How do you feed a city? It's one of the great questions of our time. Yet it's one that's rarely asked. We take it for granted that if we go into a shop or restaurant, or indeed into this theater's foyer in about an hour's time, there is going to be food there waiting for us, having magically come from somewhere.
Hogyan táplálunk egy várost? Ez korunk egyik nagy kérdése. Mégis ritkán tesszük fel. Magától értetődőnek vesszük, hogyha bemegyünk egy üzletbe, vendéglőbe, vagy itt a színház előterébe egy óra múlva, ételek fognak ránk várni, amelyek varázslatosan kerültek ide valahonnan.
But when you think that every day for a city the size of London, enough food has to be produced, transported, bought and sold, cooked, eaten, disposed of, and that something similar has to happen every day for every city on earth, it's remarkable that cities get fed at all.
De ha belegondolunk, hogy egy London méretű városban minden nap elegendő ennivalót kell termelni, szállítani, venni és eladni, megfőzni, megenni, kidobni, és valami hasonló történik minden nap a világ minden városában, figyelemreméltó, hogy egyáltalán etetni tudjuk a városainkat.
We live in places like this as if they're the most natural things in the world, forgetting that because we're animals and that we need to eat, we're actually as dependent on the natural world as our ancient ancestors were. And as more of us move into cities, more of that natural world is being transformed into extraordinary landscapes like the one behind me -- it's soybean fields in Mato Grosso in Brazil -- in order to feed us. These are extraordinary landscapes, but few of us ever get to see them.
Ilyen helyeken élünk, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, elfelejtve, hogy mert állatok vagyunk, és muszáj ennünk, ugyanannyira függünk a természettől, mint az őseink. És miután egyre többen költözünk városokba, a természet egyre nagyobb részét alakítjuk ilyen elképesztő tájakká, mint ezen a képen, ez egy szójabab föld Mata Grossoban, Brazíliában, azért, hogy tápláljanak minket. Ezek elképesztő tájak. De közülünk nagyon kevesen látják őket.
And increasingly these landscapes are not just feeding us either. As more of us move into cities, more of us are eating meat, so that a third of the annual grain crop globally now gets fed to animals rather than to us human animals. And given that it takes three times as much grain -- actually ten times as much grain -- to feed a human if it's passed through an animal first, that's not a very efficient way of feeding us.
És egyre inkább ezek a tájak nem csak minket táplálnak. Ahogy egyre többen költözünk városokba, egyre többen eszünk húst, tehát az éves globális gabonatermés egyharmadát állatok eszik meg, helyettünk, emberi állatok helyett. És tekintve, hogy háromszor annyi gabona szükséges -- igazából tízszer annyi gabona -- egy ember táplálásához, ha az először egy állaton megy keresztül, ez nem egy hatékony módja a táplálásunknak.
And it's an escalating problem too. By 2050, it's estimated that twice the number of us are going to be living in cities. And it's also estimated that there is going to be twice as much meat and dairy consumed. So meat and urbanism are rising hand in hand. And that's going to pose an enormous problem. Six billion hungry carnivores to feed, by 2050. That's a big problem. And actually if we carry on as we are, it's a problem we're very unlikely to be able to solve.
És ez egy növekvő probléma. A becslések szerint 2050-re kétszer annyian fogunk városokban élni. És azt is becslik, hogy kétszer annyi húst és tejterméket fogunk fogyasztani. Tehát a hús és az urbanizáció együtt növekednek. És ez hatalmas problémát fog jelenteni. Hat milliárd éhes húsevőt kell majd etetni 2050-re. Ez egy nagy probléma. És ha úgy folytatjuk, ahogy eddig, egy probléma, amit nem valószínű, hogy meg tudunk oldani.
Nineteen million hectares of rainforest are lost every year to create new arable land. Although at the same time we're losing an equivalent amount of existing arables to salinization and erosion. We're very hungry for fossil fuels too. It takes about 10 calories to produce every calorie of food that we consume in the West. And even though there is food that we are producing at great cost, we don't actually value it. Half the food produced in the USA is currently thrown away. And to end all of this, at the end of this long process, we're not even managing to feed the planet properly. A billion of us are obese, while a further billion starve. None of it makes very much sense.
Évente 19 millió hektárnyi esőerdőt veszítünk el, hogy új termőföldekhez jussunk. Ugyanakkor ugyanennyi művelhető területet veszítünk el a szikesedés és az erózió miatt. Szintén ki vagyunk éhezve a fosszilis üzemanyagokra. Kb. 10 kalóriába kerül minden kalóriányi étel, amit megeszünk Nyugaton. És hiába állítjuk elő nagyon drágán az ételeinket, nem becsüljük meg. Pillanatnyilag Amerikában az előállított ételek felét kidobják. És végül, ennek a hosszú folyamatnak a végén, még megfelelően táplálni sem vagyunk képesek a bolygót. Egymilliárd ember túlsúlyos, míg egy másik milliárd éhezik. Egyiknek sincs értelme.
And when you think that 80 percent of global trade in food now is controlled by just five multinational corporations, it's a grim picture. As we're moving into cities, the world is also embracing a Western diet. And if we look to the future, it's an unsustainable diet.
És ha belegondolunk, hogy a világ élelmiszer kereskedelmének 80%-át csak öt multinacionális cég vezérli, elég sötét a kép. És ahogy a városokban költözünk, a világ magáévá teszi a nyugati étrendet. És a jövőt nézve ez egy nem fenntartható étrend.
So how did we get here? And more importantly, what are we going to do about it? Well, to answer the slightly easier question first, about 10,000 years ago, I would say, is the beginning of this process in the ancient Near East, known as the Fertile Crescent. Because, as you can see, it was crescent shaped. And it was also fertile. And it was here, about 10,000 years ago, that two extraordinary inventions, agriculture and urbanism, happened roughly in the same place and at the same time.
Hogy jutottunk idáig? És ami még fontosabb, mit teszünk ellene? Nos, hogy a kicsit könnyebb kérdésre válaszoljak először, szerintem kb. 10.000 évvel ezelőtt kezdődött ez a folyamat. Az ősi Közel-Keleten, amit a termékeny félholdnak neveztek. Mert, amint látják, félhold alakú. És termékeny volt. És itt történt, kb. 10.000 évvel ezelőtt, hogy megjelent két találmány, a földművelés és az urbanizmus, nagyjából ugyanazon a helyen és ugyanazon időben.
This is no accident, because agriculture and cities are bound together. They need each other. Because it was discovery of grain by our ancient ancestors for the first time that produced a food source that was large enough and stable enough to support permanent settlements. And if we look at what those settlements were like, we see they were compact. They were surrounded by productive farm land and dominated by large temple complexes like this one at Ur, that were, in fact, effectively, spiritualized, central food distribution centers.
Ez nem volt véletlen. Mert a földművelés és a városok összeforrtak. Szükségük van egymásra. A gabona felfedezése az őseink által, először biztosított elég nagy és megbízható táplálékforrást az állandó települések fenntartásához. És ha megnézzük milyenek voltak ezek a települések, látjuk, hogy tömörek voltak. Működő termőföldek vették körül őket, és nagy templom komplexumok uralták, mint ezt itt Urban, amelyek gyakorlatilag spiritualizált, centralizált ételosztó központok voltak,
Because it was the temples that organized the harvest, gathered in the grain, offered it to the gods, and then offered the grain that the gods didn't eat back to the people. So, if you like, the whole spiritual and physical life of these cities was dominated by the grain and the harvest that sustained them. And in fact, that's true of every ancient city. But of course not all of them were that small. Famously, Rome had about a million citizens by the first century A.D. So how did a city like this feed itself? The answer is what I call "ancient food miles."
mert a templomok szervezték az aratást, szedték be a gabonát, felajánlották az isteneknek, és utána felajánlották a gabonát, amit az istenek nem ettek meg az embereknek. Tehát, ha úgy tetszik, a városok szellemi és fizikai életét a gabona és az aratás határozta meg, ami táplálta őket. És valójában ez minden ősi városra igaz. De természetesen nem mindegyik volt ilyen kicsi. Róma híres volt arról, hogy kb. egymillió lakója volt az i.e. 1. évszázadra. Szóval egy ilyen város hogyan tartotta fenn magát? A választ én ősi "élelmiszer kilómétereknek" hívom.
Basically, Rome had access to the sea, which made it possible for it to import food from a very long way away. This is the only way it was possible to do this in the ancient world, because it was very difficult to transport food over roads, which were rough. And the food obviously went off very quickly. So Rome effectively waged war on places like Carthage and Egypt just to get its paws on their grain reserves. And, in fact, you could say that the expansion of the Empire was really sort of one long, drawn out militarized shopping spree, really. (Laughter) In fact -- I love the fact, I just have to mention this: Rome in fact used to import oysters from London, at one stage. I think that's extraordinary.
Alapvetően, Rómának volt kapcsolata a tengerrel, ami lehetővé tette, hogy nagyon messziről importáljanak élelmiszereket. Ez volt az egyetlen lehetséges módja ennek az ókorban, mert nagyon nehéz volt élelmiszereket utakon szállítani, amelyek nagyon egyenetlenek voltak. És az ételek természetesen hamar megromlottak. Tehát Róma olyan helyeken háborúzott, mint Karthágó és Egyiptom, csak hogy megkaparintsa a gabona készletüket. Azt is mondhatnánk, hogy a Birodalom terjeszkedése igazából egy hosszú, elhúzódó, katonákkal támogatott bevásárló körút volt. (Nevetés) Valójában -- imádom ezt e tényt, meg kell említenem: Róma valójában kagylókat importált Britanniából egy időben. Azt hiszem ez elképesztő.
So Rome shaped its hinterland through its appetite. But the interesting thing is that the other thing also happened in the pre-industrial world. If we look at a map of London in the 17th century, we can see that its grain, which is coming in from the Thames, along the bottom of this map. So the grain markets were to the south of the city. And the roads leading up from them to Cheapside, which was the main market, were also grain markets.
Tehát Róma étvágya formálta a hátországát. Az érdekes az, hogy a másik dolog is az ipari forradalom előtt történt. Ha megnézzük London 17. századi térképét láthatjuk, hogy a gabona a Temzén érkezik, ennek a térképnek az alján. Tehát a gabonapiacok a város déli részén voltak. És az utak innen fölfelé, Cheapside felé, ami a fő piac volt, szintén gabonapiacok voltak.
And if you look at the name of one of those streets, Bread Street, you can tell what was going on there 300 years ago. And the same of course was true for fish. Fish was, of course, coming in by river as well. Same thing. And of course Billingsgate, famously, was London's fish market, operating on-site here until the mid-1980s. Which is extraordinary, really, when you think about it. Everybody else was wandering around with mobile phones that looked like bricks and sort of smelly fish happening down on the port.
És ha megnézzük ezeknek az utcáknak a neveit, Kenyér utca, látszik, hogy mi zajlott ott 300 évvel ezelőtt. És ugyanez igaz a halra is. Természetesen a hal is a folyón érkezett. Ugyanez a helyzet. És természetesen Billingsgate London híres halpiaca volt, ami itt működött az 1980-as évek közepéig. Ami elképesztő, ha belegondolunk. Mindenki tégla méretű mobilokkal sétálgatott, miközben halaktól bűzlött a kikötő.
This is another thing about food in cities: Once its roots into the city are established, they very rarely move. Meat is a very different story because, of course, animals could walk into the city. So much of London's meat was coming from the northwest, from Scotland and Wales. So it was coming in, and arriving at the city at the northwest, which is why Smithfield, London's very famous meat market, was located up there. Poultry was coming in from East Anglia and so on, to the northeast. I feel a bit like a weather woman doing this. Anyway, and so the birds were coming in with their feet protected with little canvas shoes. And then when they hit the eastern end of Cheapside, that's where they were sold, which is why it's called Poultry.
Ez a másik dolog az élelmiszerekkel a városokban: ha egyszer megvetette a lábát, nagyon ritkán költözik. A hússal egészen más a helyzet, mert az állatok természetesen be tudtak jönni a városba. Londonba a legtöbb hús északnyugatról, Skóciából és Walesből érkezett. Szóval megérkezett a város északnyugati részén, ezért volt Smithfield, London híres húspiaca itt fent. A szárnyasok East Angliából, északkeletről érkeztek. Kicsit úgy érzem magam, mint egy meteorológus eközben. Szóval a madarak megjöttek, kis vászon csizmácskák védték a lábukat. És elérték Cheapside keleti végét, és itt adták el őket. Ezért hívják Poultry-nak. [Szárnyas]
And, in fact, if you look at the map of any city built before the industrial age, you can trace food coming in to it. You can actually see how it was physically shaped by food, both by reading the names of the streets, which give you a lot of clues. Friday Street, in a previous life, is where you went to buy your fish on a Friday. But also you have to imagine it full of food. Because the streets and the public spaces were the only places where food was bought and sold.
És igazából ha megnézzük bármelyik város térképét, amit az ipari kor előtt építettek, végig lehet követni, hogy hol jönnek be az élelmiszerek. Látható, hogy hogyan formálta fizikailag az étel, úgy, hogy elolvassuk az utcaneveket, amik sok nyomot tartalmaznak. Péntek utca, az előző életében az a hely volt, ahol az emberek halat vettek péntekre. De ennivalóval tele kell elképzelnünk. Mert az utcák és a közterek voltak az egyetlen helyek, ahol élelmiszereket vettek és árultak.
And if we look at an image of Smithfield in 1830 you can see that it would have been very difficult to live in a city like this and be unaware of where your food came from. In fact, if you were having Sunday lunch, the chances were it was mooing or bleating outside your window about three days earlier. So this was obviously an organic city, part of an organic cycle. And then 10 years later everything changed.
Ha megnézünk egy képet Smithfieldről 1830-ból, láthatjuk hogy nagyon nehéz lehetett egy ilyen városban élni anélkül, hogy tudatában vagyunk, hogy honnan származnak az ételeink. Sőt, ha vasárnapi ebédet ettél, nagy eséllyel az ablakod alatt bégetett vagy bőgött három nappal korábban. Tehát ez nyílvánvalóan egy organikus város volt, egy organikus körforgás része. Aztán tíz évvel később minden megváltozott.
This is an image of the Great Western in 1840. And as you can see, some of the earliest train passengers were pigs and sheep. So all of a sudden, these animals are no longer walking into market. They're being slaughtered out of sight and mind, somewhere in the countryside. And they're coming into the city by rail. And this changes everything. To start off with, it makes it possible for the first time to grow cities, really any size and shape, in any place. Cities used to be constrained by geography; they used to have to get their food through very difficult physical means. All of a sudden they are effectively emancipated from geography.
Ez kép a Great Western Railway-ről 1840-ből. Látható, hogy a legkorábbi utasok a vonatokon disznók és birkák voltak. Szóval hirtelen ezek az állatok nem lábon mennek be a piacra. Láthatatlanul mészárolják le őket valahol vidéken. És vonattal érkeznek a városba. És ez mindent megváltoztat. Először is, lehetővé teszi, hogy a városok a történelemben először akármekkorára nőjenek, akárhol. A városokat régen megkötötte a földrajz: fizikailag nagyon nehéz módokon kellett beszerezni az élelmüket. Hirtelen gyakorlatilag függetlenné váltak a földrajztól.
And as you can see from these maps of London, in the 90 years after the trains came, it goes from being a little blob that was quite easy to feed by animals coming in on foot, and so on, to a large splurge, that would be very, very difficult to feed with anybody on foot, either animals or people. And of course that was just the beginning. After the trains came cars, and really this marks the end of this process. It's the final emancipation of the city from any apparent relationship with nature at all.
És ahogy ezeken a térképeken látszik, London a vonat érkezése utáni 90 év alatt egy kis pacából, amit elég könnyű volt etetni lábon érkező állatokkal és hasonlókkal, hatalmas masszává vált, amit nagyon nehéz lenne etetni gyalog, legyen szó emberekről vagy állatokról. És ez persze csak a kezdet. A vonatok után jöttek az autók. És ez jelöli ennek a folyamatnak a végét. Ez a város végső függetlenedése bármilyen kapcsolattól a természettel.
And this is the kind of city that's devoid of smell, devoid of mess, certainly devoid of people, because nobody would have dreamed of walking in such a landscape. In fact, what they did to get food was they got in their cars, drove to a box somewhere on the outskirts, came back with a week's worth of shopping, and wondered what on earth to do with it. And this really is the moment when our relationship, both with food and cities, changes completely.
Ez az a város, amiben nincsenek szagok, nincs rendetlenség, és nincsenek emberek. Mert senkinek sem jutna eszébe gyalogolni egy ilyen tájon. Sőt, úgy szerezték be az ennivalót, hogy beszálltak a kocsiba, elvezettek egy dobozhoz valahol a külvárosban, és több heti vásárlással jöttek vissza, és nem tudták, mit kezdjenek vele. És ez az a pillanat, amikor a kapcsolatunk az étellel és a városokkal, teljesen megváltozik.
Here we have food -- that used to be the center, the social core of the city -- at the periphery. It used to be a social event, buying and selling food. Now it's anonymous. We used to cook; now we just add water, or a little bit of an egg if you're making a cake or something. We don't smell food to see if it's okay to eat. We just read the back of a label on a packet. And we don't value food. We don't trust it. So instead of trusting it, we fear it. And instead of valuing it, we throw it away.
Az étel -- ami valaha a központ volt, a város társadalmi központja -- a peremre szorult. Valaha társadalmi esemény volt élelmiszert venni és árulni. Most névtelen. Régen főztünk, most csak vizet adunk hozzá, vagy egy kis tojást, ha sütit vagy ilyesmit sütünk. Nem szagoljuk meg az ételt, hogy romlott-e. Csak elolvassuk a cédulát a csomagoláson. És nem értékeljük az ételt. Nem bízunk benne. Ahelyett, hogy bíznánk benne, félünk tőle. Ahelyett, hogy értékelnénk, eldobjuk.
One of the great ironies of modern food systems is that they've made the very thing they promised to make easier much harder. By making it possible to build cities anywhere and any place, they've actually distanced us from our most important relationship, which is that of us and nature. And also they've made us dependent on systems that only they can deliver, that, as we've seen, are unsustainable.
A modern élelmiszer rendszerek iróniája, hogy sokkal nehezebbé tették, amiről azt ígérték, hogy meg fogják könnyíteni. Azáltal, hogy lehetővé tették, hogy bárhol és bármikor építsünk városokat, elidegenítettek a legtermészetesebb kapcsolatunktól, köztünk és a természet között. És függővé tettek azoktól a rendszerektől, amiket csak ők tudnak kiszolgálni, amelyek, ahogy láttuk, fenntarthatatlanok.
So what are we going to do about that? It's not a new question. 500 years ago it's what Thomas More was asking himself. This is the frontispiece of his book "Utopia." And it was a series of semi-independent city-states, if that sounds remotely familiar, a day's walk from one another where everyone was basically farming-mad, and grew vegetables in their back gardens, and ate communal meals together, and so on. And I think you could argue that food is a fundamental ordering principle of Utopia, even though More never framed it that way.
Mit fogunk tenni ez ellen? Ez nem egy új kérdés. 500 évvel ezelőtt ezt kérdezte magától Thomas More. Ez a kép az "Utópia" c. könyvéből. Ez félig független városállamok sorozata, és ha ez ismerősen hangzik, egy napi járóföldre egymástól, ahol gyakorlatilag mindenki földművelés őrült, és zöldségeket növeszt a kertjében, és közösen étkeznek, és így tovább. És azt hiszem mondhatjuk, hogy az ennivaló az Utópia alapvető rendezési alapelve. Még akkor is, ha More nem így állította be.
And here is another very famous "Utopian" vision, that of Ebenezer Howard, "The Garden City." Same idea: series of semi-independent city-states, little blobs of metropolitan stuff with arable land around, joined to one another by railway. And again, food could be said to be the ordering principle of his vision. It even got built, but nothing to do with this vision that Howard had. And that is the problem with these Utopian ideas, that they are Utopian.
És itt egy másik nagyon híres utópisztikus látomás, Ebenezer Howard "Kertváros"-a. Ugyanaz az ötlet. Félig független városállamok sorozata. Kis városi pacák termőfölddel körülvéve, amiket vasút köt össze. És megint mondhatjuk, hogy az étel a fő rendezési alapelv. Meg is építették, de semmi köze nem lett Howard elképzeléséhez. És ez a baj az utópisztikus ötletekkel, hogy utópisztikusak.
Utopia was actually a word that Thomas Moore used deliberately. It was a kind of joke, because it's got a double derivation from the Greek. It can either mean a good place, or no place. Because it's an ideal. It's an imaginary thing. We can't have it. And I think, as a conceptual tool for thinking about the very deep problem of human dwelling, that makes it not much use. So I've come up with an alternative, which is Sitopia, from the ancient Greek, "sitos" for food, and "topos" for place.
Thomas More tudatosan használta az utópia szót. Egyfajta vicc volt. Mert kettős görög gyökere van. Jelenthet "jó helyet", vagy "nem létező helyet". Mert ez egy eszmény. Egy képzeletbeli dolog. Nem lehet a miénk. És így, mint egy elméleti segédeszköz ahhoz, hogy az emberi lakhatás nagyon komoly problémájáról gondolkodjunk nem túl hasznos. Tehát kitaláltam egy alternatívát, ami a Sitopia, az ókori görögből, "sitos" mint étel és "topos" mint hely.
I believe we already live in Sitopia. We live in a world shaped by food, and if we realize that, we can use food as a really powerful tool -- a conceptual tool, design tool, to shape the world differently. So if we were to do that, what might Sitopia look like? Well I think it looks a bit like this. I have to use this slide. It's just the look on the face of the dog. But anyway, this is -- (Laughter) it's food at the center of life, at the center of family life, being celebrated, being enjoyed, people taking time for it. This is where food should be in our society.
Úgy hiszem, hogy már most Sitopiában élünk. Az étel formálta világban élünk, és ha felismerjük ezt, hatékony eszközként használhatjuk az ételt -- elméleti eszközként, tervező eszközként, hogy máshogy alakítsuk a világot. Ha ezt tesszük, hogy nézne ki ez a Sitopia? Nos, azt hiszem valahogy így. Muszáj volt ezt a diát használnom, csak a kutya arckifejezése miatt. De egyébként ez -- (Nevetés) az étel a élet középpontjában, a család középpontjában, amit ünnepelünk, élvezünk, amire időt szánunk. Ez kéne hogy legyen az étel helye a társadalmunkban.
But you can't have scenes like this unless you have people like this. By the way, these can be men as well. It's people who think about food, who think ahead, who plan, who can stare at a pile of raw vegetables and actually recognize them. We need these people. We're part of a network. Because without these kinds of people we can't have places like this. Here, I deliberately chose this because it is a man buying a vegetable. But networks, markets where food is being grown locally. It's common. It's fresh. It's part of the social life of the city. Because without that, you can't have this kind of place, food that is grown locally and also is part of the landscape, and is not just a zero-sum commodity off in some unseen hell-hole. Cows with a view. Steaming piles of humus. This is basically bringing the whole thing together.
De ez a jelenet nem jöhet létre ilyen emberek nélkül. Mellesleg, ez lehet egy férfi is. Olyan emberek, akik gondolkodnak az ételről, akik előre terveznek, akik ránéznek egy rakás nyers zöldségre és felismerik őket. Szükségünk van ezekre az emberekre. Egy hálózat része vagyunk. Mert ezek nélkül az emberek nélkül nem létezhetnek ezek a helyek. Ezt direkt azért választottam, mert itt egy férfi vesz zöldségeket. Hálózatok, piacok, ahol a zöldségek helyben termesztettek. Mindennapos. Friss. A város társadalmi életének a része. Mert enélkül nem lehetnek ilyen helyek, ahol az étel helyben termesztett és a táj része, és nem csak egy nulla összegű árucikk a pokol egy sosem látott bugyrából. Tehenek kilátással. Gőzölgő komposzt rakás. Ez alapvetően összehozza az egészet.
And this is a community project I visited recently in Toronto. It's a greenhouse, where kids get told all about food and growing their own food. Here is a plant called Kevin, or maybe it's a plant belonging to a kid called Kevin. I don't know. But anyway, these kinds of projects that are trying to reconnect us with nature is extremely important.
És ez egy közösségi projekt, amit nem rég látogattam meg Torontóban. Egy üvegház, ahol a gyerekek mindent megtanulnak az ételekről és a saját ételüket növesztik. Ez itt egy Kevin nevű növény, vagy talán egy növény, ami egy Kevin nevű gyereké. Nem tudom. Mindenesetre ezek a projektek, amelyek megpróbálnak újra kapcsolatba hozni minket a természettel nagyon fontosak.
So Sitopia, for me, is really a way of seeing. It's basically recognizing that Sitopia already exists in little pockets everywhere. The trick is to join them up, to use food as a way of seeing. And if we do that, we're going to stop seeing cities as big, metropolitan, unproductive blobs, like this. We're going to see them more like this, as part of the productive, organic framework of which they are inevitably a part, symbiotically connected. But of course, that's not a great image either, because we need not to be producing food like this anymore. We need to be thinking more about permaculture, which is why I think this image just sums up for me the kind of thinking we need to be doing. It's a re-conceptualization of the way food shapes our lives.
Szóval a Sitopia számomra egy látásmód. Felismerése annak, hogy a Sitopia már most is létezik kis zugokban mindenhol. A lényeg, hogy összekössük őket, hogy az étel egy látásmód legyen. És ha ezt tesszük, akkor a városokat többé nem nagy, urbánus, haszontalan masszákként fogjuk látni. Inkább úgy fogunk rájuk tekinteni, mint egy hasznos, organikus szerkezet részére, aminek elkerülhetetlenül részei, szimbiotikusan összekötve. Persz ez sem egy jó kép. Mert már nem kell így előállítanunk élelmiszereket. Sokkal inkább egy permakultúrában kell gondolkodnunk. Ezért gondolom, hogy ez a kép összefoglalja azt a fajta gondolkodást, amire szükségünk van. Ez egy újrafogalmazása annak, ahogy az étel formálja az életünket.
The best image I know of this is from 650 years ago. It's Ambrogio Lorenzetti's "Allegory of Good Government." It's about the relationship between the city and the countryside. And I think the message of this is very clear. If the city looks after the country, the country will look after the city. And I want us to ask now, what would Ambrogio Lorenzetti paint if he painted this image today? What would an allegory of good government look like today? Because I think it's an urgent question. It's one we have to ask, and we have to start answering. We know we are what we eat. We need to realize that the world is also what we eat. But if we take that idea, we can use food as a really powerful tool to shape the world better. Thank you very much. (Applause)
A legjobb kép erre 650 évvel ezelőttről származik. Ez Ambrogio Lorenzetti "A jó kormányzás allegóriája". A kapcsolatról szól a város és a vidék között. És azt hiszem nagyon világos az üzenete. Ha a város gondozza a vidéket, a vidék gondozni fogja a várost. És azt akarom, hogy kérdezzük meg, mit festene Ambrogio Lorenzetti, ha ma festené meg ezt a képet. Hogy nézne ki ma a jó kormányzás allegóriája? Mert azt hiszem ez egy sürgős kérdés. Ezt a kérdést fel kell tennünk, és el kell kezdenünk megválaszolni. Tudjuk, hogy az vagyunk, amit eszünk. Rá kell jöjjünk, hogy a világ is az, amit eszünk. De ha fogjuk ezt a gondolatot, hasznos eszközként használhatjuk az ételt, hogy jobbá tegyük a világot. Nagyon köszönöm. (Taps)