So my moment of truth did not come all at once. In 2010, I had the chance to be considered for promotion from my job as director of policy planning at the U.S. State Department. This was my moment to lean in, to push myself forward for what are really only a handful of the very top foreign policy jobs, and I had just finished a big, 18-month project for Secretary Clinton, successfully, and I knew I could handle a bigger job.
Nekem az igazság pillanata nem egyszerre érkezett el. 2010-ben, megfontolandó ajánlatot kaptam előléptetésre az akkori munkámból, mint politikatervezési igazgató, az Egyesült Államok Külügyminisztériumában. Ez volt az én lehetőségem, hogy előrejussak, hogy előrébb toljam magam, azokhoz a maréknyi állásokhoz, amik a külpolitikai munkák csúcsa, és éppen csak befejeztem egy nagy, 18 hónapos projektet Clinton külügyminiszternek, sikeresen, és tudtam, hogy egy nagyobb munkával is megbirkóznék.
The woman I thought I was would have said yes. But I had been commuting for two years between Washington and Princeton, New Jersey, where my husband and my two teenage sons lived, and it was not going well. I tried on the idea of eking out another two years in Washington, or maybe uprooting my sons from their school and my husband from his work and asking them to join me. But deep down, I knew that the right decision was to go home, even if I didn't fully recognize the woman who was making that choice.
A nő, akinek hittem magam, igent mondott volna. De két évig ingáztam Washington és Princeton, New Jersey között, ahol a férjem és a két tinédzser fiam élt, és ez nem működött jól. Gondoltam, még két évet kihúzhatok Washingtonban, esetleg kiszakíthatom a fiaimat az iskolájukból, és a férjemet a munkahelyéről, és megkérhetem őket, hogy csatlakozzanak hozzám. De legmélyen tudtam, hogy a helyes a hazamenetel lenne, még akkor is, ha nem ismertem volna el teljesen azt a nőt, aki ezt választotta volna.
That was a decision based on love and responsibility. I couldn't keep watching my oldest son make bad choices without being able to be there for him when and if he needed me. But the real change came more gradually. Over the next year, while my family was righting itself, I started to realize that even if I could go back into government, I didn't want to. I didn't want to miss the last five years that my sons were at home. I finally allowed myself to accept what was really most important to me, not what I was conditioned to want or maybe what I conditioned myself to want, and that decision led to a reassessment of the feminist narrative that I grew up with and have always championed.
Ez a döntés szereteten alapult és felelősségen. Nem bírtam tovább nézni a legidősebb fiamat, amint rossz döntéseket hoz, anélkül, hogy képes lennék mellette állni, amikor szüksége van rám. De az igazi változás fokozatosabban jött. A következő év folyamán, amikor a családom helyrehozta magát, elkezdtem ráébredni, ha vissza is tudnék menni a kormányhoz, nem akarnék. Nem akartam elveszteni az utolsó öt évet, amíg még a fiaim otthon voltak. Végül engedtem magamnak, és elfogadtam azt, ami igazán fontos volt nekem, és nem azt, amit elvártak tőlem, vagy talán amit én elvártam magamtól, hogy akarjam, és ez a döntés vezetett az újraértékeléséhez azoknak a feminista történeteknek, amiken felnőttem, és amik mindig győzedelmeskedtek.
I am still completely committed to the cause of male-female equality, but let's think about what that equality really means, and how best to achieve it. I always accepted the idea that the most respected and powerful people in our society are men at the top of their careers, so that the measure of male-female equality ought to be how many women are in those positions: prime ministers, presidents, CEOs, directors, managers, Nobel laureates, leaders. I still think we should do everything we possibly can to achieve that goal. But that's only half of real equality, and I now think we're never going to get there unless we recognize the other half. I suggest that real equality, full equality, does not just mean valuing women on male terms. It means creating a much wider range of equally respected choices for women and for men. And to get there, we have to change our workplaces, our policies and our culture.
Még mindig elkötelezetten hiszek a férfi-női egyenlőségben, de gondolkodjunk el, mit is jelent valójában ez az egyenlőség, és miként lehet ezt elérni. Mindig is hittem abban a gondolatban, hogy akik a legtöbb tekintéllyel és hatalommal bírnak társadalmunkban, azok a karrierjük csúcsán lévő férfiak, eszerint a férfi-női egyenlőség mértékegysége a férfiak és nők bizonyos pozíciókban való elhelyezkedése kéne legyen: miniszterelnökök, elnökök, vezérigazgatók, igazgatók, menedzserek, Nobel-díjasok, vezetők. Még mindig úgy gondolom, minden lehetségest meg kell tennünk, hogy elérjük ezt a célt. De ez még mindig csak fele az igazi egyenlőségnek, és most úgy gondolom, sosem jutunk el odáig, hacsak nem ismerjük el a másik felet. Azt állítom, hogy az igazi egyenlőség, a teljes egyenlőség, nemcsak a nők férfiskálán való értékelést jelenti. A megalkotását jelenti egy sokkal szélesebb skálának, amelyen egyenlően elfogadott döntések vannak a nők és a férfiak számára. És azért, hogy eljussunk oda, változtatnunk kell munkahelyeinken, az elveinken és a kultúránkon.
In the workplace, real equality means valuing family just as much as work, and understanding that the two reinforce each other. As a leader and as a manager, I have always acted on the mantra, if family comes first, work does not come second -- life comes together. If you work for me, and you have a family issue, I expect you to attend to it, and I am confident, and my confidence has always been borne out, that the work will get done, and done better. Workers who have a reason to get home to care for their children or their family members are more focused, more efficient, more results-focused. And breadwinners who are also caregivers have a much wider range of experiences and contacts. Think about a lawyer who spends part of his time at school events for his kids talking to other parents. He's much more likely to bring in new clients for his firm than a lawyer who never leaves his office. And caregiving itself develops patience -- a lot of patience -- and empathy, creativity, resilience, adaptability. Those are all attributes that are ever more important in a high-speed, horizontal, networked global economy.
A munkahelyen, az igazi egyenlőség a család értékelését jelenti ugyanolyan mértékben, mint a munkáét, és annak a megértése, hogy a kettő erősíti egymást. Mint vezető és menedzser, mindig is a szerint a mantra szerint cselekedtem, hogy attól, hogy a család az első, a munka nem lesz második -- az életben minden együtt megy. Ha nekem dolgozol, és családi problémád van, elvárom, hogy foglalkozz vele, és biztos vagyok benne, és ebben mindig igazolt valami, hogy a munka így is el lesz végezve, és ráadásul jobban is. Dolgozók, akiknek okuk van arra, hogy hazamenjenek gondoskodni a gyermekeikről vagy a családtagjaikról, jobban koncentrálnak, hatékonyabbak, sokkal inkább fókuszálnak az eredményességre. És a kenyérkeresők, akik egyben gondviselők is, sokkal több fajta tapasztalattal és kapcsolattal rendelkeznek. Gondoljanak egy ügyvédre, aki élete egy részét iskolai eseményeken tölti a gyerekei miatt, más szülőkkel beszélgetve. Ő sokkal valószínűbben szerez új klienseket a cégének, mint az az ügyvéd, aki sohasem hagyja el az irodáját. És a gondoskodás önmagában fejleszti a türelmet -- sok türelmet -- és az együttérzést, kreativitást, rugalmasságot, alkalmazkodóképességet. Ezek a legfontosabb tulajdonságok, amik sosem voltak még olyan fontosak, ebben a gyors, átszőtt, globalizált gazdasági hálózatban.
The best companies actually know this. The companies that win awards for workplace flexibility in the United States include some of our most successful corporations, and a 2008 national study on the changing workforce showed that employees in flexible and effective workplaces are more engaged with their work, they're more satisfied and more loyal, they have lower levels of stress and higher levels of mental health. And a 2012 study of employers showed that deep, flexible practices actually lowered operating costs and increased adaptability in a global service economy.
A legjobb cégek igazából tudják ezt. A cégek, amelyek díjakat nyernek a munkahelyeik flexibilitásáért az USA-ban, a legsikeresebb vállalatainkat foglalják magukba, és egy 2008-as országos tanulmány, amely a változó munkaerőről szól kimutatta, hogy az alkalmazottak flexibilis és hatékony munkahelyeken sokkal elkötelezettebbek, elégedettebbek és hűségesebbek, kevésbé stresszesek, és mentálisan egészségesebbek. Továbbá egy 2012-es munkáltatói tanulmány kimutatta, hogy a flexibilis időbeosztás ténylegesen csökkentette a működési költségeket, és növelte a rugalmasságot a globális szolgáltató gazdaságban.
So you may think that the privileging of work over family is only an American problem. Sadly, though, the obsession with work is no longer a uniquely American disease. Twenty years ago, when my family first started going to Italy, we used to luxuriate in the culture of siesta. Siesta is not just about avoiding the heat of the day. It's actually just as much about embracing the warmth of a family lunch. Now, when we go, fewer and fewer businesses close for siesta, reflecting the advance of global corporations and 24-hour competition. So making a place for those we love is actually a global imperative.
Nos gondolhatják, hogy a munka elsőbbsége a családdal szemben csakis amerikai probléma. Sajnos a munkamánia többé már nem egy kizárólagosan amerikai betegség. Húsz évvel ezelőtt, amikor a családom először járt Olaszországban, gyakran élvezkedtünk a szieszta kultúrájában. A szieszta nem csak a nap hőségének elkerüléséről szól. Igazából ugyanúgy szól egy családi ebéd melegében való elmerülésről. Most, amikor megyünk, egyre kevesebb cég zár be sziesztaidőben, a globális vállalatok és a 24 órás verseny előrenyomulását tükrözve. Ezért időt szentelni azoknak, akiket szeretünk, ténylegesen egy globális szükség.
In policy terms, real equality means recognizing that the work that women have traditionally done is just as important as the work that men have traditionally done, no matter who does it. Think about it: Breadwinning and caregiving are equally necessary for human survival. At least if we get beyond a barter economy, somebody has to earn an income and someone else has to convert that income to care and sustenance for loved ones.
Elvszerűen értelmezve, az igazi egyenlőség annak az elismerését jelenti, hogy a munka, amit a nők hagyományszerűen végeznek, pont ugyanannyira fontos, mint az a munka, amit a férfiak végeznek tradicionálisan, nem számít ki csinálja. Gondolják el: kenyérkeresés és gondviselés, egyenlő mértékben szükséges az embernek a túléléshez. Legalábbis, ha a cserekereskedelmen túljutunk, valakinek meg kell keresnie a bevételt, és valaki másnak pedig át kell változtatnia azt a keresetet gondoskodásra és szeretteink fenntartására.
Now most of you, when you hear me talk about breadwinning and caregiving, instinctively translate those categories into men's work and women's work. And we don't typically challenge why men's work is advantaged. But consider a same-sex couple like my friends Sarah and Emily. They're psychiatrists. They got married five years ago, and now they have two-year-old twins. They love being mothers, but they also love their work, and they're really good at what they do. So how are they going to divide up breadwinning and caregiving responsibilities? Should one of them stop working or reduce hours to be home? Or should they both change their practices so they can have much more flexible schedules? And what criteria should they use to make that decision? Is it who makes the most money or who is most committed to her career? Or who has the most flexible boss?
Most a legtöbbjük, akik hallgatnak amint a kenyérkeresésről és a gondviselésről beszélek, ösztönösen fordítja ezeket a kategóriákat a férfiak és a nők munkájára. És általában nem kérdőjelezzük meg, miért tekintjük előrevalóbbnak a férfiak munkáját. De vegyünk egy egynemű párt, mint például a barátaim Sarah és Emily. Mindketten pszichiáterek. Öt évvel ezelőtt házasodtak össze, és most kétéves ikreik vannak. Imádnak anyák lenni, imádják a munkájukat is, és nagyon jók abban, amit csinálnak. Hogy fogják felosztani a kenyérkereső és a gondviselő szerepköröket? Valamelyikük ki kéne lépjen a munkából, vagy csökkentse az otthon töltött órákat? Vagy mindketten meg kéne változtassák a foglalkozásaikat ahhoz, hogy rugalmasabb órarendjük legyen? És milyen kritérium alapján hoznák meg a döntést? Aki a legtöbb pénzt keres, vagy aki a leginkább elkötelezett a karrierje iránt? Vagy hogy kinek van a legmegengedőbb főnöke?
The same-sex perspective helps us see that juggling work and family are not women's problems, they're family problems. And Sarah and Emily are the lucky ones, because they have a choice about how much they want to work. Millions of men and women have to be both breadwinners and caregivers just to earn the income they need, and many of those workers are scrambling. They're patching together care arrangements that are inadequate and often actually unsafe. If breadwinning and caregiving are really equal, then why shouldn't a government invest as much in an infrastructure of care as the foundation of a healthy society as it invests in physical infrastructure as the backbone of a successful economy?
Az egynemű nézőpont segít megérteni, hogy a munkával és a családdal való zsonglőrködés nem a nők problémája, hanem a családoké. Sarah és Emily szerencsések, mert van beleszólásuk abba, hogy mennyi időt dolgozzanak. Férfiak és nők milliói kell egyszerre kenyérkeresők és gondviselők legyenek, azért, hogy megkeressék a szükséges bevételt, és sok ezek közül a munkások közül vért izzad. Gondozási terveket tákolnak össze, amik nem megfelelőek, és gyakran valójában nem biztonságosak. Ha a kenyérkeresés és a gondviselés igazán egyenlőek, akkor a kormány miért nem fektet ugyanannyit a gondozás infrastruktúrájába, avagy az egészséges társadalom alappillérébe, mint ahogy befektet a fizikai infrastruktúrába, avagy a sikeres gazdaság alapkövébe.
The governments that get it -- no surprises here -- the governments that get it, Norway, Sweden, Denmark, the Netherlands, provide universal child care, support for caregivers at home, school and early childhood education, protections for pregnant women, and care for the elderly and the disabled. Those governments invest in that infrastructure the same way they invest in roads and bridges and tunnels and trains. Those societies also show you that breadwinning and caregiving reinforce each other. They routinely rank among the top 15 countries of the most globally competitive economies, but at the same time, they rank very high on the OECD Better Life Index. In fact, they rank higher than other governments, like my own, the U.S., or Switzerland, that have higher average levels of income but lower rankings on work-life balance.
Azok a kormányok, amelyek értik ezt, -- nem meglepő módon -- azok a kormányok amelyek értik ezt, Norvégia, Svédország, Dánia, Hollandia, univerzális gyerektartást biztosítanak, támogatást az otthoni gondviselőknek, az iskolának és a kisgyerekek taníttatásának, az állapotos nők védelmezésének, és gondoskodnak az idősekről és a fogyatékosokról. Ezek a kormányok befektetnek ebbe az infrastruktúrába ugyanúgy, ahogy befektetnek utakba, hidakba, alagutakba és vasútba. Ezek a társadalmak bizonyítják, hogy a kenyérkeresés és a gondviselés egymást erősítik. Legtöbbször az első 15 országba sorolhatóak, mint a világ legversenyképesebb gazdaságai, de ugyanakkor előkelő helyen szerepelnek az OECD Jobb Élet Indexén. Valójában jobban szerepelnek, mint más kormányok, mint például az enyém, az USA vagy Svájc, ahol magasabb az átlagkereset, viszont rosszabb a munka és magánélet közötti egyensúly.
So changing our workplaces and building infrastructures of care would make a big difference, but we're not going to get equally valued choices unless we change our culture, and the kind of cultural change required means re-socializing men. (Applause) Increasingly in developed countries, women are socialized to believe that our place is no longer only in the home, but men are actually still where they always were. Men are still socialized to believe that they have to be breadwinners, that to derive their self-worth from how high they can climb over other men on a career ladder. The feminist revolution still has a long way to go. It's certainly not complete. But 60 years after "The Feminine Mystique" was published, many women actually have more choices than men do. We can decide to be a breadwinner, a caregiver, or any combination of the two. When a man, on the other hand, decides to be a caregiver, he puts his manhood on the line. His friends may praise his decision, but underneath, they're scratching their heads. Isn't the measure of a man his willingness to compete with other men for power and prestige? And as many women hold that view as men do. We know that lots of women still judge the attractiveness of a man based in large part on how successful he is in his career. A woman can drop out of the work force and still be an attractive partner. For a man, that's a risky proposition. So as parents and partners, we should be socializing our sons and our husbands to be whatever they want to be, either caregivers or breadwinners. We should be socializing them to make caregiving cool for guys. (Applause)
Tehát a munkahelyek megváltoztatása, és gondoskodási infrastruktúrák kiépítése nagy különbséget tenne, de nem kapunk azonos értékű alternatívákat, hacsak nem változtatunk a kultúránkon, és ez a fajta kulturális változás a férfiak visszaillesztését jelenti a társadalomba. (Taps) Egyre inkább, a fejlett országokban, a nőket úgy nevelik, hogy abban higyjenek, a mi helyünk többé már nemcsak a háztartásban van, viszont a férfiak még mindig ott vannak, ahol mindig is voltak. A férfiakat arra szocializálják, hogy úgy gondolják, nekik kell lenniük a kenyérkeresőknek, és hogy abból szűrjék le önnön értéküket, hogy mennyivel tudnak magasabbra mászni a többi férfivel szemben a karrier létráján. A feminista forradalom még mindig nagy utat kell bejárjon. Az biztos, hogy még nincs vége. De 60 évvel azután, hogy "A női titokzatosság"-ot publikálták, a legtöbb nőnek igazából több lehetősége van, mint a férfiaknak. Dönthetünk úgy, hogy kenyérkeresők leszünk, gondviselők, vagy bármilyen kombinációja a kettőnek. Másrészről egy férfi, ha úgy dönt hogy gondviselő lesz, a férfiasságát veszélyezteti. A barátai lehet, hogy megdícsérik a döntését de igazából a fejüket vakarják. Nem a férfiasság mértékegysége az akaraterő, hogy megküzdjön más férfiakkal a hatalomért és a tekintélyért? És ugyanannyi nő van ezen a véleményen, mint férfi. Tudjuk, hogy nagyon sok nő még mindig az alapján ítéli meg egy férfi vonzóságát legnagyobb mértékben, hogy mennyire sikeres a karrierje szintjén. Egy nő kieshet a munkából, és még így is vonzó partner marad. Ami a férfiakat illeti, ez egy rizikós vállalkozás. Tehát mint szülők és társak, arra kellene szocializálnunk a fiainkat és a férjeinket, hogy azok lehessenek, akik lenni akarnak, akár gondviselők vagy kenyérkeresők. Úgy kellene őket nevelnünk, hogy a gondviselés vagányságot jelentsen nekik. (Taps)
I can almost hear lots of you thinking, "No way." But in fact, the change is actually already happening. At least in the United States, lots of men take pride in cooking, and frankly obsess over stoves. They are in the birthing rooms. They take paternity leave when they can. They can walk a baby or soothe a toddler just as well as their wives can, and they are increasingly doing much more of the housework. Indeed, there are male college students now who are starting to say, "I want to be a stay-at-home dad." That was completely unthinkable 50 or even 30 years ago. And in Norway, where men have an automatic three month's paternity leave, but they lose it if they decide not to take it, a high government official told me that companies are starting to look at prospective male employees and raise an eyebrow if they didn't in fact take their leave when they had kids. That means that it's starting to seem like a character defect not to want to be a fully engaged father.
Szinte hallom, amit sokan gondolják "Ilyen nem létezik." Valójában a változás már folyamatban van. Legalábbis az Egyesült Államokban, rengeteg férfi büszke a a főzőtudományára, és őszintén lefoglalja őket a konyha. Ott vannak a szülőszobákban. Apasági szabadságot vesznek ki, amikor csak tudnak. Sétálni viszik, vagy vigyázni tudnak a kisgyermekre, ugyan olyan jól, mint a feleségeik, és egyre több házimunkát végeznek. Valóban, egyre több egyetemista fiú kezdi mondani, hogy "Otthon ülős apuka akarok lenni." Ez teljesen elképzelhetetlen volt 50, vagy akár 30 évvel ezelőtt. És Norvégiában, ahol a férfiak automatikusan három hónap apasági szabadságot kapnak, de elvesztik, ha úgy döntenek, hogy nem veszik ki, egy kormánytisztviselő mondta nekem, hogy a cégek kezdik figyelni a leendő férfi alkalmazottakat, és nem nézik jó szemmel, ha a jelöltek nem vették ki a szabadságot, amikor a gyermekük született. Ez azt jelenti, hogy kezd jellemhibának tűnni, ha valaki nem akar teljesen elkötelezett apa lenni.
So I was raised to believe that championing women's rights meant doing everything we could to get women to the top. And I still hope that I live long enough to see men and women equally represented at all levels of the work force. But I've come to believe that we have to value family every bit as much as we value work, and that we should entertain the idea that doing right by those we love will make all of us better at everything we do.
Engem arra neveltek, hogy higgyek abban, hogy a nők jogainak győzelme azt jelenti, hogy bármit megtehetünk, hogy a nőket a legfelső szintre juttassuk. És még mindig reménykedem abban, hogy megérem azt, hogy lássam amint a nők és férfiak egyenlő mértékben vannak képviselve a munkaerőpiac minden szintjén. De arra a következtetésre jutottam, hogy értékelnünk kell a család minden kis részét, ugyanúgy, ahogy a munkát értékeljük, és el kell játszanunk a gondolattal, hogy jót tenni azokkal, akiket szeretünk, mindannyiunkat eredményesebbé tesz abban, amivel foglalkozunk.
Thirty years ago, Carol Gilligan, a wonderful psychologist, studied adolescent girls and identified an ethic of care, an element of human nature every bit as important as the ethic of justice. It turns out that "you don't care" is just as much a part of who we are as "that's not fair." Bill Gates agrees. He argues that the two great forces of human nature are self-interest and caring for others. Let's bring them both together. Let's make the feminist revolution a humanist revolution. As whole human beings, we will be better caregivers and breadwinners. You may think that can't happen, but I grew up in a society where my mother put out small vases of cigarettes for dinner parties, where blacks and whites used separate bathrooms, and where everybody claimed to be heterosexual. Today, not so much. The revolution for human equality can happen. It is happening. It will happen. How far and how fast is up to us.
Harminc évvel ezelőtt, Carol Gilligan, egy csodálatos pszichológus, serdülő lányokat tanulmányozott, és egyfajta gondoskodási etikát ismert fel, egy elemet az ember természetéből, amely ugyanolyan fontos, mint az igazság etikája. Úgy tűnik, a ''nem törődsz" ugyanannyira része annak, akik vagyunk, mint az "ez nem igazságos". Bill Gates egyetért. Ő úgy érvel, hogy a két nagy mozgatóereje az emberi természetnek az önérdek és a másokról való gondoskodás. Hozzuk össze őket! Változtassuk át a feminista forradalmat humanista forradalommá! Mint emberi lények, jobb gondviselők és kenyérkeresők leszünk. Talán úgy gondolják, ez nem történhet meg, de én egy olyan korban nőttem fel, ahol az anyám kis cigarettás vázákat rakott ki a vacsorai összejövetelekre, ahol a feketék és a fehérek külön mosdót használtak, és ahol mindenki heteroszexuálisnak vallotta magát. Ma már nem éppen. A gyökeres átalakulás az emberi egyenlőségért valóra válhat. Folyamatban van. Valóra fog válni. Hogy milyen messze, és milyen gyorsan, az rajtunk áll.
Thank you.
Köszönöm.
(Applause)
(Taps)