My story is a little bit about war. It's about disillusionment. It's about death. And it's about rediscovering idealism in all of that wreckage. And perhaps also, there's a lesson about how to deal with our screwed-up, fragmenting and dangerous world of the 21st century. I don't believe in straightforward narratives. I don't believe in a life or history written as decision "A" led to consequence "B" led to consequence "C" -- these neat narratives that we're presented with, and that perhaps we encourage in each other. I believe in randomness, and one of the reasons I believe that is because me becoming a diplomat was random. I'm colorblind. I was born unable to see most colors. This is why I wear gray and black most of the time, and I have to take my wife with me to chose clothes.
A történetem némiképpen a háborúról szól. A kiábrándulásról. Halálról. És az idealizmus újrafelfedezéséről ez alatt a törmelék alatt. És lehet, hogy arról is szól ez a tanítás, hogy hogyan bánjunk ezzel az elcseszett, darabokra hullott és veszélyessé vált 21. századi világunkkal. Nem hiszek a lényegi elbeszélésekben. Nem hiszek az olyan életekben, vagy történetekben amelyek szerint A döntés B következményhez majd pedig C következményhez vezetett -- ezekben a takaros megfogalmazásokban, amiket előadnak nekünk, és amikre talán mi magunk bátorítjuk egymást. Hiszek a véletlenben, és az egyik ok, ami miatt hiszek benne az, hogy maga az a tény, hogy diplomata lettem, véletlen. Színvak vagyok. Úgy születtem, hogy képtelen vagyok felismerni a legtöbb színt. Emiatt viselek legtöbbször szürkét és feketét, és magammal kell vinnem a feleségemet, a ruhavásárláshoz.
And I'd always wanted to be a fighter pilot when I was a boy. I loved watching planes barrel over our holiday home in the countryside. And it was my boyhood dream to be a fighter pilot. And I did the tests in the Royal Air Force to become a pilot, and sure enough, I failed. I couldn't see all the blinking different lights, and I can't distinguish color. So I had to choose another career, and this was in fact relatively easy for me, because I had an abiding passion all the way through my childhood, which was international relations. As a child, I read the newspaper thoroughly. I was fascinated by the Cold War, by the INF negotiations over intermediate-range nuclear missiles, the proxy war between the Soviet Union and the U.S. in Angola or Afghanistan. These things really interested me. And so I decided quite at an early age I wanted to be a diplomat. And I, one day, I announced this to my parents -- and my father denies this story to this day -- I said, "Daddy, I want to be a diplomat." And he turned to me, and he said, "Carne, you have to be very clever to be a diplomat." (Laughter) And my ambition was sealed.
Kisfiúként mindig is vadászpilóta akartam lenni. Imádtam nézni, ahogy a gépek száguldoztak a vidéki házunk fölött, És gyermekkorom álma volt, hogy magam is vadászpilóta legyek. Meg is csináltam a tesztet a Királyi Légierőnél, hogy pilóta lehessek, és persze felsültem. Nem vettem észre a különböző fények villogását, és nem tudtam megkülönböztetni a színeket. Így hát más karrier után kellett néznem, amivel valójában egész könnyű dolgom volt, mivel végigkísérte a gyermekkoromat egy maradandó szenvedélyem, ami nevezetesen a nemzetközi kapcsolatok. Gyermekként alaposan elolvastam az újságot. Le voltam nyűgözve a hidegháborútól, az INF tárgyalásoktól, amelyek a közepes hatótávolságú nukleáris rakétákról szóltak, a Szovjetúnió és az USA közti helyettesítő háborútól, amit Angolában vagy Afganisztánban vívtak. Az ilyenek tényleg nagyon érdekeltek. Így egész fiatalon elhatároztam, hogy diplomata akarok lenni. És egy napon be is jelentettem ezt a szüleimnek -- s bár apám tagadja ma már ezt a történetet -- én azt mondtam "Apu, diplomata akarok lenni!" Ő hozzám fordult és azt mondta: "Carne, nagyon okosnak kell lenned ahhoz, hogy diplomata lehess!" (Nevetés) Így az ambícióm megpecsételődött.
In 1989, I entered the British Foreign Service. That year, 5,000 people applied to become a diplomat, and 20 of us succeeded. And as those numbers suggest, I was inducted into an elite and fascinating and exhilarating world. Being a diplomat, then and now, is an incredible job, and I loved every minute of it -- I enjoyed the status of it. I bought myself a nice suit and wore leather-soled shoes and reveled in this amazing access I had to world events. I traveled to the Gaza Strip. I headed the Middle East Peace Process section in the British Foreign Ministry. I became a speechwriter for the British Foreign Secretary. I met Yasser Arafat. I negotiated with Saddam's diplomats at the U.N. Later, I traveled to Kabul and served in Afghanistan after the fall of the Taliban. And I would travel in a C-130 transport and go and visit warlords in mountain hideaways and negotiate with them about how we were going to eradicate Al Qaeda from Afghanistan, surrounded by my Special Forces escort, who, themselves, had to have an escort of a platoon of Royal Marines, because it was so dangerous. And that was exciting -- that was fun. It was really interesting. And it's a great cadre of people, incredibly close-knit community of people.
1989-ben beléptem a Brit Külügyi Szolgálathoz. Abban az évben 5000-en jelentkeztünk diplomatának, amiből 20-an kerültünk be. És ahogy ezekből a számokból le lehet vonni a következtetést, be lettem vezetve egy elit és lélegzetelállítóan lenyűgöző világba. A diplomataság, mind akkor, mind most, egy hihetetlen munka, imádtam is minden pillanatát. Imádtam a vele járó státuszt. Vettem magamnak egy szép öltönyt és bőrtalpú cipőt viseltem, és nagyon élveztem, hogy elképesztő bejárásom volt a világeseményekre. Elutaztam a Gázai övezetbe. Én vezettem a közel-keleti békefolyamat szekcióját a Brit Külügyi Szolgálatnál. Én lettem a brit külügyminiszter beszédfogalmazója. Találkoztam Yasser Arafattal. Tárgyaltam Saddam diplomatáival az ENSZ-ben. Később Kabulba utaztam, és Afganisztánban szolgáltam a tálibok eleste után. C-130-as katonai teherszállítókkal röpültem és felkerekedtem, hogy hadvezérekkel találkozzak hegyekben a búvóhelyükön, és ott tárgyaljak velük arról, hogyan fogjuk tudni felszámolni az Al Qaedát Afganisztánban, a különleges erők kíséretével övezve, akiket magukat is a Királyi Tengerészgyalogság egyik szakasza biztosított, mivel annyira veszélyes volt. És ez izgalmas volt. Jól szórakoztam. Tényleg nagyon érdekes volt. És ez egy fantasztikus testület, hihetetlenül szorosan összetartó közösség.
And the pinnacle of my career, as it turned out, was when I was posted to New York. I'd already served in Germany, Norway, various other places, but I was posted to New York to serve on the U.N. Security Council for the British delegation. And my responsibility was the Middle East, which was my specialty. And there, I dealt with things like the Middle East peace process, the Lockerbie issue -- we can talk about that later, if you wish -- but above all, my responsibility was Iraq and its weapons of mass destruction and the sanctions we placed on Iraq to oblige it to disarm itself of these weapons. I was the chief British negotiator on the subject, and I was steeped in the issue. And anyway, my tour -- it was kind of a very exciting time. I mean it was very dramatic diplomacy. We went through several wars during my time in New York. I negotiated for my country the resolution in the Security Council of the 12th of September 2001 condemning the attacks of the day before, which were, of course, deeply present to us actually living in New York at the time. So it was kind of the best of time, worst of times kind of experience. I lived the high-life. Although I worked very long hours, I lived in a penthouse in Union Square. I was a single British diplomat in New York City; you can imagine what that might have meant. (Laughter) I had a good time.
És kiderült, hogy a karrierem csúcspontja az volt, amikor kineveztek New Yorkba. Szolgáltam akkor már Németországban, Norvégiában, sok más helyen, de kineveztek New Yorkba azzal a céllal, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsában a brit delegációban tevékenykedjek. Felelősségi területem a Közel-Kelet volt, ami a szakterületem. És ott olyan dolgokkal foglalkoztam, mint a közel-keleti békefolyamat, a Lockerbie ügy -- erről beszélhetünk majd később, ha akarják -- de mindenekelőtt Irak volt az én felelősségi területem és a tömegpusztító fegyverei, valamint az Irakra gyakorolt szankcióink, amivel rá akartuk kényszeríteni őket a leszerelésre. Én voltam ebben a témakörben a vezető brit tárgyalófél, és teljesen át voltam itatódva ezzel a témával. Na mindegy, ez az utazásom -- nagyon izgalmas időszak volt. Úgy értem, hogy nagyon drámai diplomácia zajlott. Több háborút végigszolgáltunk mialatt New Yorkban voltam. Én vittem hírül a saját országomnak, a 2001. szeptember 12-én kelt Biztonsági Tanács határozatot, amely elítélte az előző napi támadásokat, amelyek persze mindannyiunkat nagyon mélyen érintettek, akik épp New Yorkban éltünk akkoriban. Tehát amolyan jó idő-rossz idő féle tapasztalat volt ez. Elit életet éltem. Ugyan rengeteg órát dolgoztam egy nap, de egy Union Square-i felhőkarcoló tetején laktam. Én voltam az egyetlen brit diplomata New York városában; képzelhetik, mit jelentett ez. (Nevetés) Klassz idők voltak.
But in 2002, when my tour came to an end, I decided I wasn't going to go back to the job that was waiting for me in London. I decided to take a sabbatical, in fact, at the New School, Bruce. In some inchoate, inarticulate way I realized that there was something wrong with my work, with me. I was exhausted, and I was also disillusioned in a way I couldn't quite put my finger on. And I decided to take some time out from work. The Foreign Office was very generous. You could take these special unpaid leave, as they called them, and yet remain part of the diplomatic service, but not actually do any work. It was nice. And eventually, I decided to take a secondment to join the U.N. in Kosovo, which was then under U.N. administration.
De aztán 2002-ben, amikor a kiküldetésem véget ért, úgy döntöttem, nem megyek vissza abba a munkakörbe, ami Londonban várt rám. Úgy döntöttem, alkotói szabadságot veszek ki, de tényleg, a New York-i New School-ban, Bruce. Valamiféle kezdetleges, kiforratlan módon rájöttem, hogy valami nem OK a munkámmal, és velem sem. Kimerült voltam, és persze kiábrándult is, és ráadásul fogalmam sem volt miért. Ezért elhatároztam, hogy kis időre abbahagyom ezt a tevékenységet. A Külügyminisztérium nagyon nagylelkű volt. Kivehettem egy speciális fizetetlen szabit, így nevezték, úgy, hogy közben a diplomataszolgálat tagja maradhattam, anélkül, hogy konkrétan dogoztam volna valamin. Klassz volt. És végül elhatároztam, hogy elfogadok egy kiküldetést és csatlakozok az ENSZ-hez Koszovóban, ami akkor ENSZ felügyelet alatt volt.
And two things happened in Kosovo, which kind of, again, shows the randomness of life, because these things turned out to be two of the pivots of my life and helped to deliver me to the next stage. But they were random things. One was that, in the summer of 2004, the British government, somewhat reluctantly, decided to have an official inquiry into the use of intelligence on WMD in the run up to the Iraq War, a very limited subject. And I testified to that inquiry in secret. I had been steeped in the intelligence on Iraq and its WMD, and my testimony to the inquiry said three things: that the government exaggerated the intelligence, which was very clear in all the years I'd read it. And indeed, our own internal assessment was very clear that Iraq's WMD did not pose a threat to its neighbors, let alone to us. Secondly, the government had ignored all available alternatives to war, which in some ways was a more discreditable thing still. The third reason, I won't go into. But anyway, I gave that testimony, and that presented me with a crisis. What was I going to do? This testimony was deeply critical of my colleagues, of my ministers, who had, in my view had perpetrated a war on a falsehood.
És két dolog történt Koszovóban, ami szerintem megint csak az élet véletlenszerűségét mutatja, hiszen kiderült, hogy ezek lettek életem két csúcspontja és segítettek abban, hogy eljussak a következő szakaszba. De nagyon is véletlenszerűek voltak. Az egyik az volt, hogy 2004 nyarán a brit kormány, kissé vonakodva ugyan, de elhatározta, hogy hivatalos vizsgálatnak veti alá a tömegpusztító fegyverek hírszerzési célzatú bevetését az iraki háború beindításának kezdetén, ami egy nagyon körülhatárolt téma. Titokban tanúvallomást tettem a vizsgálat során. Nagyon sokat tudtam az iraki hírszerzésünkről, és a tömegpusztító fegyvereikről, és a vallomásomból három dolog derült ki: hogy a kormány eltúlozta a hírszerzést, ami teljesen nyilvánvaló volt az évek során, amikor olvastam őket. És valóban, a saját belső vizsgálatunk nagyon egyértelműen mutatta, hogy az irakiak tömegpusztító fegyverei egyáltalán nem jelentettek fenyegetést a szomszédjaikra nézve sem, nemhogy ránk. Másodsorban, a kormány figyelmen kívül hagyott minden háborún kívüli lehetséges alternatívát, ami valamiféleképpen még szégyenletesebb volt. A harmadik okba inkább nem mennék bele. De mindenesetre, megtettem a vallomásomat, és ez megmutatta, hogy válságban vagyok. Mit tegyek? Ez a vallomás komolyan kritizálta a kollégáimat, minisztereimet, akik szerintem hazugságból indítottak el egy háborút.
And so I was in crisis. And this wasn't a pretty thing. I moaned about it, I hesitated, I went on and on and on to my long-suffering wife, and eventually I decided to resign from the British Foreign Service. I felt -- there's a scene in the Al Pacino movie "The Insider," which you may know, where he goes back to CBS after they've let him down over the tobacco guy, and he goes, "You know, I just can't do this anymore. Something's broken." And it was like that for me. I love that movie. I felt just something's broken. I can't actually sit with my foreign minister or my prime minister again with a smile on my face and do what I used to do gladly for them. So took a running leap and jumped over the edge of a cliff.
Így aztán válságba kerültem. És nagyon nem volt kellemes. Morgolódtam, bizonytalankodtam, rengetegszer fordultam szegény sokat szenvedett feleségemhez, és végül elhatároztam, hogy kilépek a Brit Külügyi Szolgálatból. Úgy éreztem magam, mint tudják, "A bennfentes" c. Al Pacino filmben egy jelenetben, amikor visszamegy a CBS-hez, miután cserbenhagyták a dohányos sráccal szemben, és akkor azt mondja: "Tudják, egyszerűen nem tudom tovább csinálni. Valami eltört bennem." És velem is pont ugyanaz volt. Imádom azt a filmet. Úgy éreztem, valami véget ért. Egyszerűen nem ülhetek ott a külügyminiszteremmel, vagy a miniszterelnökömmel újra, mosollyal az arcomon, és tehetem meg nekik azt, amit azelőtt szívesen tettem meg. Úgyhogy nekifutottam, és leugrottam a szikla pereméről.
And it was a very, very uncomfortable, unpleasant feeling. And I started to fall. And today, that fall hasn't stopped; I'm still falling. But, in a way, I've got used to the sensation of it. And in a way, I kind of like the sensation of it a lot better than I like actually standing on top of the cliff, wondering what to do. A second thing happened in Kosovo, which kind of -- I need a quick gulp of water, forgive me. A second thing happened in Kosovo, which kind of delivered the answer, which I couldn't really answer, which is, "What do I do with my life?" I love diplomacy -- I have no career -- I expected my entire life to be a diplomat, to be serving my country. I wanted to be an ambassador, and my mentors, my heroes, people who got to the top of my profession, and here I was throwing it all away. A lot of my friends were still in it. My pension was in it. And I gave it up. And what was I going to do?
És mondhatom, nagyon, nagyon kényelmetlen, kellemetlen érzés volt. Zuhanni kezdtem. És ez a zuhanás máig sem maradt abba; még mindig zuhanok! De egy bizonyos szempontból hozzászoktam az érzéshez. És igazából szeretem is ezt az érzést, mindenesetre jobb, mint amennyire szeretek a szikla peremén állni, azon vívódva, mit is tegyek. Történt egy másik dolog is Koszovóban, amolyan -- elnézést, egy gyors korty vízre van szükségem. Tehát a másik dolog, ami Koszovóban történt, ami úgymond meghozta a választ, arra, amit tényleg nem tudtam megválaszolni, vagyis: "Mit kezdjek az életemmel?" Imádom a diplomáciát. Karrierem nuku. Azt terveztem, hogy egész életemben diplomata leszek és a hazámat szolgálom. Nagykövet akartam lenni, mint a mentoraim, a hőseim, azok, akik a szakmám krémje voltak, és ezen a ponton mindezt eldobtam. Egy csomó barátom még mindig benne volt. A nyugdíjam is oda volt. És feladtam. És akkor mit tegyek?
And that year, in Kosovo, this terrible, terrible thing happened, which I saw. In March 2004, there were terrible riots all over the province -- as it then was -- of Kosovo. 18 people were killed. It was anarchy. And it's a very horrible thing to see anarchy, to know that the police and the military -- there were lots of military troops there -- actually can't stop that rampaging mob who's coming down the street. And the only way that rampaging mob coming down the street will stop is when they decide to stop and when they've had enough burning and killing. And that is not a very nice feeling to see, and I saw it. And I went through it. I went through those mobs. And with my Albanian friends, we tried to stop it, but we failed. And that riot taught me something, which isn't immediately obvious and it's kind of a complicated story.
És abban az évben Koszovóban, megtörtént ez a szörnyűségesen szörnyű dolog, aminek szemtanúja voltam. 2004 márciusában szörnyű felkelések törtek ki, tartományszerte -- ahogy akkor volt --Koszovóban. 18 embert megöltek. Kitört az anarchia. És anarchiát látni szörnyű, tudni, hogy a rendőrség és a katonaság -- rengeteg katonai csapat volt ott -- tényleg nem tudja megállítani az őrjöngő tömeget akik hömpölyögve közelednek az utcán. És az egyetlen mód arra, hogy ez az őrjöngő tömeg megálljon, az lesz, ha ők maguk úgy határoznak, hogy megállnak, és amikor elegük lesz a gyújtogatásból és gyilkolásból! És ezt nem valami klassz érzés azt látni, márpedig én láttam. És keresztül mentem rajtuk. Keresztül vágtam magam ezeken a tömegeken. És az albán barátaimmal megpróbáltuk megállítani, de nem sikerült. Na és ez a felkelés megtanított valamire, ami nem magától értetődő és elég bonyolult történet is.
But one of the reasons that riot took place -- those riots, which went on for several days, took place -- was because the Kosovo people were disenfranchised from their own future. There were diplomatic negotiations about the future of Kosovo going on then, and the Kosovo government, let alone the Kosovo people, were not actually participating in those talks. There was this whole fancy diplomatic system, this negotiation process about the future of Kosovo, and the Kosovars weren't part of it. And funnily enough, they were frustrated about that. Those riots were part of the manifestation of that frustration. It wasn't the only reason, and life is not simple, one reason narratives. It was a complicated thing, and I'm not pretending it was more simple than it was. But that was one of the reasons.
De az egyik oka annak, hogy az a felkelés megtörtént -- azaz azok a felkelések, amik napokig eltartottak -- az volt, hogy a koszovóiakat megfosztották a saját jövőjük megválasztásának lehetőségétől! Koszovó jövőjéről folytak diplomáciai tárgyalások, akkoriban éppen, és a koszovói kormány magára hagyva a koszovóiakat, nem igazán vett részt azokban a tárgyalásokban! Ott volt az az egész díszes diplomáciai rendszer, ez a Koszovó jövőjéről szóló tárgyalási folyamat, és a koszovóiak nem voltak bevonva! Milyen érdekes, hogy begőzöltek ettől... Azok a felkelések annak a frusztrációnak a megnyilvánulásai voltak. Nem ez volt az egyetlen ok, és az élet sem olyan egyszerű, hogy egy okból fakadjon minden. Bonyolult ügy volt, és nem tettetem, hogy egyszerűbb lett volna, mint ami valójában volt. De ez volt az egyik ok.
And that kind of gave me the inspiration -- or rather to be precise, it gave my wife the inspiration. She said, "Why don't you advise the Kosovars? Why don't you advise their government on their diplomacy?" And the Kosovars were not allowed a diplomatic service. They were not allowed diplomats. They were not allowed a foreign office to help them deal with this immensely complicated process, which became known as the Final Status Process of Kosovo. And so that was the idea. That was the origin of the thing that became Independent Diplomat, the world's first diplomatic advisory group and a non-profit to boot. And it began when I flew back from London after my time at the U.N. in Kosovo. I flew back and had dinner with the Kosovo prime minister and said to him, "Look, I'm proposing that I come and advise you on the diplomacy. I know this stuff. It's what I do. Why don't I come and help you?" And he raised his glass of raki to me and said, "Yes, Carne. Come."
És ebből úgymond inspirációt nyertem -- vagy, hogy pontosabban fogalmazzak, a feleségem nyert inspirációt. Azt kérdezte: "Mért nem adsz tanácsot a koszovóiaknak?" Miért nem adsz tanácsot a kormányuknak a diplomáciájukkal kapcsolatban?" És a koszovóiaknak nem lehetett diplomáciai szolgálatuk. Nem volt neki megengedve, hogy diplomatáik legyenek! Nem lehetett külügyi szolgálatuk, aki segítene nekik ezzel a mérhetetlenül bonyolult folyamattal, ami végül Koszovó végleges státuszrendezési folyamata néven vált ismertté. Ez volt tehát az ötlet. Ez volt az eredete annak, amiből a Független Diplomata létrejött, a világ első diplomáciai tanácsadó testülete, és egy non-profit szervezet, amit fel kellett ehhez állítani. Akkor kezdődött, amikor hazarepültem Londonba a Koszovó miatt az ENSZ-nél töltött időm lejártakor. Hazarepültem és együtt vacsoráztam a koszovói miniszterelnökkel és azt mondtam neki:" Nézze, felajánlom magam, hogy eljövök Önökhöz diplomáciai tanácsadónak. Ismerem a témát. Ez a szakmám. Miért is ne segítenék Önöknek?" Rám emelte a pohár rakiját, majd azt mondta, "Rendben Carne! Jöjjön!"
And I came to Kosovo and advised the Kosovo government. Independent Diplomat ended up advising three successive Kosovo prime ministers and the multi-party negotiation team of Kosovo. And Kosovo became independent. Independent Diplomat is now established in five diplomatic centers around the world, and we're advising seven or eight different countries, or political groups, depending on how you wish to define them -- and I'm not big on definitions. We're advising the Northern Cypriots on how to reunify their island. We're advising the Burmese opposition, the government of Southern Sudan, which -- you heard it here first -- is going to be a new country within the next few years. We're advising the Polisario Front of the Western Sahara, who are fighting to get their country back from Moroccan occupation after 34 years of dispossession. We're advising various island states in the climate change negotiations, which is suppose to culminate in Copenhagen.
És elmentem Koszovóba, és a koszovói kormány tanácsadója lettem. A Független Diplomata végül 3 egymást követő koszovói miniszterelnöknek és a koszovói többoldalú tárgyaló csoportnak lett a tanácsadója. És Koszovó függetlenné vált. A Független Diplomata ma a világ 5 diplomáciai központjában jelen van, és 7 vagy 8 különböző országnak, politikai csoportnak -- attól függően, hogyan akarjuk őket megközelíteni -- adunk tanácsot, én magam nem vagyok túl jó a definiálásban. Tanácsadói vagyunk Észak-Ciprusnak abban a kérdésben, hogyan egyesítsék újra a szigetet. Tanácsadó vagyunk a burmai ellenzékieknek, a dél-szudáni kormánynak, amely -- itt hallhatják először -- új országgá fog avanzsálni a következő évek valamelyikében. Tanácsadói vagyunk a nyugat-szaharai Polisario Frontnak, akik azért harcolnak, hogy visszaszerezzék országukat a marokkói elnyomás alól, 34 évnyi elbitorlás után. Több szigetállam tanácsadója is vagyunk az éghajlatváltozási tárgyalások során, ami nemsokára összeül Koppenhágában.
There's a bit of randomness here too because, when I was beginning Independent Diplomat, I went to a party in the House of Lords, which is a ridiculous place, but I was holding my drink like this, and I bumped into this guy who was standing behind me. And we started talking, and he said -- I told him what I was doing, and I told him rather grandly I was going to establish Independent Diplomat in New York. At that time there was just me -- and me and my wife were moving back to New York. And he said, "Why don't you see my colleagues in New York?" And it turned out he worked for an innovation company called ?What If!, which some of you have probably heard of. And one thing led to another, and I ended up having a desk in ?What If! in New York, when I started Independent Diplomat. And watching ?What If! develop new flavors of chewing gum for Wrigley or new flavors for Coke actually helped me innovate new strategies for the Kosovars and for the Saharawis of the Western Sahara. And I began to realize that there are different ways of doing diplomacy -- that diplomacy, like business, is a business of solving problems, and yet the word innovation doesn't exist in diplomacy; it's all zero sum games and realpolitik and ancient institutions that have been there for generations and do things the same way they've always done things.
Itt is van némi véletlenszerűség, hiszen amikor elindítottam a Független Diplomatát, elmentem egy ügyfélhez a Lordok Házában, ami egy röhejes hely, de így tartottam az italomat, és beleütköztem egy fickóba, aki épp mögöttem állt. Beszélgetésbe elegyedtünk, és azt mondta -- mert elmondtam neki, mibe fogtam, és elég grandiózusan írtam le, hogy New Yorkban fogom megnyitni a Független Diplomatát. Akkoriban magam voltam, és a feleségemmel kettesben költöztünk vissza New Yorkba. Szóval azt mondta: "Keresse fel a kollégáimat New Yorkban!" És mint kiderült, egy '?Mi van ha!' ('?What If!') nevű fejlesztő cégnek dolgozott, amiről talán néhányuk már hallott. Egyik dologból következett a másik, és kikötöttem a '?Mi van ha!' New Yorki irodájában egy saját íróasztallal, amikor a Független Diplomatát beindítottam. És miközben figyeltem hogyan fejleszt ki a '?Mi van ha!' új ízű rágógumikat a Wrigley-nek, vagy új ízeket a Coke-nak, nekem is segítettek kifejleszteni új stratégiákat a koszovóiak számára, és a nyugat-szaharai saharawik számára. Kezdtem felismerni, hogy diplomáciát különböző módokon lehet gyakorolni, hogy a diplomácia az üzlethez hasonlóan problémák megoldásából áll, mindazonáltal az innováció szó nem létezik a diplomácia szótárában; kizárólag nulla-összegű játszmákról és reálpolitikáról lehet szó és ősi intézményekről, melyek generációk óta jelen vannak, és ugyanúgy végzik a dolgukat, ahogy mindig is tették.
And Independent Diplomat, today, tries to incorporate some of the things I learned at ?What If!. We all sit in one office and shout at each other across the office. We all work on little laptops and try to move desks to change the way we think. And we use naive experts who may know nothing about the countries we're dealing with, but may know something about something else to try to inject new thinking into the problems that we try to address for our clients. It's not easy, because our clients, by definition, are having a difficult time, diplomatically.
És a Független Diplomata ma próbálja beépíteni azokat a dolgokat, amiket a '?Mi van ha!' -nál tanultam. Mind egy irodában ülünk és átkiabálunk egymásnak az irodán. Mind kis laptopokon dolgozunk, és próbáljuk az asztalokat áttologatni annak megfelelően, ahogy gondolkozunk. Alkalmazunk olyan naív szakembereket, akik lehet, hogy semmit sem tudnak arról az országról, amivel éppen dolgozunk, de lehet, hogy tudnak valami mást, olyat, amivel újfajta gondolkodást fecskendezhetnek be azokba a problémákba, amikkel a klienseinket szembesíteni próbáljuk. Ez persze nem könnyű, mivel a klienseinknek értelemszerűen nagyon nehéz dolguk van diplomáciai szempontból.
There are, I don't know, some lessons from all of this, personal and political -- and in a way, they're the same thing. The personal one is falling off a cliff is actually a good thing, and I recommend it. And it's a good thing to do at least once in your life just to tear everything up and jump. The second thing is a bigger lesson about the world today. Independent Diplomat is part of a trend which is emerging and evident across the world, which is that the world is fragmenting. States mean less than they used to, and the power of the state is declining. That means the power of others things is rising. Those other things are called non-state actors. They may be corporations, they may be mafiosi, they may be nice NGOs, they may anything, any number of things. We are living in a more complicated and fragmented world. If governments are less able to affect the problems that affect us in the world, then that means, who is left to deal with them, who has to take greater responsibility to deal with them? Us. If they can't do it, who's left to deal with it? We have no choice but to embrace that reality.
Vannak, nem is tudom, ebből adódóan olyan tanulságok, személyesek és politikaiak -- amik valamilyen módon ugyanarról szólnak. A személyest, hogy milyen a szikláról zuhanni, az tulajdonképpen egész klassz dolog, mindenkinek csak ajánlani tudom. És nagyon jó kipróbálni legalább egy életben egyszer, csak hogy darabokra tépjünk mindent és ugorjunk. A második egy kicsit nagyobb lecke, a világ mai helyzetéről. A Független Diplomata annak a trendnek a része, ami kezd elterjedni és nyilvánvalóvá válni a világban, azaz, hogy a világ kezd darabokra hullani. Az állam ma kevesebbet jelent, mint régen, és az állam hatalma is csökken. Ez azt jelenti, hogy mások hatalma nő. Ezt a többi szereplőt nem állami szereplőknek nevezik. Lehetnek ezek cégek, lehetnek maffiózók, vagy jóravaló civil szervezetek, bármik lehetnek, szinte akármi. Egy igen komplikált és széttöredezett világban élünk. Amennyiben a kormányok egyre kevésbé képesek azokra a problémákra hatással lenni, amelyek ma hatnak ránk a világban, akkor le lehet vonni a következtetést, hogy akkor vajon ki marad, kinek kell a nagyobb felelősséget felvállalni, hogy ezekkel foglalkozzon? Nekünk! Ha ők nem képesek elbánni ezekkel, akkor ki maradt? Nincs más választásunk, mint felölelni ezt a valóságot.
What this means is it's no longer good enough to say that international relations, or global affairs, or chaos in Somalia, or what's going on in Burma is none of your business, and that you can leave it to governments to get on with. I can connect any one of you by six degrees of separation to the Al-Shabaab militia in Somalia. Ask me how later, particularly if you eat fish, interestingly enough, but that connection is there. We are all intimately connected. And this isn't just Tom Friedman, it's actually provable in case after case after case. What that means is, instead of asking your politicians to do things, you have to look to yourself to do things. And Independent Diplomat is a kind of example of this in a sort of loose way.
Ami azt jelenti, hogy többé nem elég kinyilatkoztatni, hogy a nemzetközi kapcsolatok, globális ügyek, vagy akár a szomáliai zavargások, vagy ami Burmában zajlik, ahhoz semmi közünk, és nyugodtan a kormányokra hagyhatjuk, hogy ők elbánjanak ezekkel. Össze tudom kötni bármelyiküket 6 lépésben a szomáliai Al-Shabaab fegyveres erőivel. Később kérdezzék meg hogyan, de ha esznek halat, az akármilyen fura is, de akkor fennáll a kapcsolat. Mindannyian nagyon szoros összeköttetésben vagyunk. És ez nem csak Tom Friedman esetére igaz, hanem ténylegesen bizonyítható minden egyes ügyben! Ez annyit jelent, hogy ahelyett, hogy a politikusainkra várnánk, hogy ők tegyenek valamit, magunknak kell összeszednünk magunkat és megtenni dolgokat! A Független Diplomata egyfajta minta errre, egyfajta laza módon.
There aren't neat examples, but one example is this: the way the world is changing is embodied in what's going on at the place I used to work -- the U.N. Security Council. The U.N. was established in 1945. Its charter is basically designed to stop conflicts between states -- interstate conflict. Today, 80 percent of the agenda of the U.N. Security Council is about conflicts within states, involving non-state parties -- guerillas, separatists, terrorists, if you want to call them that, people who are not normal governments, who are not normal states. That is the state of the world today. When I realized this, and when I look back on my time at the Security Council and what happened with the Kosovars, and I realize that often the people who were most directly affected by what we were doing in the Security Council weren't actually there, weren't actually invited to give their views to the Security Council, I thought, this is wrong. Something's got to be done about this.
Nincsenek rendes példák, de azért ez az: az, hogy a világ hogyan változik, nagyon jól leolvasható abból, ami ott játszódik le, ahol régebben dolgoztam, az ENSZ Biztonsági Tanácsánál. Az ENSZ-et 1945-ben hozták létre. A chartája alapjában arra irányul, hogy államok közti konfliktusokat rendezzen -- államközi konfliktusokat. Ma az ENSZ Biztonsági Tanácsánál az aktualitások 80 %-a az államokon belül zajló konfliktusokról szól, nem állami résztvevő felekkel -- gerillákkal, szeparatistákkal, terroristákkal, ha így akarjuk hívni őket, olyanokkal, akik nem a normál kormány, nem a normál állam. Itt tart ma a világ. Amikor erre rájöttem, és amikor visszatekintek a Biztonsági Tanácsnál eltöltött időszakomra, és arra, ami a koszovóiakkal történt, és gyakran észrevettem, hogy azok, akikre leginkább tartozott az, amivel éppen foglalkoztunk a Biztonsági Tanácsnál, valójában ott sem voltak, meg sem voltak hívva, hogy elmondhassák szempontjaikat a Biztonsági Tanácsnak, akkor azt kell, hogy mondjam, ez nem helyes! Ezzel kapcsolatban valamit tenni kell!
So I started off in a traditional mode. Me and my colleagues at Independent Diplomat went around the U.N. Security Council. We went around 70 U.N. member states -- the Kazaks, the Ethiopians, the Israelis -- you name them, we went to see them -- the secretary general, all of them, and said, "This is all wrong. This is terrible that you don't consult these people who are actually affected. You've got to institutionalize a system where you actually invite the Kosovars to come and tell you what they think. This will allow you to tell me -- you can tell them what you think. It'll be great. You can have an exchange. You can actually incorporate these people's views into your decisions, which means your decisions will be more effective and durable." Super-logical, you would think. I mean, incredibly logical. So obvious, anybody could get it. And of course, everybody got it. Everybody went, "Yes, of course, you're absolutely right. Come back to us in maybe six months." And of course, nothing happened -- nobody did anything. The Security Council does its business in exactly the same way today that it did X number of years ago, when I was there 10 years ago.
Ezért a hagyományos módon indultam el. Én és a kollégáim a Független Diplomatánál, körbejártunk az ENSZ Biztonsági Tanácsában. Meglátogattunk 70 ENSZ tagállamot -- a kazahokat, etiópokat, izraelieket -- bárkit megnevezhetnek, meglátogattuk -- a főtitkárt, mindenkit, és elmondtuk nekik: "Ez így rossz. Szörnyű, hogy nem konzultálnak azokkal az emberekkel, akikre konkrétan vonatkozik az ügy! Fel kell, hogy állítsanak egy rendszert, amiben ténylegesen meghívják a koszovóiakat, hogy eljöhessenek és elmondhassák, mit gondolnak! Ez lehetővé teszi majd azt, hogy elmondják nekem -- elmondhassák nekik, hogy mit gondolnak. Ez fantasztikus lesz! Véleményeket cserélhetnek. Ténylegesen bevonhatják ezeknek az embereknek a véleményét a döntéseikbe, aminek következtében döntéseik hatékonyabbak és tartósabbak lesznek!" Szuperlogikus, azt gondolnánk. Azaz szerintem hihetetlenül logikus. Annyira nyilvánvaló lehetne bárki számára. És persze, mindenki felfogta. Mindenkinek ez volt a véleménye: "Persze, teljesen igazuk van! Jöjjenek vissza hozzánk mondjuk 6 hónap múlva." És persze semmi sem történt! Senki nem tett semmit! A Biztonsági Tanács éppen ugyanúgy végzi a dolgát ma, mint ahogyan X évvel ezelőtt, mint amikor 10 évvel ezelőtt ott voltam.
So we looked at that observation of basically failure and thought, what can we do about it. And I thought, I'm buggered if I'm going to spend the rest of my life lobbying for these crummy governments to do what needs to be done. So what we're going to do is we're actually going to set up these meetings ourselves. So now, Independent Diplomat is in the process of setting up meetings between the U.N. Security Council and the parties to the disputes that are on the agenda of the Security Council. So we will be bringing Darfuri rebel groups, the Northern Cypriots and the Southern Cypriots, rebels from Aceh, and awful long laundry list of chaotic conflicts around the world. And we will be trying to bring the parties to New York to sit down in a quiet room in a private setting with no press and actually explain what they want to the members of the U. N. Security Council, and for the members of the U.N. Security Council to explain to them what they want. So there's actually a conversation, which has never before happened. And of course, describing all this, any of you who know politics will think this is incredibly difficult, and I entirely agree with you. The chances of failure are very high, but it certainly won't happen if we don't try to make it happen.
Vettük tehát ezt a megfigyelést, ami valójában kudarc volt, és elgondolkodtunk rajta, mit tehetnénk mi az ügyben. Arra jutottam, hogy belebolondulok, ha életem hátralévő részében ezeknek a morzsányi kormányoknak kell lobbiznom, hogy megtörténhessen, aminek meg kell. Tehát azt fogjuk tenni, hogy magunk hozzuk létre ezeket a találkozókat. Most tehát a Független Diplomata azt a folyamatot intézi, hogy megszervezi a találkozókat az ENSZ Biztonsági Tanácsa és a vitás felek közt, akik a Biztonsági Tanács napirendjén vannak. El fogjuk tehát hozni a darfúri lázadók csoportját, az észak-ciprusiakat és a dél-ciprusiakat, az acehi lázadókat, és szörnyű hosszú a széles világ kaotikus konfliktusainak szennyes listája. Megpróbáljuk ezeket a feleket elhozni New Yorkba, hogy leüljenek egy csendes szobába, egy magánbeszélgetésre, a sajtó kizárásával, és ténylegesen elmagyarázni az ENSZ Biztonsági Tanácsa tagjainak, ki mit akar, és hogy ők is elmondhassák fordítva, mit akarnak tőlük. Nos, kialakult tehát egy párbeszéd, ami eddig még soha. És persze, mindezt elmesélni, és Önök közül, akik ismerik a politikát, tudják, hogy mindez hihetetlenül nehéz, teljesen egyetértek Önökkel. A kudarc esélyei igen magasak, azonban biztosan nem fog bekövetkezni, ha meg sem próbáljuk!
And my politics has changed fundamentally from when I was a diplomat to what I am today, and I think that outputs is what matters, not process, not technology, frankly, so much either. Preach technology to all the Twittering members of all the Iranian demonstrations who are now in political prison in Tehran, where Ahmadinejad remains in power. Technology has not delivered political change in Iran. You've got to look at the outputs, and you got to say to yourself, "What can I do to produce that particular output?" That is the politics of the 21st century, and in a way, Independent Diplomat embodies that fragmentation, that change, that is happening to all of us.
Politikám alapjában megváltozott, onnantól, amikor diplomata voltam és ahol most tartok, és szerintem a végcél a fontos, nem a folyamat maga, őszintén szólva szerintem nem is a technológia számít. Prédikálhatjuk a technológiát az iráni tüntetők twitterező csoportjának, akik most mind politikai fogságban vannak Teheránban, ahol Ahmadinejad maradt hatalmon. A technológia nem hozta meg a politikai változást Iránban. A végcélt kell szem előtt tekinteni, és fel kell tennünk a kérdést magunknak, "Mit tehetek én magam annak érdekében, hogy az a bizonyos végcél bekövetkezhessen?" Ez a 21. század politikája! És egyfajta módon a Független Diplomata megtestesíti ezt a fragmentációt, ezt a változást, ami mindannyiunkkal bekövetkezik.
That's my story. Thanks.
Ez az én történetem. Köszönöm.