What I'd like to start off with is an observation, which is that if I've learned anything over the last year, it's that the supreme irony of publishing a book about slowness is that you have to go around promoting it really fast. I seem to spend most of my time these days zipping from city to city, studio to studio, interview to interview, serving up the book in really tiny bite-size chunks. Because everyone these days wants to know how to slow down, but they want to know how to slow down really quickly. So ... so I did a spot on CNN the other day where I actually spent more time in makeup than I did talking on air. And I think that -- that's not really surprising though, is it? Because that's kind of the world that we live in now, a world stuck in fast-forward.
Egy megfigyeléssel szeretném kezdeni. Ha tanultam valamit az elmúlt évben, az nem más, mint az a mérhetetlen irónia a lassításról szóló könyv kiadásával kapcsolatban, hogy annak promócióját igen gyorsan kell végezni. Mostanában az időm nagy részét azzal töltöm, hogy városok, stúdiók, interjúk között cikázom, és a könyvet kicsi, falatnyi darabokban tálalom. Mert manapság mindenki szeretné tudni, hogyan lassíthatna, de nagyon gyorsan szeretné megtudni, hogy hogyan lassítson. Ezért a minap volt egy rövid műsorom a CNN-en, Ahol igazából több időt töltöttem a sminkszobában, mint a műsorban. És azt hiszem ez -- nem is olyan meglepő, ugye? Mert ma ilyen világban élünk, ilyen felgyorsított világban,
A world obsessed with speed, with doing everything faster, with cramming more and more into less and less time. Every moment of the day feels like a race against the clock. To borrow a phrase from Carrie Fisher, which is in my bio there; I'll just toss it out again -- "These days even instant gratification takes too long." (Laughter) And if you think about how we to try to make things better, what do we do? No, we speed them up, don't we? So we used to dial; now we speed dial. We used to read; now we speed read. We used to walk; now we speed walk. And of course, we used to date and now we speed date. And even things that are by their very nature slow -- we try and speed them up too. So I was in New York recently, and I walked past a gym that had an advertisement in the window for a new course, a new evening course. And it was for, you guessed it, speed yoga. So this -- the perfect solution for time-starved professionals who want to, you know, salute the sun, but only want to give over about 20 minutes to it. I mean, these are sort of the extreme examples, and they're amusing and good to laugh at.
ahol a sebesség a minden, és mindent egyre gyorsabban kell csinálni, egyre több mindent kell belezsúfolni egyre kevesebb időbe. A nap minden percét az órával való versenyfutásként éljük meg. Egy Carrie Fishertől kölcsönvett mondás szerint, ami -- benne van az önéletrajzomban is, de újra elmondom: "Manapság még az azonnali jutalom is túl soká jön." És ha belegondolunk, hogyan próbálunk javítani a dolgokon, mit teszünk? Felgyorsítjuk azokat, igaz? Régebben tárcsáztunk, ma gyorstárcsázunk. Régebben olvasunk, ma gyorsolvasunk. Régebben sétáltunk, ma gyors-sétálunk. És természetesen, régebben randiztunk, most gyorsrandizunk. Még azokat a dolgokat is megpróbáljuk felgyorsítani, amik a puszta természetüknél fogva lassúak. Nemrég New Yorkban jártam, és elhaladtam egy edzőterem mellett, aminek az ablakában egy hirdetés egy új esti tanfolyamra invitált. Nem találják ki mi volt az! Gyors jóga! Tehát ez -- a tökéletes megoldás az időhiánnyal küszködő dolgozó embereknek, akik szeretnék üdvözölni a Napot, de csak kb. 20 percet hajlandók rá áldozni. Tudom, hogy ezek extrém példák, meg viccesek, és nevetünk rajtuk.
But there's a very serious point, and I think that in the headlong dash of daily life, we often lose sight of the damage that this roadrunner form of living does to us. We're so marinated in the culture of speed that we almost fail to notice the toll it takes on every aspect of our lives -- on our health, our diet, our work, our relationships, the environment and our community. And sometimes it takes a wake-up call, doesn't it, to alert us to the fact that we're hurrying through our lives, instead of actually living them; that we're living the fast life, instead of the good life. And I think for many people, that wake-up call takes the form of an illness. You know, a burnout, or eventually the body says, "I can't take it anymore," and throws in the towel. Or maybe a relationship goes up in smoke because we haven't had the time, or the patience, or the tranquility, to be with the other person, to listen to them.
De van egy nagyon komoly dolog, amit ebben a mindennapi meggondolatlan rohanásban gyakran szem elől tévesztünk: az, hogy milyen károkat okoz ez a futókakukk életforma. Annyira átjár minket ez a sebesség-kultúra hogy szinte észre sem vesszük, milyen árat fizetünk érte az életünk minden területén. Az egészségünk, az étrendünk, a munkánk, a kapcsolataink, a környezet és a közösségünk tekintetében. És néha egy ébresztő - telefonra van szükségünk, hogy -- hogy felhívja a figyelmünket arra, hogy csak rohanunk át az életen ahelyett, hogy igazából megélnénk azt. Hogy a gyors életet éljük a jó élet helyett. És azt hiszem ez az ébresztő telefonhívás sokaknál egy betegség formáját ölti. Kiégést jelent, vagy végül a test azt mondja: "Nem bírom tovább!", és bedobja a törölközőt. Vagy egy kapcsolat megy csődbe, mert nem volt időnk, vagy türelmünk, vagy nyugalmunk, hogy a másikkal legyünk, hogy meghallgassuk őt.
And my wake-up call came when I started reading bedtime stories to my son, and I found that at the end of day, I would go into his room and I just couldn't slow down -- you know, I'd be speed reading "The Cat In The Hat." I'd be -- you know, I'd be skipping lines here, paragraphs there, sometimes a whole page, and of course, my little boy knew the book inside out, so we would quarrel. And what should have been the most relaxing, the most intimate, the most tender moment of the day, when a dad sits down to read to his son, became instead this kind of gladiatorial battle of wills, a clash between my speed and his slowness. And this went on for some time, until I caught myself scanning a newspaper article with timesaving tips for fast people. And one of them made reference to a series of books called "The One-Minute Bedtime Story." And I wince saying those words now, but my first reaction at the time was very different. My first reflex was to say, "Hallelujah -- what a great idea! This is exactly what I'm looking for to speed up bedtime even more." But thankfully, a light bulb went on over my head, and my next reaction was very different, and I took a step back, and I thought, "Whoa -- you know, has it really come to this? Am I really in such a hurry that I'm prepared to fob off my son with a sound byte at the end of the day?" And I put away the newspaper -- and I was getting on a plane -- and I sat there, and I did something I hadn't done for a long time -- which is I did nothing. I just thought, and I thought long and hard. And by the time I got off that plane, I'd decided I wanted to do something about it. I wanted to investigate this whole roadrunner culture, and what it was doing to me and to everyone else.
Az én ébresztő hívásom akkor jött, mikor elkezdtem esti mesét olvasni a fiamnak, és rájöttem, hogy a nap végén bementem a szobájába és egyszerűen nem tudtam lelassítani. Gyorsolvasásban adtam elő a "Macska a kalapban" című mesét. Itt-ott kihagytam sorokat, bekezdéseket, néha egy egész oldalt is. A kisfiam persze kívülről tudta az egész könyvet, úgyhogy veszekedtünk. És aminek a legpihentetőbb, legintimebb, leggyengédebb pillanatnak kellett volna lennie a nap során, amikor apa leül a fiának mesét olvasni, az ehelyett egyfajta gladiátori akarat-harccá vált; ütközetté az ő sebessége és az én -- vagy inkább az én sebességem és az ő lassúsága között. Ez tartott egy ideig, mígnem egyszer azon kaptam magam, hogy egy újságcikket olvasok, ami időkímélő tippeket adott gyors embereknek. Az egyik tipp egy olyan könyvsorozatra hivatkozott, aminek a címe "Egyperces esti mesék." És én -- ma már összerezzenek a gondolattól, de akkor az első reakcióm más volt. Az első reflexem ez volt: "Hurrá! Micsoda remek ötlet! Pont erre van szükségem, hogy még jobban felgyorsíthassam a meseidőt." De szerencsére kigyulladt egy villanykörte a fejem felett, és a következő reakcióm egészen más volt. Hátraléptem egyet és ezt gondoltam: "Áááá! Tényleg már itt tartunk? Tényleg ennyire sietek, hogy kész vagyok egy hang-bájttal megtéveszteni a fiamat a nap végén?" Akkor eltettem az újságot -- éppen szálltam fel egy repülőgépre -- és csak ültem ott, és valami olyasmit tettem, amit már régóta nem: nem csináltam semmit. Csak gondolkodtam. Hosszan és erősen gondolkodtam. És mire leszálltam arról a gépről, elhatároztam, hogy tenni akarok valamit ezzel kapcsolatban. Meg akartam vizsgálni ezt az egész futókakukk kultúrát, és annak hatását rám és mindenki másra.
And I had two questions in my head. The first was, how did we get so fast? And the second is, is it possible, or even desirable, to slow down? Now, if you think about how our world got so accelerated, the usual suspects rear their heads. You think of, you know, urbanization, consumerism, the workplace, technology. But I think if you cut through those forces, you get to what might be the deeper driver, the nub of the question, which is how we think about time itself. In other cultures, time is cyclical. It's seen as moving in great, unhurried circles. It's always renewing and refreshing itself. Whereas in the West, time is linear. It's a finite resource; it's always draining away. You either use it, or lose it. "Time is money," as Benjamin Franklin said. And I think what that does to us psychologically is it creates an equation. Time is scarce, so what do we do? Well -- well, we speed up, don't we? We try and do more and more with less and less time. We turn every moment of every day into a race to the finish line -- a finish line, incidentally, that we never reach, but a finish line nonetheless. And I guess that the question is, is it possible to break free from that mindset? And thankfully, the answer is yes, because what I discovered, when I began looking around, that there is a global backlash against this culture that tells us that faster is always better, and that busier is best.
Két kérdés foglalkoztatott. Az első: mitől gyorsultak fel ennyire a dolgok? A második: lehetséges-e, vagy kívánatos-e egyáltalán lassítani? Ha azon gondolkodunk, mitől gyorsult fel ennyire a világunk, a szokásos gyanúsítottak kerülnek elő. Gondolunk az urbanizációra, a fogyasztásra, a munkahelyre, a technológiára. De azt hiszem, ha ezeken az erőkön túlmegyünk, eljutunk oda, ami a mélyebb ösztönző lehet, a kérdés lényege: hogy hogyan gondolkodunk magáról az időről. Más kultúrákban az idő ciklikus. Úgy tekintenek rá, mint ami nagy, ráérős köröket ír le. Mindig megújul és frissíti önmagát. Ugyanakkor nyugaton, az idő lineáris. Egy véges forrás, ami egyre fogy. Vagy használod, vagy elveszíted. Az idő pénz, ahogy Benjamin Franklin mondta. És azt hiszem, ahogy ez pszichológiailag hat ránk, az, hogy létrehoz egy egyenletet. Az idő szűkös, hát mit teszünk? Hát ... gyorsítunk, nem? Megpróbálunk minél többet tenni minél kevesebb idő alatt. Minden nap minden percét egy versenynek fogjuk fel, és el akarjuk érni a célt. Egy olyan célt, amit egyébként soha sem érünk el, de ami ennek ellenére előttünk van. És azt hiszem a kérdés az, hogy meg lehet-e szabadulni ettől a felfogástól? Szerencsére a válasz: igen, mert azt fedeztem fel, mikor elkezdtem körülnézni, hogy létezik egy globális ellenreakció ez ellen a kultúra ellen, ami azt mondja, hogy a gyorsabb mindig jobb, az elfoglaltabb a legjobb.
Right across the world, people are doing the unthinkable: they're slowing down, and finding that, although conventional wisdom tells you that if you slow down, you're road kill, the opposite turns out to be true: that by slowing down at the right moments, people find that they do everything better. They eat better; they make love better; they exercise better; they work better; they live better. And, in this kind of cauldron of moments and places and acts of deceleration, lie what a lot of people now refer to as the "International Slow Movement."
Az emberek az egész világon teszik az elképzelhetetlent: lassítanak, és úgy találják, hogy bár a szokásos bölcsesség szerint, ha lelassítasz, átgázolnak rajtad, végül épp az ellenkezője történik. Úgy találják, hogy ha a megfelelő pillanatoknál lassítanak, minden jobban sikerül. Jobban esznek, jobban szeretkeznek, jobban edzenek, jobban dolgoznak, jobban élnek. És a sebességcsökkentés pillanatainak, helyeinek és tetteinek ezt a körét ma sokan Nemzetközi Lassú Mozgalomként emlegetik.
Now if you'll permit me a small act of hypocrisy, I'll just give you a very quick overview of what's going on inside the Slow Movement. If you think of food, many of you will have heard of the Slow Food movement. Started in Italy, but has spread across the world, and now has 100,000 members in 50 countries. And it's driven by a very simple and sensible message, which is that we get more pleasure and more health from our food when we cultivate, cook and consume it at a reasonable pace. I think also the explosion of the organic farming movement, and the renaissance of farmers' markets, are other illustrations of the fact that people are desperate to get away from eating and cooking and cultivating their food on an industrial timetable. They want to get back to slower rhythms. And out of the Slow Food movement has grown something called the Slow Cities movement, which has started in Italy, but has spread right across Europe and beyond. And in this, towns begin to rethink how they organize the urban landscape, so that people are encouraged to slow down and smell the roses and connect with one another. So they might curb traffic, or put in a park bench, or some green space.
Ha szabad egy kicsit álszentnek lennem, adnék egy nagyon gyors áttekintést arról, hogy hogy mi folyik a Lassú Mozgalom keretein belül. Az ételek tekintetében biztosan sokan hallottak a Slow Food (Lassú Étel) mozgalomról. Olaszországban kezdődött, de mára az egész világon elterjedt és 100 000 tagja van 50 országban. Egy nagyon egyszerű és józan eszme vezérli, az, hogy több örömünk lesz az ételünkben, és egészségesebbek leszünk, ha elfogadható léptékben termeljük, főzzük és fogyasztjuk ételeinket. Vagy gondoljunk a biogazdálkodás robbanásszerű fejlődésére, vagy az újjáéledő termelői piacokra. Ezek mind azt illusztrálják, hogy az emberek elszántan törekednek arra, hogy elszakadjanak az ételek ipari méretű előállításától és elkészítésétől. Lassabb ritmusra szeretnének visszaállni. A Slow Food mozgalomból pedig kinőtt valami, amit Slow Cities (Lassú Városok) mozgalomnak hívnak, ami Olaszországban kezdődött, majd egész Európában, sőt azon túl is elterjedt. Ennek keretében a városok elkezdik újragondolni, hogyan rendezzék be a városi életteret úgy, hogy az embereket lassításra ösztönözzék, arra, hogy megszagolják a rózsákat és kapcsolatba lépjenek egymással. Például akadályozzák a forgalmat, betesznek egy padot, vagy egy kis zöld területet.
And in some ways, these changes add up to more than the sum of their parts, because I think when a Slow City becomes officially a Slow City, it's kind of like a philosophical declaration. It's saying to the rest of world, and to the people in that town, that we believe that in the 21st century, slowness has a role to play. In medicine, I think a lot of people are deeply disillusioned with the kind of quick-fix mentality you find in conventional medicine. And millions of them around the world are turning to complementary and alternative forms of medicine, which tend to tap into sort of slower, gentler, more holistic forms of healing. Now, obviously the jury is out on many of these complementary therapies, and I personally doubt that the coffee enema will ever, you know, gain mainstream approval. But other treatments such as acupuncture and massage, and even just relaxation, clearly have some kind of benefit. And blue-chip medical colleges everywhere are starting to study these things to find out how they work, and what we might learn from them.
És valahogy ezek a változások túlmennek azon, amit ők a saját részükről tesznek, mert szerintem amikor egy lassú város hivatalosan is Lassú Város lesz, ez valamiféle filozofikus nyilatkozat is egyben. Ezáltal azt mondják a világnak, és a város polgárainak, hogy hisznek abban, hogy a 21. században a lassításnak fontos szerepe van. A gyógyászatban szerintem sok ember mélyen kiábrándult a gyors megoldást kínáló mentalitástól, ami a szokványos orvoslást jellemzi. És világszerte milliók fordulnak kiegészítő és alternatív gyógyítási formák felé, ami elmozdulás egyfajta lassabb, gyengédebb, holisztikusabb gyógyítás felé. Természetesen a hivatalos szakma ezek közül a kiegészítő terápiák közül sokat támad és én is, személy szerint, kétlem, hogy a kávébeöntés valaha is elnyeri a nagyközönség támogatását. De más gyógymódok, mint például az akupunktúra, vagy akár csak a relaxálás nyilvánvalóan hasznosak. Az élvonalbeli gyógyászati kollégiumok mindenütt elkezdték tanulmányozni ezeket a dolgokat, hogy megértsék, hogyan működnek, és mit tanulhatunk belőlük.
Sex. There's an awful lot of fast sex around, isn't there? I was coming to -- well -- no pun intended there. I was making my way, let's say, slowly to Oxford, and I went through a news agent, and I saw a magazine, a men's magazine, and it said on the front, "How to bring your partner to orgasm in 30 seconds." So, you know, even sex is on a stopwatch these days. Now, you know, I like a quickie as much as the next person, but I think that there's an awful lot to be gained from slow sex -- from slowing down in the bedroom. You know, you tap into that -- those deeper, sort of, psychological, emotional, spiritual currents, and you get a better orgasm with the buildup. You can get more bang for your buck, let's say. I mean, the Pointer Sisters said it most eloquently, didn't they, when they sang the praises of "a lover with a slow hand." Now, we all laughed at Sting a few years ago when he went Tantric, but you fast-forward a few years, and now you find couples of all ages flocking to workshops, or maybe just on their own in their own bedrooms, finding ways to put on the brakes and have better sex. And of course, in Italy where -- I mean, Italians always seem to know where to find their pleasure -- they've launched an official Slow Sex movement.
Szex. Sokféle gyors-szex létezik, igaz? Elmentem -- nos -- ez most nem szóvicc akart lenni. Mondjuk így: utaztam Oxford felé, és egy újságosnál láttam egy magazint, egy férfi magazint, aminek az elején ez állt: "Hogyan juttasd el partneredet az orgazmusig fél perc alatt." Tehát még a szexet is stopperezzük manapság. Nos, tudják, én is szeretem a gyors menetet, csakúgy mint bárki, de azt hiszem rengeteget lehet nyerni a lassú szexszel, azzal, hogy lelassítunk a hálószobában. Tudják, miről van szó: azokról a mélyebb pszichológiai, érzelmi, lelki folyamatokról, amiknek a végeredménye egy jobb orgazmus. Jobban dönget a bika, mondjuk így. Szóval a Pointer nővérek nagyon helyesen mondták, amikor a lassú kezű szeretőt dicsérték dalukban. Nos, mindannyian nevettünk Stingen, amikor pár éve Tantrikus lett, de ha előretekerünk pár évet, ma mindenféle korú párokat látunk, akik tódulnak a tanfolyamokra, vagy talán csak egyedül a hálószobájukban próbálnak különböző módokon lelassítani, és jobb szexet átélni. És természetesen Olaszországban -- szóval úgy tűnik, az olaszok mindig tudják, hol találják meg az örömöt -- elindították a hivatalos Slow Sex (Lassú Szex) mozgalmat.
The workplace. Right across much of the world -- North America being a notable exception -- working hours have been coming down. And Europe is an example of that, and people finding that their quality of life improves as they're working less, and also that their hourly productivity goes up. Now, clearly there are problems with the 35-hour workweek in France -- too much, too soon, too rigid. But other countries in Europe, notably the Nordic countries, are showing that it's possible to have a kick-ass economy without being a workaholic. And Norway, Sweden, Denmark and Finland now rank among the top six most competitive nations on Earth, and they work the kind of hours that would make the average American weep with envy. And if you go beyond sort of the country level, down at the micro-company level, more and more companies now are realizing that they need to allow their staff either to work fewer hours or just to unplug -- to take a lunch break, or to go sit in a quiet room, to switch off their Blackberrys and laptops -- you at the back -- mobile phones, during the work day or on the weekend, so that they have time to recharge and for the brain to slide into that kind of creative mode of thought.
A munkahely -- a világ jelentős részén -- megjegyzendő: Észak Amerika kivételével -- a munkaidő egyre rövidebb lesz. Európa jó példa erre. Az emberek rájönnek, hogy ahogy kevesebbet dolgoznak, az életminőségük javul, és ugyanakkor a termelékenységük növekszik. Persze nyilvánvalóan vannak problémák a 35 órás munkahéttel Franciaországban -- túl sok, túl elhamarkodott, túl merev. De más országok Európában, különösen az északi országok megmutatták, hogy lehetséges a szuperül működő gazdaság anélkül, hogy halálra dolgoznák magukat. Norvégia, Svédország, Dánia és Finnország ma a világ hat legversenyképesebb országa között van, olyan munkaidővel, amiért az átlag amerikai eleped az irigységtől. És ha az országok szintjéről lejjebb megyünk a vállalatok szintjére, egyre több cég ismeri fel manapság, hogy meg kell engednie alkalmazottainak vagy a rövidebb munkaidőt, vagy lehetőséget a kikapcsolódásra -- hogy ebédszünetet tartsanak, vagy leüljenek egy csendes szobában, hogy kikapcsolják a Blackberryjüket -- te ott hátul -- mobiltelefonjaikat a munkanap közben vagy hétvégén, hogy legyen idejük az újratöltődésre, és hogy az agy belekerülhessen egy bizonyos kreatív gondolkodási módba.
It's not just, though, these days, adults who overwork, though, is it? It's children, too. I'm 37, and my childhood ended in the mid-'80s, and I look at kids now, and I'm just amazed by the way they race around with more homework, more tutoring, more extracurriculars than we would ever have conceived of a generation ago. And some of the most heartrending emails that I get on my website are actually from adolescents hovering on the edge of burnout, pleading with me to write to their parents, to help them slow down, to help them get off this full-throttle treadmill. But thankfully, there is a backlash there in parenting as well, and you're finding that, you know, towns in the United States are now banding together and banning extracurriculars on a particular day of the month, so that people can, you know, decompress and have some family time, and slow down.
Azonban manapság nem csak a felnőttek túlhajszoltak. A gyerekek is. 37 éves vagyok, a gyerekkorom a 80-as évek közepén ért véget, és ma nézem a gyerekeket, és elképeszt, milyen fordulatszámon élnek: több a tanulnivaló, több a magánóra, és az egyéb iskolán kívüli tevékenység, mint amit mi egyáltalán elképzelni tudtunk egy generációval ezelőtt. A legszívszaggatóbb e-mailek, amiket a weboldalamon kapok, valójában olyan tinédzserektől jönnek, akik a kiégés szélén állnak, és könyörögnek nekem, hogy írjak a szüleiknek, hogy segítsek nekik lassítani, hogy segítsek nekik kiszállni ebből a teljes gőzzel működő taposómalomból. De szerencsére a gyermeknevelésben is létezik ellenreakció, és azt találjuk, hogy az Egyesült Államokban városok fognak össze és tiltják meg az iskolán kívüli órákat a hónapok bizonyos napjain, hogy az emberek kiengedhessenek, lassíthassanak, és a családok együtt lehessenek.
Homework is another thing. There are homework bans springing up all over the developed world in schools which had been piling on the homework for years, and now they're discovering that less can be more. So there was a case up in Scotland recently where a fee-paying, high-achieving private school banned homework for everyone under the age of 13, and the high-achieving parents freaked out and said, "What are you -- you know, our kids will fall" -- the headmaster said, "No, no, your children need to slow down at the end of the day." And just this last month, the exam results came in, and in math, science, marks went up 20 percent on average last year. And I think what's very revealing is that the elite universities, who are often cited as the reason that people drive their kids and hothouse them so much, are starting to notice the caliber of students coming to them is falling. These kids have wonderful marks; they have CVs jammed with extracurriculars, to the point that would make your eyes water. But they lack spark; they lack the ability to think creatively and think outside -- they don't know how to dream. And so what these Ivy League schools, and Oxford and Cambridge and so on, are starting to send a message to parents and students that they need to put on the brakes a little bit. And in Harvard, for instance, they send out a letter to undergraduates -- freshmen -- telling them that they'll get more out of life, and more out of Harvard, if they put on the brakes, if they do less, but give time to things, the time that things need, to enjoy them, to savor them. And even if they sometimes do nothing at all. And that letter is called -- very revealing, I think -- "Slow Down!" -- with an exclamation mark on the end.
Aztán ott van a házi feladat. Házi feladat-tilalmak keletkeznek a fejlett világ több részén, olyan iskolákban, amik évekig halomra adták az otthoni tanulnivalót, és mára rájöttek, hogy a kevesebb néha több. Volt egy eset nemrég Skóciában, ahol egy fizetős, teljesítményorientált magániskola betiltotta a házi feladatot a 13 éven aluli tanulók számára, és a teljesítményorientált szülők kiakadtak és azt mondták: "Ezt nem lehet, a gyerekeink meg fognak bukni." Az igazgató azt mondta: "Nem, nem. A gyerekeknek lassítaniuk kell a nap végén." És pont a múlt hónapban jöttek ki a vizsgaeredmények, és matekból, természettudományokból a jegyek átlagosan 20 százalékot javultak az elmúlt évben. És szerintem nagyon beszédes az, hogy az elit egyetemek, amikre úgy hivatkoznak, mint az ok, amiért annyira hajtják a szülők a gyerekeiket, kezdik észrevenni, hogy a hozzájuk érkező tanulók rátermettsége csökken. Ezek a gyerekek gyönyörű jegyekkel jönnek, az önéletrajzuk tömve van különórákkal, annyira, hogy majd elsírnánk magunkat. De hiányzik belőlük a szikra, a képesség, hogy kreatívan gondolkozzanak, nem tudnak álmodni. Tehát a legjobb amerikai egyetemek, meg Oxford, Cambridge, stb, kezdik azt az üzenetet küldeni a szülőknek és a tanulóknak, hogy egy kicsit fékezni kell. A Harvardon például kiküldenek egy levelet a frissen felvetteknek, amiben elmondják, hogy többet profitálnak a Harvardból, csakúgy mint az életből, ha fékeznek. Ha kevesebb mindent csinálnak, de több időt hagynak a dolgokra, annyit, amennyi szükséges ahhoz, hogy élvezzék az ízeket. Még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy néha nem csinálnak semmit. Ennek a levélnek a címe: -- magáért beszél -- "Lassíts!" -- felkiáltójellel a végén.
So wherever you look, the message, it seems to me, is the same: that less is very often more, that slower is very often better. But that said, of course, it's not that easy to slow down, is it? I mean, you heard that I got a speeding ticket while I was researching my book on the benefits of slowness, and that's true, but that's not all of it. I was actually en route to a dinner held by Slow Food at the time. And if that's not shaming enough, I got that ticket in Italy. And if any of you have ever driven on an Italian highway, you'll have a pretty good idea of how fast I was going.
Tehát bármerre nézünk, ugyanazt az üzenetet találjuk. Hogy a kevesebb gyakran több, a lassabb nagyon gyakran jobb. De persze mondani könnyű, mégsem olyan könnyű lassítani. Szóval, ugye hallották, hogy megbüntettek gyorshajtás miatt, miközben a lassúság előnyeiről írt könyvemhez gyűjtöttem anyagot. Ez igaz, de ez még nem minden. Igazából egy ebédre igyekeztem, amit a Slow Food rendezett. És ha ez még nem lenne elég égő: mindez Olaszországban történt. És ha valaki vezetett már olasz autópályán, annak lehet róla fogalma, milyen gyorsan hajtottam
(Laughter)
(Nevetés)
But why is it so hard to slow down? I think there are various reasons. One is that speed is fun, you know, speed is sexy. It's all that adrenaline rush. It's hard to give it up. I think there's a kind of metaphysical dimension -- that speed becomes a way of walling ourselves off from the bigger, deeper questions. We fill our head with distraction, with busyness, so that we don't have to ask, am I well? Am I happy? Are my children growing up right? Are politicians making good decisions on my behalf? Another reason -- although I think, perhaps, the most powerful reason -- why we find it hard to slow down is the cultural taboo that we've erected against slowing down. "Slow" is a dirty word in our culture. It's a byword for "lazy," "slacker," for being somebody who gives up. You know, "he's a bit slow." It's actually synonymous with being stupid.
De miért ilyen nehéz lelassulni? Szerintem számos oka van. Az egyik, hogy a sebesség jó érzés, a sebesség szexi. Felszabadul az adrenalin. Nehéz abbahagyni. Szerintem azonban van egy metafizikai dimenzió is: a sebesség segít nekünk figyelmen kívül hagyni a nagyobb, mélyebb kérdéseket. Eltereljük a figyelmünket azzal, hogy elfoglaltak vagyunk, s így nem kell megkérdezni magunktól: "Jól vagyok?" "Boldog vagyok?" "A gyerekeimet megfelelően nevelem?" "A politikusok jó döntéseket hoznak az érdekemben?" Egy másik ok -- bár szerintem ez a legerősebb oka annak, hogy miért olyan nehéz nekünk lelassulni, -- az a kulturális tabu, amit a lassúság ellen állítottunk fel. A lassúság csúnya szónak számít a mi kultúránkban. A lustaság, a lógás, a feladós típusú személyiség megtestesítője. Ha azt mondjuk valakiről, hogy "ő egy kicsit lassú", igazából azt értjük rajta, hogy hülye.
I guess what the Slow Movement -- the purpose of the Slow Movement, or its main goal, really, is to tackle that taboo, and to say that yes, sometimes slow is not the answer, that there is such a thing as "bad slow." You know, I got stuck on the M25, which is a ring road around London, recently, and spent three-and-a-half hours there. And I can tell you, that's really bad slow. But the new idea, the sort of revolutionary idea, of the Slow Movement, is that there is such a thing as "good slow," too. And good slow is, you know, taking the time to eat a meal with your family, with the TV switched off. Or taking the time to look at a problem from all angles in the office to make the best decision at work. Or even simply just taking the time to slow down and savor your life.
Azt gondolom, hogy a lassú mozgalom célja, legalábbis a fő célja az, hogy vitába szálljon ezzel a tabuval, és azt állítsa, hogy igen, néha nem a lassúság a válasz, hogy létezik "rossz lassúság" is. Nemrég beragadtam egy dugóba az M25-ösön, ami London egyik körgyűrűje, és három és fél órát töltöttem ott. Elmondhatom, hogy ez egy nagyon rossz lassúság. De az új megközelítés, a lassú mozgalom szinte forradalmian új megközelítése szerint létezik, olyan, hogy "jó lassúság". És ez a jó lassúság olyasmit jelent, hogy rászánjuk az időt a családunkkal való együtt étkezésre, és nem megy közben a tévé. Vagy időt szánunk arra, hogy egy problémát különböző szempontokból is megvizsgáljunk a legjobb döntés meghozatalának érdekében egy munkahelyen. Vagy egyszerűen csak időt szánunk arra, hogy lassítsunk, hogy íze legyen az életünknek.
Now, one of the things that I found most uplifting about all of this stuff that's happened around the book since it came out, is the reaction to it. And I knew that when my book on slowness came out, it would be welcomed by the New Age brigade, but it's also been taken up, with great gusto, by the corporate world -- you know, business press, but also big companies and leadership organizations. Because people at the top of the chain, people like you, I think, are starting to realize that there's too much speed in the system, there's too much busyness, and it's time to find, or get back to that lost art of shifting gears. Another encouraging sign, I think, is that it's not just in the developed world that this idea's been taken up. In the developing world, in countries that are on the verge of making that leap into first world status -- China, Brazil, Thailand, Poland, and so on -- these countries have embraced the idea of the Slow Movement, many people in them, and there's a debate going on in their media, on the streets. Because I think they're looking at the West, and they're saying, "Well, we like that aspect of what you've got, but we're not so sure about that."
Az egyik dolog, amit a legfelemelőbbnek találok mindaközül, ami ennek a könyvnek a kapcsán történt a megjelenése óta, az a visszhangja. Amikor megjelent a könyvem a lassúságról, tudtam, hogy a New Age brigádban örömmel fogadják majd. De nagy élvezettel fogadták az üzleti világban -- tudják, az üzleti sajtóban, de ugyanígy a nagy cégeknél és a vezetői szervezeteknél is. Mert a létra tetején lévő üzletemberek, mint Önök is, úgy tűnik, kezdik felismerni, hogy túl nagy a sebesség a rendszerben, túl nagy a lefoglaltság, és ideje megtalálni, vagy visszatérni a sebességváltás elvesztett művészetéhez. Egy újabb biztató jel szerintem, hogy nem csak a fejlett világban fogadták örömmel ezt az elképzelést. A fejlődő világban, olyan országokban, akik most épp a határán vannak annak, hogy belépjenek a fejlett országok közé -- Kína, Brazília, Thaiföld, Lengyelország, stb. -- ezek az országok is felkarolták a lassú mozgalom eszméjét, sok ember, és vita folyik a helyi médiában, és az utcákon. Mert szerintem, ha a Nyugatra néznek, azt mondják: "Bizonyos szempontból tetszik, amitek van, de nem vagyunk annyira biztosak benne."
So all of that said, is it, I guess, is it possible? That's really the main question before us today. Is it possible to slow down? And I'm happy to be able to say to you that the answer is a resounding yes. And I present myself as Exhibit A, a kind of reformed and rehabilitated speed-aholic. I still love speed. You know, I live in London, and I work as a journalist, and I enjoy the buzz and the busyness, and the adrenaline rush that comes from both of those things. I play squash and ice hockey, two very fast sports, and I wouldn't give them up for the world. But I've also, over the last year or so, got in touch with my inner tortoise.
Tehát, ami itt elhangzott, vajon mindez -- mindez lehetséges? Ez ma a legfontosabb kérdés, ami előttünk van. Lehetséges-e lelassulni? És -- nagyon örülök, hogy azt mondhatom, hogy a válasz egyértelműen igen. És magam vagyok az első számú bizonyíték, egyfajta megreformált és rehabilitált sebességmániás. Még mindig imádom a sebességet. Tudják, Londonban élek, újságíróként dolgozom, és élvezem a nyüzsgést, az elfoglaltságot, és az adrenalin bombát, ami mindezekből következik. Squash-t és jéghokit játszom, mindkettő nagyon gyors sport, és a világért se mondanék le róluk. De ugyanakkor, nagyjából az elmúlt egy év alatt a belső teknősömmel is kapcsolatba kerültem.
(Laughter)
(Nevetés)
And what that means is that I no longer overload myself gratuitously. My default mode is no longer to be a rush-aholic. I no longer hear time's winged chariot drawing near, or at least not as much as I did before. I can actually hear it now, because I see my time is ticking off. And the upshot of all of that is that I actually feel a lot happier, healthier, more productive than I ever have. I feel like I'm living my life rather than actually just racing through it. And perhaps, the most important measure of the success of this is that I feel that my relationships are a lot deeper, richer, stronger.
És ez azt jelenti, hogy többé nem terhelem túl magam indokolatlanul. Az alapállapotom már nem a munkamánia. Már nem hallom, hogy az időszekér egyre közeleg, vagy legalábbis nem annyira, mint azelőtt. Vagyis most igazából hallom, mert látom, mindjárt lejár az időm. És az egésznek az eredményeképpen végül is sokkal boldogabbnak, egészségesebbnek, produktívabbnak érzem magam, mint amilyen valaha is voltam. Úgy érzem, hogy megélem az életem, ahelyett, hogy csak átrohannék rajta. És talán a legfontosabb mérője e dolog sikerének az, hogy úgy érzem, a kapcsolataim sokkal mélyebbek, gazdagabbak, erősebbek.
And for me, I guess, the litmus test for whether this would work, and what it would mean, was always going to be bedtime stories, because that's sort of where the journey began. And there too the news is rosy. You know, at the end of the day, I go into my son's room. I don't wear a watch. I switch off my computer, so I can't hear the email pinging into the basket, and I just slow down to his pace and we read. And because children have their own tempo and internal clock, they don't do quality time, where you schedule 10 minutes for them to open up to you. They need you to move at their rhythm. I find that 10 minutes into a story, you know, my son will suddenly say, "You know, something happened in the playground today that really bothered me." And we'll go off and have a conversation on that. And I now find that bedtime stories used to be a box on my to-do list, something that I dreaded, because it was so slow and I had to get through it quickly. It's become my reward at the end of the day, something I really cherish. And I have a kind of Hollywood ending to my talk this afternoon, which goes a little bit like this:
És a lakmuszpapír, amivel ellenőrizhetjük, hogy működik-e, és hogy mit is jelent ez, az esti mese lesz, mert az egész utazás valahol ott kezdődött. És ott is rózsásak az eredmények. Tudják -- a nap végén bemegyek a fiam szobájába. Nincs rajtam az órám. Kikapcsolom a számítógépet, hogy ne halljam az érkező e-mailek hangját, és lelassulok az ő sebességére és - olvasunk. És mivel a gyerekeknek megvan a saját tempójuk és belső órájuk, nem pont akkor fognak megnyílni előttünk, amikor mi azt a 10 percet rájuk szánjuk. Szükségük van arra, hogy felvegyük az ő ritmusukat. Úgy találtam, hogy ha már 10 perce olvasok egy mesét, a fiam hirtelen megszólal: "Tudod, történt ma valami a játszótéren, ami nagyon zavar engem." És akkor hagyjuk a mesét, és elkezdünk arról beszélgetni. Most úgy látom, hogy a meseolvasás régebben egyfajta elvégzendő feladat volt számomra, amitől rettegtem, mert olyan lassú volt, és gyorsan túl akartam lenni rajta. Most pedig ez a jutalmam a nap végén, olyasmi, amit nagyon megbecsülök. És egyfajta hollywoodi befejezéssel készültem mára, ami valahogy így hangzik:
a few months ago, I was getting ready to go on another book tour, and I had my bags packed. I was downstairs by the front door, and I was waiting for a taxi, and my son came down the stairs and he'd made a card for me. And he was carrying it. He'd gone and stapled two cards, very like these, together, and put a sticker of his favorite character, Tintin, on the front. And he said to me, or he handed this to me, and I read it, and it said, "To Daddy, love Benjamin." And I thought, "Aw, that's really sweet. Is that a good luck on the book tour card?" And he said, "No, no, no, Daddy -- this is a card for being the best story reader in the world." And I thought, "Yeah, you know, this slowing down thing really does work."
Pár hónapja egy újabb könyv-turnéra készülődtem, és már be voltam pakolva. Lent voltam a bejárati ajtó előtt, és vártam a taxit. A fiam lejött a lépcsőn, készített nekem egy kártyát, azt hozta. Elment, összekapcsozott két lapot, olyasmiket, mit ezek, az elejére ráragasztott egy matricát a kedvenc figurájáról, Tintinről. És azt mondta nekem, vagy inkább odaadta ezt nekem és - én elolvastam, és ez állt rajta: "Apának, szeretettel. Benjamin." És azt gondoltam, "Á, ez nagyon kedves, ez egy Jószerencsét-kártya a könyv-turnéra?" Erre azt mondta: "Nem, apa - ez egy kártya a legjobb meseolvasónak a világon." És azt gondoltam, "Igen, tudod, ez a lelassulás dolog ..."
Thank you very much.
Köszönöm szépen.