I'm going to talk to you tonight about coming out of the closet, and not in the traditional sense, not just the gay closet. I think we all have closets. Your closet may be telling someone you love her for the first time, or telling someone that you're pregnant, or telling someone you have cancer, or any of the other hard conversations we have throughout our lives. All a closet is is a hard conversation, and although our topics may vary tremendously, the experience of being in and coming out of the closet is universal. It is scary, and we hate it, and it needs to be done.
Arról fogok ma este beszélni, milyen az, amikor felvállalod magad. És nem a megszokott értelemben, nemcsak a meleg kontextusban. Szerintem mindnyájunknak vannak titkai. Magadban tarthatod, hogy bevalld valakinek, hogy beleszerettél, vagy hogy elmondd, terhes vagy, vagy hogy rákos vagy. Lehet az bármilyen kényes beszélgetés, mely életünk során felbukkan. Minden titok felfedése nehéz, és bár a tárgya sokrétű lehet, ahogy megéljük, és ahogy előállunk vele, az egyetemes. Félelmetes, és gyűlöljük, de meg kell tennünk.
Several years ago, I was working at the South Side Walnut Cafe, a local diner in town, and during my time there I would go through phases of militant lesbian intensity: not shaving my armpits, quoting Ani DiFranco lyrics as gospel. And depending on the bagginess of my cargo shorts and how recently I had shaved my head, the question would often be sprung on me, usually by a little kid:
Néhány évvel ezelőtt a South Side Walnut kávézóban dolgoztam, egy helyi bisztróban, és ezalatt többször kiéltem a harcos leszbikus énemet: Nem borotváltam a hónaljamat, úgy idéztem Ani DiFranco dalszövegeit, mint a szentírást. És attól függően, milyen bő volt a nadrágom, és hogy milyen időközönként borotváltam a fejemet, gyakran megkérdezték, rendszerint egy kisgyerek:
"Um, are you a boy or are you a girl?"
„Őőő... Te most fiú vagy, vagy lány?"
And there would be an awkward silence at the table. I'd clench my jaw a little tighter, hold my coffee pot with a little more vengeance. The dad would awkwardly shuffle his newspaper and the mom would shoot a chilling stare at her kid. But I would say nothing, and I would seethe inside. And it got to the point where every time I walked up to a table that had a kid anywhere between three and 10 years old, I was ready to fight. (Laughter) And that is a terrible feeling. So I promised myself, the next time, I would say something. I would have that hard conversation.
Kínos csönd telepedett az asztalra. Még jobban összeszorítottam az állkapcsom, és bosszúra szomjazva szorongattam a kávéskannát. Apuka feszengve zörgött az újsággal, míg anyuka fagyos pillantásokat vetett a gyerekre. De nem mondtam semmit, csak belül forrongtam. És eljutottam oda, hogy harcra készen mentem ki minden olyan asztalhoz, ahol három és tíz év közötti gyerek ült. (Nevetés) Valami borzasztó érzés. Így megígértem magamnak, hogy legközelebb mondok valamit. Átesem a kényes beszélgetésen.
So within a matter of weeks, it happens again.
Néhány héten belül be is következett.
"Are you a boy or are you a girl?"
„Te fiú vagy, vagy lány?”
Familiar silence, but this time I'm ready, and I am about to go all Women's Studies 101 on this table. (Laughter) I've got my Betty Friedan quotes. I've got my Gloria Steinem quotes. I've even got this little bit from "Vagina Monologues" I'm going to do. So I take a deep breath and I look down and staring back at me is a four-year-old girl in a pink dress, not a challenge to a feminist duel, just a kid with a question: "Are you a boy or are you a girl?"
Ismerős csend következett, de ez alkalommal készen álltam, hogy az asztalra zúdítsam az összes feminista tant. (Nevetés) Megvoltak Betty Friedan igézeteim, csakúgy, mint a Gloria Steinem idézeteim. Még egy részlettel is készültem a Vagina monológokból. Szóval vettem egy mély levegőt, majd lenéztem, és egy négyéves forma kislány nézett rám vissza talpig rózsaszínben. Semmi csatába hívó nem volt benne. Csak egy gyerek, egy kérdéssel: „Fiú vagy, vagy lány?”
So I take another deep breath, squat down to next to her, and say, "Hey, I know it's kind of confusing. My hair is short like a boy's, and I wear boy's clothes, but I'm a girl, and you know how sometimes you like to wear a pink dress, and sometimes you like to wear your comfy jammies? Well, I'm more of a comfy jammies kind of girl."
Vettem még egy mély lélegzetet, leguggoltam és azt feleltem: „Tudom, hogy ez zavaros, a hajam olyan rövid, mint egy fiúé, és fiú ruhákban járok, de lány vagyok. Néha te is szeretsz rózsaszínt hordani, máskor pedig egy kényelmes pizsit választasz. Én inkább a kényelmes pizsamás lány vagyok.”
And this kid looks me dead in the eye, without missing a beat, and says, "My favorite pajamas are purple with fish. Can I get a pancake, please?" (Laughter) And that was it. Just, "Oh, okay. You're a girl. How about that pancake?"
A gyerek egyenesen a szemembe nézett, és pislogás nélkül azt felelte: „Az én kedvenc pizsim lila és halacskás. Kérhetek egy palacsintát?” (Nevetés) Ennyi volt az egész! „Oké, lány vagy. De mi van a palacsintával?”
It was the easiest hard conversation I have ever had. And why? Because Pancake Girl and I, we were both real with each other.
Ez volt legkönnyebb kényes beszélgetés, amiben valaha részem volt. És miért? Mert Palacsinta Leányzóval őszinték voltunk egymással.
So like many of us, I've lived in a few closets in my life, and yeah, most often, my walls happened to be rainbow. But inside, in the dark, you can't tell what color the walls are. You just know what it feels like to live in a closet. So really, my closet is no different than yours or yours or yours. Sure, I'll give you 100 reasons why coming out of my closet was harder than coming out of yours, but here's the thing: Hard is not relative. Hard is hard. Who can tell me that explaining to someone you've just declared bankruptcy is harder than telling someone you just cheated on them? Who can tell me that his coming out story is harder than telling your five-year-old you're getting a divorce? There is no harder, there is just hard. We need to stop ranking our hard against everyone else's hard to make us feel better or worse about our closets and just commiserate on the fact that we all have hard. At some point in our lives, we all live in closets, and they may feel safe, or at least safer than what lies on the other side of that door. But I am here to tell you, no matter what your walls are made of, a closet is no place for a person to live.
Mint ahogy sokan mások, én is sok dolgot rejtegettem életem során, ami történetesen sokszor szivárvány színben pompázott. De bent, a sötétben nem látod a színeket. Csak azt tudod, milyen érzés benne lenni. Valójában az én titkom semmiben nem más, mint az Öné, az Öné vagy az Öné. Persze, tudnék száz olyan okot, hogy nekem miért volt nehezebb Önöknél előállnom, de az az igazság, a nehézség nem viszonylagos. A nehéz az nehéz. Ki merné azt állítani, nehezebb elmondani azt, hogy valaki csődbe ment, mint elmesélni, hogy megcsaltuk valakit? Ki merné állítani, nehezebb felvállalni a másságunkat, mint elmondani egy ötévesnek, hogy elválnak a szülei? Nincs olyan, hogy nehezebb, csak nehéz van! Be kell fejeznünk, hogy a magunk nehézségeit másokéhoz hasonlítjuk, hogy ettől jobban vagy rosszabbul érezzük magunkat. Csak fogadjuk el a tényt, hogy mindannyiunknak nehéz. Vannak bizonyos helyzetek, amikor mindenki titkol valamit, és lehet, hogy biztonságban érzed magad, vagy legalábbis kevésbé félsz annál, mintha felfednéd a titkod. De itt és most elárulom: Teljesen mindegy, miről van szó, az ember nem élhet titkolózva.
Thanks. (Applause)
Köszönöm. (Taps)
So imagine yourself 20 years ago. Me, I had a ponytail, a strapless dress, and high-heeled shoes. I was not the militant lesbian ready to fight any four-year-old that walked into the cafe. I was frozen by fear, curled up in the corner of my pitch-black closet clutching my gay grenade, and moving one muscle is the scariest thing I have ever done. My family, my friends, complete strangers -- I had spent my entire life trying to not disappoint these people, and now I was turning the world upside down on purpose. I was burning the pages of the script we had all followed for so long, but if you do not throw that grenade, it will kill you.
Képzeljék maguk elé a 20 évvel ezelőtti énjüket. Nekem lófarkam volt, pánt nélküli ruhát és magassarkút hordtam. Nem a dühödt leszbikus voltam, aki harcra készen várja a kávézóba besétáló négyéveseket. A félelemtől ledermedve, a sarokban kuporogva a koromfekete titkom mélyén, a „meleg gránátomat” szorongatva akár csak egy izmom megmozdítása is a lehető legfélelmetesebb dolognak tűnt, amit valaha tettem. Család, barátok, totál idegenek - azzal töltöttem az egész életemet, hogy próbáltam nekik nem csalódást okozni. Aztán pedig fenekestül felforgattam mindent, méghozzá szándékosan. Felégettem annak a forgatókönyvnek a lapjait, amit olyan régóta megszoktunk. De ha nem dobod el a gránátot, akkor téged öl meg.
One of my most memorable grenade tosses was at my sister's wedding. (Laughter) It was the first time that many in attendance knew I was gay, so in doing my maid of honor duties, in my black dress and heels, I walked around to tables and finally landed on a table of my parents' friends, folks that had known me for years. And after a little small talk, one of the women shouted out, "I love Nathan Lane!" And the battle of gay relatability had begun.
Az egyik legemlékezetesebb gránáthajításom a nővérem esküvőjén történt. (Nevetés) Az volt az első alkalom, hogy a jelenlévők közül sokan tudták, hogy meleg vagyok. Koszorúslány-feladataim végzése közben, fekete ruhában és magassarkúban sétáltam az asztalok között, míg végül a szüleim barátainak asztalánál kötöttem ki, akiket már évek óta ismertem. Egy rövid bájcsevej után az egyik nő elkiáltotta magát: „Imádom Nathan Lane-t!” Ezzel meg is kezdődött a tusa a melegséget illetően.
"Ash, have you ever been to the Castro?"
„Ash, voltál már San Francisco meleg negyedében?”
"Well, yeah, actually, we have friends in San Francisco."
„Igen, ami azt illeti, van ott néhány barátunk.”
"Well, we've never been there but we've heard it's fabulous."
„Mi még nem voltunk ott, de azt hallottuk, lenyűgöző.”
"Ash, do you know my hairdresser Antonio? He's really good and he has never talked about a girlfriend."
„Ash, ismered a fodrászomat, Antonio-t? Nagyon jó, és még soha nem beszélt barátnőről.”
"Ash, what's your favorite TV show? Our favorite TV show? Favorite: Will & Grace. And you know who we love? Jack. Jack is our favorite."
„Ash, mi a kedvenc tévéműsorod? A miénk a Will és Grace. És tudod, kit imádunk benne? Jack-et. Jack a kedvencünk.”
And then one woman, stumped but wanting so desperately to show her support, to let me know she was on my side, she finally blurted out, "Well, sometimes my husband wears pink shirts." (Laughter)
Az egyik nő pedig, bár nehezen, de annyira ki akarta fejezni a támogatását, hogy tudassa, mellettem áll, hogy végül az bukott ki belőle: „Nos, az én férjem néha rózsaszín inget hord.” (Nevetés)
And I had a choice in that moment, as all grenade throwers do. I could go back to my girlfriend and my gay-loving table and mock their responses, chastise their unworldliness and their inability to jump through the politically correct gay hoops I had brought with me, or I could empathize with them and realize that that was maybe one of the hardest things they had ever done, that starting and having that conversation was them coming out of their closets. Sure, it would have been easy to point out where they felt short. It's a lot harder to meet them where they are and acknowledge the fact that they were trying. And what else can you ask someone to do but try? If you're going to be real with someone, you gotta be ready for real in return.
És abban a pillanatban választanom kellett, amin minden gránátvetőnek át kell esnie. Visszamehettem volna a barátnőmhöz és a melegbarát asztalomhoz, hogy gúnyolódva elmeséljem a reakcióikat, kritizálva a naivságukat és azt, hogy képtelenek politikailag korrekt megjegyzéseket tenni a melegségemről. Avagy választhattam az együttérzést, és hogy észrevegyem, számukra ez az egyik legnehezebb dolog, amit valaha tettek. Lehet, hogy nekik a beszélgetés maga volt egyfajta nehéz lépés. Persze, könnyű lett volna rábökni, hogy ők miben érezték magukat elesettnek. Sokkal nehezebb szembenézni velük és elismerni a tényt, hogy próbálkoznak. És mi mást kérhetnél valakitől, mint azt, hogy próbálkozzon? Ha őszinte vagy valakivel, fel kell készülnöd rá, hogy cserébe ő is őszinte lesz.
So hard conversations are still not my strong suit. Ask anybody I have ever dated. But I'm getting better, and I follow what I like to call the three Pancake Girl principles. Now, please view this through gay-colored lenses, but know what it takes to come out of any closet is essentially the same.
A kényes ügyekről való elbeszélgetés még mindig nem az erősségem. Kérdezzenek meg bárkit, akivel valaha randim volt. De próbálkozom, és amit követek, azt rendszerint úgy hívom: „A három Palacsinta-Lány alapelv”. Kérem, most gondolkozzanak meleg fejjel, de bármilyen titkot fedünk fel, a lényege ugyanaz.
Number one: Be authentic. Take the armor off. Be yourself. That kid in the cafe had no armor, but I was ready for battle. If you want someone to be real with you, they need to know that you bleed too.
Először is: Légy őszinte. Vedd le a páncélt. Légy önmagad. Annak a gyereknek a kávézóban nem volt páncélja, miközben én harcolni akartam. Ha azt akarod, hogy valaki őszinte legyen veled, tudnia kell, hogy neked is vannak sebeid.
Number two: Be direct. Just say it. Rip the Band-Aid off. If you know you are gay, just say it. If you tell your parents you might be gay, they will hold out hope that this will change. Do not give them that sense of false hope. (Laughter)
Másodszor: Légy egyenes. Csak mondd ki. Tépd be a sebtapaszt. Ha tudod, hogy meleg vagy, csak mondd ki. Ha azt mondod a szüleidnek, hogy lehet, hogy meleg vagy, akkor reménykedni fognak, hogy ez majd megváltozik. Ne tápláld őket hamis reményekkel. (Nevetés)
And number three, and most important -- (Laughter) Be unapologetic. You are speaking your truth. Never apologize for that. And some folks may have gotten hurt along the way, so sure, apologize for what you've done, but never apologize for who you are. And yeah, some folks may be disappointed, but that is on them, not on you. Those are their expectations of who you are, not yours. That is their story, not yours. The only story that matters is the one that you want to write. So the next time you find yourself in a pitch-black closet clutching your grenade, know we have all been there before. And you may feel so very alone, but you are not. And we know it's hard but we need you out here, no matter what your walls are made of, because I guarantee you there are others peering through the keyholes of their closets looking for the next brave soul to bust a door open, so be that person and show the world that we are bigger than our closets and that a closet is no place for a person to truly live.
Harmadszor pedig - a legfontosabb: (Nevetés) Ne mentegetőzz. Az igazat mondod. Soha ne kérj érte bocsánatot. Bár néhányakat megbánthatsz az úton, persze, kérj bocsánatot a tetteidért, de soha ne kérj bocsánatot azért, aki vagy. És igen, néhányan csalódottak lesznek, de az az ő dolguk, nem a tiéd. Azok az ő elvárásaik veled kapcsolatban, nem a tieid. Az az ő történetük, nem a tiéd. Az egyetlen történet, ami számít, az az, amelyiket te akarod megírni. Tehát ha legközelebb egy koromfekete titok mélyén, a gránátodat szorongatva találod magad, tudd, hogy ezt már mind átéltük. Lehet, hogy egyedül érzed magad, de nem így van. És tudjuk, hogy nehéz, de a valódi énedre van szükségünk, akármiről is legyen szó. Garantálom, vannak mások is, akik a kulcslyukon keresztül kukucskálva keresik a következő bátor lelket, aki kicsapja az ajtót. Légy ez a személy, és mutasd meg a világnak, hogy nagyobbak vagyunk, mint a titkaink, és hogy nem embernek való titkok között élni.
Thank you, Boulder. Enjoy your night. (Applause)
Köszönöm, Boulder. További szép estét! (Taps)