This cell phone started its trajectory in an artisanal mine in the Eastern Congo. It's mined by armed gangs using slaves, child slaves, what the U.N. Security Council calls "blood minerals," then traveled into some components and ended up in a factory in Shinjin in China. That factory -- over a dozen people have committed suicide already this year. One man died after working a 36-hour shift. We all love chocolate. We buy it for our kids. Eighty percent of the cocoa comes from Cote d'Ivoire and Ghana and it's harvested by children. Cote d'Ivoire, we have a huge problem of child slaves. Children have been trafficked from other conflict zones to come and work on the coffee plantations. Heparin -- a blood thinner, a pharmaceutical product -- starts out in artisanal workshops like this in China, because the active ingredient comes from pigs' intestines. Your diamond -- you've all heard, probably seen the movie "Blood Diamond." This is a mine in Zimbabwe right now. Cotton: Uzbekistan is the second biggest exporter of cotton on Earth. Every year when it comes to the cotton harvest, the government shuts down the schools, puts the kids in buses, buses them to the cotton fields to spend three weeks harvesting the cotton. It's forced child labor on an institutional scale. And all of those products probably end their lives in a dump like this one in Manila.
Ez a mobiltelefon hosszú utazását egy kézi művelésű bányában kezdte Kongó keleti részén. Ott fegyveres bandák tartják felügyelet alatt a gyermekrabszolgákat, akik felszínre hozzák az ENSZ Biztonsági Tanácsa által csak "véres ásványoknak" nevezett nyersanyagot, ami néhány alkatrészben kötött ki, majd végül egy gyárba került a kínai Shinjin városában. A gyárban -- több, mint egy tucat ember követett el öngyilkosságot az év eddig eltelt részében. Egy férfi egy 36 órás műszak ledolgozása után halt meg. Mind szeretjük a csokoládét. Megvesszük a gyermekeinknek. A kakaó 80%-a Elefántcsontpartról és Ghánából származik és gyermekek takarítják be. Elefántcsontparton óriási probléma a gyermekrabszolgaság. A gyermekeket más válságövezetekből csempészik ide, kifejezetten azért, hogy a kávéültetvényeken dolgozzanak. Heparin -- egy vérhigító, gyógyszeripari termék -- itt is kezdetleges műhelyekben kezdődik az előállítás, mint ez itt, Kínában, mert a gyógyszer hatóanyagát közönséges disznók beleiből nyerik. A gyémántok: mind hallottak róla, talán látták is a Véres gyémánt című filmet. Így néz ki egy zimbabwei bánya jelenleg. Gyapot: Üzbegisztán a második legnagyobb gyapotexportőr a világon. Minden évben a gyapot betakarításakor a kormány bezáratja az iskolákat, a gyerekeket buszokra ültetik, és irány a gyapotföld, itt töltik a következő három hetet a betakarítással. Ez gyermeki kényszermunka intézményes méretekben. És az összes ilyen termék jó eséllyel egy szemétdombon fejezi be a "pályafutását", mint ez itt, Manilában.
These places, these origins, represent governance gaps. That's the politest description I have for them. These are the dark pools where global supply chains begin -- the global supply chains, which bring us our favorite brand name products. Some of these governance gaps are run by rogue states. Some of them are not states anymore at all. They're failed states. Some of them are just countries who believe that deregulation or no regulation is the best way to attract investment, promote trade. Either way, they present us with a huge moral and ethical dilemma. I know that none of us want to be accessories after the fact of a human rights abuse in a global supply chain. But right now, most of the companies involved in these supply chains don't have any way of assuring us that nobody had to mortgage their future, nobody had to sacrifice their rights to bring us our favorite brand name product.
Ezek a helyek, ezek a források kormányzati hiányosságokat jelenítenek meg. Ez a legeslegenyhébb kifejezés, amivel illetni tudom a dolgot. Ezek azok a sötét érdekszövetségek, ahonnan a globális áruellátó láncolatok indulnak -- azok a globális ellátó láncolatok, amelyek elhozzák számunkra a kedvenc termékmárkánkat. Néhány ilyen "kormányzati hiányosságot" korrupt államok idéznek elő. Néhányat közülük már államnak sem nevezhetünk, bukott államok. Másik részük viszont olyan ország, akik abban hisznek, hogy a szabályozások lebontása vagy azok hiánya a befektetések ösztönzésének a legjobb módja, ez élteti a kereskedelmet. Bárhogy is legyen, óriási morális-etikai dilemmával szembesítenek minket. Tudom, hogy egyikünk sem akar bűnrészességet vállalni, miután kiderül egy emberi jogi visszaélés a globális ellátórendszerben. De pillanatnyilag az ilyen ellátórendszerekben résztvevő vállalatok többségének semmilyen módja sincs arra, hogy biztosítson bennünket: senkinek nem kellett elzálogosítani a jövőjét, senki nem kényszerült jogainak feladására azért, hogy eljuttassa hozzánk kedvenc termékmárkánkat.
Now, I didn't come here to depress you about the state of the global supply chain. We need a reality check. We need to recognize just how serious a deficit of rights we have. This is an independent republic, probably a failed state. It's definitely not a democratic state. And right now, that independent republic of the supply chain is not being governed in a way that would satisfy us, that we can engage in ethical trade or ethical consumption. Now, that's not a new story. You've seen the documentaries of sweatshops making garments all over the world, even in developed countries. You want to see the classic sweatshop, meet me at Madison Square Garden, I'll take you down the street, and I'll show you a Chinese sweatshop.
Nos, nem azért jöttem, hogy lehangoljam Önöket a globális ellátórendszerek állapotának leírásával. Helyzetleírásra azonban szükségünk van. Fel kell ismernünk, hogy mennyire komolyak a jogi hiányosságok. Ez itt egy független köztársaság, lehet, hogy egy bukott állam. Annyi bizonyos, hogy nem demokratikus. És pillanatnyilag az ellátórendszernek ezt a független köztársaságát nem olyan módon kormányozzák, hogy az elégedettségre adhatna okot, hogy módunkban állna etikus módon kereskedni vagy fogyasztani. Nos, ez azért nem egy új történet. Látták a ruhákat gyártó zugműhelyekről forgatott dokumentumfilmeket, és ezeket számos helyen forgatták, fejlett országokban is. Ha látni akarnak egy klasszikus zugműhelyt, akkor találkozzunk a Madison Square Garden-nél, lejjebb megyünk egy utcányit és mutatok egy kínai zugműhelyt.
But take the example of heparin. It's a pharmaceutical product. You expect that the supply chain that gets it to the hospital, probably squeaky clean. The problem is that the active ingredient in there -- as I mentioned earlier -- comes from pigs. The main American manufacturer of that active ingredient decided a few years ago to relocate to China because it's the world's biggest supplier of pigs. And their factory in China -- which probably is pretty clean -- is getting all of the ingredients from backyard abattoirs, where families slaughter pigs and extract the ingredient. So a couple of years ago, we had a scandal which killed about 80 people around the world, because of contaminants that crept into the heparin supply chain. Worse, some of the suppliers realized that they could substitute a product which mimicked heparin in tests. This substitute cost nine dollars a pound, whereas real heparin, the real ingredient, cost 900 dollars a pound. A no-brainer. The problem was that it killed more people.
De nézzük a heparin példáját. Gyógyszeripari termék. Azt hinnék, hogy az ellátórendszer, amin át a kórházba kerül, minden valószínűség szerint patyolattiszta. A gond abból adódik, hogy a benne lévő hatóanyag -- mint azt korábban említettem -- disznókból származik. Ennek a hatóanyagnak a legfőbb amerikai előállítója néhány évvel ezelőtt úgy döntött, hogy áthelyezi a termelést Kínába, mert Kína a világ legnagyobb sertéstermelője. És amikor a kínai üzemük -- ami minden bizonnyal elég tiszta -- az összes alapanyagot illegális vágóhidakról szerzi be, ahol házilag vágják le a disznókat és nyerik ki belőlük az alapanyagot. Pár évvel ezelőtt kitört egy botrány, mert világszerte kb. 80 ember halt meg szennyező anyagok miatt, amelyek "belecsusszantak" a heparin ellátórendszerébe. Ami ennél is rosszabb, néhány beszállító rájött, hogy behelyettesíthetik a heparint egy másik termékkel, a tesztek eredménye így is tökéletes lesz. A helyettesítő termék ára kilónként 20 dollár alatt marad, míg a valódi heparin -- a tényleges alapanyag -- kilónként közel 2,000 dollárból jön ki. Pofonegyszerű. Gond csak abból adódott, hogy több ember meghalt miatta.
And so you're asking yourself, "How come the U.S. Food and Drug Administration allowed this to happen? How did the Chinese State Agency for Food and Drugs allow this to happen?" And the answer is quite simple: the Chinese define these facilities as chemical facilities, not pharmaceutical facilities, so they don't audit them. And the USFDA has a jurisdictional problem. This is offshore. They actually do conduct a few investigations overseas -- about a dozen a year -- maybe 20 in a good year. There are 500 of these facilities producing active ingredients in China alone. In fact, about 80 percent of the active ingredients in medicines now come from offshore, particularly China and India, and we don't have a governance system. We don't have a regulatory system able to ensure that that production is safe. We don't have a system to ensure that human rights, basic dignity, are ensured.
És most azt a kérdést teszik fel magukban: "Hogy lehet, hogy az amerikai gyógyszerfelügyelet engedte mindezt? És a kínai élelmiszeripari és gyógyszerfelügyelet hogyan engedhette?" Pedig a válasz elég kézenfekvő: a kínaiak vegyipari létesítményekként határozzák meg a beszállítókat, nem gyógyszeripariként, így nem vizsgálják őket. Az amerikai gyógyszerfelügyeletnek meg a joghatósággal van gondja. Országon kívüli a terület. Valójában végeznek néhány vizsgálatot a tengerentúlon is -- évente nagyjából egy tucatot -- egy jobb évben talán 20-at. Viszont egyedül Kínában 500 olyan létesítmény van, ami ezt a hatóanyagot állítja elő. Tulajdonképp a gyógyszerek 80%-ában lévő hatóanyag napjainkban az országon kívülről származik, leginkább Kínából és Indiából. És nincs olyan kormányzati rendszerünk, olyan felügyeleti rendszerünk, amelyik képes lenne garantálni a termelés biztonságát. Nincs olyan rendszerünk, ami garantálná az emberi jogokat, az emberi méltóság érvényesülését.
So at a national level -- and we work in about 60 different countries -- at a national level we've got a serious breakdown in the ability of governments to regulate production on their own soil. And the real problem with the global supply chain is that it's supranational. So governments who are failing, who are dropping the ball at a national level, have even less ability to get their arms around the problem at an international level. And you can just look at the headlines. Take Copenhagen last year -- complete failure of governments to do the right thing in the face of an international challenge. Take the G20 meeting a couple of weeks ago -- stepped back from its commitments of just a few months ago. You can take any one of the major global challenges we've discussed this week and ask yourself, where is the leadership from governments to step up and come up with solutions, responses, to those international problems? And the simple answer is they can't. They're national. Their voters are local. They have parochial interests. They can't subordinate those interests to the greater global public good.
Szóval, nemzeti szinten -- és 60 különböző országban dolgozunk -- nemzeti szinten komoly visszafejlődés figyelhető meg a kormányok képességeit illetően, hogy szabályozzák a termelést a saját országuk területén. És a globális áruellátó rendszerrel a valódi gond az, hogy nemzetek feletti. Így a kudarcot valló kormányok, amik kezdik feladni a küzdelmet már nemzeti szinten is, még kevesebb eszközzel rendelkeznek ahhoz, hogy eredményesen lépjenek fel a nemzetközi porondon. És elég, ha rápillantanak a címlapokra. Vegyük a tavalyi Koppenhágai Csúcsot -- tökéletes kudarcot vallottak a kormányok, képtelenek voltak megfelelően reagálni a nemzetközi kihívásokra. Vegyük a pár héttel ezelőtti G20 csúcstalálkozót -- még a néhány hónappal ezelőtti ígéreteiktől is visszatáncoltak. Vehetjük bármelyik fontosabb globális feladatot, amiről beszéltünk a héten és feltehetjük magunkban a kérdést, hová lett a vezetői kvalítás a kormányok részéről, hogy kiálljanak és megoldásokat, válaszokat adjanak ezekre a nemzetközi problémákra? És a válasz egyszerű: képtelenek rá, hiszen nemzetiek. A szavazóik is helyiek. Kicsinyes érdekek vezérlik őket. Nem tehetik meg, hogy alárendelik ezeket az érdekeket a globális közjólétnek.
So, if we're going to ensure the delivery of the key public goods at an international level -- in this case, in the global supply chain -- we have to come up with a different mechanism. We need a different machine. Fortunately, we have some examples. In the 1990s, there were a whole series of scandals concerning the production of brand name goods in the U.S. -- child labor, forced labor, serious health and safety abuses. And eventually President Clinton, in 1996, convened a meeting at the White House, invited industry, human rights NGOs, trade unions, the Department of Labor, got them all in a room and said, "Look, I don't want globalization to be a race to the bottom. I don't know how to prevent that, but I'm at least going to use my good offices to get you folks together to come up with a response." So they formed a White House task force, and they spent about three years arguing about who takes how much responsibility in the global supply chain. Companies didn't feel it was their responsibility. They don't own those facilities. They don't employ those workers. They're not legally liable. Everybody else at the table said, "Folks, that doesn't cut it. You have a custodial duty, a duty of care, to make sure that that product gets from wherever to the store in a way that allows us to consume it, without fear of our safety, or without having to sacrifice our conscience to consume that product." So they agreed, "Okay, what we'll do is we agree on a common set of standards, code of conduct. We'll apply that throughout our global supply chain regardless of ownership or control. We'll make it part of the contract." And that was a stroke of absolute genius, because what they did was they harnessed the power of the contract, private power, to deliver public goods.
Szóval, ha garantálni szeretnénk a kulcsfontosságú árucikkek nemzetközi szintű szállítását -- jelen esetben a globális ellátórendszerben -- akkor elő kell rukkolnunk egy másféle mechanizmussal. Másféle gépezetre van itt szükség. Szerencsére akad néhány példa. Az 1990-es években egy egész sor botrány robbant ki az USA-ban a márkás árucikkek előállításával kapcsolatban -- gyermekmunka, kényszermunka, súlyos egészségügyi és munkavédelmi jogsértések -- és végül 1996-ban Clinton elnök összehívott egy találkozót a Fehér Házba -- meghívta az ipar képviselőit, az emberi jogi szervezeteket, szakszervezeteket, a Munkaügyi Minisztériumot -- mindenkit beterelt egy terembe, és így szólt: "Nézzék, nem szeretném, hogy a globalizáció az aljasság versenye legyen. Fogalmam sincs, hogyan akadályozzam meg, de legalább valami jóra használom a hivatalaimat, hogy összetereljem önöket és álljanak elő a válasszal." Így alakult meg a Fehér Ház munkacsoportja, és nagyjából három évig elvitatkoztak azon, hogy ki mennyi felelősséget vállaljon a globális áruellátó rendszerben. A vállalatok nem érezték úgy, hogy ők lennének a felelősek. Nem ők azoknak a létesítményeknek a tulajdonosai. Nem ők foglalkoztatják azokat a munkásokat. Jogi szempontból nem felelősek. Az asztal körül mindenki más azt mondta: "Emberek, ez nem stimmel. Igenis gondossággal tartoztok, törődnötök kell azzal, hogy a termék, ami akárhonnan a boltokba kerül, az úgy kerüljön oda, hogy nyugodtan megvehessük, ne kelljen se a biztonságunk miatt aggódnunk, sem pedig a lelkiismeretünket feláldoznunk azért, hogy megvehessük a terméket." Végül dűlőre jutottak. "Oké. Azt fogjuk tenni, hogy közös szabványrendszert fogadunk el, egyfajta magatartási kódexet. Ezt fogjuk alkalmazni a globális ellátórendszerünk minden fázisában, függetlenül a tulajdoni formától és az irányítás módjától. Majd a szerződéseink részévé tesszük." És ez abszolút zseniális húzás volt, mert azt tették, hogy a szerződések jogilag kötelező erejét használták fel, magánjogi hatalmat arra, hogy biztosítsák a közjavakat.
And let's face it, the contract from a major multinational brand to a supplier in India or China has much more persuasive value than the local labor law, the local environmental regulations, the local human rights standards. Those factories will probably never see an inspector. If the inspector did come along, it would be amazing if they were able to resist the bribe. Even if they did their jobs, and they cited those facilities for their violations, the fine would be derisory. But you lose that contract for a major brand name, that's the difference between staying in business or going bankrupt. That makes a difference. So what we've been able to do is we've been able to harness the power and the influence of the only truly transnational institution in the global supply chain, that of the multinational company, and get them to do the right thing, get them to use that power for good, to deliver the key public goods.
És lássuk be, egy nagyobb multinacionális céggel kötött szerződés egy indiai vagy kínai beszállító számára sokkal nagyobb meggyőző erővel bír, mint a helyi munkajogi szabályozás, a helyi környezetvédelmi előírások, az emberi jogok helyi helyzete. Azokba a gyárakba valószínűleg sosem megy ellenőr. Ha mégis megjelenne egy, akkor is meglepő lenne, ha nemet tudna mondani a kenőpénzre. Még ha el is végeznék a munkájukat, és felelősségre vonnák a cégeket a jogsértések miatt, a kiszabott bírság nevetséges lenne. De elveszíteni a szerződést egy húzómárka képviselőjével, az a piacon maradás és a csődbe menetel közötti különbséget is jelentheti. Ez már nagyon nem mindegy. Szóval, annyit tudtunk tenni, hogy szolgálatunkba állítottuk az egyetlen igazán nemzetek feletti intézmény, a globális áruellátó rendszer hatalmát és befolyását, vagyis a multinacionális cégekét, és rávettük őket arra, hogy helyesen cselekedjenek, arra, hogy a hatalmukat jó célra használják, hogy a kulcsfontosságú közjavak rendelkezésre álljanak.
Now of course, this doesn't come naturally to multinational companies. They weren't set up to do this. They're set up to make money. But they are extremely efficient organizations. They have resources, and if we can add the will, the commitment, they know how to deliver that product. Now, getting there is not easy. Those supply chains I put up on the screen earlier, they're not there. You need a safe space. You need a place where people can come together, sit down without fear of judgment, without recrimination, to actually face the problem, agree on the problem and come up with solutions. We can do it. The technical solutions are there. The problem is the lack of trust, the lack of confidence, the lack of partnership between NGOs, campaign groups, civil society organizations and multinational companies. If we can put those two together in a safe space, get them to work together, we can deliver public goods right now, or in extremely short supply.
Természetesen ez nem magától alakult így a multinacionális cégeknél. Nem azért alapították őket, hogy így tegyenek. Pénzkeresési céllal alakultak. Azonban roppantul hatékony szervezetek. Nekik megvannak a forrásaik, és ha mi hozzátesszük az akaratot, az elkötelezettségünket, akkor ők is tudni fogják, hogyan teremtsék elő azt a terméket. Nos, eljutni idáig nem könnyű. Azok az ellátórendszerek, amiket nemrég a képernyőre tettem, nincsenek ott. Szükség van egy biztonságos helyre. Egy helyre, ahol az érintettek összejöhetnek, leülhetnek a megítélés félelmétől mentesen, viszontvádaskodások nélkül, hogy tényleg a problémával foglalkozhassanak, dűlőre jussanak a probléma mibenlétéről, megoldásokkal rukkoljanak elő. Képesek vagyunk rá; a műszaki megoldások adottak. A gond inkább a bizalom hiányából adódik, az aktivista szervezetek, kampánycsoportok, civil szervezetek és a multinacionális cégek közötti partneri viszony hiányából. Ha ezt a két szereplőt leültetjük egy biztonságos helyen, rávesszük őket, hogy működjenek együtt, akkor máris elkezdhetjük előteremteni a közjavakat, amelyek rendkívül szűkösek.
This is a radical proposition, and it's crazy to think that if you're a 15-year-old Bangladeshi girl leaving your rural village to go and work in a factory in Dhaka -- 22, 23, 24 dollars a month -- your best chance of enjoying rights at work is if that factory is producing for a brand name company which has got a code of conduct and made that code of conduct part of the contract. It's crazy. Multinationals are protecting human rights. I know there's going to be disbelief. You'll say, "How can we trust them?" Well, we don't. It's the old arms control phrase: "Trust, but verify." So we audit. We take their supply chain, we take all the factory names, we do a random sample, we send inspectors on an unannounced basis to inspect those facilities, and then we publish the results. Transparency is absolutely critical to this. You can call yourself responsible, but responsibility without accountability often doesn't work. So what we're doing is, we're not only enlisting the multinationals, we're giving them the tools to deliver this public good -- respect for human rights -- and we're checking. You don't need to believe me. You shouldn't believe me. Go to the website. Look at the audit results. Ask yourself, is this company behaving in a socially responsible way? Can I buy that product without compromising my ethics? That's the way the system works.
Mindez persze radikális javaslat, és őrület belegondolni, hogy egy 15 éves bangladeshi lány számára, aki maga mögött hagyja szülőfaluját, hogy egy dhakai gyárban dolgozzon -- havi 22, 23, 24 dollárért -- az lenne a legjobb lehetőség munkajogi szempontból, ha az adott cég egy húzómárkát előállító multinak szállít be, ahol létezik magatartási kódex és a magatartási kódexet a szerződés részévé tették. Ez őrület; a multinacionális cégek védik az emberi jogokat. Tudom, hogy hitetlenkedés lesz a válaszuk. Azt mondják: "Hogyan bízhatunk meg bennük?" Nos, nem bízunk. Megvan a régi fegyvertartással kapcsolatos mondóka: "Bízz benne, de azért ellenőrizd." Úgyhogy ellenőrzéseket végzünk. Megnézzük az ellátórendszerüket, összeszedjük az összes gyár nevét, véletlenszerűen mintát veszünk, előzetes bejelentés nélkül ellenőröket küldünk ki, hogy megvizsgálják a létesítményeket, végül pedig közzétesszük az eredményeket. Az átláthatóság elengedhetetlenül sarkalatos pontja a dolognak. Nevezheti magát az ember felelősnek, de az elszámoltathatóság nélküli felelősség gyakran nem működik. Szóval, nemcsak annyit teszünk, hogy átvilágítjuk a multikat, hanem eszközöket is adunk számukra, hogy biztosítsák a közjót -- az emberi jogok tiszteletét -- és folyamatosan ellenőrzünk. Nem kell elhinniük. Nem is szabad elhinniük. Keressék fel a weboldalt. Nézzék meg a vizsgálati eredményeket. Tegyék fel maguknak a kérdést, ez a cég szociálisan felelős módon működik? Megvehetem a terméküket anélkül, hogy erkölcsi kompromisszumokra kényszerülnék? Így működik a rendszer.
I hate the idea that governments are not protecting human rights around the world. I hate the idea that governments have dropped this ball and I can't get used to the idea that somehow we can't get them to do their jobs. I've been at this for 30 years, and in that time I've seen the ability, the commitment, the will of government to do this decline, and I don't see them making a comeback right now. So we started out thinking this was a stopgap measure. We're now thinking that, in fact, this is probably the start of a new way of regulating and addressing international challenges. Call it network governance. Call it what you will. The private actors, companies and NGOs, are going to have to get together to face the major challenges we are going to face. Just look at pandemics -- swine flu, bird flu, H1N1. Look at the health systems in so many countries. Do they have the resources to face up to a serious pandemic? No. Could the private sector and NGOs get together and marshal a response? Absolutely. What they lack is that safe space to come together, agree and move to action. That's what we're trying to provide.
Gyűlölöm a helyzetet, hogy a kormányok világszerte nem gondoskodnak az emberi jogok védelméről. Gyűlölöm a helyzetet, hogy a kormányok feladták ezt a küzdelmet. És képtelen vagyok elfogadni azt, hogy nem tudjuk őket rávenni valahogy, végezzék a dolgukat. 30 éve foglalkozom ezzel, ezalatt végignéztem a képességet, az elkötelezettséget, aztán az akaratot a kormányzat részéről a hanyatlás előidézésére, és jelenleg nem látom, hogy visszatérnének innen. Nos, azzal a gondolattal nyitottunk, hogy ez egy átmeneti megoldás. Mostanra odáig jutottunk, hogy végeredményben itt talán egy kezdetről van szó, a nemzetközi kihívások szabályozásának és kezelésének új kezdetéről. Nevezhetjük hálózati kormányzásnak vagy ahogy akarjuk, a magánszektor szereplőinek, vállalatoknak és aktivista csoportoknak össze kell majd ülniük, hogy szembenézzenek az elkövetkezendő komoly kihívásokkal. Nézzük a járványhelyzetet -- sertésinfluenza, madárinfluenza, H1H1. Nézzük meg rengeteg ország egészségügyi rendszerét. Megvannak hozzá a forrásaik, hogy egy komolyabb járvánnyal szembenézzenek? Nincsenek. Megtehetné a magánszféra és az aktivisták, hogy összeülnek és levezénylik a válaszlépéseket? Teljes mértékben. Ehhez csakis egy biztonságos hely hiányzik, ahol összeülhetnek, megvitathatják a dolgokat és akcióba léphetnek. Ezt a helyet igyekszünk megteremteni.
I know as well that this often seems like an overwhelming level of responsibility for people to assume. "You want me to deliver human rights throughout my global supply chain. There are thousands of suppliers in there." It seems too daunting, too dangerous, for any company to take on. But there are companies. We have 4,000 companies who are members. Some of them are very, very large companies. The sporting goods industry, in particular, stepped up to the plate and have done it. The example, the role model, is there. And whenever we discuss one of these problems that we have to address -- child labor in cottonseed farms in India -- this year we will monitor 50,000 cottonseed farms in India. It seems overwhelming. The numbers just make you want to zone out. But we break it down to some basic realities.
Azt is tudom, hogy mindez gyakran túlzott felelősségvállalásnak tűnhet az emberek számára, súlyos a teher. "Azt akarja, hogy gondoskodjak az emberi jogok biztosításáról a globális ellátórendszeremen keresztül. Beszállítók ezreiről beszélünk. Az egész túl ijesztőnek, túl veszélyesnek tűnik bármely cégnek, hogy felvállalja." De léteznek ilyen vállalatok. 4,000 vállalatunk van, akik tagok. Némelyik nagyon, nagyon nagy vállalat. Különösen a sportszeripar nagyon odatette magát és megcsinálták. Megvan a példa, a követhető modell. És amikor ezen problémák valamelyikéről beszélgetünk, amikkel szembe kell néznünk -- gyermekmunka az indiai gyapotmag farmokon -- idén 50,000 gyapotmag farmot fogunk figyelemmel kísérni Indiában. Túlságosan is soknak tűnik. Már a számokba beleszédül az ember. De lebontjuk az egészet néhány alapvető tényre.
And human rights comes down to a very simple proposition: can I give this person their dignity back? Poor people, people whose human rights have been violated -- the crux of that is the loss of dignity, the lack of dignity. It starts with just giving people back their dignity. I was sitting in a slum outside Gurgaon just next to Delhi, one of the flashiest, brightest new cities popping up in India right now, and I was talking to workers who worked in garment sweatshops down the road, and I asked them what message they would like me to take to the brands. They didn't say money. They said, "The people who employ us treat us like we are less than human, like we don't exist. Please ask them to treat us like human beings." That's my simple understanding of human rights. That's my simple proposition to you, my simple plea to every decision-maker in this room, everybody out there. We can all make a decision to come together and pick up the balls and run with the balls that governments have dropped. If we don't do it, we're abandoning hope, we're abandoning our essential humanity, and I know that's not a place we want to be, and we don't have to be there. So I appeal to you. Join us, come into that safe space, and let's start to make this happen.
Ami pedig az emberi jogokat illeti, az egész kérdéskör nagyon egyszerűen megragadható: képes vagyok visszaadni a méltóságát ennek az embernek? A szegény emberek, azok, akiknek megsértették az emberi jogait -- náluk a sarkalatos pont az emberi méltóság elvesztése, a méltóság hiánya. Minden azzal kezdődik, hogy visszaadjuk a méltóságukat. Egy nyomornegyedben ültem Gurgaon szélén, nem messze Delhitől, ez az egyik legfelkapottabb, legcsillogóbb új város azok közül, ami India-szerte nőnek ki a földből, és munkásokkal beszélgettem, akik az utca végén található ruházati zugműhelyekben dolgoztak. Megkérdeztem őket, mit szeretnének, milyen üzenetet vigyek a márka képviselőinek. Nem a pénzt említették; azt mondták: "A minket alkalmazó emberek úgy kezelnek minket, mintha nem is emberek lennénk, mintha nem léteznénk. Kérje meg őket, hogy emberi lényekként bánjanak velünk." Én a legegyszerűbb módon így gondolkodok az emberi jogokról. Ez lenne az egyszerű javaslatom Önöknek, szerény kérésem minden döntéshozóhoz ebben a teremben és odakinn egyaránt. Mindannyian meghozhatunk egy döntést, hogy összeülünk, kézbe vesszük a dolgokat és mi visszük tovább azt, amivel a kormányok már nem törődnek. Ha nem tesszük meg, ezzel feladjuk a reményt, feladjuk alapvető emberségünket, és tudom, hogy ide nem szeretnénk eljutni, és nem is szükséges, hogy ide jussunk. Így hát Önökhöz fordulok, csatlakozzanak, jöjjenek arra a biztonságos helyre, és vágjunk bele a dolgok sűrűjébe!
Thank you very much.
Nagyon köszönöm.
(Applause)
(Taps)