I'm a writer and a journalist, and I'm also an insanely curious person, so in 22 years as a journalist, I've learned how to do a lot of new things. And three years ago, one of the things I learned how to do was to become invisible. I became one of the working homeless. I quit my job as a newspaper editor after my father died in February of that same year, and decided to travel. His death hit me pretty hard. And there were a lot of things that I wanted to feel and deal with while I was doing that.
Író és újságíró vagyok, egy őrülten kiváncsi ember, így újságíróságom 22 évében rengeteg új dolgot tanultam meg csinálni. Amit három évvel ezelőtt tanultam meg az az volt, hogyan váljak láthatatlanná. Egyike lettem a dolgozó hajléktalanoknak. Felmondtam szerkesztői állásomat az újságnál miután édesapám azév februárjában elhunyt, és úgy döntöttem utazni fogok. A halála eléggé letaglózott és nagyon sok dolgot szerettem volna érezni és feldolgozni ezalatt az utazás alatt.
I've camped my whole life. And I decided that living in a van for a year to do this would be like one long camping trip. So I packed my cat, my Rottweiler and my camping gear into a 1975 Chevy van, and drove off into the sunset, having fully failed to realize three critical things. One: that society equates living in a permanent structure, even a shack, with having value as a person. Two: I failed to realize how quickly the negative perceptions of other people can impact our reality, if we let it. Three: I failed to realize that homelessness is an attitude, not a lifestyle.
Világéletemben kempingeztem, így gondoltam egy éven keresztül furgonban élni olyan lesz mint egy hosszú kempingtúra. Bepakoltam a macskámat, a rottweileremet és a kemping felszerelésemet egy 1975-ös Chevy furgonba és nekivágtam a nagyvilágnak anélkül, hogy felfogtam volna 3 kritikus dolgot: 1. a társadalom számára egyenlő az állandó szerkezetben élés - mégha csak bodéban is - azzal, hogy az embernek értéke van. 2. nem fogtam fel milyen gyors mások negatív meglátásainak hatása saját valóságunkra, ha hagyjuk. 3. nem fogtam fel, hogy a hajléktalanság egyfajta hozzáállás, nem pedig életstílus.
At first, living in the van was great. I showered in campgrounds. I ate out regularly. And I had time to relax and to grieve. But then the anger and the depression about my father's death set in. My freelance job ended. And I had to get a full-time job to pay the bills. What had been a really mild spring turned into a miserably hot summer. And it became impossible to park anywhere -- (Laughs) -- without being very obvious that I had a cat and a dog with me, and it was really hot. The cat came and went through an open window in the van. The doggy went into doggy day care. And I sweated. Whenever I could, I used employee showers in office buildings and truck stops. Or I washed up in public rest rooms.
Eleinte remek volt a furgonban lakni. Kempingekben tusoltam, vendéglőkben ettem, és volt időm lazítani és gyászolni. Aztán eluralkodott rajtam a düh és a depresszió apám halála miatt. A szabadúszó munka véget ért. Teljes munkaidős állás kellett, hogy tudjam fizetni a számlákat. Az igazán enyhe tavaszból nyomorultul forró nyár lett és szinte lehetetlen volt bárhol parkolót találni -- (nevetés) -- anélkül, hogy ne legyen egyértelmű hogy egy kutya meg egy macska él velem, és nagy a forróság. A macska a furgon nyitott ablakán keresztül járt ki-be, a kutya kutyaoviban töltötte a napot, én pedig izzadtam. Amikor csak tehettem, az irodaházak személyzeti tusolóiban és kamionpihenőkben fürödtem. Máskor nyilvános vécékben mosakodtam.
Nighttime temperatures in the van rarely dropped below 80 degrees Fahrenheit, making it difficult or impossible to sleep. Food rotted in the heat. Ice in my ice chest melted within hours, and it was pretty miserable. I couldn't afford to find an apartment, or couldn't afford an apartment that would allow me to have the Rottweiler and the cat. And I refused to give them up, so I stayed in the van. And when the heat made me too sick to walk the 50 feet to the public restroom outside my van at night, I used a bucket and a trash bag as a toilet.
Az éjszakai hőmérséklet a furgonban alig valamikor esett 27 Celsius fok alá, ez az alvást vagy nehézkessé vagy lehetetlenné tette. A melegtől megrohadt az étel, a hűtőtáskában a jég órákon belül elolvadt. Nyomorult egy helyzet volt. Nem engedhettem meg magamnak egy lakást, nem olyan lakást, ahová együtt költözhettem volna a rottweileremmel és a macskámmal. Őket sosem adtam volna fel, így maradt a furgon. Amikor a melegtől már olyan rosszul voltam, hogy nem tudtam 15 métert menni a nyilvános WC-ig, éjjel a furgonom mellett egy vödröt és szemetes zacskót használtam vécének.
When winter weather set in, the temperatures dropped below freezing. And they stayed there. And I faced a whole new set of challenges. I parked a different place every night so I would avoid being noticed and hassled by the police. I didn't always succeed.
Amikor eljött a tél, a hőmérséklet fagypont alá esett, és ott is maradt. Teljesen új kihívásokkal kerültem szembe. Minden éjjel máshol parkoltam, hogy elkerüljem a rendőrség figyelmét és az azzal járó zűröket. Nem mindig sikerült.
But I felt out of control of my life. And I don't know when or how it happened, but the speed at which I went from being a talented writer and journalist to being a homeless woman, living in a van, took my breath away. I hadn't changed. My I.Q. hadn't dropped. My talent, my integrity, my values, everything about me remained the same. But I had changed somehow. I spiraled deeper and deeper into a depression.
Úgy éreztem nem irányítom az életem és nem tudom mikor vagy hogyan történt, de a sebességtől amivel egy tehetséges íróból és újságíróból egy hajléktalan, furgonban élő nővé váltam, levegőhöz/szóhoz nem jutottam. Én nem változtam. Nem csökkent az IQ-m, a tehetségem, a tisztességem, az értékeim, minden ami én vagyok, ugyanaz maradt, valahogy mégis megváltoztam. Egyre mélyebb és mélyebb depresszióba süllyedtem,
And eventually someone referred me to a homeless health clinic. And I went. I hadn't bathed in three days. I was as smelly and as depressed as anyone in line. I just wasn't drunk or high. And when several of the homeless men realized that, including a former university professor, they said, "You aren't homeless. Why are you really here?" Other homeless people didn't see me as homeless, but I did. Then the professor listened to my story and he said, "You have a job. You have hope. The real homeless don't have hope." A reaction to the medication the clinic gave me for my depression left me suicidal. And I remember thinking, "If I killed myself, no one would notice."
mígnem valaki egy klinikára irányított a hajléktalanok számára. Odamentem. Három napja nem fürödtem és olyan büdös és depressziós voltam mint bárki abban a sorban, csak éppen nem voltam se részeg, se belőve. Amikor ezt a hajléktalanok közül többen észrevették, - köztük egy egyetemi professzor is,- azt mondták: " Maga nem hajléktalan. Igazából miért van itt?" Más hajléktalanok nem láttak hajléktalannak, magamat mégis annak láttam. Aztán a professzor meghallgatta a történetemet és azt mondta: " Van munkád, tehát van reményed. Az igazi hajléktalanok reménytelenek." A gyógyszer mellékhatásaként - amit a klinikán kaptam a depressziómra - öngyilkos akartam lenni. Emlékszem arra gondoltam, "Ha megölném magam, senki nem venné észre."
A friend told me, shortly after that, that she had heard that Tim Russert, a nationally renowned journalist, had been talking about me on national T.V. An essay I'd written about my father, the year before he died, was in Tim's new book. And he was doing the talk show circuit. And he was talking about my writing. And when I realized that Tim Russert, former moderator of "Meet the Press," was talking about my writing, while I was living in a van in a Wal-Mart parking lot, I started laughing. You should too. (Laughter)
Röviddel ezután egy barátom mondta, hogy hallotta, ahogy Tim Russert az országosan elismert újságíró rólam beszélt egy Amerika szerte sugárzott TV csatornán. Az egyik esszé, amit apámról írtam egy évvel mielőtt meghalt, megjelent Tim új könyvében. Éppen tévés beszélgető műsorokban promózta a könyvet és az írásomról beszélt. Akkor megértettem, hogy Tim Russert, valaha a Meet the Press műsorvezetője az én írásomról beszélt, mialatt én egy furgonban laktam egy Wal-Mart parkolóban. Nevetni kezdtem. Önöknek is kéne. (nevetés)
I started laughing because it got to the point where, was I a writer, or was I a homeless woman? So I went in the bookstore. And I found Tim's book. And I stood there. And I reread my essay. And I cried. Because I was a writer. I was a writer. Shortly after that I moved back to Tennessee. I alternated between living in a van and couch surfing with friends. And I started writing again. By the summer of the following year I was a working journalist. I was winning awards. I was living in my own apartment. I was no longer homeless. And I was no longer invisible.
Nevetni kezdtem, mert eljutottam egy kérdésig: "Író vagyok vagy hajléktalan nő?" Szóvel elmentem a könyvesboltba, megtaláltam Tim könyvét és ott álltam. Újraolvastam az esszém, és sírtam, mert író voltam. Író voltam. Röviddel ezután visszaköltöztem Tennesseebe. Hol a furgonban laktam, hol a barátaim kanapéján és újra elkezdtem írni. A következő év nyarára újra újságíróként dolgoztam, díjakat nyertem és a saját lakásomban éltem. Nem voltam többé hajléktalan, és nem voltam többé láthatatlan.
Thousands of people work full and part-time jobs, and live in their cars. But society continues to stigmatize and criminalize living in your vehicle or on the streets. So the homeless, the working homeless, primarily remain invisible. But if you ever meet one, engage them, encourage them, and offer them hope. The human spirit can overcome anything if it has hope. And I'm not here to be the poster girl for the homeless. I'm not here to encourage you to give money to the next panhandler you meet. But I am here to tell you that, based on my experience, people are not where they live, where they sleep, or what their life situation is at any given time. Three years ago I was living in a van in a Wal-Mart parking lot, and today I'm speaking at TED. Hope always, always finds a way. Thank you. (Applause)
Emberek ezreinek van teljes vagy részmunkaidős állása úgy hogy a kocsijukban élnek. A társadalom mégis megbélyegzi és kriminalizálja azt, aki a kocsijában vagy az utcákon él. Így a hajléktalanok, a dolgozó hajléktalanok, láthatatlanok maradnak. Mégis, ha találkoznának eggyel, beszéljenek vele, bátorítsák és adjanak neki reményt. Az emberi lélek bármit legyőz, ha él benne a remény. Nem azért vagyok itt hogy a hajléktalanok arca legyek, vagy, hogy arra biztassak bárkit, adjon pénzt a következő szembejövő koldusnak. Azért vagyok itt, hogy elmondjam Önöknek, amit megéltem, hogy az embereket nem az teszi hol laknak, hol alszanak vagy milyen élethelyzetben vannak egy adott pillanatban. Három évvel ezelőtt egy furgonban éltem egy Wal-Mart parkolóban, ma pedig TED beszédet tartok. A remény mindig, mindig utat tör magának. Köszönöm. (nagy taps)