Democracy is in trouble, no question about that, and it comes in part from a deep dilemma in which it is embedded. It's increasingly irrelevant to the kinds of decisions we face that have to do with global pandemics, a cross-border problem; with HIV, a transnational problem; with markets and immigration, something that goes beyond national borders; with terrorism, with war, all now cross-border problems.
Semmi kétség, a demokrácia válságban van, és ez részben abból az ellentmondásos környezetből adódik, amelyben működik. Egyre kevésbé alkalmas döntések meghozatalára olyan kérdésekben, amelyekkel kell, hogy foglalkozzunk: a világjárványokkal -- ez egy határokon átívelő probléma; a HIV-vel -- ez több országot érintő probléma; a piacokkal és a bevándorlással -- ez olyan valami, ami túlmegy a nemzeti határokon; a terrorizmussal, a háborúval, -- mindezek manapság határokon átívelő problémák.
In fact, we live in a 21st-century world of interdependence, and brutal interdependent problems, and when we look for solutions in politics and in democracy, we are faced with political institutions designed 400 years ago, autonomous, sovereign nation-states with jurisdictions and territories separate from one another, each claiming to be able to solve the problem of its own people. Twenty-first-century, transnational world of problems and challenges, 17th-century world of political institutions. In that dilemma lies the central problem of democracy. And like many others, I've been thinking about what can one do about this, this asymmetry between 21st-century challenges and archaic and increasingly dysfunctional political institutions like nation-states.
Tény, hogy a 21. században olyan világban élünk, ahol kölcsönösen egymásra vagyunk utalva, és amikor erre a kényszerű egymásrautaltságra a politikában és a demokráciában keressük a megoldást, akkor olyan politikai intézményekkel találjuk szemben magunkat, amelyek 400 évvel ezelőtt jöttek létre, az autonóm, szuverén nemzetállamokkal, amelyek joghatósága és területe elkülönül egymástól, amelyek mindegyike úgy tesz, mintha képes volna a saját népének a problémáit megoldani. Huszonegyedik századi, több nemzetet érintő problémák és feladatok világa, 17. századi politikai intézményekkel. Ebben az ellentmondásban rejlik a demokrácia fő problémája. Sokakhoz hasonlóan én is elgondolkoztam azon, hogy mit lehet kezdeni ezzel a felemás helyzettel, ami a 21. század feladatai és az olyan ősrégi és egyre kevésbé működőképes politikai intézmények között feszül, mint a nemzetállamok.
And my suggestion is that we change the subject, that we stop talking about nations, about bordered states, and we start talking about cities. Because I think you will find, when we talk about cities, we are talking about the political institutions in which civilization and culture were born. We are talking about the cradle of democracy.
És az én javaslatom az, ne ezzel foglalkozzunk, hagyjuk az országokat, a határokkal rendelkező államokat, kezdjünk beszélni a városokról. Mert szerintem rájövünk, ha a városokról beszélünk, azokról a politikai intézményekről beszélünk, amelyekben a civilizáció és a kultúra megszületett. A demokrácia bölcsőjéről beszélünk.
We are talking about the venues in which those public spaces where we come together to create democracy, and at the same time protest those who would take our freedom, take place. Think of some great names: the Place de la Bastille, Zuccotti Park, Tahrir Square, Taksim Square in today's headlines in Istanbul, or, yes, Tiananmen Square in Beijing.
Azokról a helyszínekről beszélünk, ahol létezik az a közösségi tér, ahol összejövünk a demokráciát megalkotni, és egyben tiltakozni azok ellen, akik meg akarnak fosztani szabadságunktól. Gondoljunk csak néhány nagy névre: a Bastille tér (Párizs), a Zucotti Park (New York), Tahrír tér (Kairó), a Taksim tér Isztambulban, a mai hírekből, vagy, igen, a pekingi Tiananmen tér.
(Applause)
(Taps)
Those are the public spaces where we announce ourselves as citizens, as participants, as people with the right to write our own narratives. Cities are not only the oldest of institutions, they're the most enduring. If you think about it, Constantinople, Istanbul, much older than Turkey. Alexandria, much older than Egypt. Rome, far older than Italy. Cities endure the ages. They are the places where we are born, grow up, are educated, work, marry, pray, play, get old, and in time, die. They are home. Very different than nation-states, which are abstractions. We pay taxes, we vote occasionally, we watch the men and women we choose rule rule more or less without us. Not so in those homes known as our towns and cities where we live. Moreover, today, more than half of the world's population live in cities. In the developed world, it's about 78 percent. More than three out of four people live in urban institutions, urban places, in cities today. So cities are where the action is. Cities are us. Aristotle said in the ancient world, man is a political animal. I say we are an urban animal. We are an urban species, at home in our cities. So to come back to the dilemma, if the dilemma is we have old-fashioned political nation-states unable to govern the world, respond to the global challenges that we face like climate change, then maybe it's time for mayors to rule the world, for mayors and the citizens and the peoples they represent to engage in global governance.
Igen, ezek olyan közösségi terek, ahol polgárként megnyilvánulunk, résztvevőként, olyan személyekként, akik maguk alakítják a jövőjüket. A város nem csupán a legrégebbi intézmény, de a legidőtállóbb is. Gondoljuk csak meg, Konstantinápoly, Isztambul jóval régebbi, mint Törökország, Alexandria sokkal régebbi Egyiptomnál, Róma Olaszországnál. A városok ellenállnak az időnek. Ezek azok a helyek, ahol megszületünk, felnövünk, játszunk és iskolába járunk, dolgozunk és megházasodunk, imádkozunk, megöregszünk, és meghalunk a maga idejében. Ez az életterünk. Egészen mások ezek, mint a nemzetállamok, amelyek egyfajta absztrakciónak tekinthetők. Ahol adót fizetünk, szavazunk időnként, figyeljük, hogy az általunk megválasztott férfiak és nők hogyan kormányoznak, többé vagy kevésbé a megkérdezésünk nélkül. Másképp van ez otthon, a városainkban, ahol élünk. Ma a világ népességének több mint a fele városokban él. A fejlett világban ez az arány kb. 78 százalék. Négy emberből több mint három városi körülmények között, városokban él. Tehát a város az a hely, ahol a dolgok történnek. A városok mi vagyunk. Arisztotelész mondta az ókorban, hogy az ember társadalmi lény. Én meg azt mondom, városi lények vagyunk. Városi faj vagyunk, aki a városában van otthon. Visszatérve az ellentmondáshoz, ha az az ellentmondás, hogy olyan régimódi nemzetállamaink vannak, amelyek képtelenek elrendezni a világ dolgait, válaszolni az olyan a globális kihívásokra, mint mondjuk a klímaváltozás, akkor talán ideje lenne, hogy a polgármesterek kormányozzák a világot, hogy a polgármesterek, a polgárok és azok, akiket képviselnek vállalják magukra a világ irányítását.
When I say if mayors ruled the world, when I first came up with that phrase, it occurred to me that actually, they already do. There are scores of international, inter-city, cross-border institutions, networks of cities in which cities are already, quite quietly, below the horizon, working together to deal with climate change, to deal with security, to deal with immigration, to deal with all of those tough, interdependent problems that we face. They have strange names: UCLG, United Cities and Local Governments; ICLEI, the International Council for Local Environmental Issues. And the list goes on: Citynet in Asia; City Protocol, a new organization out of Barcelona that is using the web to share best practices among countries. And then all the things we know a little better, the U.S. Conference of Mayors, the Mexican Conference of Mayors, the European Conference of Mayors. Mayors are where this is happening.
Amikor azt mondom, ha a polgármesterek irányítanák a világot, amikor először mondtam ezt így ki, akkor felmerült bennem, hogy már ténylegesen ezt is teszik. Jónéhány nemzetközi, városok közötti, határokon átívelő intézmény van, városok egész hálózatai, amelyekben a városok már szép csöndben, a felszín alatt együttműködnek a klímaváltozás, a biztonság, a bevándorlás kérdésének kezelésében, azért, hogy kezeljék mindazokat a nehéz, és kölcsönösen összefüggő problémákat, amelyekkel szembesülünk. Furcsa nevük van ezeknek: UCLG, Egyesült Városok és Helyi Önkormányzatok Világszervezete; ICLEI, Helyi Környezetvédelmi Kezdeményezések Nemzetközi Tanácsa. És a lista folytatódik: Citynet Ázsiában, City Protocol, egy új, Barcelónából induló szervezet, amely a webet használja fel arra, hogy megossza a legjobb módszereket az országok között. És vannak azok, amikről egy kicsit többet tudunk: az USA Polgármestereinek Értekezlete, a Mexikói Polgármesterek Értekezlete, az Európai Polgármesterek Értekezlete. Mindez a polgármesterek között történik.
And so the question is, how can we create a world in which mayors and the citizens they represent play a more prominent role? Well, to understand that, we need to understand why cities are special, why mayors are so different than prime ministers and presidents, because my premise is that a mayor and a prime minister are at the opposite ends of a political spectrum. To be a prime minister or a president, you have to have an ideology, you have to have a meta-narrative, you have to have a theory of how things work, you have to belong to a party. Independents, on the whole, don't get elected to office. But mayors are just the opposite. Mayors are pragmatists, they're problem-solvers. Their job is to get things done, and if they don't, they're out of a job. Mayor Nutter of Philadelphia said, we could never get away here in Philadelphia with the stuff that goes on in Washington, the paralysis, the non-action, the inaction. Why? Because potholes have to get filled, because the trains have to run, because kids have to be able to get to school. And that's what we have to do, and to do that is about pragmatism in that deep, American sense, reaching outcomes. Washington, Beijing, Paris, as world capitals, are anything but pragmatic, but real city mayors have to be pragmatists. They have to get things done, they have to put ideology and religion and ethnicity aside and draw their cities together. We saw this a couple of decades ago when Teddy Kollek, the great mayor of Jerusalem in the '80s and the '90s, was besieged one day in his office by religious leaders from all of the backgrounds, Christian prelates, rabbis, imams. They were arguing with one another about access to the holy sites. And the squabble went on and on, and Kollek listened and listened, and he finally said, "Gentlemen, spare me your sermons, and I will fix your sewers."
Így hát az a kérdés, hogyan tudunk egy olyan világot létrehozni, ahol a pogármesterek és a polgárok jelentősebb szerephez jutnak. Ahhoz, hogy ezt megértsük, meg kell értenünk, hogy mitől olyan különlegesek a városok, mitől mások a pogármesterek, mint a miniszterelnökök vagy az államfők, mert az én feltételezésem, hogy a polgármester és a miniszterelnök a politikai spektrum két ellentétes végén foglalnak helyet. Ahhoz, hogy valaki miniszterelnök vagy államfő legyen, kell, hogy legyen ideológiája, legyenek irányelvei a társadalom működtetésére, legyen valamilyen elmélete arról, hogy hogyan működnek a dolgok, ehhez egy párthoz kell tartoznia. Teljesen függetleneket nem választanak meg ilyen posztra. A polgármesterek pont ennek az ellentétei. Pragmatikusok, problémamegoldók. Az ő feladatuk, hogy menjenek a dolgok, és ha nem, ki vannak rúgva. Nutter, Philadelphia polgármestere azt mondta, sosem úsznánk meg itt, Philadelphiában az olyan dolgokat, amikkel jól elvannak Washingtonban, a bénultságot, a halogatást, tétlenséget. Hogy miért? Mert a kátyúkat be kell tömni, a vonatoknak menniük kell, a gyerekeknek el kell jutniuk az iskolába. És ezek azok a dolgok, amiket meg kell oldani, és ehhez pragmatizmus kell, abban a mély, amerikai értelemben, hogy eredménye van. Washington, Peking, Párizs, a világ fővárosaiként mindennek mondhatók, csak pragmatikusnak nem, de az igazi városok polgármestereinek pragmatikusnak kell lenniük. El kell intézni a dolgokat, félre kell tegyék az ideológiát, a vallást és a faji hovatartozást, és ez összehozza a városaikat. Láttuk néhány évtizeddel ezelőtt, amikor Teddy Kolleket, Jeruzsálem polgármesterét a '80-as, '90-es években mindenféle vallási vezetők ostromolták irodájában, keresztény prelátusok, rabbik, imámok. Azon veszekedtek, hogy el lehessen jutni a szent helyekre. És csak civakodtak és civakodtak, Kollek meg csak hallgatta őket, és azt mondta végül: "Uraim, kíméljenek meg a prédikációjuktól, és akkor megcsináltatom a csatornájukat. "
(Laughter)
(Nevetés)
That's what mayors do. They fix sewers, they get the trains running. There isn't a left or a right way of doing. Boris Johnson in London calls himself an anarcho-Tory. Strange term, but in some ways, he is. He's a libertarian. He's an anarchist. He rides to work on a bike, but at the same time, he's in some ways a conservative. Bloomberg in New York was a Democrat, then he was a Republican, and finally he was an Independent, and said the party label just gets in the way. Luzhkov, 20 years mayor in Moscow, though he helped found a party, United Party with Putin, in fact refused to be defined by the party and finally, in fact, lost his job not under Brezhnev, not under Gorbachev, but under Putin, who wanted a more faithful party follower. So mayors are pragmatists and problem-solvers. They get things done.
Ezt teszik a polgármesterek. Megjavítják a csatornát, járatják a vonatot. Ezt nem lehet jobb- vagy baloldali módon csinálni. Boris Johnson Londonból azt mondja magáról, hogy ő egy anarcho-Tory. Furcsa egy kifejezés, de bizonyos értelemben tényleg az. Libertárius, anarchista. Kerékpáron megy munkába, de ugyanakkor valamilyen értelemben konzervatív. A New York-i Bloomberg demokrata volt, azután republikánus, végül független, és azt mondta, a pártcímke csak az útjában áll. Luzskov, aki 20 évig volt Moszkva polgármestere, annak dacára, hogy részt vett egy párt -- az Egységes Oroszország Párt -- megalapításában Putyinnal együtt, mégis visszautasította, hogy a pártja alapján címkézzék, és végül, elvesztette az állását, nem Brezsnyev, nem Gorbacsov, hanem Putyin alatt, aki egy párthűbb személyt akart a posztra. A polgármesterek tehát pragmatikusok és problémamegoldók. Elintézik a dolgokat.
But the second thing about mayors is they are also what I like to call homeboys, or to include the women mayors, homies. They're from the neighborhood. They're part of the neighborhood. They're known. Ed Koch used to wander around New York City saying, "How am I doing?" Imagine David Cameron wandering around the United Kingdom asking, "How am I doing?" He wouldn't like the answer. Or Putin. Or any national leader. He could ask that because he knew New Yorkers and they knew him. Mayors are usually from the places they govern. It's pretty hard to be a carpetbagger and be a mayor. You can run for the Senate out of a different state, but it's hard to do that as a mayor.
De a másik dolog velük kapcsolatban, hogy helybéliek, a szomszédból valók. Hozzátartoznak a környékhez. Ismerik őket. Ed Koch rendszeresen járkált New York-szerte azt kérdegetve: "Jól csinálom?" Képzeljük el, amint David Cameron körbejárja az Egyesült Királyságot és azt kérdi: "Jól csinálom?" Nem örülne a válasznak. Vagy Putyint. Vagy bárkit, aki egy országot vezet. Koch azért kérdezhette meg, mert ismerte a New York-iakat, és azok is ismerték őt. A polgármesterek többnyire odavalósiak, ahol irányítanak. Elég nehéz egyszerre lenni jött-mentnek és polgármesternek. Szenátori posztért lehet másik államból indulni, de polgármesterségért nehéz.
And as a result, mayors and city councillors and local authorities have a much higher trust level, and this is the third feature about mayors, than national governing officials. In the United States, we know the pathetic figures: 18 percent of Americans approve of Congress and what they do. And even with a relatively popular president like Obama, the figures for the Presidency run about 40, 45, sometimes 50 percent at best. The Supreme Court has fallen way down from what it used to be. But when you ask, "Do you trust your city councillor, do you trust your mayor?" the rates shoot up to 70, 75, even 80 percent, because they're from the neighborhood, because the people they work with are their neighbors, because, like Mayor Booker in Newark, a mayor is likely to get out of his car on the way to work and go in and pull people out of a burning building -- that happened to Mayor Booker -- or intervene in a mugging in the street as he goes to work because he sees it. No head of state would be permitted by their security details to do it, nor be in a position to do it.
Ennek eredményeként a polgármesterek, a képviselők és a helyi hatóság jóval nagyobb bizalomnak örvend, mint a kormányzati tisztségviselők, és ez a harmadik jellegzetességük. Az Egyesült Államokban ismerjük a szomorú számokat: az amerikaiak 18 százaléka elégedett a Kongresszussal, és a működésével. És még az olyan, viszonylag népszerű elnök esetében is, mint Obama, ezek a számok az elnökség esetében 40, 45, néha 50 százalék körül mozognak, a legjobb esetben is. A Legfelsőbb Bíróság népszerűsége jókorát esett a szokásoshoz képest. De amikor azt kérdezik, "Megbízik a városa képviselőtestületében, megbízik polgármesterben:" akkor ez az arány a 70, 75, 80 százalékot is eléri, mert ezek az emberek a szomszédaink, mert azok az emberek, akikkel együtt dolgoznak, az ő szomszédaik, mert, akárcsak Booker, Newark polgármestere egy polgármester valószínűleg kiszáll a kocsijából munkába menet, és bemegy az égő házba és kihozza az embereket, ahogyan azt Brooker polgármester tette -- vagy beavatkozik, amikor munkába menet utcai rablótámadást lát. Egyetlen államfőnek sem engednék meg a biztonsági előírások ezt, és nem is volna alkalmuk rá.
That's the difference, and the difference has to do with the character of cities themselves, because cities are profoundly multicultural, open, participatory, democratic, able to work with one another.
Ez a különbség, és ez meglátszik magukon a városokon is, mert a városok alapvetően kulturálisan sokszínűek, nyitottak, résztvételre hajlandók, demokratikusak, képesek együttműködni egymással.
When states face each other, China and the U.S., they face each other like this. When cities interact, they interact like this. China and the U.S., despite the recent meta-meeting in California, are locked in all kinds of anger, resentment, and rivalry for number one. We heard more about who will be number one. Cities don't worry about number one. They have to work together, and they do work together. They work together in climate change, for example. Organizations like the C40, like ICLEI, which I mentioned, have been working together many, many years before Copenhagen. In Copenhagen, four or five years ago, 184 nations came together to explain to one another why their sovereignty didn't permit them to deal with the grave, grave crisis of climate change, but the mayor of Copenhagen had invited 200 mayors to attend. They came, they stayed, and they found ways and are still finding ways to work together, city-to-city, and through inter-city organizations. Eighty percent of carbon emissions come from cities, which means cities are in a position to solve the carbon problem, or most of it, whether or not the states of which they are a part make agreements with one another. And they are doing it. Los Angeles cleaned up its port, which was 40 percent of carbon emissions, and as a result got rid of about 20 percent of carbon. New York has a program to upgrade its old buildings, make them better insulated in the winter, to not leak energy in the summer, not leak air conditioning. That's having an impact. Bogota, where Mayor Mockus, when he was mayor, he introduced a transportation system that saved energy, that allowed surface buses to run in effect like subways, express buses with corridors. It helped unemployment, because people could get across town, and it had a profound impact on climate as well as many other things there. Singapore, as it developed its high-rises and its remarkable public housing, also developed an island of parks, and if you go there, you'll see how much of it is green land and park land. Cities are doing this, but not just one by one. They are doing it together. They are sharing what they do, and they are making a difference by shared best practices. Bike shares, many of you have heard of it, started 20 or 30 years ago in Latin America. Now it's in hundreds of cities around the world. Pedestrian zones, congestion fees, emission limits in cities like California cities have, there's lots and lots that cities can do even when opaque, stubborn nations refuse to act.
Amikor államok szembesülnek egymással, Kína és az Egyesült Államok, azok valahogy így teszik. Amikor városok működnek együtt, azok meg így. Kína és az Egyesült Államok viszonyában a jelenlegi kaliforniai szupertalálkozó dacára az indulatok minden fajtája, a harag és a vezető pozícióért való rivalizálás a meghatározó. Leginkább arról hallunk, hogy kié lesz a vezető szerep. A városokat ez nem érdekli. Nekik együtt kell működniük és együtt is fognak. Együtt dolgoznak például a klímaváltozásban. Olyan szervezetek, mint a C40, az ICLEI, amit említettem, már sok-sok évvel Koppenhága előtt is együtt tevékenykedtek. Koppenhágában, négy vagy öt évvel ezelőtt összejött 184 nemzet, hogy elmagyarázzák egymásnak, hogy szuverenitásuk miért nem teszi lehetővé számukra, hogy foglalkozzanak a klímaváltozás igen mély válságával, de Koppenhága polgármestere meghívott 200 polgármestert is a találkozóra. Eljöttek, maradtak és megtalálták a módját az együttműködésnek, és még további lehetőségeket keresnek, város a várossal, a városok közötti szervezeteken keresztül. A szénkibocsátás nyolcvan százaléka a városoktól jön, ami azt jelenti, hogy a városok abban a helyzetben vannak, hogy megoldhatják -- legalább jórészt -- a szénkibocsátás problémáját, függetlenül attól, hogy országaik megegyeznek-e egymással. És ezt is teszik. Los Angeles megtisztította a kikötőjét, amely 40 százalékban volt felelős a szénkibocsátásért, és ennek eredményeként a szénszennyezés 20 százalékától megszabadultak. New York-nak van egy programja a régi épületek korszerűsítésére, hogy jobban leszigetelik télire, és arra, hogy ne szivárogjon el energia nyáron, ne szivárogjon a légkondicionáló. Ennek van hatása. Bogota, ahol Mockus polgármester volt, bevezetett az ő idejében egy közlekedési rendszert, ami energiát takarít meg, ami lehetővé teszi a felszínen közlekedő buszoknak, hogy a metróhoz hasonlóan közlekedjenek, számukra kialakított folyosón, express buszként. Ez segített a munkanélküliségen, mert az emberek már át tudnak jutni a városon, és jelentős hatása van a klímára is, mint számtalan egyéb dologra. Singapore, ahogy megépítette magasházait és figyelemre méltó bérlakás-rendszerét, emellett kialakított egy csupa-park szigetet, és ha elmegyünk oda, látni fogjuk hogy mennyire zöld, a parkok földje. Ezt csinálják a városok, de nem egyenként. Együtt csinálják, Megosztják egymás között, amit csinálnak, és változtatnak a megosztott tapasztalatok alapján. A közösségi kerékpárokról sokan hallottak már Önök közül, 20 vagy 30 évvel ezelőtt indult az első Latin-Amerikában. Most több száz városban van, szerte a világban. Gyalogos zónák, dugódíj, kibocsátási határ, pl. kaliforniai városokban, sok-sok város meg tudja ezt tenni még akkor is, amikor sötét, makacs nemzetek megtagadják a cselekvést.
So what's the bottom line here? The bottom line is, we still live politically in a world of borders, a world of boundaries, a world of walls, a world where states refuse to act together. Yet we know that the reality we experience day to day is a world without borders, a world of diseases without borders and doctors without borders, maladies sans frontières, Médecins Sans Frontières, of economics and technology without borders, of education without borders, of terrorism and war without borders. That is the real world, and unless we find a way to globalize democracy or democratize globalization, we will increasingly not only risk the failure to address all of these transnational problems, but we will risk losing democracy itself, locked up in the old nation-state box, unable to address global problems democratically.
Szóval, mi az egyenlege mindennek? Az egyenleg az, hogy politikai értelemben továbbra is a határok világában élünk, a korlátok világában, a falak világában, ahol az államok megtagadják az együttműködést. És mégis tudjuk, hogy az a realitás, amit napról napra megtapasztalunk: egy világ határok nélkül, a betegségek határok nélkül, orvosok határok nélkül, maladies sans frontières, Médecins Sans Frontières, a gazdaság és technológia határok nélkül, oktatás határok nélkül, terrorizmus és háború határok nélkül. Ez a valóság világa, és, ha csak nem találjuk meg a módját, hogy globalizáljuk a demokráciát vagy demokratizáljuk a globalizációt, egyre inkább nem csak azt kockáztatjuk, hogy elmulasztunk érdemben foglalkozni a közös problémákkal, de magának a demokráciának az elvesztését is kockáztatjuk, azzal, hogy szorosan a nemzetállamisághoz kötjük, és képtelenek vagyunk érdemben foglalkozni a demokrácia globális problémáival.
So where does that leave us? I'll tell you. The road to global democracy doesn't run through states. It runs through cities. Democracy was born in the ancient polis. I believe it can be reborn in the global cosmopolis. In that journey from polis to cosmopolis, we can rediscover the power of democracy on a global level. We can create not a League of Nations, which failed, but a League of Cities, not a United or a dis-United Nations, but United Cities of the World. We can create a global parliament of mayors. That's an idea. It's in my conception of the coming world, but it's also on the table in City Halls in Seoul, Korea, in Amsterdam, in Hamburg, and in New York. Mayors are considering that idea of how you can actually constitute a global parliament of mayors, and I love that idea, because a parliament of mayors is a parliament of citizens and a parliament of citizens is a parliament of us, of you and of me.
Miben maradhatunk hát? Megmondom. A globális demokráciához nem az államokon keresztül vezet az út. A városokon át vezet. A demokrácia az ókori városállamokban született meg. Hiszek abban, hogy újjá tud születni a világvárosokban. A városállamoktól a világvárosokig vezető úton újra felfedezhetjük a demokrácia erejét, világméretekben. Nem a Népszövetséget tudjuk létrehozni, ami megbukott, hanem a városok szövetségét, nem az Egyesült vagy Széthullott Nemzeteket. de az Egyesült Városokat. Létrehozhatjuk a polgármesterek világparlamentjét. Ez csak egy ötlet. Ez az én elképzeléseim között szerepel az eljövendő világról, de ott van a Városházák asztalán is, Szöulban, Koreában, Amszterdamban, Hamburgban, New York-ban. A polgármesterek megfontolják, hogy hogyan lehet valóban létrehozni a polgármesterek világparlamentjét, és nekem tetszik az ötlet, mert a polgármesterek parlamentje a városlakók parlamentje, és a városlakók parlamentje mindannyiunk parlamamentje, az Önöké és az enyém,
If ever there were citizens without borders, I think it's the citizens of TED who show the promise to be those citizens without borders. I am ready to reach out and embrace a new global democracy, to take back our democracy. And the only question is, are you?
Ha lenne olyan, hogy polgárok határok nélkül, akkor úgy gondolom, hogy azok a TED közösségének tagjai lennének, akik az határok nélküli polgárság ígéretét hordozzák. Én kész vagyok a mi jelenlegi demokráciánkat egy új, világméretű demokráciára felcserélni. Az egyetlen kérdés az, hogy Önök is így gondolják-e?
Thank you so much, my fellow citizens.
Nagyon köszönöm, polgártársaim.
(Applause)
(Taps)
Thank you. (Applause)
Köszönöm. (Taps)