It's a great pleasure to be here. It's a great pleasure to speak after Brian Cox from CERN. I think CERN is the home of the Large Hadron Collider. What ever happened to the Small Hadron Collider? Where is the Small Hadron Collider? Because the Small Hadron Collider once was the big thing. Now, the Small Hadron Collider is in a cupboard, overlooked and neglected. You know when the Large Hadron Collider started, and it didn't work, and people tried to work out why, it was the Small Hadron Collider team who sabotaged it because they were so jealous. The whole Hadron Collider family needs unlocking.
Örülök, hogy itt lehetek. Különösen örülök annak, hogy rögtön az után Brian Cox után beszélhetek, aki a CERN-től jött. Úgy tudom, a CERN az otthona a nagy hadronütköztetőnek. Mi történhetett a kis hadronütköztetővel? Hol van a kis hadronütköztető? Mert hogy valamikor a kis hadronütköztető volt a nagy szám. Most a kis hadronütköztető egy szekrényben porosodik félredobva, elfelejtve. Tudják, amikor a nagy hadronütköztetőt indították, és nem működött, próbáltak rájönni, hogy miért nem, a kis hadronütköztető csapata volt az, aki akadályozta ezt, mert hogy annyira féltékenyek voltak. Az egész hadronütköztető családnak szüksége van a nyilvánosságra.
The lesson of Brian's presentation, in a way -- all those fantastic pictures -- is this really: that vantage point determines everything that you see. What Brian was saying was science has opened up successively different vantage points from which we can see ourselves, and that's why it's so valuable. So the vantage point you take determines virtually everything that you will see. The question that you will ask will determine much of the answer that you get.
Brian előadásának a tanulsága -- óh, azok a fantasztikus képek -- valójában a következő: a nézőpontunk meghatározza, hogy mit látunk. Amit Brian mondott, annak a lényege, hogy a tudomány jóvoltából újabb és újabb nézőpontokból figyelhetjük meg magunkat. És ettől annyira értékes ez az egész. Az, hogy milyen nézőpontba helyezkedünk, szinte teljesen meghatározza, hogy mit látunk. A kérdésünk jórészt meghatározza, hogy milyen választ kapunk.
And so if you ask this question: Where would you look to see the future of education? The answer that we've traditionally given to that is very straightforward, at least in the last 20 years: You go to Finland. Finland is the best place in the world to see school systems. The Finns may be a bit boring and depressive and there's a very high suicide rate, but by golly, they are qualified. And they have absolutely amazing education systems. So we all troop off to Finland, and we wonder at the social democratic miracle of Finland and its cultural homogeneity and all the rest of it, and then we struggle to imagine how we might bring lessons back.
És így, ha azt kérdezzük: Hol kellene az oktatás jövőjét keresni? A szokásos válasz erre már legalább 20 éve teljesen kézenfekvő: Finnországban. Finnország a világon a legjobb hely az oktatási rendszer tanulmányozására. A finnek talán egy kicsit unalmasak és nyomasztóak, sok náluk az öngyilkosság, de piszokul jól képzettek. És az oktatási rendszerük ámulatba ejtő. Így azután valamennyien Finnországba vonulunk és bámuljuk a finn demokratikus társadalmi csodát, kultúrális homogénitásukat és minden mást, és próbáljuk elképzelni, hogy mit okulhatunk ebből.
Well, so, for this last year, with the help of Cisco who sponsored me, for some balmy reason, to do this, I've been looking somewhere else. Because actually radical innovation does sometimes come from the very best, but it often comes from places where you have huge need -- unmet, latent demand -- and not enough resources for traditional solutions to work -- traditional, high-cost solutions, which depend on professionals, which is what schools and hospitals are.
Az elmúlt évtől a Cisco jóvoltából, akik valami különös kedvességből támogatnak engem, valahol egészen másutt néztem körül. Mert a merőben új elképzelések néha valóban a legjobb helyekről jönnek, de azért gyakrabban az olyanokról, ahol nagy a szükség, ahol kielégítetlen, lappangó igények vannak, és ahol nincs elegendő forrás a jól bevált, hagyományosan költséges megoldásokra, amelyek szakember-függőek, mert hogy az iskolák és a kórházak ilyenek.
So I ended up in places like this. This is a place called Monkey Hill. It's one of the hundreds of favelas in Rio. Most of the population growth of the next 50 years will be in cities. We'll grow by six cities of 12 million people a year for the next 30 years. Almost all of that growth will be in the developed world. Almost all of that growth will be in places like Monkey Hill. This is where you'll find the fastest growing young populations of the world. So if you want recipes to work -- for virtually anything -- health, education, government politics and education -- you have to go to these places. And if you go to these places, you meet people like this.
Így kötöttem ki végül ilyen helyeken. Ez a helyszín itt a Monkey Hill. Ez Rio nyomornegyedeinek egyike. Az elkövetkezendő 50 évben nagyrészt a városokban fog nőni a népesség. A következő 30 évben évente hat 12 milliós városnyival fog nőni a népességünk. E növekedés nagy része a fejlődő világban várható. Szinte a teljes növekedés az ilyen Monkey Hill -féle helyeken következik majd be. Itt találjuk a világ leggyorsabban gyarapodó, fiatalokból álló populizációját. Ha tehát valami használható receptet akarunk szinte bármihez -- egészségügy, közigazgatás, oktatás -- ezekre a helyekre kell menjünk. És ezeken a helyeken ilyen emberekkel fogunk találkozni.
This is a guy called Juanderson. At the age of 14, in common with many 14-year-olds in the Brazilian education system, he dropped out of school. It was boring. And Juanderson, instead, went into what provided kind of opportunity and hope in the place that he lived, which was the drugs trade. And by the age of 16, with rapid promotion, he was running the drugs trade in 10 favelas. He was turning over 200,000 dollars a week. He employed 200 people. He was going to be dead by the age of 25. And luckily, he met this guy, who is Rodrigo Baggio, the owner of the first laptop to ever appear in Brazil. 1994, Rodrigo started something called CDI, which took computers donated by corporations, put them into community centers in favelas and created places like this. What turned Juanderson around was technology for learning that made learning fun and accessible.
Ezt a fickót Juandersonnak hívják. 14 évesen, hasonlóan sok más 14 éveshez a brazil oktatási rendszerben, otthagyta az iskolát. Unta. Olyan helyre ment inkább, ami valamilyen lehetőséget és reményt kínált a számára ott, ahol élt, és ez a kábítószerkereskedelem volt. És 16 éves korára, gyorsan előrelépve, 10 nyomornegyedben folytatott kábítószerkereskedést. 200.000 dollár feletti heti forgalmat bonyolított le. 200 embernek adott munkát. A 25. születésnapját valószínűleg nem érte volna meg. Szerencsére találkozott ezzel a fickóval, Rodrigo Baggio-val, akinek a legelső laptopja volt egész Brazíliában. 1994, Rodrigo elkezdett valamit, amit CDI-nek hívnak, ami fogta a cégek által ajándékozott számítógépeket, és kihelyezte egy-egy nyomornegyed központjába és létrehozott ilyen helyeket. Ami Juanderson sorsát megváltoztatta az egy oktatási segédeszköz volt, ami a tanulást étvezetessé és elérhetővé tette.
Or you can go to places like this. This is Kibera, which is the largest slum in East Africa. Millions of people living here, stretched over many kilometers. And there I met these two, Azra on the left, Maureen on the right. They just finished their Kenyan certificate of secondary education. That name should tell you that the Kenyan education system borrows almost everything from Britain, circa 1950, but has managed to make it even worse. So there are schools in slums like this. They're places like this. That's where Maureen went to school. They're private schools. There are no state schools in slums. And the education they got was pitiful. It was in places like this. This a school set up by some nuns in another slum called Nakuru. Half the children in this classroom have no parents because they've died through AIDS. The other half have one parent because the other parent has died through AIDS. So the challenges of education in this kind of place are not to learn the kings and queens of Kenya or Britain. They are to stay alive, to earn a living, to not become HIV positive. The one technology that spans rich and poor in places like this is not anything to do with industrial technology. It's not to do with electricity or water. It's the mobile phone. If you want to design from scratch virtually any service in Africa, you would start now with the mobile phone. Or you could go to places like this.
Vagy ilyen helyekre is el lehet menni: Ez itt Kibera, ami Kelet-Afrika legnagyobb nyomornegyede. Milliók élnek itt, sok-sok négyzetkilométeren. Itt találkoztam velük, kettejükkel. Azra a bal oldali, Maureen a jobb oldali közülük. Most érettségiztek, megszerezték a "Kenyan certificate of secondary education"-t. Ez a megnevezés azt sugallhatja, hogy a kenyai oktatási rendszer szinte mindent az 1950 körüli brit rendszerből vett át, csak még rontott rajta egy kicsit. Vannak tehát ilyen iskolák a nyomornegyedekben. Ezek itt ehhez hasonló helyek. Ez az az iskola, ahová Maureen járt. Ezek magániskolák. A nyomornegyedekben nincs állami iskola. Az oktatás, amit kapnak, siralmas. Ez is valami hasonló hely. Ezt az iskolát itt nővérek tartják fenn egy másik nyomornegyedben, Nakuruban. Ebben az osztályban a gyerekek fele árva, mindkét szülője meghalt AIDS-ben. A többieknek csak egy szülője van, mert a másikuk meghalt AIDS-ben. Az ilyen helyeken nem az az az oktatás célja, hogy megtanítsák Kenya vagy Británia uralkodóit. Ők az életbenmaradásért, a napi megélhetésért küzdenek, hogy ne váljanak HIV pozitívvá. Egyetlen eszköz van, ami gazdagnak és szegénynek egyaránt elérhető az ilyen helyeken, ez nem építhet az infrastruktúrára. Áramra vagy vezetékes vízre itt nem lehet számítani. Ez az eszköz a mobil telefon. Ha bármilyen szolgáltatást akarunk létrehozni Afrikában, egy mobil telefonnal kell kezdeni. Vagy mehetünk ilyen helyekre.
This is a place called the Madangiri Settlement Colony, which is a very developed slum about 25 minutes outside New Delhi, where I met these characters who showed me around for the day. The remarkable thing about these girls, and the sign of the kind of social revolution sweeping through the developing world is that these girls are not married. Ten years ago, they certainly would have been married. Now they're not married, and they want to go on to study further, to have a career. They've been brought up by mothers who are illiterate, who have never ever done homework. All across the developing world there are millions of parents -- tens, hundreds of millions -- who for the first time are with children doing homework and exams. And the reason they carry on studying is not because they went to a school like this. This is a private school. This is a fee-pay school. This is a good school. This is the best you can get in Hyderabad in Indian education. The reason they went on studying was this.
Ez a hely itt a Mandangiri Telep, egy igen fejlett nyomornegyed. kb. 25 percre Új-Delhitől, itt találkoztam ezekkel a teremtésekkel, akik megmutatták a környéket. Figyelemre méltó dolog, és a fejlődő világot végigsöprő társadalmi változások jele, hogy ezek a lányok még nem mentek férjhez. Ha mindez 10 éve történik, már alighanem férjnél lennének. De most még nincsenek férjnél és szeretnék folytatni tanulmányaikat, karrierre vágynak. Az édesanyjuk, aki felnevelte őket, írástudatlan, aki soha nem írt semmilyen házi feladatot. A fejlődő világban szülők milliói, tíz-, sőt százmilliói először tapasztalják, hogy gyerekeik vizsgáznak, házi feladatot írnak. És hogy nem hagyták félbe tanulmányaikat, az nem azért volt, mert ehhez hasonló iskolába jártak. Ez egy magán iskola, fizetős. Jó iskola. Ez a legjobb olyan, ahol indiai oktatás folyik az egész Hydeabadban. Ami miatt folytatják a tanulmányaikat, az a következő:
This is a computer installed in the entrance to their slum by a revolutionary social entrepreneur called Sugata Mitra who has conducted the most radical experiments, showing that children, in the right conditions, can learn on their own with the help of computers. Those girls have never touched Google. They know nothing about Wikipedia. Imagine what their lives would be like if you could get that to them.
Ez itt egy számítógép, amit a bejáratnál helyeztetett üzembe egy szociálisan különösen érzékeny vállalkozó, Sugata Mitrs, aki legradikálisabb kísérleteket honosította meg, hogy megmutassa, megfelelő körülmények között a gyerekek maguk is tudnak tanulni számítógépes segítséggel. Azok az előbbi lányok sosem használták még a Google-t. Mit sem tudnak a Wikipédiáról. Képzeljék el, hogyan változhat meg az életük, ha eljuttatjuk ezeket hozzájuk.
So if you look, as I did, through this tour, and by looking at about a hundred case studies of different social entrepreneurs working in these very extreme conditions, look at the recipes that they come up with for learning, they look nothing like school. What do they look like? Well, education is a global religion. And education, plus technology, is a great source of hope. You can go to places like this.
Ha most átnéznénk, ahogyan én is tettem ez alatt az utazásom alatt, azt a kb. 100 esettanulmányt amit szélsőséges körülmények között dolgozó szociális vállalkozók írtak, akkor látnánk, hogy milyen receptek léteznek a tanulásra, amik csöppet sem hasonlítanak az iskolára. Milyenek is ezek? Az oktatás valamilyen módon megszállottság. Otatás plusz eszközök együtt nagy reményekre jogosítanak. Elmehetünk ilyen helyekre:
This is a school three hours outside of Sao Paulo. Most of the children there have parents who are illiterate. Many of them don't have electricity at home. But they find it completely obvious to use computers, websites, make videos, so on and so forth. When you go to places like this what you see is that education in these settings works by pull, not push. Most of our education system is push. I was literally pushed to school. When you get to school, things are pushed at you: knowledge, exams, systems, timetables. If you want to attract people like Juanderson who could, for instance, buy guns, wear jewelry, ride motorbikes and get girls through the drugs trade, and you want to attract him into education, having a compulsory curriculum doesn't really make sense. That isn't really going to attract him. You need to pull him. And so education needs to work by pull, not push.
Ez az iskola Sao Paulo-tól 3 órányira van. A gyerekek többségének a szülei írástudatlanok. Sokuknál áram sincs otthon. De teljesen természetes számukra a számítógép-használat, az internet, videokat készítenek, és hasonlók. Ha ilyen helyekre megyünk, azt látjuk, hogy az oktatás úgy működik, hogy hívja, nem pedig taszigálja a tanulókat. A legtöbb oktatás rendszer taszigál. Engem szó szerint úgy lökdöstek el az iskolába. Aki eljut az iskolába, arra azután rászakadnak a tanulnivalók, vizsgák, tantervek, órarendek. Ha az olyan Juanderson-féléket meg akarjuk nyerni valamivel, akik megengedhették maguknak, hogy fegyvert vásároljanak, ékszereket viseljenek, motorkerékpározzanak, lányokat szerezzenek a kábítószerkereskedelemből, és el akarjuk érni, hogy részt vegyenek az oktatásban, akkor a kötelező tananyaggal nem sokra megyünk. Nem fogja csábítani őket. Fel kell kelteni az érdeklődésüket. Az oktatásnak vonzónak kell lenni, nem noszogatónak.
And so the idea of a curriculum is completely irrelevant in a setting like this. You need to start education from things that make a difference to them in their settings. What does that? Well, the key is motivation, and there are two aspects to it. One is to deliver extrinsic motivation, that education has a payoff. Our education systems all work on the principle that there is a payoff, but you have to wait quite a long time. That's too long if you're poor. Waiting 10 years for the payoff from education is too long when you need to meet daily needs, when you've got siblings to look after or a business to help with. So you need education to be relevant and help people to make a living there and then, often. And you also need to make it intrinsically interesting.
A tanterv, mint olyan, értelmetlen az ilyen körülmények között. Olyan dolgokkal kell kezdeni az oktatást, ami fontos az ilyenek számára. Mit jelent ez? A kulcs a motiváció, és ennek két aspektusa van. Az egyik a külső motiváció teremtése. Az oktatásnak van megtérülése. Az oktatási rendszereink azon az elven működnek, hogy van megtérülés, csak sokat kell várni rá. Ez túl sok idő annak, aki szegény. Tíz évet várni a megtérülésre túl sok annak, akinek megélhetési gondjai vannak, akinek a testvéreiről gondoskodnia kell, akinek a munkájára egy vállalkozásban szükség van. Az oktatás vegye mindezeket figyelembe, és tegye lehetővé, hogy az emberek ott és akkor boldoguljanak. És a belülről jövő érdekeltséget is meg kell teremteni.
So time and again, I found people like this. This is an amazing guy, Sebastiao Rocha, in Belo Horizonte, in the third largest city in Brazil. He's invented more than 200 games to teach virtually any subject under the sun. In the schools and communities that Taio works in, the day always starts in a circle and always starts from a question. Imagine an education system that started from questions, not from knowledge to be imparted, or started from a game, not from a lesson, or started from the premise that you have to engage people first before you can possibly teach them. Our education systems, you do all that stuff afterward, if you're lucky, sport, drama, music. These things, they teach through. They attract people to learning because it's really a dance project or a circus project or, the best example of all -- El Sistema in Venezuela -- it's a music project. And so you attract people through that into learning, not adding that on after all the learning has been done and you've eaten your cognitive greens.
Sok-sok alkalommal találkoztam ilyen emberekkel. Ez itt egy érdekes fickó, Sebastiao Rocha, Belo Horizonte-ból, Brazilia harmadik legnagyobb városából. Több, mint 200 játékot fejlesztett, szinte valamennyi tantárgyhoz. Azokban az iskolákban és közösségekben, ahol Taio dolgozik, minden nap azzal kezdődik, hogy leülnek körbe, és feltesznek egy kérdést. Képzeljünk el egy oktatási rendszert, ami a kérdésekkel indít, nem pedig tanulnivalóval, vagy a játékkal, nem pedig a leckével, vagy abból a feltevésből indul ki, hogy előbb le kell kötni az embereket, mielőtt bármit is taníthatnánk nekik. A mi oktatási rendszereinkben szerencsés esetben is csak a végén jön a sport, dráma, zene. Ők ezeket a tárgyakat már a kezdetektől tanítják, egész végig. Ezekkel nyerik meg az embereket a tanulás számára, mert náluk valóban tartozik hozzá tánckurzus, vagy egy cirkuszi képzés, vagy az összes közül a legjobb példa: az El Sistema Venezuelában-- ez zenei képzést nyújt. És ezeken keresztül lehet az embereket tanulásra bírni, nem pedig úgy, hogy mindezek akkor jönnek, ha a tanulással végeztünk, desszertként, ha szépen megetted a spenótot.
So El Sistema in Venezuela uses a violin as a technology of learning. Taio Rocha uses making soap as a technology of learning. And what you find when you go to these schemes is that they use people and places in incredibly creative ways. Masses of peer learning. How do you get learning to people when there are no teachers, when teachers won't come, when you can't afford them, and even if you do get teachers, what they teach isn't relevant to the communities that they serve? Well, you create your own teachers. You create peer-to-peer learning, or you create para-teachers, or you bring in specialist skills. But you find ways to get learning that's relevant to people through technology, people and places that are different.
Így az El Sistema Venezuelában hegedűt használ a tanulás segédeszközeként. Taio Rocha pedig a szappankészítést. És azt találjuk, hogy ezek a minták hihetetlenül kreatív módon bánnak az emberekkel és a helyszínekkel. Sok példa van arra, amikor egymástól tanulnak a diákok. Hogy hogyan lehet úgy tanítani, hogy nincsenek tanárok, hogy a tanárok nem akarnak jönni, hogy nem tudjuk megfizetni őket, vagy van ugyan tanár, de nem megfelelő a közösségnek, amit tanít? Ilyenkor magunknak kell létrehozni a magunk tanítóit. Magunk közül kell társ-segítőket találni, vagy amolyan tanárpótlókat; esetleg nekünk magunknak kell megtanítanunk valamit. De mindenképp meg lehet találni a módját, hogy a megfelelő dolgokat tanítsuk, segédeszközök alkalmazásával; az emberek és a helyek persze különbözők.
So this is a school in a bus on a building site in Pune, the fastest growing city in Asia. Pune has 5,000 building sites. It has 30,000 children on those building sites. That's one city. Imagine that urban explosion that's going to take place across the developing world and how many thousands of children will spend their school years on building sites. Well, this is a very simple scheme to get the learning to them through a bus. And they all treat learning, not as some sort of academic, analytical activity, but as that's something that's productive, something you make, something that you can do, perhaps earn a living from.
Ez az iskola például egy buszban működik, egy építkezés területén, Pune-ban, Ázsia leggyorsabban gyarapodó városában. Pune-ban 5000 építési terület van. 30,000 gyerek él ezeken a területeken. És ez csak egyetlen város. Képzeljük el, hogy ha ez a robbanásszerű urbanizáció az egész fejlődő világban végbemegy, hány ezer gyerek fogja iskolaéveit ilyen építési területeken tölteni. Ez kézenfekvő megoldás, hogy a buszokat kihasználva tanítsuk őket. És ők nem valami elvont, analitikus tevékenységnek tekintik a tanulást, hanem produktív dolognak, amit csinálnak, amit csinálhatnak, talán épp azért, hogy megéljenek.
So I met this character, Steven. He'd spent three years in Nairobi living on the streets because his parents had died of AIDS. And he was finally brought back into school, not by the offer of GCSEs, but by the offer of learning how to become a carpenter, a practical making skill. So the trendiest schools in the world, High Tech High and others, they espouse a philosophy of learning as productive activity. Here, there isn't really an option. Learning has to be productive in order for it to make sense.
Találkoztam ezzel a különös alakkal, Steven-nel. Három évig élt Nairobiban az utcán, mert a szülei meghaltak AIDS-ben. És végül sikerült újból beültetni az iskolapadba, nem annak ígéretével, hogy megszerzi a középiskolai végzettséget (GCSE), hanem azzal, hogy ácsnak tanulhat, gyakorlati tudást szerezhet. Így a világ legmenőbb iskolái -- mint pl.a "High Tech High" vagy hasonlók -- azt a filozófiát vallják, hogy a tanulás produktív tevékenység. Itt nincs választás. A tanulásnak produktívnak kell lennie, hogy értelme legyen.
And finally, they have a different model of scale, and it's a Chinese restaurant model of how to scale. And I learned it from this guy, who is an amazing character. He's probably the most remarkable social entrepreneur in education in the world. His name is Madhav Chavan, and he created something called Pratham. And Pratham runs preschool play groups for, now, 21 million children in India. It's the largest NGO in education in the world. And it also supports working-class kids going into Indian schools. He's a complete revolutionary. He's actually a trade union organizer by background, and that's how he learned the skills to build his organization.
És végül, ezek másmilyen model szerint is terjeszkednek. A kínai éttermek módjára terjeszkednek. Ettől a fickótól tanultam, aki fura egy alak. Valószínűleg a legkülönösebb szociális vállalkozó az oktatás területén. A neve Madhav Chavan, Pratham-nak nevezik, amit ő létrehozott. Pratham játékos iskolaelőkészítő csoportokat működtet Indiában, jelenleg 21 millió gyereknek. Ez a világ legnagyobb, az oktatás területén működő civil szervezete. E mellett támogatja a munkásgyermekek indiai iskolába járatását. Ő igazi forradalmár. Korábban szakszervezeti aktivista volt. Innen a tapasztalata, hogy hogyan kell egy szervezetet felépíteni.
When they got to a certain stage, Pratham got big enough to attract some pro bono support from McKinsey. McKinsey came along and looked at his model and said, "You know what you should do with this, Madhav? You should turn it into McDonald's. And what you do when you go to any new site is you kind of roll out a franchise. And it's the same wherever you go. It's reliable and people know exactly where they are. And there will be no mistakes." And Madhav said, "Why do we have to do it that way? Why can't we do it more like the Chinese restaurants?"
Amikor elértek egy bizonyos szintet, akkor a Pratham már elég nagy lett ahhoz, hogy McKinsey számára vonzó legyen, mint támogatandó szervezet. McKinsey vetett egy futó pillantást a modelre, és azt mondta, "Tudja, mit kéne csinálni a Madhav-val? McDonald's-szá kéne alakítania. Ugyanúgy kell terjeszkednie, ahogyan ők teszik. Bármerre járunk, az mindenütt ugyanolyan. Megbízható, pontosan tudják az emberek, hogy mire számíthatnak. És nem fognak csalódni." Madhav erre azt válaszolta: Miért kéne hogy ilyenek legyünk? Miért ne terjeszkedhetnénk a kínai éttermekhez hasonlóan?
There are Chinese restaurants everywhere, but there is no Chinese restaurant chain. Yet, everyone knows what is a Chinese restaurant. They know what to expect, even though it'll be subtly different and the colors will be different and the name will be different. You know a Chinese restaurant when you see it. These people work with the Chinese restaurant model -- same principles, different applications and different settings -- not the McDonald's model. The McDonald's model scales. The Chinese restaurant model spreads.
Mindenütt vannak kínai éttermek, de nincs egyetlen kínai-étterem lánc. És mégis mindenki tudja, milyen az a kínai étterem. Mindenki tudja, hogy mit várhat, az árnyalatnyi különbségek dacára -- mások a színek, különböznek a nevek. Ahogy ránézel, tudod, hogy az egy kínai étterem. Ezek az emberek a kínai étterem modelje szerint dolgoznak. Azonos elvek, eltérő gyakorlati megvalósítás és környezet. Nem, nem a McDonald's model szerint. A McDonald's terjeszkedik. A kínai-étteremek meg terjednek.
So mass education started with social entrepreneurship in the 19th century. And that's desperately what we need again on a global scale. And what can we learn from all of that? Well, we can learn a lot because our education systems are failing desperately in many ways. They fail to reach the people they most need to serve. They often hit their target but miss the point. Improvement is increasingly difficult to organize; our faith in these systems, incredibly fraught. And this is just a very simple way of understanding what kind of innovation, what kind of different design we need.
A tömeges oktatást a társadalmi kérdések iránt elkötelezett vállalkozók indították be a 19. században. És erre van ismét égető szükségünk világméretekben. És mit tanulhatunk mindabból? Rengeteg dolgot, mert az oktatási rendszerünk sok tekintetben reménytelenül csődöt mond. Pont azokhoz nem jut el, akikhez leginkább kéne. Sokszor fordul elő, hogy elérünk egy célt, csak épp értelme nem volt; nehézkes a szervezés. A bizalmunk egyre fogy. És ez csupán egy nagyon egyszerű mód annak megértésére, hogy milyen újítások, milyen különböző tervek szükségesek.
There are two basic types of innovation. There's sustaining innovation, which will sustain an existing institution or an organization, and disruptive innovation that will break it apart, create some different way of doing it. There are formal settings -- schools, colleges, hospitals -- in which innovation can take place, and informal settings -- communities, families, social networks. Almost all our effort goes in this box, sustaining innovation in formal settings, getting a better version of the essentially Bismarckian school system that developed in the 19th century. And as I said, the trouble with this is that, in the developing world there just aren't teachers to make this model work. You'd need millions and millions of teachers in China, India, Nigeria and the rest of developing world to meet need. And in our system, we know that simply doing more of this won't eat into deep educational inequalities, especially in inner cities and former industrial areas.
A szakmai fejlesztésnek két alapvető fajtája van. Van a fenntartó fejlesztés, ami egy már létező intézmény vagy szervezet fenntartását szolgálja, és a romboló fejlesztés, ami rámutat a hibákra,és így új utakat jelöl ki. Vannak hivatalos keretek, iskolák, főiskolák, kórházak, amelyben történhet a fejlesztés, és vannak informálisak: közösségek, családok, társadalmi hálózatok. Szinte valamennyi erőfeszítésünk ebbe tartozik: fenntartó fejlesztés -- formális keretek között; létrehozni annak a poroszos iskolai rendszernek egy megfelelőbb változatát, amely még a 19.században fejlődött ki. Ahogy mondtam, ezzel az a baj, hogy a fejlődő világban egyszerűen nincsenek tanárok, akik ezt a modelt működtetnék. Tanárok millióira lenne szükség ehhez Kínában, Indiában, Nigériában és a fejlődő világ más részein. És a mi rendszerünkben, tudjuk jól, még az ennél több sem elegendő ahhoz, hogy eltűnjenek azok az óriási oktatási különbségek, különösen a belvárosi negyedekben és a korábbi ipari területeken.
So that's why we need three more kinds of innovation. We need more reinvention. And all around the world now you see more and more schools reinventing themselves. They're recognizably schools, but they look different. There are Big Picture schools in the U.S. and Australia. There are Kunskapsskolan schools in Sweden. Of 14 of them, only two of them are in schools. Most of them are in other buildings not designed as schools. There is an amazing school in Northen Queensland called Jaringan. And they all have the same kind of features: highly collaborative, very personalized, often pervasive technology, learning that starts from questions and problems and projects, not from knowledge and curriculum. So we certainly need more of that.
Hát ezért van szükség még három fejlesztési módra is. Több megújulásra van szükség. Bármerre is nézünk a világban, egyre több és több iskola újítja meg önmagát. Ezek felismerhetően iskolák, de másképp néznek ki. Vannak a Big Picture iskolák az USA-ban és Ausztráliában. Vannak a Kunscap Skolan iskolák Svédországban, A 14 közül csak 2 működik ténylegesen iskolában. A többségük olyan épületben működik, amit eredetileg nem iskolának szántak. Van egy különös iskola Észak-Queensland-ban, Ausztráliában, amit Jaringan-nak hívnak. Ezek közös vonása, hogy nagyon személyre szabottak és az együttműködésre építenek, sokszor tele segédeszközökkel. A tanulás a kérdésekkel, problémákkal, elvégzendő feladatokkal kezdődik, nem pedig tudnivalóval és tantervvel. Minél több ilyenre van tehát szükségünk.
But because so many of the issues in education aren't just in school, they're in family and community, what you also need, definitely, is more on the right hand side. You need efforts to supplement schools. The most famous of these is Reggio Emilia in Italy, the family-based learning system to support and encourage people in schools. The most exciting is the Harlem Children's Zone, which over 10 years, led by Geoffrey Canada, has, through a mixture of schooling and family and community projects, attempted to transform not just education in schools, but the entire culture and aspiration of about 10,000 families in Harlem. We need more of that completely new and radical thinking. You can go to places an hour away, less, from this room, just down the road, which need that, which need radicalism of a kind that we haven't imagined.
De mivel annyi minden van a nevelésben, ami az iskolán kívülre esik, a családba és a közösségbe, amire szintén szükség van, nyilvánvalóan több dolog van a jobb oldalon. Ki kell egészíteni mindazt, amit az iskola tesz. A legismertebb ebben a Reggio Emilia Olaszországban, az az oktatási rendszer, ami a családra számít a tanulók támogatásában és biztatásában. A legizgalmasabb a Harlem Children's Zone, amit Geofrey Canada vezet már több, mint 10 éve. Ez nem csak az iskolai oktatási rendszert próbálta meg alakítgatni, hanem a Harlem kb. 10,000 családjának kultúráját és motiváltságát is, az által, hogy az iskolának, a családoknak és a közösségnek az együttműködését hozta létre. Szükségünk van az ilyen, teljesen új, merőben más gondolkodásmódra. Alig egy órányira innen, épp csak letérve a főútról vannak olyan helyek, amelyeknek ilyen fokú radikalizmusra van szükségük, olyanra, amilyet el sem képzeltünk volna korábban.
And finally, you need transformational innovation that could imagine getting learning to people in completely new and different ways. So we are on the verge, 2015, of an amazing achievement, the schoolification of the world. Every child up to the age of 15 who wants a place in school will be able to have one in 2015. It's an amazing thing. But it is, unlike cars, which have developed so rapidly and orderly, actually the school system is recognizably an inheritance from the 19th century, from a Bismarkian model of German schooling that got taken up by English reformers, and often by religious missionaries, taken up in the United States as a force of social cohesion, and then in Japan and South Korea as they developed.
Végül szükség van az olyan transzformáló fejlesztésre amivel elképzelhető, hogy tanulásra tudunk bírni embereket egészen más, új módokon. Szóval már nagyon közel vagyunk, 2015-re kell elérnünk a világ teljes iskoláztatottságát. 2015-re minden 15 évnél fiatalabb gyerek, aki akar tanulni, tanulhat. Ez egy fantasztikus dolog. De, eltérően az autóktól, amelyek annyira gyorsan és szabályosan fejlődtek, az iskolarendszer felismerhetően 19. századi örökség amelyet a poroszos iskolarendszerből vettek át az angol reformerek, és gyakran a misszionáriusok; átvette az Egyesült Államok, mint társadalmi kohéziós erőt, majd Japán és Dél-Korea, a fejlődésük egy fokán.
It's recognizably 19th century in its roots. And of course it's a huge achievement. And of course it will bring great things. It will bring skills and learning and reading. But it will also lay waste to imagination. It will lay waste to appetite. It will lay waste to social confidence. It will stratify society as much as it liberates it. And we are bequeathing to the developing world school systems that they will now spend a century trying to reform. That is why we need really radical thinking, and why radical thinking is now more possible and more needed than ever in how we learn.
Felismerhetők a 19. századi gyökerek. És ez persze óriási eredmény. És ez hatalmas dolgokat fog hozni. Ez szaktudást, tanulást és olvasottságot hoz. De szegényebbé teszi a fantáziát. Elveszi az étvágyat. Szétrombolja a társadalmi bizalmat. Rétegzi a társadalmat, ahogyan felszabadítja. És örökül hagyjuk a fejlődő világnak azt az iskolarendszert, amit már egy évszázada próbálnak megreformálni. Ezért kell valóban teljesen másképp gondolkodnunk, és ez az oka, hogy a radikális gondolkodás most sokkal inkább lehetséges és szükséges, mint korábban bármikor.
Thank you. (Applause)
Köszönöm.