My search is always to find ways to chronicle, to share and to document stories about people, just everyday people. Stories that offer transformation, that lean into transcendence, but that are never sentimental, that never look away from the darkest things about us. Because I really believe that we're never more beautiful than when we're most ugly. Because that's really the moment we really know what we're made of. As Chris said, I grew up in Nigeria with a whole generation -- in the '80s -- of students who were protesting a military dictatorship, which has finally ended. So it wasn't just me, there was a whole generation of us.
Mindig keresem a lehetőséget, hogy beszámolhassak, hogy megosszam és dokumentáljam emberek, mindennapi emberek történeteit. Történeteket, melyek átalakulást kínálnak, kicsit a transzcendensbe hajlanak, de sosem szentimentálisak, sosem fordulnak el a bennünk lakozó legsötétebb dolgoktól. Mert igazán hiszem, hogy sosem vagyunk szebbek annál, mint mikor a legcsúfabbak vagyunk. Mert az az a pillanat, amikor igazán tudjuk milyen fából is faragtak minket. Ahogy Chris mondta, Nigériában nőttem fel egy egész generációjával -- a 80-as években -- olyan diákoknak, akik a katonai diktatúra ellen tiltakoztak, melynek végre végeszakadt. Szóval nem csak én voltam, hanem egy egész generáció voltunk.
But what I've come to learn is that the world is never saved in grand messianic gestures, but in the simple accumulation of gentle, soft, almost invisible acts of compassion, everyday acts of compassion. In South Africa, they have a phrase called Ubuntu. Ubuntu comes out of a philosophy that says, the only way for me to be human is for you to reflect my humanity back at me. But if you're like me, my humanity is more like a window. I don't really see it, I don't pay attention to it until there's, you know, like a bug that's dead on the window. Then suddenly I see it, and usually, it's never good. It's usually when I'm cussing in traffic at someone who is trying to drive their car and drink coffee and send emails and make notes. So what Ubuntu really says is that there is no way for us to be human without other people. It's really very simple, but really very complicated.
De amit megtanultam, hogy a világot nem nagy messianisztikus gesztusok által lehet megmenteni hanem a könyörületesség gyengéd, alig látható, egymásra tevődő cselekedeteivel. A könyörületesség mindennapos tetteivel. Dél-Afrikában van egy ubuntu nevezetű kifejezés. Az ubuntu filozófiája azt mondja, az egyedüli módja embernek lennem az, hogy tükrözd vissza rám az emberségemet. Ám ha olyan vagy, mint én, az én emberségem inkább olyan mint egy ablak. Nem igazán látom, nem igazán figyelek oda rá, addig amíg ott egy, tudod, egy ilyen kipurcant bogár az üvegen. Akkor hirtelen meglátom, és ez általában sosem jó. Általában akkor látom meg mikor épp a forgalomban szitkozódom valakire, aki épp megpróbál egyszerre vezetni és kávézni, és e-mailezni és jegyzetelni. Szóval amit az ubuntu igazán jelent az az, hogy mások nélkül lehetetlen embereknek lennünk. Igazán nagyon egyszerű, de mégis nagyon bonyolult.
So, I thought I should start with some stories. I should tell you some stories about remarkable people, so I thought I'd start with my mother. (Laughter) And she was dark, too. My mother was English. My parents met in Oxford in the '50s, and my mother moved to Nigeria and lived there. She was five foot two, very feisty and very English. This is how English my mother is -- or was, she just passed. She came out to California, to Los Angeles, to visit me, and we went to Malibu, which she thought was very disappointing. (Laughter) And then we went to a fish restaurant, and we had Chad, the surfer dude, serving us, and he came up and my mother said, "Do you have any specials, young man?" And Chad says, "Sure, like, we have this, like, salmon, that's, like, rolled in this, like, wasabi, like, crust. It's totally rad." And my mother turned to me and said, "What language is he speaking?" (Laughter) I said, "English, mum." And she shook her head and said, "Oh, these Americans. We gave them a language, why don't they use it?" (Laughter)
Szóval gondoltam néhány történettel kellene kezdenem. El kellene mondanom néhány igazán figyelemre méltó ember történetet, és gondoltam édesanyáméval kezdeném. (nevetés) És anyám is sötét volt. Az anyám angol volt. Szüleim Oxfordban találkoztak az 50-es években, anyám Nigériába költözött és ott élt. 157 centi, nagyon tűzről pattant és nagyon angol volt. Hogy anyám mennyire angol - vagyis volt, nemrég távozott el. Eljött Kaliforniába, Los Angelesbe hogy meglátogasson és elmentünk Malibuba, amit nagyon kiábrándító helynek talált. (nevetés) Aztán elmentünk egy halász étterembe és Chad, a szörfös srác volt a felszolgálónk. Odajött hozzánk és anyám megkérdezte: "Van valami mai különleges ajánlatuk, fiatalember?" mire Chad, "Ja, persze, van ez az izé lazac, ami így izé bele van hempergetve egy izé wasabi bundába. Totál király." Akkor anyám odafordult hozzám "Milyen nyelven beszél?" (nevetés) Mondtam "Angolul, anyu." Mire megrázta a fejét és azt mondta "Ahh, ezek az amerikaiak, adtunk nekik egy nyelvet, hát miért nem használják?" (nevetés)
So, this woman, who converted from the Church of England to Catholicism when she married my father -- and there's no one more rabid than a Catholic convert -- decided to teach in the rural areas in Nigeria, particularly among Igbo women, the Billings ovulation method, which was the only approved birth control by the Catholic Church. But her Igbo wasn't too good. So she took me along to translate. I was seven. (Laughter) So, here are these women, who never discuss their period with their husbands, and here I am telling them, "Well, how often do you get your period?" (Laughter) And, "Do you notice any discharges?" (Laughter) And, "How swollen is your vulva?" (Laughter) She never would have thought of herself as a feminist, my mother, but she always used to say, "Anything a man can do, I can fix." (Applause) And when my father complained about this situation, where she's taking a seven-year-old boy to teach this birth control, you know, he used to say, "Oh, you're turning him into -- you're teaching him how to be a woman." My mother said, "Someone has to." (Laughter)
Szóval ez az asszony, aki áttért az anglikán hitről a katolicizmusra mikor hozzáment apámhoz -- és nincs elvakultabb egy áttért katolikusnál -- úgy döntött tanítani fogja Nigéria vidéki területein, főleg az igbo aszzonyok körében. A Billings féle ovulációs módszert, ami a katolikus egyház által egyedül elfogadott születésszabályozási forma. De nem beszélt túl jól igbo nyelven, hát vitt magával, hogy fordítsak. Hét éves voltam. (nevetés) Szóval itt vannak ezek a nők, akik soha nem beszélnek a férjükkel a menszeszükről, és ott vagyok én, ahogy kérdezem őket: "Szóval, milyen gyakran van havivérzése?" (nevetés) vagy "Észrevett valamiféle folyást?" (nevetés) vagy "Mennyire duzzadt a szeméremteste?" (nevetés) Magáról sosem gondolta volna, hogy feminista, de anyám mindig is azt mondta: Bármit, amit egy férfi csinál, azt meg tudom javítani." (nagy taps) Amikor apám panaszkodott emiatt, hogy anyám egy hétéves fiút visz születésszabályozást oktatni, tudják, és apám azt mondogatta " Ah, mivé teszed, azt tanítod meg neki, hogyan legyen nő." Anyám csak annyit mondott: "Valakinek meg kell." (nevetés)
This woman -- during the Biafran war, we were caught in the war. It was my mother with five little children. It takes her one year, through refugee camp after refugee camp, to make her way to an airstrip where we can fly out of the country. At every single refugee camp, she has to face off soldiers who want to take my elder brother Mark, who was nine, and make him a boy soldier. Can you imagine this five-foot-two woman, standing up to men with guns who want to kill us? All through that one year, my mother never cried one time, not once. But when we were in Lisbon, in the airport, about to fly to England, this woman saw my mother wearing this dress, which had been washed so many times it was basically see through, with five really hungry-looking kids, came over and asked her what had happened. And she told this woman. And so this woman emptied out her suitcase and gave all of her clothes to my mother, and to us, and the toys of her kids, who didn't like that very much, but -- (Laughter) -- that was the only time she cried. And I remember years later, I was writing about my mother, and I asked her, "Why did you cry then?" And she said, "You know, you can steel your heart against any kind of trouble, any kind of horror. But the simple act of kindness from a complete stranger will unstitch you."
Ez az asszony -- a biafrai háború alatt, elkapott minket is a háború. Szóval ott volt az anyám öt kisgyerekkel. Egy évébe tellik, hogy menekült táborból menekült táborba haladva, eljusson egy kifutópályáig, ahonnan elrepülhetünk az országból. Minden egyes menekült táborban katonákkal találja szembe magát, akik el akarják vinni az idősebb bátyámat Markot, aki kilenc éves volt, és gyerekkatonát akarnak belőle csinálni. El tudják képzelni ezt a 157 centis nőt, amint fegyveres férfiakkal száll szembe, akik meg akarnak minket ölni? Azalatt az egész év alatt, anyám egyszer sem sírt. Egyetlen egyszer sem. Mégis mikor Lisszabonban voltuk a reptéren, úton Angliába, volt egy asszony, aki meglátta anyámat abban a ruhában, - ami annyiszor lett kimosva, hogy igazából már áttetsző volt - az öt igen éhesnek kinéző gyerekével. Odajött és megkérdezte anyámtól mi történt és anyám elmondta ennek az asszonynak. Mire az asszony kiűrítette a bőröndjét és odaadta anyámnak az összes ruháját, nekünk pedig, a gyerekei játékait - nekik ez azért annyira nem tetszett, de -- (nevetés) Az volt az egyedüli alkalom, hogy sírt. Emlékszem, évekkel később anyámról írtam és megkérdeztem tőle: "Miért sírtál akkor?" Mire azt válaszolta "Tudod, megacélozhatod a szíved mindenféle baj ellen, mindenféle szörnyűség ellen. Mégis, egy teljesen idegen ember egyszerű kedvességétől elenged a páncél."
The old women in my father's village, after this war had happened, memorized the names of every dead person, and they would sing these dirges, made up of these names. Dirges so melancholic that they would scorch you. And they would sing them only when they planted the rice, as though they were seeding the hearts of the dead into the rice. But when it came for harvest time, they would sing these joyful songs, that were made up of the names of every child who had been born that year. And then the next planting season, when they sang the dirge, they would remove as many names of the dead that equaled as many people that were born. And in this way, these women enacted a lot of transformation, beautiful transformation.
Az idős asszonyok apám falujában, miután a háború történt, megtanulták az összes halott ember nevét, és ezekből a nevekből költött gyászénekeket énekeltek. Olyan búskomor gyászénekeket, hogy azok Önöket is szíven szúrnák. Csak akkor énekeltek, amikor rízst ültettek, mintha a halottak szívét ültetnék a rízsbe. Amikor pedig eljött az aratás ideje, örömteli énekeket daloltak, amiket minden egyes gyermek nevéből költöttek, aki abban az évben született. És a következő ületési időszakban, amikor a gyászéneket énekelték, pont annyi halott nevét vették ki a dalból, ahány ember abban az évben született. Így, ezek a nők rengeteg változást indítottak el, gyönyörű változást.
Did you know, that before the genocide in Rwanda, the word for rape and the word for marriage was the same one? But today, women are rebuilding Rwanda. Did you also know that after apartheid, when the new government went into the parliament houses, there were no female toilets in the building? Which would seem to suggest that apartheid was entirely the business of men. All of this to say, that despite the horror, and despite the death, women are never really counted. Their humanity never seems to matter very much to us.
Tudták, hogy a ruandai népirtás előtt a nemi erőszakot és a házasságot jelentő szó ugyanaz volt? De ma, a nők építik újjá Ruandát. És azt tudták, hogy az apartheid után, amikor az új kormány beköltözött a parlamentbe, nem volt női mosdó az épületben? Ami mintha azt sugallaná, hogy az apartheid teljességében a férfiak dolga volt. Ezt mind azért kell kimondani, mert a szörnyűségek ellenére, a halál ellenére a nőkkel sosem számolnak igazán. Az ő emberségük mintha nem igazán számítana nekünk.
When I was growing up in Nigeria -- and I shouldn't say Nigeria, because that's too general, but in Afikpo, the Igbo part of the country where I'm from -- there were always rites of passage for young men. Men were taught to be men in the ways in which we are not women, that's essentially what it is. And a lot of rituals involved killing, killing little animals, progressing along, so when I turned 13 -- and, I mean, it made sense, it was an agrarian community, somebody had to kill the animals, there was no Whole Foods you could go and get kangaroo steak at -- so when I turned 13, it was my turn now to kill a goat. And I was this weird, sensitive kid, who couldn't really do it, but I had to do it. And I was supposed to do this alone. But a friend of mine, called Emmanuel, who was significantly older than me, who'd been a boy soldier during the Biafran war, decided to come with me. Which sort of made me feel good, because he'd seen a lot of things. Now, when I was growing up, he used to tell me stories about how he used to bayonet people, and their intestines would fall out, but they would keep running. So, this guy comes with me. And I don't know if you've ever heard a goat, or seen one -- they sound like human beings, that's why we call tragedies "a song of a goat." My friend Brad Kessler says that we didn't become human until we started keeping goats. Anyway, a goat's eyes are like a child's eyes. So when I tried to kill this goat and I couldn't, Emmanuel bent down, he puts his hand over the mouth of the goat, covers its eyes, so I don't have to look into them, while I kill the goat. It didn't seem like a lot, for this guy who'd seen so much, and to whom the killing of a goat must have seemed such a quotidian experience, still found it in himself to try to protect me. I was a wimp. I cried for a very long time. And afterwards, he didn't say a word. He just sat there watching me cry for an hour. And then afterwards he said to me, "It will always be difficult, but if you cry like this every time, you will die of heartbreak. Just know that it is enough sometimes to know that it is difficult." Of course, talking about goats makes me think of sheep, and not in good ways. (Laughter)
Amikor Nigériában nőttem fel -- és nem kéne Nigériát mondanom, mert az túl nagy általánosítás, hanem Urhobo-t, az ország igbo részét, ahonnan származom, mindig is voltak felnőtté válási szertartások a fiatal fiúknak. A férfiakat úgy tanították férfiasságra, hogy hogyan ne legyenek nők, lényegében ennyi az egész. Sok szertartás gyilkolással, kisebb állatok megölésével járt, de továbbmenve, szóval mikor 13 éves lettem -- és, úgy értem, ennek volt értelme, hiszen agrár közösség volt, valakinek meg kellett ölnie az állatokat. Nem volt biobolt, ahova leugorhatna az ember kenguru steaket vásárolni -- szóval mikor 13 lettem, én következtem, hogy levágjak egy kecskét. Elég fura, érzékeny kis gyerek voltam, aki nem igazán képes ilyesmire, mégis meg kellett tennem. Ráadásul ezt egyedül kellett volna csinálnom. De egy barátom, Emmanuel, aki jóval idősebb volt nálam és a biafrai háború alatt gyerekkatona volt, úgy döntött, velem jön. Amitől azért valahogy jobban éreztem magam, mert ő már rengeteg dolgot látott. Ahogy nőttem fel, arról mesélt történeteket, hogyan döfött szuronyt emberekbe és hogyan fordultak ki a beleik, miközben ők futottak tovább. Szóval velem jön ez a srác, és nem tudom, hogy hallottak-e már kecskét, vagy láttak-e -- olyan a hangjuk, mint az embereké. Ezért hívjuk a tragédiákat "a kecske dalának". Brad Kessler barátom azt mondja addig nem lettünk emberekké, amíg el nem kezdtünk kecskét tartani. Akárhogy is, a kecske szemei, olyanok, mint a gyerekeké. Szóval mikor megpróbáltam megölni ezt a kecskét és nem ment, Emmanuel lehajolt, a kecske szája fölé tette a kezét, és eltakarta a szemét, hogy ne kelljen belenéznem, amíg megölöm. Nem tűnt nagy dolognak, főleg ennek a sokat megélt fiúnak, és aki -- akinek egy kecske levágása olyan banális dolognak kellett tűnjön, mégis ott volt benne, hogy megpróbáljon megvédeni. Gyengóc voltam. Nagyon sokáig sírtam. És azután, Emmanuel nem mondott egy szót sem, csak ült és nézett, ahogy egy órán át sírtam. Aztán azt mondta nekem, mindig is nehéz lesz, de ha minden alkalommal így sírsz, abba fogsz belehalni, hogy megszakad a szíved. Csak tudd, hogy néha elég tudni, hogy nehéz. Persze, a kecskékről való beszéd a bárányokat juttatja eszembe, Nem a jó értelemben. (nevetés)
So, I was born two days after Christmas. So growing up, you know, I had a cake and everything, but I never got any presents, because, born two days after Christmas. So, I was about nine, and my uncle had just come back from Germany, and we had the Catholic priest over, my mother was entertaining him with tea. And my uncle suddenly says, "Where are Chris' presents?" And my mother said, "Don't talk about that in front of guests." But he was desperate to show that he'd just come back, so he summoned me up, and he said, "Go into the bedroom, my bedroom. Take anything you want out of the suitcase. It's your birthday present." I'm sure he thought I'd take a book or a shirt, but I found an inflatable sheep. (Laughter) So, I blew it up and ran into the living room, my finger where it shouldn't have been, I was waving this buzzing sheep around, and my mother looked like she was going to die of shock. (Laughter) And Father McGetrick was completely unflustered, just stirred his tea and looked at my mother and said, "It's all right Daphne, I'm Scottish." (Laughter) (Applause)
Szóval Karácsony után két nappal születtem. Ahogy nőttem fel, tudják, volt tortám meg minden, de sosem kaptam ajándékot, mert -- két nappal Karácsony után születtem. Szóval, olyan 9 lehettem és nagybátyám épp akkor jött vissza Németországból, a katolikus pap is épp átjött, anyám teával látta vendégül. Nagybátyám hirtelen megszólalt: "Hol vannak Chris ajándékai?" mire anyám: "Erről ne a vendégek előtt beszélj." De nagybátyám annyira meg akarta mutatni, hogy éppen visszatért, hogy odahívott magához és azt mondta, "Menj a hálóba. Az én hálómba, és vegyél ki a bőröndömből, amit csak akarsz. Az a szülinapi ajándékod." Biztos vagyok benne, hogy azt hitte egy könyvet vagy inget választok majd, de találtam egy felfújható bárányt. (nevetés) Szóval felfújtam és begaloppoztam a nappaliba, az ujjam ott, ahol nem kéne legyen és lengetem körbe-körbe ezt a berregő kecskét. Anyám úgy nézett ki, mint aki belehal az ijedtségbe. (nevetés) McGetrick atya pedig teljességgel zavartalanul csak megkeverte a teáját, anyámra nézett és azt mondta: "Minden rendben, Daphne. Skót vagyok." (nevetés) (nagy taps)
My last days in prison, the last 18 months, my cellmate -- for the last year, the first year of the last 18 months -- my cellmate was 14 years old. The name was John James, and in those days, if a family member committed a crime, the military would hold you as ransom till your family turned themselves in. So, here was this 14-year-old kid on death row. And not everybody on death row was a political prisoner. There were some really bad people there. And he had smuggled in two comics, two comic books -- "Spiderman" and "X-Men." He was obsessed. And when he got tired of reading them, he started to teach the men in death row how to read, with these comic books. And so, I remember night after night, you'd hear all these men, these really hardened criminals, huddled around John James, reciting, "Take that, Spidey!" (Laughter) It's incredible. I was really worried. He didn't know what death row meant. I'd been there twice, and I was terribly afraid that I was going to die. And he would always laugh, and say, "Come on, man, we'll make it out." Then I'd say, "How do you know?" And he said, "Oh, I heard it on the grapevine." They killed him. They handcuffed him to a chair, and they tacked his penis to a table with a six-inch nail, then left him there to bleed to death. That's how I ended up in solitary, because I let my feelings be known. All around us, everywhere, there are people like this.
A börtönben töltött utolsó napjaim, az utolsó 18 hónap, a cellatársam -- az utolsó évben, az utolsó 18 hónap első évében -- A cellatársam 14 éves volt. A neve John James volt, és akkoriban, mikor egy családtag bűntényt követett el, a katonaság túszként tartotta az embert, amíg a család fel nem adta magát. Szóval itt volt ez a 14 éves gyerek halálra ítélve. És nem minden halálraítélt volt politikai fogoly -- volt ott néhány nagyon rossz ember. John James pedig becsempészett két képregényt -- a Pókembert és az X-men-t. A megszállottjuk volt. Amikor meg már megunta őket, elkezdte a halálraítélteket olvasni tanítani ezekből a képregényekből. Szóval emlékszem, ahogy éjszakáról éjszakára hallottam, ahogy ezek a férfiak, kőkemény bűnözők, összekuporodtak John James körül és ismételték, "Ezt neked, Pókember!" (nevetés) Hihetetlen. Igazán aggódtam. Ő nem értette mit jelent halálraítéltnek lenni. Én kétszer is voltam ott, és szörnyen féltem, hogy meghalok. Ő mindig csak nevetett és azt mondta, "Ugyan már ember, kijutunk." Akkor mindig azt kérdeztem: "Honnan tudod?" mire mindig azt felelte "Ó, a madarak csicseregték." Megölték. Odabilincselték egy székhez, és odaszögezték a hímvesszőjét egy 15 centis szöggel az asztalhoz, aztán otthagyták elvérezni. Így kötöttem ki magánzárkában, mert kimutattam az érzéseimet. Körülöttünk mindenhol vannak ilyen emberek.
The Igbo used to say that they built their own gods. They would come together as a community, and they would express a wish. And their wish would then be brought to a priest, who would find a ritual object, and the appropriate sacrifices would be made, and the shrine would be built for the god. But if the god became unruly and began to ask for human sacrifice, the Igbos would destroy the god. They would knock down the shrine, and they would stop saying the god's name. This is how they came to reclaim their humanity. Every day, all of us here, we're building gods that have gone rampant, and it's time we started knocking them down and forgetting their names. It doesn't require a tremendous thing. All it requires is to recognize among us, every day -- the few of us that can see -- are surrounded by people like the ones I've told you.
Az igbók úgy mondták, hogy saját isteneket alkotnak. Közösségként összejöttek, És kívántak valamit A kívánságukkal aztán egy paphoz mentek aki talált egy rituális tárgyat, majd meghozták a szükséges áldozatot, majd megépítették az istennek a szentélyt. De ha az istenség engedetlenné vált és emberi áldozatot követelt, az igbók elpusztították az istenséget. Lerombolták a szentélyt, és többet nem mondták ki az istenség nevét. Így követelték vissza az emberségüket. Minden egyes nap, mi mindannyian, istenségeket emelünk, akik féktelenekké válnak, és itt lenne már az ideje, hogy leromboljuk őket és elfelejtsük a neveiket. Nem követel ez semmi különöset csak hogy felismerjük magunk közt, minden nap azok a kevesek, akik látnak, hogy körülvesznek az olyan emberek, mint azok, akikről meséltem Önöknek.
There are some of you in this room, amazing people, who offer all of us the mirror to our own humanity. I want to end with a poem by an American poet called Lucille Clifton. The poem is called "Libation," and it's for my friend Vusi who is in the audience here somewhere. "Libation, North Carolina, 1999. I offer to this ground, this gin. I imagine an old man crying here, out of the sight of the overseer. He pushes his tongue through a hole where his tooth would be, if he were whole. It aches in that space where his tooth would be, where his land would be, his house, his wife, his son, his beautiful daughter. He wipes sorrow from his face, and puts his thirsty finger to his thirsty tongue, and tastes the salt. I call a name that could be his. This is for you, old man. This gin, this salty earth." Thank you. (Applause)
Vannak itt néhányan a teremben. Csodálatos emberek, akik tükröt mutatnak mindannyiunknak emberségünkből. Egy amerikai költő, Lucille Clifton versével szeretném befejezni. A vers címe "Italáldozat" és egy barátomnak, Vusinak dedikálom, aki itt ül valahol a közönség soraiban. "Italáldozat" Észak-Karolina, 1999. "Áldozom ennek a földnek ezt a gint. Egy síró vénembert képzelek ide, a művezető szeme elől rejtve. Átnyomja a nyelvét egy résen, ahol a foga lenne, ha ő maga egész lenne. Fáj az a hely, ahol a foga lenne, ahol a földje lenne, a háza, a felesége, a fia, gyönyörű lánya. Letörli arcáról a bánatot, szomjas ujját, szomjas nyelvéhez érinti és megkóstolja a sót. Egy nevet szólítok, akár az övé is lehetne. Ez a tiéd, vénember. Ez a dzsin, ez a sós föld." Köszönöm. (nagy taps)