Before March, 2011, I was a photographic retoucher based in New York City. We're pale, gray creatures. We hide in dark, windowless rooms, and generally avoid sunlight. We make skinny models skinnier, perfect skin more perfect, and the impossible possible, and we get criticized in the press all the time, but some of us are actually talented artists with years of experience and a real appreciation for images and photography.
New York-i műhellyel rendelkező fotóretusőr voltam 2011 márciusáig. Mi amolyan sápadt, szürke lények vagyunk. Sötét, ablaktalan szobákban bújunk meg, és általában kerüljük a napfényt. A sovány modelekből még soványabbat csinálunk, a tökéletes bőrből még tökéletesebbet, a lehetetlenből lehetségeset, állandóan kritizálnak minket a sajtóban, de vannak közöttünk valóban tehetséges művészek sok éves tapasztalattal és igazi érzékkel a képek és a fényképezés iránt.
On March 11, 2011, I watched from home, as the rest of the world did, as the tragic events unfolded in Japan. Soon after, an organization I volunteer with, All Hands Volunteers, were on the ground, within days, working as part of the response efforts. I, along with hundreds of other volunteers, knew we couldn't just sit at home, so I decided to join them for three weeks.
2011. március 11-én otthonról néztem én is, ahogyan mindenki más a világban, hogy hogyan alakulnak Japánban a tragikus események. Nem sokkal ezután egy szervezet, akikhez önkéntesként én is tartozom, az "All Hands Volunteers" már a helyszínen volt, és napokon belül munkába állt a kármentésben. Tudtam -- több száz más önkéntessel együtt -- hogy nem ülhetünk otthon ölbe tett kézzel, így elhatároztam, hogy csatlakozunk hozzájuk három hétre.
On May the 13th, I made my way to the town of Ōfunato. It's a small fishing town in Iwate Prefecture, about 50,000 people, one of the first that was hit by the wave. The waters here have been recorded at reaching over 24 meters in height, and traveled over two miles inland. As you can imagine, the town had been devastated.
Május 13-án eljutottam Ōfunato városába. Ez egy kis halászváros Iwate megyében, kb. 50,000 lakossal -- ez volt az egyik, amit elsőként elértek a hullámok. A feljegyzések szerint hullámok elérték a 24 métert, és 3.6 km-t tett meg a szárazföld belsejében. Gondolhatják, mennyire elpusztította a várost.
We pulled debris from canals and ditches. We cleaned schools. We de-mudded and gutted homes ready for renovation and rehabilitation. We cleared tons and tons of stinking, rotting fish carcasses from the local fish processing plant. We got dirty, and we loved it.
Hordalékot szedtünk a csatornákból és az árkokból. Iskolákat takarítottunk. Iszaptól tisztítottunk meg és lomtalanítottunk otthonokat, előkészítve az újjáépítésre és a visszaköltözésre. Büdös, bomló haltetemek tonnáit takarítottuk el a helyi halfeldolgozóból. Mocskosak lettünk, de örömmel csináltuk.
For weeks, all the volunteers and locals alike had been finding similar things. They'd been finding photos and photo albums and cameras and SD cards. And everyone was doing the same. They were collecting them up, and handing them in to various places around the different towns for safekeeping.
Az önkéntesek és a helybéliek ehhez hasonló dolgokat találtak heteken keresztül. Fényképeket találtak, fényképalbumokat, fényképezőgépeket és SD kártyákat. És mindenki ugyanazt tette: összegyűjtötte és átadta őket megőrzésre különféle helyeken az egyes városok környékén.
Now, it wasn't until this point that I realized that these photos were such a huge part of the personal loss these people had felt. As they had run from the wave, and for their lives, absolutely everything they had, everything had to be left behind.
Addig föl sem fogtam, hogy ezeknek a fényképeknek milyen nagy részük van abban a személyes veszteségben, amit az emberek éreznek. Ahogyan futottak a hullámok elől, hogy mentsék életüket, mindenüket, amijük csak volt, valóban mindenüket ott kellett hagyniuk.
At the end of my first week there, I found myself helping out in an evacuation center in the town. I was helping clean the onsen, the communal onsen, the huge giant bathtubs. This happened to also be a place in the town where the evacuation center was collecting the photos. This is where people were handing them in, and I was honored that day that they actually trusted me to help them start hand-cleaning them.
Az első hét végén, amit ott töltöttem, a város egyik menekültközpontjában segítettem. Segítettem takarítani az "onsen"-t, a közösségi fürdőt, az óriási méretű fürdőkádakat. Épp ez is egy olyan hely volt a városban, ahol a menekültközpont gyűjtötte a fényképeket. Itt adták be az emberek a fotókat, és az egyik nap azt a megtisztelő feladatot kaptam, hogy segítsek elkezdeni a megtisztításukat.
Now, it was emotional and it was inspiring, and I've always heard about thinking outside the box, but it wasn't until I had actually gotten outside of my box that something happened. As I looked through the photos, there were some were over a hundred years old, some still in the envelope from the processing lab, I couldn't help but think as a retoucher that I could fix that tear and mend that scratch, and I knew hundreds of people who could do the same. So that evening, I just reached out on Facebook and asked a few of them, and by morning the response had been so overwhelming and so positive, I knew we had to give it a go. So we started retouching photos.
Megható volt és megindító, és mindig azt hallottam korábban, hogy próbáljam feltalálni magam, de ha ez meg nem történik, ugyan fel nem találom. Ahogy átnéztem a képeket, volt néhány amely száz évnél régebbi lehetett, és voltak olyanok, amelyek még mindig a kidolgozó labor tasakjában voltak, nem tudtam másképp nézni rájuk, csak egy retusőr szemével, hogy eltűntethetném az a szakadást vagy kijavíthatnám azt a karcolást. És ismertem emberek százait, akik szintén meg tudnák csinálni ugyanezt. Így ezen az estén felugrottam a Facebook-ra és megkérdeztem néhányukat, és reggelre annyi választ kaptam és azok annyira pozitívak voltak, hogy tudtam már, hogy csinálni kell. Elkezdtünk hát fotókat retusálni.
This was the very first. Not terribly damaged, but where the water had caused that discoloration on the girl's face had to be repaired with such accuracy and delicacy. Otherwise, that little girl isn't going to look like that little girl anymore, and surely that's as tragic as having the photo damaged. (Applause)
Ez volt a legelső. Nem volt nagyon megrongálódva, de azt az elszíneződést a lány arcán, amit a víz okozott, nagyon finoman és pontosan kellett kijavítani. Máskülönben a kislány soha többet nem hasonlított volna arra a bizonyos kislányra, és ez alighanem ugyanolyan nagy baj lett volna, mint maga az, hogy megrongálódott a kép. (Taps)
Over time, more photos came in, thankfully, and more retouchers were needed, and so I reached out again on Facebook and LinkedIn, and within five days, 80 people wanted to help from 12 different countries. Within two weeks, I had 150 people wanting to join in. Within Japan, by July, we'd branched out to the neighboring town of Rikuzentakata, further north to a town called Yamada. Once a week, we would set up our scanning equipment in the temporary photo libraries that had been set up, where people were reclaiming their photos. The older ladies sometimes hadn't seen a scanner before, but within 10 minutes of them finding their lost photo, they could give it to us, have it scanned, uploaded to a cloud server, it would be downloaded by a gaijin, a stranger, somewhere on the other side of the globe, and it'd start being fixed.
Ahogy az idő haladt, egyre több fotó érkezett, hála Istennek, és több retusőrre volt szükségünk, így újra felmentem a Facebook-ra és a Linkedln-re, és 5 napon belül 12 országból 80 ember jelentkezett, hogy segítsen. Két héten belül 150-en voltak, akik csatlakozni akartak. Júliusra kiterjesztettük Japánban a működésünket Rikuzentaka egy szomszédos városára, a tőle északra fekvő Yamadára. Hetente egyszer felállítottuk szkennerünket az ideiglenesen létrehozott fotótárban, ahol az emberek visszakaphatták képeiket. Sok idős asszony még egyáltalán nem látott korábban szkennert, de ahogy megtalálták elveszett képeiket, 10 percen belül már át is adták nekünk, hogy beszkenneltessék, feltöltessék őket egy felhő szerverre, hogy azután valahol, a Föld másik oldalán, letöltse egy vadidegen, egy "gaijin", és elkezdje a helyrehozni.
The time it took, however, to get it back is a completely different story, and it depended obviously on the damage involved. It could take an hour. It could take weeks. It could take months. The kimono in this shot pretty much had to be hand-drawn, or pieced together, picking out the remaining parts of color and detail that the water hadn't damaged. It was very time-consuming.
Hogy mennyi időbe tellett, amíg visszakapják, az persze egészen más történet, és nyilvánvalóan a rongálódás mértékétől függött. Lehet, hogy egy óra múlva, lehet, hogy hetek múlva. Lehet, hogy hónapok teltek el. Ezen a felvételen a kimonót jórészt kézzel kellett megrajzolni vagy összeilleszteni, a színeket és a részleteket azokból a részekből összeszedve, amiket a víz nem rongált meg. Nagyon időígényes volt.
Now, all these photos had been damaged by water, submerged in salt water, covered in bacteria, in sewage, sometimes even in oil, all of which over time is going to continue to damage them, so hand-cleaning them was a huge part of the project. We couldn't retouch the photo unless it was cleaned, dry and reclaimed.
Az összes fénykép, amit megrongált a víz, ami elmerült a sós vízben, belepték a baktériumok a szennyvízben és néha még az olaj is, ezek mindegyike idővel még tovább rongálódott volna, így a kézi tisztítás jelentős részét tette ki a projektnek. Nem tudtuk retusálni a képeket, amíg meg nem tisztították és szárították őket.
Now, we were lucky with our hand-cleaning. We had an amazing local woman who guided us. It's very easy to do more damage to those damaged photos. As my team leader Wynne once said, it's like doing a tattoo on someone. You don't get a chance to mess it up.
Szerencsénk volt a kézi tisztítókkal. Volt egy nagyszerű helyi asszony, aki irányított minket. Nagyon könnyű tovább rontani a megrongálódott fényképek állapotán. Ahogyan a csoportvezetőm, Wynne mondta egyszer, ez olyan dolog, mint a tetoválás. Nem szabad elrontani.
The lady who brought us these photos was lucky, as far as the photos go. She had started hand-cleaning them herself and stopped when she realized she was doing more damage. She also had duplicates. Areas like her husband and her face, which otherwise would have been completely impossible to fix, we could just put them together in one good photo, and remake the whole photo.
Az a hölgy, aki ezeket a fotókat hozta, szerencsés volt, ami a képeket illeti. Ő maga kezdte el tisztogatni, de abbahagyta, amikor észrevette, hogy csak tovább ront a helyzeten. Voltak neki másodpéldányai is. Máskülönben az olyan területeket, mint a férje és az ő arca teljes képtelenség lett volna kijavítani, de így össze tudtunk rakni belőlük egy jó fotót, és újra megcsinálni az egész képet.
When she collected the photos from us, she shared a bit of her story with us. Her photos were found by her husband's colleagues at a local fire department in the debris a long way from where the home had once stood, and they'd recognized him. The day of the tsunami, he'd actually been in charge of making sure the tsunami gates were closed. He had to go towards the water as the sirens sounded. Her two little boys, not so little anymore, but her two boys were both at school, separate schools. One of them got caught up in the water. It took her a week to find them all again and find out that they had all survived.
Amikor ez a hölgy megkapta a fényképeket tőlünk, megosztotta a történetének egy darabkáját velünk. A fényképeit a férje munkatársai találták meg a helyi tűzoltóságon, a törmelék között, messze attól a helytől, ahol valaha az otthonuk állt, és felismerték. A cunami napján épp az ő dolga lett volna hogy megbizonyosodjék róla, hogy a cunami kapuk zárva vannak. Mennie kellett a víz felé, amikor megszólaltak a szirénák. A két kisfia -- nem is annyira kicsik már -- szóval a két fiú iskolában volt éppen, két különböző iskolában. Egyiküket elragadta a víz. Egy hetébe tellett az asszonynak, mire megtalálta mindannyiukat és megtudta, hogy életben vannak.
The day I gave her the photos also happened to be her youngest son's 14th birthday. For her, despite all of this, those photos were the perfect gift back to him, something he could look at again, something he remembered from before that wasn't still scarred from that day in March when absolutely everything else in his life had changed or been destroyed.
Pont azon a napon volt a kisebbik fiú 14. születésnapja, amikor átadtam neki a képeket. Hogy ő visszaadhatta azokat a képeket a fiának, tökéletes ajándék volt, valami, amit újra megnézhetett a gyerek, valami, amire emlékezett korábbról, amit még nem sebzett meg az a bizonyos márciusi nap, ami az életében mindent, de mindent megváltoztatott vagy lerombolt.
After six months in Japan, 1,100 volunteers had passed through All Hands, hundreds of whom had helped us hand-clean over 135,000 photographs, the large majority — (Applause) — a large majority of which did actually find their home again, importantly. Over five hundred volunteers around the globe helped us get 90 families hundreds of photographs back, fully restored and retouched. During this time, we hadn't really spent more than about a thousand dollars in equipment and materials, most of which was printer inks.
A Japánban eltöltött hat hónap után 1,100 önkéntes került kapcsolatba az All Hands-hez, akik közül több százan segítettek megtisztítani a 135,000-nél is több fényképet, a nagy többségük -- (Taps)-- a nagy többségük megtalálta újra az otthonát, ez lényeges. Több, mint 500 önkéntes szerte a világból segített abban, hogy 90 családnak visszaadjunk több száz fotót tökéletesen helyreállítva és retusálva. Ez alatt az idő alatt felszerelésekre és anyagokra -- jórészt tintapatronra -- nem költöttünk többet ténylegesen, mint kb. ezer dollárt,
We take photos constantly. A photo is a reminder of someone or something, a place, a relationship, a loved one. They're our memory-keepers and our histories, the last thing we would grab and the first thing you'd go back to look for. That's all this project was about, about restoring those little bits of humanity, giving someone that connection back.
Fotózunk állandóan. A fénykép emlékeztet valakire vagy valamire, egy helyre, egy kapcsolatra, egy szeretett lényre. Ezek mind a mi emlékeink, a mi történeteink, a legutolsó dolog, amit felkapnánk, és a legelső, amiért visszamennénk, hogy megkeressük. Ez az egész projekt erről szólt, emberi mivoltunk apró darabjainak helyreállításáról, ezeknek a kötelékeknek a visszaadásáról.
When a photo like this can be returned to someone like this, it makes a huge difference in the lives of the person receiving it.
Amikor egy ehhez hasonló fotót vissza tudunk juttatni valakinek, az nagy változást hoz azoknak az embereknek az életében, akik megkapják.
The project's also made a big difference in the lives of the retouchers. For some of them, it's given them a connection to something bigger, giving something back, using their talents on something other than skinny models and perfect skin.
A projekt a retusőrök életét is nagyban megváltoztatta. Néhányukat hozzákapcsolta valami magasabb rendűhöz az által, hogy törlesztettek valamit, a tehetségüket valami egészen másra használták, mint a sovány modellek és a tökéletes bőr.
I would like to conclude by reading an email I got from one of them, Cindy, the day I finally got back from Japan after six months.
Az egyik e-mail felolvasásával zárom, amit egyikőjüktől, Cindy-től kaptam, azon a napon, amikor hat hónap után végre visszatértem Japánból.
"As I worked, I couldn't help but think about the individuals and the stories represented in the images. One in particular, a photo of women of all ages, from grandmother to little girl, gathered around a baby, struck a chord, because a similar photo from my family, my grandmother and mother, myself, and newborn daughter, hangs on our wall. Across the globe, throughout the ages, our basic needs are just the same, aren't they?" Thank you. (Applause) (Applause)
"Amíg dolgoztam, nem tudtam másra gondolni, mint azokra az emberekre és történetekre, amiket a képek jelentettek. Különösen egy fénykép érintett meg -- különböző életkorú nők, nagymamától egyészen aprócska lányig, egy kisbabát fognak körül -- mert az én családomról is függ egy hasonló kép a falunkon: nagymamám, édesanyám, én magam, és az újszülött kislányom. Mindenütt a világon, minden korban, alapvetően ugyanazok a dolgok fontosak számunkra, hát nem?" Köszönöm. (Taps) (Taps)