When we're young, we're innocently brave, and we fearlessly dream about what our lives might be like. Maybe you wanted to be an astronaut or a rocket scientist. Maybe you dreamed of traveling to every continent. Since I was very young, I dreamed of working for the United Nations in some of the most difficult countries in the world. And thanks to a lot of courage that dream came true.
Gyermekként még naivan bátrak vagyunk, vakmerő álmokat szövünk az életünkről. Talán űrhajós vagy űrkutató akartál lenni. Talán arról álmodtál, hogy bejársz minden földrészt. Én gyerekkorom óta arról álmodtam, hogy az ENSZ-nek dolgozzak a legsúlyosabb helyzetű országokban a világon. Rengeteg bátorságnak köszönhetően ez az álmom valóra vált.
But here's the thing about courage: it doesn't just appear whenever we need it. It's the result of tough reflection and real work, involving the balance between fear and bravery. Without fear, we'll do foolish things. And without courage, we'll never step into the unknown. The balance of the two is where the magic lies, and it's a balance we all deal with every day.
De mondok valamit a bátorságról: Nem mindig bukkan elő, amikor szükségünk lenne rá. Szigorú önvizsgálat és kemény munka eredménye, valamint meg kell találnunk hozzá a félelem és bátorság közti egyensúlyt. Félelem nélkül sok őrültséget követnénk el. De bátorság nélkül sosem vágnánk bele az ismeretlenbe. A kettő közti egyensúlyban rejlik a csoda, és ezért az egyensúlyért nap mint nap megküzdünk.
First, a word about my fancy wheels. I haven't always used a wheelchair. I grew up like many of you, running, jumping and dancing. I love to dance. However, in my mid-twenties, I began to experience a series of inexplicable falls. And a few years later, I was diagnosed with a recessive genetic condition called hereditary inclusion body myopathy, or HIBM. It's a progressive muscle wasting disease that affects all of my muscles from head to toe. HIBM is very rare. In the United States there are less than 200 people diagnosed. To date, there is no proved treatment or cure, and within 10 to 15 years of its onset, HIBM typically leads to quadriplegia, which is why I now use a wheelchair.
Kezdésképp pár szó a csinos kerekesszékemről: nem mindig kellett kerekesszéket használnom. Úgy nőttem fel, mint bárki más. Futkároztam, ugráltam és táncoltam. Imádok táncolni. Azonban a húszas éveim közepén egyre többször estem el megmagyarázhatatlan módon. Néhány évvel később egy recesszíven öröklődő genetikai betegséggel diagnosztizáltak, amit örökletes zárványtestes izombetegségnek, vagy hIBM-nek neveznek. Ez egy progresszív, izomsorvadást okozó betegség, ami tetőtől talpig minden izmomra hatással van. Ez a betegség nagyon ritka. Az Egyesült Államokban kevesebb mint 200 diagnosztizált beteg van. Jelenleg nincs rá tudományosan bizonyított gyógymód, és a megbetegedéstől számított 10-15 év múlva jellemzően mind a négy végtag bénulását okozza. Ezért vagyok kerekesszékben.
When I was first diagnosed, everything changed. It was frightening news because I had no experience with chronic illness or disabilities. And I had no idea how the disease might progress. But what was most disheartening was to listen to other people advise me to limit my ambitions and dreams, and to change my expectations of what to expect from life. "You should quit your international career." "No one will marry you this way." "You would be selfish to have children." The fact that someone who wasn't me was putting limitations on my dreams and ambitions was preposterous. And unacceptable. So I ignored them.
Miután diagnosztizáltak a betegséggel, minden megváltozott. Ijesztő volt, mert nem volt tapasztalatom krónikus betegségekkel és mozgáskorlátozottsággal. Fogalmam sem volt a betegségem előrehaladásának gyorsaságáról. De ami a legelkeserítőbb volt, mások tanácsait hallgatni, miszerint korlátoznom kell az álmaim, ambícióim, és változtatnom kell az élettel kapcsolatos elvárásaimon. "Abba kellene hagynod a nemzetközi pályafutásod." "Senki sem fog így feleségül venni." "Önző dolog lenne így gyereket szülni." A tény, hogy idegenek korlátokat szabtak az álmaimnak és ambícióimnak egyszerűen abszurd volt és elfogadhatatlan. Így nem hallgattam rájuk.
(Cheers and applause)
(Éljenzés) (Taps)
I did get married. And I decided for myself not to have children. And I continued my career with the United Nations after my diagnosis, going to work for two years in Angola, a country recovering from 27 years of brutal civil war. However, it would be another five years until I officially declared my diagnosis to my employer. Because I was afraid that they would question my capacity to manage and I'd lose my job. I was working in countries where polio had been common, so when I overheard someone say that they thought I might have survived polio, I thought my secret was safe. No one asked why I was limping. So I didn't say anything.
Végül férjhez mentem. És magam döntöttem úgy, hogy nem vállalok gyereket. És folytattam a munkámat az ENSZ-nél. Miután diagnosztizáltak, két évig dolgoztam Angolában, mely akkor egy 27 évig tartó brutális polgárháborúból kilábaló ország volt. Ezután öt évbe telt, mire hivatalosan is megosztottam a munkaadómmal a diagnózisom. Mert féltem, hogy megkérdőjeleznék a képességeim, és elveszíteném a munkám. Olyan országokban dolgoztam, ahol a gyermekbénulás gyakori volt, így amikor meghallottam, hogy azt mondják rólam, valószínűleg megúsztam a gyermekbénulást, azt gondoltam, a titkom biztonságban van. Senki sem kérdezte, miért sántítok. Így nem is mondtam semmit.
It took me over a decade to internalize the severity of HIBM, even as basic tasks and functions became increasingly difficult. Yet, I continued to pursue my dream of working all over the world, and was even appointed as a disability focal point for UNICEF in Haiti, where I served for two years after the devastating 2010 earthquake. And then my work brought me to the United States. And even as the disease progressed significantly and I needed leg braces and a walker to get around, I still longed for adventure. And this time, I started dreaming of a grand outdoor adventure. And what's more grand than the Grand Canyon?
Több mint tíz évbe telt, mire átéreztem a betegségem súlyosságát. Még az alapvető tevékenységek is egyre nehezebbé váltak. Mégis követtem az álmom, és folytattam a munkám szerte a világban. A mozgássérültek kapcsolattartójának is kinevezett az UNICEF Haitin, ahol két évig tevékenykedtem a 2010-es pusztító földrengés után. Ezután a munkám az Egyesült Államokba hozott. Még amikor a betegségem jelentősen előrehaladottá vált, és lábmerevítőre, valamint járókeretre volt szükségem a járáshoz, akkor is hajtott a kalandvágy. Ezúttal egy grandiózus szabadtéri kalandról álmodoztam. És mi lehet grandiózusabb, mint maga a Grand Canyon?
Did you know that for every five million people who visit the Rim only one percent go down to the canyon's base? I wanted to be a part of that one percent. The only thing is --
Önök tudták, hogy ötmillió látogatónak csak egy százaléka tesz túrát a kanyon aljára? Én abba az egy százalékba akartam tartozni. Az egyetlen bökkenő –
(Applause)
(Taps)
The only thing is that the Grand Canyon isn't exactly accessible. I was going to need some assistance to get down the 5,000-foot descent of vertical loose terrain. Now, when I face obstacles, fear doesn't necessarily immediately set in because I assume that one way or another, I'll figure it out. And in this case, my thought was, well, if I can't walk down, I could learn to ride a horse. So that's what I did.
az egyetlen bökkenő az volt, hogy a Grand Canyon nem akadálymentesített. Tehát szükségem volt némi segítségre, hogy lejussak az 1500 méter mélyre ereszkedő meredek, bizonytalan terepen. Amikor akadályokba ütközöm, a félelem nem feltétlenül uralkodik el azonnal rajtam, mert arra gondolok, hogy így, vagy úgy, de a végén úgyis megoldom. Ebben az esetben úgy gondoltam, ha nem tudok lemenni gyalog, megtanulhatnék lovagolni. Szóval pontosan ezt tettem.
And with that fateful decision began a four-year commitment, tossing back and forth between fear and courage to undertake a 12-day expedition. Four days on horseback to cross Grand Canyon rim to rim, and eight days rafting 150 miles of the Colorado River, all with a film crew in tow. Spoiler alert -- we made it. But not without showing me how my deepest fear can somehow manifest a mirror response of equal courage. On April 13, 2018, sitting eight feet above the ground, riding a mustang horse named Sheriff, my first impression of Grand Canyon was one of shock and terror. Who knew I had a fear of heights.
Ez a sorsfordító döntés négyéves elköteleződést jelentett, és a félelem és bátorság közötti folytonos vívódást, hogy vállaljam-e a 12 napos expedíciót. Négy nap lóháton a Grand Canyon egyik peremétől a másikig, nyolc nap vadvízi evezés a Colorado folyó 240 kilométeres szakaszán, egy filmes csapattal a hátunk mögött. Elárulom: sikerült. De ez az élmény megmutatta, hogy a legeslegnagyobb félelmem képes ugyanakkora adag bátorsággal párosulni. 2018. április 13-án két és fél méterre a földtől egy Seriff nevű musztáng ló hátán a Grand Canyonról alkotott első benyomásom sokk és rémület volt. Fogalmam sem volt, hogy tériszonyom van.
(Laughter)
(Nevetés)
But there was no giving up now. I mustered up every ounce of courage inside me to not let my fear get the best of me. Embarking on the South Rim, all I could do to keep myself composed was to breathe deeply, stare up into the clouds and focus on my team's voices. But then, in the first hour, disaster struck. Unable to hold myself upright in the saddle, going down an oversized step, I flung forward and smacked my face on the back of the horse's head. There was panic, my head hurt fiercely, but the path was too narrow for us to dismount. Only at the halfway point at 2,300 feet, at least another two hours down, could we stop and remove my helmet and see the egg-sized bump protruding from my forehead. For all of that planning and gear, how is it that we didn't even have an ice pack?
De ekkor már nem volt visszaút. Összegyűjtöttem minden bátorságom, és nem hagytam, hogy a félelem győzedelmeskedjen. A Déli-peremről indultunk, és csak úgy tudtam megőrizni a higgadtságom, hogy mélyeket lélegeztem, csak az eget néztem, és a csapatom hangjára koncentráltam. De aztán az első órában valami katasztrofális dolog történt. Nem tudtam egyenesen tartani magam a nyeregben, és egy nagyobb bukkanón keresztülhaladva arccal a ló fejének csapódtam. Kitört a pánik, a fejem rettenetesen fájt, de az út túl keskeny volt, hogy leszálljunk a lovakról. Csak a 700 méter magasan fekvő félúti pihenőnél – ami onnan legalább két órára volt – tudtunk megállni és levenni a sisakom, hogy megvizsgáljuk a tojás méretű kiálló púpot, ami a homlokomra nőtt. A sok tervezés és felszerelés ellenére hogy lehet, hogy nem vittünk magunkkal jeget?
(Laughter)
(Nevetés)
Luckily for all of us, the swelling came outwards, and would drain into my face as two fantastic black eyes which is an amazing way to look in a documentary film.
Szerencsére a duzzanat leapadt, és két gyönyörű monoklit hagyva szívódott fel, ami kifejezetten előnyös, ha az ember dokumentumfilmben szerepel.
(Laughter)
(Nevetés)
(Applause and cheers)
(Taps) (Éljenzés)
This was not an easy, peaceful journey, and yet, that was exactly the point. Even though I was afraid to get back into the saddle, I got back in. The descent alone to the canyon floor took a total of 10 hours and that was just day one of four riding.
Ez nem volt békés és könnyű út, de pontosan ez volt a lényeg. Ugyan féltem visszaülni a nyeregbe, mégis megtettem. A kanyon aljára érni összesen 10 órába telt, és ez még csak az első nap volt a négyből lóháton.
Next came the mighty rapids. The Colorado River in the Grand Canyon has some of the highest white water in the country. And just to be prepared in case we should capsize, we'd practice having me swim through a smaller rapid. And it's safe to say it wasn't glamorous.
Ezután következtek a bővizű zúgók. A Colorado folyó Grand Canyont átszelő része az ország vadvizekben egyik leggazdagabb folyószakasza. És hogy fel legyek készülve arra az esetre is, ha borulunk, gyakorlásképp segítettek nekem átúszni egy kisebb zúgón. Biztonsággal kijelenthetem, hogy nem ment könnyedén.
(Laughter)
(Nevetés)
I took my breath in the wrong part of the wave, choked on river water and was unable to steer myself. Yes, it was scary, but it was also fantastic. Waterfalls, slick canyons and a couple billion years of bedrock that seemed to change color throughout the day. The Grand Canyon is true wilderness and worthy of all of its accolades.
Rosszkor vettem levegőt, ezért vizet nyeltem, és nem tudtam magam irányítani. Igen, nagyon félelmetes volt, de ugyanakkor fantasztikus. Vízesések, sima falú kanyonok és néhány millió évnyi alapkőzet, ami napszakonként változtatta a színét. A Grand Canyon maga a vadon, és nemhiába dicsérik annyian.
(Applause)
(Taps)
The expedition, all that planning and the trip itself, showed me a level of fear I had never experienced before. But more importantly, it showed me how boldly courageous I can be. My Grand Canyon journey was not easy. This was not a vision of an Amazonian woman effortlessly making her way through epic scenery. This was me crying, exhausted and beat up with two black eyes. It was scary, it was stressful, it was exhilarating.
Az expedíció, a felkészülés és maga a kirándulás során olyan szintű félelmet ismertem meg, mint még soha. De ami ennél is fontosabb, rájöttem, mennyire hihetetlenül bátor tudok lenni. A Grand Canyon-beli utazásom nem volt könnyű. Ez nem egy amazon álomszerű kalandja volt, ahogy könnyedén átszel eposzba illő tájakat. Hanem az enyém volt, ahogy sírva, kimerülten és monoklikkal a szemem alatt küzdöttem. Félelmetes volt, stresszes és felvillanyozó.
Now that the trip is over, it's easy to be blasé about what we achieved. I know I want to raft the river again. This time, all 277 miles of it.
Az utazásra visszatekintve könnyű ilyen nyugodtan beszélni arról, amit elértünk. Biztosan szeretnék újra vadvízen evezni. De ezúttal végig a 445 kilométeres szakaszon.
(Applause)
(Taps)
But I also know that I would never do the horseback-riding part again.
Abban is biztos vagyok, hogy a lovaglós részt nem csinálnám újra.
(Laughter)
(Nevetés)
It's just too dangerous. And that's my real point. I'm not just here to show you my film footage. I'm here to remind us all that life is really just a lesson in finding the balance between fear and courage. And understanding what is and what isn't a good idea.
Túlságosan veszélyes. És ez a mondanivalóm lényege. Nem csak azért vagyok itt, hogy megmutassam a filmfelvételeim, hanem hogy mindannyiukat emlékeztessem, az élet egy nagy lecke, ami segít megtalálni a félelem és bátorság közti egyensúlyt, és megkülönböztetni a jó ötleteket a rosszaktól.
(Laughter)
(Nevetés)
Life is already scary, so for our dreams to come true, we need to be brave. In facing my fears and finding the courage to push through them, I swear my life has been extraordinary. So live big and try to let your courage outweigh your fear. You never know where it might take you.
Az élet önmagában is félelmetes. Ha valóra akarjuk váltani az álmainkat, bátraknak kell lennünk. Az, hogy szembenéztem a félelmeimmel, és bátorságra leltem, hogy legyőzzem őket, rendkívülivé tette az életemet. Falják nagykanállal az életet, és engedjék, hogy a bátorságuk nagyobb legyen a félelmüknél. Sosem tudhatják, mi kerekedhet ki belőle.
Thank you.
Köszönöm.
(Applause and cheers)
(Taps) (Éljenzés)