So when I was a little girl, a book sat on the coffee table in our living room, just steps from our front door. And the living room is a first impression. Ours had white carpet and a curio of my mother's most treasured collectibles. That room represented the sacrifices of generations gone by who, by poverty or by policy, couldn't afford a curio of collectibles let alone a middle class house to put them in. That room had to stay perfect. But I would risk messing up that perfect room every day just to see that book. On the cover sat a woman named Septima Clark. She sat in perfect profile with her face raised to the sky. She had perfect salt-and-pepper cornrows platted down the sides of her head, and pride and wisdom just emanated from her dark skin.
Amikor kislány voltam, a nappalinkban volt egy könyv a dohányzóasztalon, néhány lépésnyire csak a bejárati ajtónktól. A nappali egyfajta első benyomás. A miénkben fehér volt a szőnyeg, és anyám legértékesebb gyűjtéseinek egy ritkasága is oda került. Az a szoba jelképezte, milyen áldozatot hoztak az elmúlt generációk, amelyek a szegénység vagy a politika miatt, nem engedhettek meg magunknak effajta ritkaságot, nem beszélve a középosztálybeli házról, ahova elhelyezhették volna. Annak a szobának mindig tökéletesen kellett kinéznie. Én azonban minden nap megkockáztattam, hogy megbontom a szoba rendjét, csak hogy megnézzem azt a könyvet. A borítóján egy nő ült, bizonyos Septima Clark. A kép profilból mutatta, ahogy arcát az égre emelte. Fejét tökéletes, őszbe forduló fekete fonatok díszítették, sötét bőre büszkeséget és bölcsességet sugárzott.
Septima Clark was an activist and an educator, a woman after whom I'd eventually model my own career. But more than all the words she ever spoke, that single portrait of Septima Clark, it defined confidence for me before I ever even knew the word.
Septima Clark aktivista és tanító volt, egy nő, akire a saját karrieremben példaként tekintek. Ám az önbizalom mibenlétét nem a szavai, sokkal inkább ez a bizonyos portréja fogalmazta meg számomra – amikor magát az önbizalom szót még nem is ismertem.
It may sound simple, but confidence is something that we underestimate the importance of. We treat it like a nice-to-have instead of a must-have. We place value on knowledge and resources above what we deem to be the soft skill of confidence. But by most measures, we have more knowledge and more resources now than at any other point in history, and still injustice abounds and challenges persist. If knowledge and resources were all that we needed, we wouldn't still be here. And I believe that confidence is one of the main things missing from the equation.
Talán közhelyesen hangzik, de az önbizalom olyan valami, aminek alábecsüljük a fontosságát. Úgy gondolunk rá, hogy "jó, ha van", pedig inkább: "elengedhetetlen". Előrébb valónak tartjuk a tudást és a tehetséget, mint a puha faktorként számon tartott önbizalmat. De a legtöbbek szerint mostanára több tudással és több tehetséggel rendelkezünk, mint a történelem során bármikor, és mégis bőven akad igazságtalanság és a kihívások is megmaradtak. Ha csak tudásra és tehetségre volna szükségünk, még mindig nem tartanánk itt. Hiszem, hogy az önbizalom az egyik legfontosabb elem, ami hiányzik az egyenletből.
I'm completely obsessed with confidence. It's been the most important journey of my life, a journey that, to be honest, I'm still on. Confidence is the necessary spark before everything that follows. Confidence is the difference between being inspired and actually getting started, between trying and doing until it's done. Confidence helps us keep going even when we failed. The name of the book on that coffee table was "I Dream A World," and today I dream a world where revolutionary confidence helps bring about our most ambitious dreams into reality.
Megszállottan hiszek az önbizalomban. Életem legfontosabb útja volt ez, út, amelyen – ha őszintén magamba nézek – még ma is járok. Az önbizalom az a szikra, amire elsősorban szükség van. Az önbizalom a különbség aközött, hogy valamire vágyunk, vagy ténylegesen bele is vágunk a megvalósításába; aközött, hogy csak próbálkozunk, vagy addig csináljuk, amíg sikerrel nem járunk. Az önbizalom segít folytatni, ha el is buktunk. A dohányzóasztalon heverő könyv címe: "Álmodtam egy világot". Én is megálmodtam egy világot, ahol a forradalmasított önbizalom legnagyratörőbb álmaink megvalósításában is segít.
That's exactly the kind of world that I wanted to create in my classroom when I was a teacher, like a Willy Wonka world of pure imagination, but make it scholarly. All of my students were black or brown. All of them were growing up in a low-income circumstance. Some of them were immigrants, some of them were disabled, but all of them were the very last people this world invites to be confident. That's why it was so important that my classroom be a place where my students could build the muscle of confidence, where they could learn to face each day with the confidence you need to redesign the world in the image of your own dreams. After all, what are academic skills without the confidence to use those skills to go out and change the world.
Ezt a fajta világot szerettem volna megteremteni az osztályomban, mikor tanítottam, a puszta képzelet Willy Wonka-féle világát, csak épp tudományos alapon. Kizárólag sötét bőrű diákjaim voltak. Mindannyian szegény családokból származtak. Akadtak köztük bevándorlók és fogyatékkal élők is – ők voltak az utolsók, akiket a világ szívesen lát magabiztos emberként. Ezért tartottam fontosnak, hogy az osztályom olyan hely legyen, ahol a diákjaim erősíthetik az önbizalmukat, megtanulhatnak magabiztosan szembenézni a mindennapokkal, hogy így saját álmaik mintájára újraalkossák a világot. Elvégre mit ér a lexikális tudás, ha nincs merszünk arra használni, hogy megmozduljunk, és megváltoztassuk a világot.
Now is when I should tell you about two of my students, Jamal and Regina. Now, I've changed their names, but their stories remain the same. Jamal was brilliant, but unfocused. He would squirm in his chair during independent work, and he would never stay still for more than three or four minutes. Students like Jamal can perplex brand new teachers because they're not quite sure how to support young people like him. I took a direct approach. I negotiated with Jamal. If he could give me focused work, then he could do it from anywhere in the classroom, from our classroom rug, from behind my desk, from inside his classroom locker, which turned out to be his favorite place. Jamal's least favorite subject was writing, and he never wanted to read what he had written out loud in class, but we were still making progress. One day, I decided to host a mock 2008 presidential election in my classroom. My third graders had to research and write a stump speech for their chosen candidate: Barack Obama, Hillary Clinton or John McCain. The heavy favorites were obvious, but one student chose John McCain. It was Jamal. Jamal finally decided to read something that he had written out loud in class, and sure enough, Jamal stunned all of us with his brilliance. Just like Jamal's dad, John McCain was a veteran, and just like Jamal's dad protected him, Jamal believed that John McCain would protect the entire country. And he wasn't my candidate of choice, but it didn't matter, because the entire class erupted into applause, a standing ovation for our brave friend Jamal who finally showed up as his most confident self for the first time that year.
Most két diákomról szeretnék mesélni önöknek: Jamalról és Regináról. Nos, a nevüket megváltoztattam, de a történetük változatlan. Jamal zseniális volt, de csapongó. Fészkelődött a székében, ha egyéni feladatot kaptak, és sosem maradt nyugton három-négy percnél tovább. A Jamalhoz hasonló diákok összezavarják az új tanárokat, akik nem igazán tudják, hogyan segíthetnék a hozzá hasonlókat. Én az egyenes utat választottam: megbeszéltem ezt Jamallal. Ha képes figyelmesen dolgozni, bárhol ülhet a teremben, a szőnyegen, a tanári asztal mögött, de akár a tantermi szekrényében is, ami végül a kedvence lett. Jamal legkevésbé az írást szerette, és sosem akarta hangosan felolvasni, mit írt, de dolgoztunk ezen. 2008-ban egy napon úgy döntöttem, próba-elnökválasztást tartok az osztályomban. A harmadikosok kutatásokat végeztek, majd kortesbeszédet írtak választott jelöltjüknek: Barack Obamának, Hillary Clintonnak vagy John McCainnek. Egyértelmű, hogy az esélyeseket sokan választották, ám egy diák John McCain mellett döntött. Jamal volt az. Jamal végül elhatározta, hogy amit írt, hangosan is felolvassa az osztály előtt. Mindannyiunkat lehengerelt a zsenialitásával. Ahogy Jamal apja, John McCain is veterán volt, és ahogy az ő apja is a fiát védte, Jamal úgy gondolta, John McCain is megvédené az egész országot. Bár én nem John McCainre szavaztam, ezt nem számított. Az egész osztály hangosan tapsolni kezdett, állva éljenezték bátor barátjukat, Jamalt, aki abban az évben először, végre megmutatta legmagabiztosabb énjét.
And then there was Regina. Regina was equally as brilliant, but active. She'd inevitably finish her work early, and then she'd get on about the business of distracting other students.
Aztán ott volt Regina. Regina nemcsak zseniális volt, de nagyon aktív is. Mindig hamar végzett a feladataival, aztán pedig már csak azzal fogalakozott, hogy a többi diák munkáját zavarja.
(Laughter)
(Nevetés)
Walking, talking, passing those notes that teachers hate but kids love. You look like you passed a lot of them.
Járkált, beszélgetett, üzeneteket küldött, amit a tanárok utálnak, a diákok viszont szeretnek. Ön például úgy néz ki, mint aki sokat küldött.
(Laughter)
(Nevetés)
Despite my high ideals for our classroom, I would too often default to my baser instincts, and I would choose compliance over confidence. Regina was a glitch in my intended system. A good teacher can correct misbehavior but still remain a student's champion. But on one day in particular, I just plain old chose control. I snapped, and my approach didn't communicate to Regina that she was being a distraction. My approach communicated to Regina that she herself was a distraction. I watched the light go out from her eyes, and that light sparked joy in our classroom. I had just extinguished it. The entire class became irritable, and we didn't recover for the rest of the day.
Az osztályommal kapcsolatos nagyratörő terveim ellenére gyakran mégsem követtem elemi ösztöneimet, és előnyben részesítettem a fegyelmet az önbizalommal szemben. Regina homokszem volt a gépezetben. Egy jó tanár tud úgy fegyelmezni, hogy a diák továbbra is felnézzen rá. Egy nap viszont egyszerűen a jól bevált irányítás mellett döntöttem, és felcsattantam. Ez a viselkedés viszont nem azt közvetítette Regina felé, hogy a tevékenysége zavaró volt, hanem azt, hogy ő maga volt zavaró. Láttam, ahogy kihunyt a szeméből a fény, amely máskor vidámságot hozott az osztályunkba, Ezt oltottam ekkor ki belőle. Az egész osztály felbolydult, és aznapra végleg elveszítettem őket.
I think about the day often, and I have literally prayed that I did not do irreparable harm, because as a woman who used to be a little girl just like Regina, I know that I could have started the process of killing her confidence forever.
Gyakran gondolok arra a napra. Szó szerint imádkoztam, hogy ne okozzak helyrehozhatatlan kárt, hiszen gyerekkoromban jómagam is olyan voltam, mint Regina, ezért tudtam, hogy ezzel akár örökre is megrendíthettem az önbizalmát.
A lack of confidence pulls us down from the bottom and weighs us down from the top, crushing us between a flurry of can'ts, won'ts and impossibles. Without confidence, we get stuck, and when we get stuck, we can't even get started. Instead of getting mired in what can get in our way, confidence invites us to perform with certainty. We all operate a little differently when we're sure we can win versus if we just hope we will. Now, this can be a helpful check. If you don't have enough confidence, it could be because you need to readjust your goal. If you have too much confidence, it could be because you're not rooted in something real. Not everyone lacks confidence. We make it easier in this society for some people to gain confidence because they fit our preferred archetype of leadership. We reward confidence in some people and we punish confidence in others, and all the while far too many people are walking around every single day without it. For some of us, confidence is a revolutionary choice, and it would be our greatest shame to see our best ideas go unrealized and our brightest dreams go unreached all because we lacked the engine of confidence. That's not a risk I'm willing to take.
Az önbizalom hiánya képes a mélyből lerombolni minket, lehúz magával: összezúz a "nem tudom"-ok, "nem fogom"-ok és "lehetetlen"-ek örvényében. Önbizalom nélkül elakadunk, és ha elakadunk, bele sem tudunk kezdeni semmibe. Ahelyett, hogy belesüppednénk az elénk tornyosuló akadályokba, önbizalommal magabiztosan cselekedhetünk. Mind kicsit másképp viselkedünk, ha tudjuk, hogy nyerhetünk, mintha csak reméljük a sikert. A következő hasznos segítség lehet. Ha nincs elég önbizalmuk, lehet, hogy csak alább kell adjanak a célkitűzésekből. Ha túlteng az önbizalmuk, az lehet azért, mert nincsenek tisztában a realitásokkal. Nem mindenki önbizalomhiányos. Társadalmunkban néhány ember azért magabiztosabb, mert jobban megfelelnek a vezetőkről alkotott ősképünknek. Egyeseknél jutalmazzuk, másoknál büntetjük az önbizalmat, de mellettük rengetegen vannak olyanok, akik úgy élik mindennapjaikat, hogy egyáltalán nincs önbizalmuk. Néhányunknak az önbizalom forradalmi lehetőség, nagy kár lenne ugyanis, ha legjobb ötleteink észrevétlenek maradnának, és legragyogóbb álmainkat nem váltanánk valóra, csak azért, mert hiányzik belőlünk az önbizalom, mint mozgatóerő. És pont ez az, amin változtatni szeretnék.
So how do we crack the code on confidence? In my estimation, it takes at least three things: permission, community and curiosity. Permission births confidence, community nurtures it and curiosity affirms it. In education, we've got a saying, that you can't be what you can't see. When I was a little girl, I couldn't show confidence until someone showed me.
Hogy mi az önbizalom nyitja? Becslésem szerint legalább három dolog: támogatás, közösség és kíváncsiság. A támogatás önbizalmat szül: a közösség táplálja, a kíváncsiság pedig megerősíti. Mi tanárok gyakran mondjuk: nem lehetsz az, amit nem tudsz magadnak elképzelni. Kislányként nem volt önbizalmam, míg valaki meg nem mutatta, mi az.
My family used to do everything together, including the mundane things, like buying a new car, and every time we did this, I'd watch my parents put on the exact same performance. We'd enter the dealership, and my dad would sit while my mom shopped. When my mom found a car that she liked, they'd go in and meet with the dealer, and inevitably, every time the dealer would turn his attention and his body to my dad, assuming that he controlled the purse strings and therefore this negotiation. "Rev. Packnett," they'd say, "how do we get you into this car today?" My dad would inevitably respond the same way. He'd slowly and silently gesture toward my mother and then put his hands right back in his lap. It might have been the complete shock of negotiating finances with a black woman in the '80s, but whatever it was, I'd watch my mother work these car dealers over until they were basically giving the car away for free.
A családommal mindent együtt csináltunk, az olyan hétköznapi dolgokat is beleértve, mint az autóvásárlás, és mindahányszor együtt voltunk, megfigyeltem, hogy a szüleim mindig ugyanúgy viselkedtek. Bementünk a kereskedésbe, az apám leült, míg az anyám nézelődött. Amikor megtalálta a neki tetsző autót, apámmal együtt odamentek a kereskedőhöz, aki óhatatlanul, minden alkalommal apámat tüntette ki a figyelmével, hozzá fordult, feltételezve, hogy ő intézi a pénzügyeket, következésképp a tárgyalást is. "Packnett tiszteletes – mondták –, mit tehetnénk, hogy öné legyen ez az autó?" Apám pedig mindig ugyanúgy reagált. Némán, komótosan anyám felé intett, majd az ölébe ejtette a kezét. A nyolcvanas években egy fekete nővel pénzügyekről tárgyalni bizonyára sokkoló lehetett, de akárhogyan is volt, figyeltem anyámat, aki úgy megdolgozta ezeket az autókereskedőket, hogy végül tulajdonképpen ingyen adták oda nekünk az autót.
(Laughter)
(Nevetés)
She would never crack a smile. She would never be afraid to walk away. I know my mom just thought she was getting a good deal on a minivan, but what she was actually doing was giving me permission to defy expectations and to show up confidently in my skill no matter who doubts me.
Sosem mosolyodott el. Sosem félt odébb állni. Tudom, hogy anyám úgy gondolta, ő csak annyit tett, hogy jó áron megszerzett egy furgont, de valójában ezzel felhatalmazott arra, hogy az elvárásokkal ellentétben magabiztos legyek abban, amihez értek, és ne foglalkozzak a kétkedőkkel.
Confidence needs permission to exist and community is the safest place to try confidence on.
Az önbizalomhoz szükséges ez a támogatás, és a közösség a legbiztonságosabb hely, ahol kipróbálhatjuk az önbizalmunkat.
I traveled to Kenya this year to learn about women's empowerment among Maasai women. There I met a group of young women called Team Lioness, among Kenya's first all-female community ranger groups. These eight brave young women were making history in just their teenage years, and I asked Purity, the most verbose young ranger among them, "Do you ever get scared?" I swear to you, I want to tattoo her response all over my entire body. She said, "Of course I do, but I call on my sisters. They remind me that we will be better than these men and that we will not fail." Purity's confidence to chase down lions and catch poachers, it didn't come from her athletic ability or even just her faith. Her confidence was propped up by sisterhood, by community. What she was basically saying was that if I am ever in doubt, I need you to be there to restore my hope and to rebuild my certainty.
Idén Kenyába utaztam, hogy a maszáj nők jogait tanulmányozzam. Ott találkoztam egy csapat fiatal nővel, a "Nőstény Oroszlánokkal". Ők az első csak nőkből álló vadőr csoport Kenyában. Ez a nyolc bátor, fiatal nő kamaszként történelmet írt. Megkérdeztem Purityt, a legbeszédesebbet közülük, van-e bármi, amitől fél. Esküszöm, a válaszát feltetováltatnám a testem minden négyzetcentijére. Azt felelte: "Persze, hogy van, de akkor segítenek a nővéreim. Ők emlékeztetnek rá, hogy jobbak leszünk, mint a vadorzók, és nem bukunk el." Az, hogy Purity magabiztosan kutat fel oroszlánokat és vadorzókat nem atlétatermetéből vagy egyszerűen a hitéből eredt. Az önbizalmát a nővérei erősítették, a közösség. Gyakorlatilag azt mondta ezzel, hogy ha valaha kétségek gyötrik, őket hívja segítségül, hogy visszaadják számára a reményt, hogy újjá építhesse az önbizalmát.
In community, I can find my confidence and your curiosity can affirm it. Early in my career, I led a large-scale event that did not go exactly as planned. I'm lying to you. It was terrible. And when I debriefed the event with my manager, I just knew that she was going to run down the list of every mistake I had ever made, probably from birth. But instead, she opened with a question: What was your intention? I was surprised but relieved. She knew that I was already beating myself up, and that question invited me to learn from my own mistakes instead of damage my already fragile confidence. Curiosity invites people to be in charge of their own learning. That exchange, it helped me approach my next project with the expectation of success. Permission, community, curiosity: all of these are the things that we will need to breed the confidence that we'll absolutely need to solve our greatest challenges and to build the world we dream, a world where inequity is ended and where justice is real, a world where we can be free on the outside and free on the inside because we know that none of us are free until all of us are free. A world that isn't intimidated by confidence when it shows up as a woman or in black skin or in anything other than our preferred archetypes of leadership. A world that knows that that kind of confidence is exactly the key we need to unlock the future that we want.
Ha tartozunk valahová, a közösség önbizalmat adhat, amelyet a kíváncsiságunk megerősíthet. Pályafutásom elején egy nagyszabású rendezvényért voltam felelős, amely nem úgy sült el, ahogy terveztem. Nem, hazudok. Borzalmasan sikerült. És amikor átbeszéltem a felettesemmel az esetet, egyszerűen tudtam, hogy fel fogja hozni az összes hibát, amit valaha elkövettem, valószínűleg a születésemtől. Ám ehelyett egy kérdéssel nyitott: "Mi volt a szándékod?" Meglepődtem, de megkönnyebbültem. Tudta, hogy már amúgy is ostorozom magam a történtekért. A kérdés segített, hogy tanuljak a hibámból. Nem az volt a cél, hogy lerombolja már amúgy is megingott önbizalmam. A kíváncsiság segít, hogy saját fejlődésünk irányát meghatározzuk. Ez a beszélgetés segített, hogy a következő projektemet azzal a tudattal közelítsem meg, hogy sikerre vihetem. Támogatás, közösség, kíváncsiság: ezek mind kellenek ahhoz, hogy tápláljuk az önbizalmunkat, elengedhetetlenek ahhoz, hogy megoldjuk a legnagyobb kihívásokat, és felépítsük a világot, amiről álmodunk, egy világot, ahol nincs egyenlőtlenség, ahol valóban pártatlanság van, egy világot, ahol testben és lélekben is szabadok lehetünk, mert tudjuk, hogy egyikünk sem lehet valóban szabad, míg mindenki nem az. Egy olyan világot, mely nem rémül meg az önbizalomtól, ha azt egy nő vagy egy sötét bőrű ember képviseli, vagy bármilyen más, a vezetőkről alkotott ősképünktől eltérő formában jelentkezik. Egy világot, ahol tudják: ez a fajta önbizalom pont az, amire szükségünk van, hogy megvalósítsuk a jövőt, amire vágyunk.
I have enough confidence to believe that that world will indeed come to pass, and that we are the ones to make it so.
Elég magabiztos vagyok ahhoz, hogy higgyem: Ez a világ megvalósítható, és mi leszünk azok, akik ezt lehetővé teszik.
Thank you so much.
Köszönöm szépen.
(Applause)
(Taps)