I'd like to tell you today about an orca named Tahlequah. Tahlequah is also known as J35 to scientists, because she swims with the J Pod in the Salish Sea. These are the waters off of British Columbia and Washington State.
Egy kardszárnyú delfinről szeretnék ma beszélni önöknek. A Tahlequah nevű orkát a tudósok J35-ként is ismerik, mivel a J jelű rajjal úszik a Salish-tengerben, amely Brit Columbia és Washington állam partjainál terül el.
Now, last year, in July 2018, she was well along in her 17-month pregnancy, and scientists were very excited because no baby had survived in this pod for three long years. Now, orcas are also known as killer whales. They're profoundly social and profoundly intelligent beings. And scientists are very interested in their behavior, because in their social networks, they share habits, information and even affection. They create true cultures of the ocean. But this pod has been in trouble. The Chinook salmon that the orcas favor has been way down in the region, and pollution has been up. But on July 24th, Tahlequah gave birth to a daughter, and scientists were so excited by this development. But unfortunately, the same day -- in fact, shortly after birth -- the calf died.
Tavaly, 2018 júliusában 17 hónapos vemhessége a vége felé járt, és a tudósok nagyon izgultak, mert a rajban már három éve egyetlen borjú sem maradt életben. Az orkát gyilkos bálnaként is emlegetik. Természetüknél fogva társas lények és rendkívül intelligensek. A tudósokat nagyon foglalkoztatja a viselkedésük, mert társas rendszereikben azonosak a szokásaik, kommunikálnak egymással, sőt kötődnek egymáshoz. Saját kultúrákat hoznak létre az óceánban. Ez a raj azonban fogyatkozóban van, mivel kedvenc táplálékuk, a királylazac populációja csökkent a régióban, a környezetszennyezés pedig növekedett. Ennek dacára július 24-én Tahlequah világra hozta nőstény borját, és az esemény lázba hozta a tudósokat. De sajnos ugyanazon a napon – röviddel megszületése után – a borjú elpusztult.
Well, what happened next electrified animal lovers across the world, because Tahlequah refused to let her baby slip off into the water. She kept it on her body and she swam with it. If it did fall off, she would dive and rescue it, and she battled stiff currents to do this. Now, she kept this behavior up for 17 days, and during this time, she swam over 1,000 miles. At that point, she let the little baby slip off into the water.
Ami ezután történt, minden állatbarátot lenyűgözött világszerte, mert Tahlequah nem engedte, hogy kicsinye eltűnjön az óceán mélyében. A testén tartotta, és úgy úszott tovább. Amikor a tetem lesüllyedt, alámerült, hogy megmentse, és még erős árral szemben is visszahozta a felszínre. 17 napon át viselkedett így, és ez idő alatt 1600 kilométert tett meg. Végül engedte, hogy kicsiny borja elmerüljön.
So today, Tahlequah swims on with the J Pod, but her grief still moves me. And I do believe that "grief" is the right word to use. I believe that grief is the right word to use for numerous animals who mourn the dead. They may be friends or mates or relatives. Because these visible cues, these behavioral cues, tell us something about an animal's emotional state. Now, for the last seven years, I've been working to document examples of animal grief -- in birds, in mammals, in domesticated animals and in wild animals -- and I believe in the reality of animal grief.
Tahlequah ma vándorol tovább a rajával, de gyásza még most is megrendít. Hiszem, hogy a gyász a legjobb szó. Azt hiszem, a gyász a legtalálóbb szó számos esetben, amikor az állatok bánkódnak halottjuk miatt. Gyászolhatják barátaikat, társukat, rokonaikat. Ezek a jól látható jelek, viselkedésbeli jelek ugyanis sokat elárulnak érzelmi állapotukról. Az elmúlt hét évben dokumentáltam az állatok gyászával kapcsolatos megfigyeléseket – madarak, emlősök, házi- és vadállatok gyászreakcióit –, és hiszem, hogy létezik gyász az állatvilágban.
Now, I say it this way because I need to acknowledge to you right up front that not all scientists agree with me. And part of the reason, I think, is because of what I call the "a-word." The a-word is anthropomorphism, and historically, it's been a big deterrent to recognizing animal emotions. So, anthropomorphism is when we project onto other animals our capacities or our emotions. And we can all probably think of examples of this. Let's say we have a friend who tells us, "My cat understands everything I say." Or, "My dog, he's so sweet. he ran right across the yard this morning towards a squirrel, and I know he just wants to play." Well, maybe. Or maybe not. I'm skeptical about claims like those. But animal grief is different, because we're not trying to read an animal's mind. We're looking at visible cues of behavior and trying to interpret them with some meaning.
Azért fogalmazok így, mert őszintén be kell vallanom önöknek, hogy nem minden tudós ért egyet velem. Ennek oka részben – ahogy mondani szoktam – az a-betűs szó, az antropomorfizmus, amely hosszú ideig megakadályozta az állatok érzéseinek elismerését. Az antropomorfizmus során emberi tulajdonságainkat, érzéseinket vetítjük ki állatokra. Bizonyára mindannyian tudnánk példákat sorolni. Mondjuk, egyik barátunk azzal jön, hogy "a macskám mindent megért, amit mondok", vagy "a kutyám olyan édes, rohant ma reggel egy mókus felé a kertben, és tudom, hogy csak játszani akart vele." Talán. De lehet, hogy mégsem. Kételkedem az ilyen állításokban. De az állati gyász más eset, mert nem az állat gondolatait akarjuk megfejteni, hanem viselkedésének jól látható jeleit tanulmányozzuk, és próbáljuk értelmezni.
Now, it's true -- scientists often push back at me, and they'll say, "Ah, look, the animal might be stressed, or maybe the animal's just confused because his or her routine has been disrupted." But I think that this overworry about anthropomorphism misses a fundamental point. And that is that animals can care very deeply for each other, maybe they even love each other. And when they do, a survivor's heart can be pierced by a death. Let's face it: if we deny evolutionary continuity, we are really missing out on embracing part of ourselves. So yes, I believe in the reality of animal grief, and I also think that if we recognize it, we can make the world a better place for animals, a kinder place for animals.
Tudóskollégáim bizony gyakran kritizálnak ilyen megjegyzésekkel: "Nézd! Úgy tűnik, nyugtalan ez az állat, vagy lehet, hogy csak összezavarodott, mert felborult a napi rutinja." Úgy gondolom, az antropomorfizmussal szembeni túlzott aggodalom miatt szem elől tévesztünk egy lényeges pontot. Mégpedig, hogy nagyon szoros összetartás létezhet állatok között, sőt talán szeretet is. És ha így van, a veszteség összetörheti a túlélő szívét. Lássuk be: Ha megtagadjuk az evolúciós folytonosságot, akkor önmagunk egy részét is megtagadjuk. Szóval igen, hiszem, hogy létezik gyász az állatvilágban, és azt is gondolom, ha elismerjük ezt, jobb és boldogabb világot teremthetünk az állatok számára.
So let me tell you a little bit more about animal grief. I'm going to start in Kenya. You see here there's an elephant named Eleanor who came one day with bruised legs, and she collapsed. You see on the left that another female named Grace came to her right away and, using her own trunk, propped her up, tried to get her up on her feet. And she did succeed, but then Eleanor collapsed again. At this point, Grace became visibly distressed, and she prodded the body, and she vocalized. Eleanor collapsed again, and unfortunately, she did die. What you see on the right is a female from another family named Maui, who came after the death, and she stayed at the body. She held a vigil there, and she even rocked in distress over the body. So the scientists watching the elephants kept close observation on Eleanor's body for seven days. And during those seven days, a parade of elephants came from five different families. Now, some were just curious, but others carried out behaviors that I really believe should be classified as grief.
Hadd meséljek néhány történetet az állatok gyászáról. Az első Kenyába visz minket. Itt látható az Eleanor nevű elefánt, aki összezúzta a lábait, és egy nap összeesett. Itt láthatják a bal oldalon, hogy egy másik nőstény elefánt, Grace rögtön odament hozzá, és az agyarával megpróbálta felállítani, próbálta talpra segíteni. Sikerült is, de Eleanor újból a földre rogyott. Ekkor Grace láthatóan nyugtalanná vált, bökdöste a testet és morgott. Eleanor újból összeesett, és sajnos elpusztult. Jobb oldalon egy másik család nősténye, Maui látható, aki a haláleset után érkezett, és a test mellett maradt. Ott virrasztott, közben nyugtalanul ringatózott a test felett. Az elefántokat megfigyelő tudósok hét napig folyamatosan szemmel tartották Eleanor testét. Ez idő alatt egy csordányi elefánt érkezett öt különböző családból. Páran csak kíváncsiak voltak, de a többiek viselkedése úgy gondolom, valóban gyászként értelmezhető.
So what does grief look like? It can be rocking, as I said, in distress. It can also be social withdrawal, when an animal just takes himself or herself away from friends and stays by themselves, or a failure to eat or sleep properly, sometimes a depressed posture or vocalization. It can be very helpful for those of us studying this to be able to compare the behavior of a survivor before death and after death, because that increases the rigor of our interpretation. And I can explain this to you by talking about two ducks named Harper and Kohl.
Milyen jelei vannak a gyásznak? Lehet nyugtalan ringatózás, mint említettem. Társaság megvonása, amikor az állat félrehúzódik a társaitól, és magában gubbaszt. Lehet étvágytalanság, alvászavar, néha depresszióra utaló testtartás vagy hang. Nagyon hasznos számunkra, akik e reakciókat tanulmányozzuk, ha össze tudjuk hasonlítani a túlélőnek a haláleset előtti és utáni viselkedését. Ez ugyanis javítja értelmezésünk pontosságát. Két kacsa példáján keresztül tudom ezt megvilágítani, a nevük Harper és Kohl.
So we're into birds now. So Harper and Kohl were raised at a foie gras factory, and they were treated cruelly. Foie gras does involve force-feeding of birds. So this hurt their bodies, and their spirits were not in good shape, either. But thankfully, they were rescued by a farm sanctuary in upstate New York. And for four years, they stabilized, and they were fast friends. They often took themselves to a small pond on the property. Then, Kohl started to have really intractable pain in his legs, and it was clear to the sanctuary that he had to be euthanized humanely, and he was. But then the sanctuary workers did a brilliant thing, because they brought Harper to the body to see. And at first, Harper prodded the body of his friend, but then he laid himself over it, and he stayed there for over an hour with his friend. And in the weeks after, he had a hard time. He would go back to that same pond where he had been with Kohl, and he didn't want any other friends. And within two months, he died as well.
Tehát most madarakról lesz szó. Harper és Kohl kacsamájtermelő telepen nevelkedtek, ahol kegyetlen bánásmódban volt részük. A kacsamájtermelés során kényszertáplálást alkalmaznak, ami testi fájdalmat okozott nekik, és mentálisan is rossz állapotban voltak. De szerencsére megmentette őket egy menhely New York állam északi részén. Rendbe jöttek, és négy éven át szoros barátságban éltek. Gyakran felkerestek egy kis tavat az állatmenhelynél. Kohl lábát azonban leküzdhetetlen fájdalom gyötörte, és egyértelmű volt, hogy humánus módon el kell altatni. Ez meg is történt. A menhely dolgozói azonban zseniális dolgot találtak ki. Odavitték Harpert, hogy láthassa a barátját. Először bökdöste a testét, majd odabújt hozzá, és több mint egy órán át ott maradt mellette. A következő heteket nehezen viselte. Visszajárt a kis tóhoz, ahol együtt szoktak úszni Kohllal, de nem akart más kacsákkal barátkozni. Két hónapon belül ő is meghalt.
Now, I'm happy to say that not all grieving animals have this sorrowful outcome. Last summer, I flew to Boston to visit my adult daughter, Sarah. I was with my husband Charlie. I really needed a break from work. But I succumbed, and I checked my work email. You know how that is. And there was a communication about a dejected donkey. Now, as an anthropologist, this wasn't what I expected, but there it was, and I'm glad I read it. Because a donkey named Lena had gone to another farm sanctuary, this one in Alberta, Canada, as the only donkey there, and had trouble making friends for that reason. But she eventually did make friends with an older horse named Jake, and for three years they were inseparable. But the reason the email came was that Jake, at age 32, the horse, had become gravely ill and had to be put down, and this is what was going on. This is Lena standing on Jake's grave. She didn't want to come in at night. She didn't want to come in for food. She didn't want to come in for water. She pawed at the grave, she brayed in distress, and there she stood. So we talked and we brainstormed. What do you do for an animal like this? And we talked about the role of time, of extra love and kindness from people and of urging her to make a new friend. And here's where her trajectory does diverge from that of Harper the duck, because she did make a new friend, and sanctuary workers wrote back and said it worked out well.
Szerencsére nem minden gyászoló állat végzi ilyen szomorúan. Múlt nyáron Bostonba repültem meglátogatni felnőtt lányomat, Sarah-t. Férjemmel, Charlie-val mentem. Tényleg muszáj volt kizökkennem a munkából. De nem bírtam megállni, hogy ne nézzek rá a leveleimre. Tudják, hogy van ez. Egy lehangolt szamár volt a téma. Antropológusként meglepett az eset, de megtörtént, és örültem, hogy elolvastam. Egy Lena nevű szamár új menhelyre került Kanadában, Alberta tartományban, és mint az egyetlen ottani szamár nehezen illeszkedett be. De aztán összebarátkozott egy idősebb, Jake nevű lóval, és három évig elválaszthatatlanok voltak. Az email azért jött, mert Jake 32 éves korában súlyosan megbetegedett, és el kellett altatni. Ez történt tehát. Itt Lena látható Jake sírjánál. Nem akart bemenni éjszakára, nem akart bemenni enni. Nem akart bemenni inni. Lábával kaparta a sírt, fájdalmas bőgést hallatott, el sem mozdult onnan. Erről beszélgettünk és ötleteltünk. Mit tehetünk egy ilyen állatért? Szóba került, hogy fontos szerepe van az időnek, és hogy több szeretetet, kedvességet kapjon az emberektől, hogy ösztönözzük a barátkozásra. A szamár története ezen a ponton eltért Harper kacsáétól, mert sikerült új barátot szereznie, és a menhely dolgozói visszajelezték, hogy szépen alakulnak a dolgok.
Now sometimes, scientists supplement observation with hormonal analysis. There's an example of a group of scientists in Botswana, who took fecal material from baboons and compared two different groups. The first group were females who had witnessed a predator attack and lost someone in that attack, and the second group were females who had witnessed an attack but had not lost someone. And the stress hormones were way up in that first group. But here's the thing: the scientists didn't just call them "stressed baboons," they called them "bereaved baboons," and in part, that's because of the observations that they made. For example, this mother-daughter pair were very close, and then the daughter was killed by a lion. The mother removed herself from all her friends, from her grooming networks, and just stayed by herself for weeks -- bereavement -- and she then slowly recovered.
A tudósok néha hormonanalízissel is kiegészítik megfigyeléseiket. Például egy botswanai tudóscsoport páviánok ürülékéből vett mintát, és két csoportot hasonlított össze. Az egyikben olyan nőstények voltak, akik látták, hogy támad a ragadozó, és el is veszítettek valakit a támadásban. A másikban pedig olyanok, akik látták a támadást, de nem veszítettek el senkit. A stresszhormon jóval magasabb volt az első csoportban, de most jön a lényeg: a tudósok nem úgy említették őket, hogy "nyugtalan páviánok", hanem úgy, hogy "gyászoló páviánok", részben a megfigyeléseik alapján. Például ez az anya és lánya szoros kötelékben éltek együtt, de az utódot megölte egy oroszlán. Az anyaállat félrevonult a társas rendszerében élő barátaitól, és hetekig magában gubbasztott – gyászolt – majd lassan felépült.
So we have bereaved baboons. Will science tell us someday about bereaved bees? Will we hear about frogs who mourn? I don't think so, and I think the reason is because animals really need one-to-one, close relationships for that to happen. I also know that circumstance matters, and personality matters. I have documented cats and dogs who grieve, our companion animals, but I also interacted with a woman who was extremely bothered because her dog wasn't grieving. She said to me, "The first dog in the house has died. The second animal does not seem concerned, the second dog. What is wrong with him?"
Tehát vannak gyászoló páviánok. Beszél-e a tudomány egy nap gyászoló méhekről? Fogunk-e hallani békákról, akiket emészt a bánat? Nem hiszem, ehhez ugyanis az egyedeknek nagyon szoros kapcsolatban kell állniuk. Emellett számít a környezet és a személyiség is. Dokumentáltam társállataink, kutyák és macskák gyászreakcióit, de beszéltem olyan hölggyel is, akit nagyon aggasztott, hogy a kutyája nem gyászolt. Azt mondta: "Meghalt az első kutyánk, és a második a jelek szerint nincs lesújtva. Mi a baj vele?"
(Laughter)
(Nevetés)
And as I listened to her, I realized that this dog was now the only animal in the household, and as far as he was concerned, that was a pretty good deal. So circumstances matter.
Miközben hallgattam, rájöttem: ez a kutya az egyetlen állat most a háznál, és az ő szempontjából, ez remek pozíció. Tehát számítanak a körülmények.
Now, in any case, animals are not going to grieve exactly like we do. We have human creativity. We paint our grief, dance our grief, write our grief. We also can grieve for people we've never met, across space and time. I felt this strongly when I went to Berlin and I stood at the Holocaust Memorial. Animals don't grieve exactly like we do, but this doesn't mean that their grief isn't real. It is real, and it's searing, and we can see it if we choose.
Az állatok semmi esetre sem gyászolnak pont úgy, ahogy mi. Nekünk van emberi alkotóképességünk. Lefestjük, eltáncoljuk, megírjuk a gyászunkat. Gyászolhatunk olyan embereket is, akikkel térben és időben sosem találkoztunk. Mélyen átéreztem ezt, amikor elmentem Berlinbe, és ott álltam a Holokauszt-emlékmű előtt. Az állatok tehát nem úgy gyászolnak, ahogy mi, ám ez nem jelenti azt, hogy a gyászuk ne lenne valódi. Valódi a gyászuk, és nyomot hagy bennük. Látnunk kell ezt.
Now, I've lost both my parents. I lost a very dear friend at a young age from AIDS. I believe most likely most of you here have lost someone. And I have found it a genuine comfort, a solace, to know that we aren't the only beings on this earth who feel love and grief. And I think this is important. I also think we can take this a step further, and we can realize that the reality of animal grief can help us be better and do better for animals. This is already happening with Tahlequah, because the United States and Canada have renewed their talks with greater urgency for how to help the orcas, how to restore the Chinook salmon and how to help with the water pollution. We can also see that if grief is real, there's tremendous plausibility to the notion that animals feel a whole range of things. So we could look at joy, sadness, even hope. And if we do that, here's how we can start to think about the world. We can look at orcas and say, we know they grieve, we know they feel their lives, and we can refuse to confine them to small tanks in theme parks and make them perform for our entertainment.
Én mindkét szülőmet elvesztettem, meghalt egy nagyon kedves barátom fiatalon, AIDS-ben. Bizonyára önök közül is sokan elvesztettek már valakit. Számomra igazi vigaszt, megnyugvást jelentett a tudat, hogy nem mi vagyunk az egyetlen lények ezen a Földön, akik szeretetet és gyászt éreznek. Úgy gondolom, ez fontos. Azt is gondolom, hogy ez előbbre vihet minket annak felismeréséhez, hogy az állati gyász létezése jobbá tehet minket, és segíthet, hogy többet tegyünk értük. Tahlequah esetében ezt már láthatjuk is, hiszen az Egyesült Államok és Kanada újból tárgyalásokat folytat, hogy miként lehetne határozottabban segíteni az orkáknak, megakadályozni a királylazac kihalását, és csökkenteni a vízszennyezést. Azt is beláthatjuk, hogyha a gyász valódi, nagyon valószínű az a feltevés, hogy az állatoknak sokféle érzése van. Vizsgálhatnánk az öröm, a szomorúság, sőt a remény képességét is. És akkor elkezdhetnénk másképp nézni a világot. Nézzük a kardszárnyú delfineket: tudjuk, hogy gyászolnak, tudjuk, hogy érzik az életet, és elutasíthatjuk, hogy szórakoztató parkok kis medencéiben tartsák őket, és mutatványokat adjanak elő a szórakoztatásunkra.
(Applause)
(Taps)
Thank you.
Köszönöm.
We can look at elephants and say, yes, they grieve, and we can renew our efforts against international trophy hunting and against poaching.
Nézzük az elefántokat: igen, ők is képesek gyászolni, és újult erőfeszítéssel felléphetünk a nemzetközi trófeavadászat és orvvadászat ellen.
(Applause)
(Taps)
Thank you.
Köszönöm.
And we can look at our closest living relatives, monkeys and apes, and know yes they grieve, they feel their lives, so they don't deserve to be confined in highly invasive biomedical experiments year after year.
És nézzük legközelebbi rokonainkat, a majmokat, csimpánzokat: tudjuk, hogy gyászolnak, hogy érzik az életet, tehát méltatlan, hogy befogjuk őket invazív orvosbiológiai kísérletek céljából újra és újra.
And, you know --
És tudják...
(Applause)
(Taps)
the ducks Harper and Kohl, they tell us something too. They help us connect the dots and realize that what we eat affects how animals live. And it's not just foie gras, and it's not just ducks. We can think about pigs and chickens and cows in factory farms, and we can know. I can tell you the science is real that these animals feel, too. So every single time we choose a plant-based meal, we are contributing to reducing animal suffering.
Harper és Kohl kacsa története is üzen nekünk valamit. Abban segít, hogy felismerjük az összefüggést és ráébredjünk: az étel, amit megeszünk, hatással van az állatok életére. Nemcsak hizlalt májról, és nemcsak kacsákról van szó. Elég, ha a nagyüzemi gazdaságokban tartott sertésekre, csirkékre, szarvasmarhákra gondolunk. Azt kell mondanom, a tudomány szerint ezek az állatok is éreznek. Minden alkalommal, amikor növényi alapú ételt fogyasztunk, hozzájárulunk az állatok szenvedésének csökkentéséhez.
(Applause)
(Taps)
So yes, I believe in the reality of animal grief. I believe in the reality of animal love, and I think it is time for us humans to recognize that we don't own these things. And when we see that, we have an opportunity to make the world so much better for animals, a kinder world, a gentler world, and along the way, we might just save ourselves, too.
Szóval igen, hiszem, hogy létezik gyász az állatvilágban. Hiszem, hogy létezik állati szeretet, és úgy gondolom, ideje felismernünk, hogy mi, emberek nem birtokoljuk ezeket a lényeket. Ha ezt belátjuk, sokkal jobb világot teremthetünk az állatok számára, egy boldogabb, barátságosabb világot, és mindeközben talán magunkat is megmenthetjük.
Thank you so much.
Köszönöm szépen.
(Applause)
(Taps)
Thank you. Thank you. (Applause)
Köszönöm. (Taps)