Fish are in trouble. The cod population off Canada's East Coast collapsed in the 1990s, intense recreational and commercial fishing has decimated goliath grouper populations in South Florida, and most populations of tuna have plummeted by over 50%, with the Southern Atlantic bluefin on the verge of extinction. Those are just a couple of many examples. Overfishing is happening all over the world. How did this happen? When some people think of fishing, they imagine relaxing in a boat and patiently reeling in the day's catch. But modern industrial fishing, the kind that stocks our grocery shelves, looks more like warfare. In fact, the technologies they employ were developed for war. Radar, sonar, helicopters, and spotter planes are all used to guide factory ships towards dwindling schools of fish. Long lines with hundreds of hooks or huge nets round up massive amounts of fish, along with other species, like seabirds, turtles, and dolphins. And fish are hauled up onto giant boats, complete with onboard flash freezing and processing facilities. All of these technologies have enabled us to catch fish at greater depths and farther out at sea than ever before. And as the distance and depth of fishing have expanded, so has the variety of species we target. For example, the Patagonian toothfish neither sounds nor looks very appetizing. And fishermen ignored it until the late 1970s. Then it was rebranded and marketed to chefs in the U.S. as Chilean sea bass, despite the animal actually being a type of cod. Soon it was popping up in markets all over the world and is now a delicacy. Unfortunately, these deep water fish don't reproduce until they're at least ten years old, making them extremely vulnerable to overfishing when the young are caught before they've had the chance to spawn. Consumer taste and prices can also have harmful effects. For example, shark fin soup is considered such a delicacy in China and Vietnam that the fin has become the most profitable part of the shark. This leads many fishermen to fill their boats with fins leaving millions of dead sharks behind. The problems aren't unique to toothfish and sharks. Almost 31% of the world's fish populations are overfished, and another 58% are fished at the maximum sustainable level. Wild fish simply can't reproduce as fast as 7 billion people can eat them. Fishing also has impacts on broader ecosystems. Wild shrimp are typically caught by dragging nets the size of a football field along the ocean bottom, disrupting or destroying seafloor habitats. The catch is often as little as 5% shrimp. The rest is by-catch, unwanted animals that are thrown back dead. And coastal shrimp farming isn't much better. Mangroves are bulldozed to make room for shrimp farms, robbing coastal communities of storm protection and natural water filtration and depriving fish of key nursery habitats. So what does it look like to give fish a break and let them recover? Protection can take many forms. In national waters, governments can set limits about how, when, where, and how much fishing occurs, with restrictions on certain boats and equipment. Harmful practices, such as bottom trawling, can be banned altogether, and we can establish marine reserves closed to all fishing to help ecosystems restore themselves. There's also a role for consumer awareness and boycotts to reduce wasteful practices, like shark finning, and push fishing industries towards more sustainable practices. Past interventions have successfully helped depleted fish populations recover. There are many solutions. The best approach for each fishery must be considered based on science, respect for the local communities that rely on the ocean, and for fish as wild animals. And then the rules must be enforced. International collaboration is often needed, too, because fish don't care about our borders. We need to end overfishing. Ecosystems, food security, jobs, economies, and coastal cultures all depend on it.
Bajban vannak a halak. az 1990-es években a tőkehal-populáció összeomlott Kanada keleti partjainál, az intenzív szabadidős és a kereskedelmi halászat megtizedelte a góliáthal-populációkat Dél-Floridában, és a legtöbb tonhal-populáció kevesebb mint felére csökkent azzal, hogy a dél-atlanti kékúszójú tonhal a kihalás szélére került. Ez csak néhány példa a sok közül. Túlhalászás zajlik az egész világon. Hogy jutottunk idáig? A horgászást úgy képzeljük el, hogy pihenünk egy csónakban, és türelmesen fárasztjuk a halat. Azonban a modern ipari halászat – amelyik feltölti a boltok polcait – inkább tűnik halak ellen folytatott hadviselésnek. Az alkalmazott technológiákat valóban háborúra fejlesztették ki. Radarok, hanglokátorok, helikopterek és felderítő repülőgépek egyaránt részt vesznek a halászhajók fogyatkozó halrajok felé irányításában. Hosszú zsinórok több száz horoggal vagy hatalmas hálók gyűjtik be a hatalmas mennyiségű halat, más fajokkal egyetemben, mint a tengeri madarak, a teknősök és a delfinek. A halakat hatalmas hajókra húzzák fel, a fedélzeten feldolgozást is végeznek és gyorsfagyasztanak. E technológiák lehetővé tették, hogy mélyebbről és távolabbról fogjuk ki a halat a tengeren, mint valaha. A távolsági és mélységi halászat bővülésével egyre több fajt célzunk meg. Pl. a patagóniai fogashalnak sem a neve, sem a kinézete nem túl étvágygerjesztő, és a halászok az 1970-es évek végéig figyelmen kívül hagyták. Majd átnevezték chilei tengeri sügérnek, és piacra dobták a szakácsoknak az Egyesült Államokban, annak ellenére, hogy valójában egy tőkehalfajta. Hamarosan világszerte felbukkant a piacokon, és most ínyencségnek számít. Sajnos, ezek a mélyvízi halak legalább tízéves korukig nem szaporodnak, vagyis rendkívül könnyen túlhalászhatóak. A fiatal példényokat még azelőtt kifogják, hogy esélyük volna az ívásra. A fogyasztói ízlésnek és az áraknak is lehetnek káros hatásai. Pl. a cápauszonyleves ínyencségnek számít Kínában és Vietnámban, így az uszony lett a cápa legjövedelmezőbb része. Ezért sok halász tölti meg cápauszonnyal hajóját, miközben milliónyi megölt cápát hagynak maguk mögött. Ez nem csak a fogashalakra és a cápákra áll. A világ halállományának csaknem 31%-a túlhalászott, további 58%-ot pedig a fenntarthatóság maximális szintjén halásznak. A vadvízi halak nem tudnak olyan gyorsan szaporodni, amilyen ütemben hétmilliárd ember fogyasztja őket. A halászat hatással van a tágabb ökoszisztémákra is. A vadon élő garnélarákokat általában futballpálya méretű hálókat vonszolva fogják ki az óceán fenekén, így megzavarják vagy lerombolják a tengerfenéken lévő élőhelyeket. Gyakran a fogás mindössze 5%-a garnélarák. A többi járulékos fogás, érdektelen állatok, amelyeket holtan dobnak vissza. A part menti garnélarák-tenyésztés sem sokkal jobb. A mangrovákat lebuldózerezik - hely kell a garnélafarmokhoz, megfosztva a part menti közösségeket a viharvédelemtől és a természetes víztisztítástól, a halakat pedig létfontosságú keltetőhelyeiktől. Hogyan érhetnénk el, hogy a halak időt nyerjenek a szaporodáshoz? A védelem többféle formát ölthet. A nemzeti vizeken a kormányok szabályozhatják, hol, mikor, hogyan és mennyit lehessen halászni, korlátozhatnak bizonyos hajókat és felszereléseket. A káros eljárások, pl. a vonóhálós halászat, teljesen betilthatóak, és létesíthetünk halászat elől elzárt tengeri rezervátumokat, hogy segítsük az ökoszisztémákat a regenerálódásban. A fogyasztói tudatosságnak és bojkottálásnak is van szerepe a pazarló eljárások csökkentésében, mint a cápauszony levágása, és a halászati iparágakat fenntarthatóbb eljárásokra késztetheti. A korábbi intézkedések sikerrel segítették a kimerült halpopulációk helyreállítását. Sok megoldás létezik. A legjobb megközelítés, ha a halászatot tudományos alapokra helyezzük, tiszteletben tartjuk az óceántól függő helyi közösségeket, és megbecsüljük a vadvízi halakat. A szabályokat be is kell tartatnunk. Gyakran nemzetközi együttműködés is szükséges, mivel a halak nem törődnek határainkkal. Véget kell vetnünk a túlhalászásnak. Ökoszisztémák, élelmiszerbiztonság, munkahelyek, gazdaságok és a part menti kultúrák mind függenek ettől.