Well, we all need a reason to wake up. For me, it just took 11,000 volts.
Nos, mindannyiuknak kell egy ok a felébredéshez. Nekem ehhez mindössze 11.000 volt kellett.
I know you're too polite to ask, so I will tell you.
Tudom, túl udvariasak, hogy rákérdezzenek, szóval majd én elmondom.
One night, sophomore year of college, just back from Thanksgiving holiday, a few of my friends and I were horsing around, and we decided to climb atop a parked commuter train. It was just sitting there, with the wires that run overhead. Somehow, that seemed like a great idea at the time. We'd certainly done stupider things. I scurried up the ladder on the back, and when I stood up, the electrical current entered my arm, blew down and out my feet, and that was that. Would you believe that watch still works? Takes a licking!
Egy éjjel, másodéves egyetemistaként, épp hogy visszatértünk a hálaadási szünetről, pár barátommal lógtunk erre-arra, és úgy döntöttünk, hogy felmászunk egy veszteglő vasúti kocsi tetejére. Csak állt ott, és lógtak felette a vezetékek. Akkor és ott ez valahogy nagyon jó ötletnek tűnt. Csináltunk már ennél nagyobb hülyeségeket is. Felmásztam tehát hátul a létrán, és amikor felálltam, az áram belecsapott a karomba, le egészen a lábamig, ott ki, és ennyi volt. Elhinnék, hogy az órám azóta is működik? Bírja a gyűrődést!
(Laughter)
(Nevetés)
My father wears it now in solidarity.
Most apám viseli szolidaritásból.
That night began my formal relationship with death -- my death -- and it also began my long run as a patient. It's a good word. It means one who suffers. So I guess we're all patients.
Azon az éjjel kezdődött hivatalos kapcsolatom a halállal – saját halálommal. És akkor kezdtem a hosszú páciensi pályafutásomat is. Jó ez a szó. Azt jelenti, "szenvedő". Tehát azt hiszem, mind páciensek vagyunk.
Now, the American health care system has more than its fair share of dysfunction -- to match its brilliance, to be sure. I'm a physician now, a hospice and palliative medicine doc, so I've seen care from both sides. And believe me: almost everyone who goes into healthcare really means well -- I mean, truly. But we who work in it are also unwitting agents for a system that too often does not serve.
No mármost, az amerikai egészségügyi ellátási rendszer több, mint méltányosan kiveszi a részét rendellenes működésből – hogy biztosan passzoljon zsenialitásához, csak hogy tudják. Most már én is orvos vagyok, hospice-ban, palliatív ellátóként dolgozom, úgyhogy mindkét oldalról ismerem az egészségügyet. És higgyék el: majdnem mindenki, aki egészségügyi pályára lép, komolyan gondolja – tényleg, őszintén. De mi, akik benne dolgozunk, egyúttal a tudatlan ügynökei is vagyunk egy olyan rendszernek, ami viszont túl gyakran nem szolgál.
Why? Well, there's actually a pretty easy answer to that question, and it explains a lot: because healthcare was designed with diseases, not people, at its center. Which is to say, of course, it was badly designed. And nowhere are the effects of bad design more heartbreaking or the opportunity for good design more compelling than at the end of life, where things are so distilled and concentrated. There are no do-overs.
Miért? Nos, erre a kérdésre történetesen van egy egészen egyszerű válasz, ami sok mindent megmagyaráz: az egészségügy a betegségek, és nem az emberek köré épül. Valljuk be, ez így persze rosszul van megtervezve. És sehol sem elkeserítőbbek a rossz tervezés hatásai vagy ösztönzőbbek a jó tervezés lehetőségei, mint életünk végén, ahol már minden annyira letisztult és összpontosult. Ott már nincs újratervezés.
My purpose today is to reach out across disciplines and invite design thinking into this big conversation. That is, to bring intention and creativity to the experience of dying. We have a monumental opportunity in front of us, before one of the few universal issues as individuals as well as a civil society: to rethink and redesign how it is we die.
Ma az a célom, hogy megtörjem ezt a nagy fegyelmet, és hogy behívjam a tervező gondolkodást erre a nagy konferenciára. Az, hogy célt és kreativitást adjak a halál élményének. Itt áll ellőttünk egy monumentális lehetőség, – amit az egyik egyetemes végpont követ – mint egyének és mint civil társadalom előtt: hogy újragondoljuk és újratervezzük, hogyan is halunk meg.
So let's begin at the end. For most people, the scariest thing about death isn't being dead, it's dying, suffering. It's a key distinction. To get underneath this, it can be very helpful to tease out suffering which is necessary as it is, from suffering we can change. The former is a natural, essential part of life, part of the deal, and to this we are called to make space, adjust, grow. It can be really good to realize forces larger than ourselves. They bring proportionality, like a cosmic right-sizing. After my limbs were gone, that loss, for example, became fact, fixed -- necessarily part of my life, and I learned that I could no more reject this fact than reject myself. It took me a while, but I learned it eventually. Now, another great thing about necessary suffering is that it is the very thing that unites caregiver and care receiver -- human beings. This, we are finally realizing, is where healing happens. Yes, compassion -- literally, as we learned yesterday -- suffering together.
Tehát, kezdjük a végén. A legtöbb ember számára a halálban nem az a legfélelmetesebb, hogy meghalnak, hanem a haldoklás, a szenvedés. Nagy különbség. Hogy ennek a mélyére ássunk, nagyon hasznos leválasztani a mintegy szükséges szenvedést az olyan szenvedéstől, amin viszont változtathatunk. Az előbbi az élet természetes, nélkülözhetetlen eleme, az alku része, és ennek teret kell adnunk, felnőnünk és alkalmazkodnunk kell hozzá. Nagyon jót tud tenni, ha felismerjük az önmagunknál nagyobb erőket. Ezek arányosságot adnak, mint egy kozmikus kiegyenlítődés. Miután elveszítettem a végtagjaimat, az a veszteség, például, kőkemény valósággá vált – az életem szükségszerű részévé, amit csak úgy utasíthatok el, ha önmagamat is elutasítom. Beletelt egy kis időbe, de végül megtanultam. Nos, a szükséges szenvedés másik nagyszerűsége az, hogy ez az a dolog, ami összehozza a gondviselőt és a gondozottat – az emberi lényeket. Végül észrevesszük, hogy a gyógyítás itt történik meg. Igen, részvét – szó szerint, ahogy tegnap megtanultuk –, együttszenvedés.
Now, on the systems side, on the other hand, so much of the suffering is unnecessary, invented. It serves no good purpose. But the good news is, since this brand of suffering is made up, well, we can change it. How we die is indeed something we can affect. Making the system sensitive to this fundamental distinction between necessary and unnecessary suffering gives us our first of three design cues for the day. After all, our role as caregivers, as people who care, is to relieve suffering -- not add to the pile.
Másrészt, a rendszer oldaláról nézve, a szenvedés legnagyobb része szükségtelen, kitalált. Semmilyen jó célt nem szolgál. De a jó hír az, hogy mivel ez a szenvedés-brand csak kitaláció, nos, változtathatunk rajta. Hogy hogyan halunk meg, az igenis olyasmi, amit befolyásolhatunk. A rendszer érzékenyítése erre az alapvető különbségtételre a szükséges és szükségtelen szenvedés között, lesz ma az első tervezési lépésünk. Elvégre, gondviselőkként – mint másokról gondoskodó embereknek – az a szerepünk, hogy enyhítsük a szenvedést – nem pedig rárakni még egy lapáttal.
True to the tenets of palliative care, I function as something of a reflective advocate, as much as prescribing physician. Quick aside: palliative care -- a very important field but poorly understood -- while it includes, it is not limited to end of life care. It is not limited to hospice. It's simply about comfort and living well at any stage. So please know that you don't have to be dying anytime soon to benefit from palliative care.
A palliatív ellátás tanai alapján, én egyfajta reflektív támogatóként is működök, épp úgy, mint receptet író orvosként. Gyors kitérő: a palliatív ellátás – egy kevésbé megértett, de fontos terület – bár magában foglalja azt, nem korlátozódik az életvégi ellátásra. Nem korlátozódik az elfekvőre. Szimplán az enyhítésről és a jólétről szól, mindegyik stádiumban. Úgyhogy kérem, jegyezzék meg, nem kell meghalniuk a közeljövőben, hogy palliatív ellátásban részesüljenek.
Now, let me introduce you to Frank. Sort of makes this point. I've been seeing Frank now for years. He's living with advancing prostate cancer on top of long-standing HIV. We work on his bone pain and his fatigue, but most of the time we spend thinking out loud together about his life -- really, about our lives. In this way, Frank grieves. In this way, he keeps up with his losses as they roll in, so that he's ready to take in the next moment. Loss is one thing, but regret, quite another. Frank has always been an adventurer -- he looks like something out of a Norman Rockwell painting -- and no fan of regret. So it wasn't surprising when he came into clinic one day, saying he wanted to raft down the Colorado River. Was this a good idea? With all the risks to his safety and his health, some would say no. Many did, but he went for it, while he still could. It was a glorious, marvelous trip: freezing water, blistering dry heat, scorpions, snakes, wildlife howling off the flaming walls of the Grand Canyon -- all the glorious side of the world beyond our control. Frank's decision, while maybe dramatic, is exactly the kind so many of us would make, if we only had the support to figure out what is best for ourselves over time.
Most engedjék meg, hogy bemutassam Franket. Elég jó példa. Most már évek óta kezelem Franket. Előrehaladott prosztatarákkal él, megspékelve egy régóta fennálló HIV-vel. A csontfájdalmain és a kimerültségén dolgozunk, de az idő nagy részét azzal töltjük, hogy együtt, hangosan gondolkodunk az életéről, valójában az életünkről. Így Frank kiadja a szomorúságát. Így lépést tart a veszteségeivel ahogy azok beözönlenek, és kész befogadni a következő pillanatot. A veszteség egy dolog, de a sajnálat, az egészen más. Frank mindig is egy kalandor volt – olyan, mintha egy Norman Rockwell festményből lépett volna ki – és nem nagy rajongója a sajnálatnak. Úgyhogy nem volt meglepő, amikor egy nap bejött a klinikára, és bejelentette, hogy le akar evezni a Colorado folyón. Jó ötlet lett volna? A biztonságát és egészségét féltve egyesek azt mondanák, hogy nem. Sokan mondták is, de belevágott, amíg még tudott. Dicsőséges, csodálatos út volt: fagyos víz, nagyon száraz hő, skorpiók, kígyók, a vadvilág üvöltött le a Grand Canyon lángoló falairól – a világ varázslatos oldala, amely a mi irányításunkon kívül esik. Frank döntése, bár drámainak tűnhet, pont olyan, amit közülünk is sokan meghoznánk, ha támogatna minket valaki abban, hogy kitaláljuk, hogy mi a legjobb nekünk.
So much of what we're talking about today is a shift in perspective. After my accident, when I went back to college, I changed my major to art history. Studying visual art, I figured I'd learn something about how to see -- a really potent lesson for a kid who couldn't change so much of what he was seeing. Perspective, that kind of alchemy we humans get to play with, turning anguish into a flower.
Nagy része annak, amiről ma beszélgetünk, perspektívaváltás. A balesetem után, mikor visszamentem a fősulira, átmentem művészettörténet szakra. Vizuális művészetet tanulva, kezdtem másképp látni a dolgokat – nehéz lecke ez egy kölyöknek, aki nem sokat tud változtatni azon, amit lát. Perspektíva, az a fajta alkímia, amivel mi emberek játszhatunk a gyötrelemből virágot fakasztva.
Flash forward: now I work at an amazing place in San Francisco called the Zen Hospice Project, where we have a little ritual that helps with this shift in perspective. When one of our residents dies, the mortuary men come, and as we're wheeling the body out through the garden, heading for the gate, we pause. Anyone who wants -- fellow residents, family, nurses, volunteers, the hearse drivers too, now -- shares a story or a song or silence, as we sprinkle the body with flower petals. It takes a few minutes; it's a sweet, simple parting image to usher in grief with warmth, rather than repugnance. Contrast that with the typical experience in the hospital setting, much like this -- floodlit room lined with tubes and beeping machines and blinking lights that don't stop even when the patient's life has. Cleaning crew swoops in, the body's whisked away, and it all feels as though that person had never really existed. Well-intended, of course, in the name of sterility, but hospitals tend to assault our senses, and the most we might hope for within those walls is numbness -- anesthetic, literally the opposite of aesthetic. I revere hospitals for what they can do; I am alive because of them. But we ask too much of our hospitals. They are places for acute trauma and treatable illness. They are no place to live and die; that's not what they were designed for.
Előretekerek: jelenleg San Franciscóban dolgozom, egy csodálatos helyen, aminek Zen Hospice Projekt a neve, ahol van egy kis rituálénk, ami segít a perspektívaváltásban. Amikor valamelyik bentlakónk meghal, jönnek a halottszállítók, és ahogy gurítjuk a holttestet a kerten keresztül, a kapu felé, megállunk. Bárki, aki akar – betegtársak, családtagok, ápolók, önkéntesek a halottaskocsi sofőrje is akár – megoszt egy történetet vagy egy dalt, vagy a csendet, miközben leszórjuk a testet virágszirmokkal. Ez eltart néhány percig; egy kedves, egyszerű búcsúzó kép, hogy egy kis melegséget vigyünk a gyászba, ne pedig idegenkedést. Ezzel szemben ott a tipikus kórházi környezet élménye, kivilágított szoba csövekkel, sípoló gépekkel és pislogó fényekkel, amik még akkor sem állnak le, amikor a beteg szíve már igen. A takarítóbrigád bejön, a holttestet eltüntetik, és az egész olyan érzés, mintha az az ember soha nem is létezett volna. Jól kitervelten, persze a sterilitás nevében, de a kórházak hajlamosak megbántani az érzéseinket, és a legtöbb, amit remélhetünk azon falak között, az a zsibbadtság – anesztézia, szó szerint ellentéte az esztétikumnak. Tisztelem a kórházakat azért, amit tesznek; miattuk vagyok életben. De túl sokat várunk a kórházainktól. Ezek a súlyos trauma és a kezelhető betegségek helyei. Nem az élet és halál helyszínei; nem erre tervezték őket.
Now mind you -- I am not giving up on the notion that our institutions can become more humane. Beauty can be found anywhere. I spent a few months in a burn unit at St. Barnabas Hospital in Livingston, New Jersey, where I got really great care at every turn, including good palliative care for my pain. And one night, it began to snow outside. I remember my nurses complaining about driving through it. And there was no window in my room, but it was great to just imagine it coming down all sticky. Next day, one of my nurses smuggled in a snowball for me. She brought it in to the unit. I cannot tell you the rapture I felt holding that in my hand, and the coldness dripping onto my burning skin; the miracle of it all, the fascination as I watched it melt and turn into water. In that moment, just being any part of this planet in this universe mattered more to me than whether I lived or died. That little snowball packed all the inspiration I needed to both try to live and be OK if I did not. In a hospital, that's a stolen moment.
Most jegyezzék meg – én nem engedek abból az elképzelésből, hogy az intézményeink emberibbé válhatnak. A szépség mindenben ott van. Eltöltöttem néhány hónapot a New Jersey-i Livingstonban, a St. Barnabas kórházban, ahol kivétel nélkül mindig nagyszerű ellátást kaptam, amibe a fájdalmaimra kapott palliatív kezelés is beletartozott. És egyik éjjel elkezdett havazni odakint. Emlékszem, hogy az ápolóim panaszkodtak, hogy nem tudnak autóval közlekedni miatta. Egy ablak sem volt a szobámban, de már elképzelni is csodás volt, hogy havazik. Másnap az egyik ápolónőm becsempészett nekem egy hógolyót. Becsempészte az osztályra. Nem tudom kifejezni azt az elragadtatást, amit éreztem, amikor a kezemben tartottam, és a hideg csöpögött a megégett bőrömre; az egésznek a csodája, a bűvölet, ahogy néztem, hogyan olvad el és válik vízzé. Abban a pillanatban, pusztán az, hogy része vagyok ennek a bolygónak ebben az univerzumban, többet jelentett, mint hogy életben maradok vagy meghalok. A kis hógolyóban benne volt minden inspiráció, amire szükségem volt ahhoz, hogy megpróbáljak élni, és hogy elfogadjam, ha nem sikerül. Egy kórházban ez egy ellopott pillanat.
In my work over the years, I've known many people who were ready to go, ready to die. Not because they had found some final peace or transcendence, but because they were so repulsed by what their lives had become -- in a word, cut off, or ugly. There are already record numbers of us living with chronic and terminal illness, and into ever older age. And we are nowhere near ready or prepared for this silver tsunami. We need an infrastructure dynamic enough to handle these seismic shifts in our population. Now is the time to create something new, something vital. I know we can because we have to. The alternative is just unacceptable. And the key ingredients are known: policy, education and training, systems, bricks and mortar. We have tons of input for designers of all stripes to work with.
A munkámban az évek során sok olyan embert ismertem meg, akik készek voltak elmenni, készen álltak a halálra. Nem azért, mert ráleltek valamilyen végső békére vagy transzcendenciára, hanem mert annyira elutasították azt, amilyenné az életük vált – egy szóval, megcsonkítottá vagy csúffá. Rengeteg ember él krónikus vagy gyógyíthatatlan betegséggel, és egyre idősebb korukig. És közel sem vagyunk felkészültek az öregedési hullámra. Dinamikus infrastruktúrára van szükségünk, amely kezelni tudja népességünk földrengésszerű mozgásait. Most jött el az ideje, hogy létrehozzunk valami újat, valami létfontosságút. Tudom, hogy menni fog, mert mennie kell. Más alternatíva egyszerűen elfogadhatatlan. És a kulcsfontosságú hozzávalókat ismerjük: politika, oktatás és kiképzés, rendszerek, épületek. Sok mindenben hozzájárulhatunk a különböző tervezők munkájához.
We know, for example, from research what's most important to people who are closer to death: comfort; feeling unburdened and unburdening to those they love; existential peace; and a sense of wonderment and spirituality.
Tudjuk például kutatásokból, mi a legfontosabb a halálhoz közeledő emberek számára: kényelem; hogy tehermentesüljenek és tehermentesítsék a szeretteiket; egzisztenciális béke; a csoda és a spiritualitás érzése.
Over Zen Hospice's nearly 30 years, we've learned much more from our residents in subtle detail. Little things aren't so little. Take Janette. She finds it harder to breathe one day to the next due to ALS. Well, guess what? She wants to start smoking again -- and French cigarettes, if you please. Not out of some self-destructive bent, but to feel her lungs filled while she has them. Priorities change. Or Kate -- she just wants to know her dog Austin is lying at the foot of her bed, his cold muzzle against her dry skin, instead of more chemotherapy coursing through her veins -- she's done that. Sensuous, aesthetic gratification, where in a moment, in an instant, we are rewarded for just being. So much of it comes down to loving our time by way of the senses, by way of the body -- the very thing doing the living and the dying.
A Zen Hospice közel 30 éve alatt, sokkal mélyebb tudásra tettünk szert bentlakóink által. A kis dolgok nem olyan kicsik. Vegyük Janette-et. Napról napra nehezebben kap levegőt az ALS miatt. Találják ki, mit akar? Újra elkezdeni dohányozni – és francia cigarettát, ha volna szíves. Nem valami önpusztító hajlam miatt, hanem hogy érezzhesse, hogy megtelik a tüdeje, amíg még van neki. Változnak a prioritások. Vagy Kate – ő csak ott akarja tudni, a kutyáját, Austint az ágya lábánál, hogy a hideg orra a száraz bőréhez érjen, ahelyett, hogy még több kemoterápia folyjon át az erein – azon már túl van. Érzéki, esztétikai kielégülés, ahol egy percben, egy pillanatban, megjutalmaztatunk csak azért, mert vagyunk. Ez nagyrészt annyit jelent, hogy szeressük a jelenünket az érzékeink, a testünk által – ami által élünk és meghalunk.
Probably the most poignant room in the Zen Hospice guest house is our kitchen, which is a little strange when you realize that so many of our residents can eat very little, if anything at all. But we realize we are providing sustenance on several levels: smell, a symbolic plane. Seriously, with all the heavy-duty stuff happening under our roof, one of the most tried and true interventions we know of, is to bake cookies. As long as we have our senses -- even just one -- we have at least the possibility of accessing what makes us feel human, connected. Imagine the ripples of this notion for the millions of people living and dying with dementia. Primal sensorial delights that say the things we don't have words for, impulses that make us stay present -- no need for a past or a future.
Valószínűleg a legmegrendítőbb helyiség a Zen Hospice vendégházában a konyhánk, ami egy kicsit fura, ha megnézzük, hogy milyen sok bentlakónk mennyire keveset ehet, ha ehet egyáltalán. De a táplálékot különböző szinteken biztosíthatjuk: egy illat, egy jelképes felület. Komolyan, minden súlyos dologgal együtt, ami a falaink között történik, az egyik legjobban bevált és működő beavatkozás, amit ismerünk, az a süteménykészítés. Amíg működnek az érzékeink – még ha csak egy is – legalább a lehetőségünk megvan, hogy hozzáférjünk ahhoz, ami emberré tesz, ami összekapcsol. Képzeld el ennek az elgondolásnak a hullámait, azért a több millió emberért, aki demenciával él és hal meg. Elsődleges érzéki gyönyörök, melyek kimondják azt, amire nincsenek szavaink, impulzusok, amik a jelenben tartanak minket – nincs szükség múltra vagy jövőre.
So, if teasing unnecessary suffering out of the system was our first design cue, then tending to dignity by way of the senses, by way of the body -- the aesthetic realm -- is design cue number two. Now this gets us quickly to the third and final bit for today; namely, we need to lift our sights, to set our sights on well-being, so that life and health and healthcare can become about making life more wonderful, rather than just less horrible. Beneficence.
Tehát, ha a szükségtelen szenvedés kiiktatása volt az első tervezési pontunk, akkor a méltóságra való törekvés az érzékek által, a testünk által – az esztétika birodalmában – a második tervezési pont. És ez gyorsan el is visz minket a mai harmadik és utolsó fejezethez; nevezetesen, hogy a jólétre irányítsuk a figyelmünket, hogy az élet, az egészség, és az egészségügy arról szólhasson, hogy hogyan tegyük az életet csodássá, és ne csak kevésbé iszonyúvá. Jótékonyság.
Here, this gets right at the distinction between a disease-centered and a patient- or human-centered model of care, and here is where caring becomes a creative, generative, even playful act. "Play" may sound like a funny word here. But it is also one of our highest forms of adaptation. Consider every major compulsory effort it takes to be human. The need for food has birthed cuisine. The need for shelter has given rise to architecture. The need for cover, fashion. And for being subjected to the clock, well, we invented music. So, since dying is a necessary part of life, what might we create with this fact? By "play" I am in no way suggesting we take a light approach to dying or that we mandate any particular way of dying. There are mountains of sorrow that cannot move, and one way or another, we will all kneel there. Rather, I am asking that we make space -- physical, psychic room, to allow life to play itself all the way out -- so that rather than just getting out of the way, aging and dying can become a process of crescendo through to the end. We can't solve for death. I know some of you are working on this.
Itt, ez jól megragadja a különbséget a betegség-központú és a beteg- vagy emberközpontú ellátásmodell között, és így válik az ellátás kreatív, alkotó, szinte játékos tevékénységgé. A "játék" itt viccesen hangozhat. Pedig az alkalmazkodás egyik legmagasabb szintű formája. Vegyék számba az összes nagy feladatot, ami elengedhetetlen az emberiség számára. Az étel iránti igény szülte a konyhát. A menedék iránti igény virágoztatta fel az építészetet. A ruházat iránti igény a divatot. És hogy elűzzük az unalmat, nos, feltaláltuk a zenét. Szóval, mivel a halál az élet szükséges velejárója, mit kezdhetünk ezzel a ténnyel? A "játék"-kal nem azt szorgalmazom, hogy könnyedén közelítsünk a halálhoz, vagy hogy rendeljük el a halál bármilyen módját. Vannak bánathegyek, amiket nem tudunk elmozdítani, és így vagy úgy, egyszer mind előtte fogunk térdelni. Inkább azt kérem, hogy adjunk teret – fizikai, lelki teret annak, hogy az élet kijátszhassa önmagát – így ahelyett, hogy csak kiszállunk, az öregedés és a halál a véghez közeledve egy felfelé ívelő folyamat is lehet. Nem élhetünk örökké. Tudom, hogy néhányan ezen dolgoznak.
(Laughter)
(Nevetés)
Meanwhile, we can --
De –
(Laughter)
(Nevetés)
We can design towards it. Parts of me died early on, and that's something we can all say one way or another. I got to redesign my life around this fact, and I tell you it has been a liberation to realize you can always find a shock of beauty or meaning in what life you have left, like that snowball lasting for a perfect moment, all the while melting away. If we love such moments ferociously, then maybe we can learn to live well -- not in spite of death, but because of it. Let death be what takes us, not lack of imagination.
meg tudunk barátkozni a halál gondolatával. Bizonyos részeim korán meghaltak, és ez olyan dolog, amit így vagy úgy mind elmondhatunk magunkról. E tény köré kellett az életemet újraszerveznem, és elmondhatom, milyen felszabadító volt rájönni, hogy mindig találhatsz megrázó szépséget vagy jelentést abban az életben, ami maradt; mint az a hógolyó, ami egy tökéletes pillanatig tartott, amíg el nem olvadt. Ha vadul szeretjük az ilyen pillanatokat, akkor talán megtanulhatunk jól élni – nem a halál ellenére, hanem miatta. Engedjük, hogy a halál legyen az, ami elragad minket, ne pedig a képzelet hiánya.
Thank you.
Köszönöm.
(Applause)
(Taps)