome. In fact, I've heard it said in the disability community that there are really only two types of people: There are those with disabilities, and there are those that haven't quite found theirs yet. It's a different way of thinking about it, but I think it's kind of beautiful, because it is certainly far more inclusive than the us-versus-them or the abled-versus-the-disabled, and it's a lot more honest and respectful of the fragility of life.
De ez is azt mutatja, hogy a fogyatékosság, a vakság mintegy átvágja az etnikai, társadalmi, faji és gazdasági határokat. A fogyatékosság esélyegyenlőségi intézmény. Mindenkit szívesen látunk. Hallottam már olyant is a fogyatékossággal élők körében, hogy igazából csak kétfajta ember van: olyan, aki fogyatékossággal él, és olyan, aki még nem fedezte fel a maga fogyatékosságát. Ez másfajta gondolkodás ugyanarról, de szépnek találom, mert nyilvánvalóan elfogadóbb, mint a "mi kontra ők" szembeállítás vagy az "egészségesek kontra sérültek", és sokkal becsületesebb és tisztelettudóbb elfogadása az élet sérülékenységének.
So my final takeaway for you is that not only is the city good for the blind, but the city needs us. And I'm so sure of that that I want to propose to you today that the blind be taken as the prototypical city dwellers when imagining new and wonderful cities, and not the people that are thought about after the mold has already been cast. It's too late then. So if you design a city with the blind in mind, you'll have a rich, walkable network of sidewalks with a dense array of options and choices all available at the street level. If you design a city with the blind in mind, sidewalks will be predictable and will be generous. The space between buildings will be well-balanced between people and cars. In fact, cars, who needs them? If you're blind, you don't drive. (Laughter) They don't like it when you drive. (Laughter) If you design a city with the blind in mind, you design a city with a robust, accessible, well-connected mass transit system that connects all parts of the city and the region all around. If you design a city with the blind in mind, there'll be jobs, lots of jobs. Blind people want to work too. They want to earn a living.
Az utolsó üzenetem önöknek az, hogy nemcsak a város jó a vakoknak, mi is kellünk a városnak. Olyannyira biztos vagyok ebben, hogy azt javaslom a tervezőknek: a vakot tekintsék a városlakó prototípusának, amikor új és csodálatos városokat képzelnek el, és ne a többieket, akikre csak akkor szokás gondolni, amikor már kész az öntőforma. Akkor már késő! Ha egy város tervezésénél figyelembe veszed a vakokat, akkor gyalogolható járdahálózat lesz az eredménye, tele opciókkal, lehetőségekkel, melyek mind elérhetők az utcaszinten. Ha egy város tervezésénél figyelembe veszed a vakokat, akkor a járdák kiszámíthatók és szélesek lesznek. Az épületek közötti térben jobb lesz az egyensúly az emberek és az autók között. Különben is, mire jó az autó? Ha vak vagy, úgysem vezetsz! (Nevetés) Nem szeretik a többiek. (Nevetés) Ha egy város tervezésénél figyelembe veszed a vakokat, akkor olyan várost kapsz, melynek robusztus, hozzáférhető, jól csatlakozó tömegközlekedési rendszere van, mely a város minden részét egybefogja, sőt a vonzáskörzetet is. Ha egy város tervezésénél figyelembe veszed a vakokat, akkor ott munkalehetőség is lesz, rengeteg állással. A vakok is akarnak dolgozni. El akarják tartani magukat.
So, in designing a city for the blind, I hope you start to realize that it actually would be a more inclusive, a more equitable, a more just city for all. And based on my prior sighted experience, it sounds like a pretty cool city, whether you're blind, whether you have a disability, or you haven't quite found yours yet.
Ha a várost a vakoknak tervezik -- remélem, látják önök is --, akkor a város befogadóbb lesz, egy méltányosabb, igazságosabb város mindenki számára. A korábbi látásos élményeim alapján ez klassz helynek hangzik, akár vak vagy, akár más fogyatékossággal élsz, és akkor is, ha még nem fedezted fel a magad fogyatékosságát.
So thank you.
Köszönöm.
(Applause)
(Taps)