So in my free time outside of Twitter I experiment a little bit with telling stories online, experimenting with what we can do with new digital tools. And in my job at Twitter, I actually spent a little bit of time working with authors and storytellers as well, helping to expand out the bounds of what people are experimenting with. And I want to talk through some examples today of things that people have done that I think are really fascinating using flexible identity and anonymity on the web and blurring the lines between fact and fiction.
Amikor éppen nem dolgozom a Twitternél, akkor kísérletezem egy kicsit az online történetmeséléssel, azt kutatva, hogy mit kezdhetünk az új digitális eszközökkel. És a Twitternél való munkámban dolgoztam egy kicsit írókkal és történetmondókkal is, segítettem nekik kiterjeszteni a kísérletezés határait. Néhány példáról szeretnék mesélni ma, hogy mit csináltak ezek az emberek amit lenyűgözőnek találok, a rugalmas személyazonosságot és az internet névtelenségét kihasználva és elmosva a tények és fikció közötti határokat.
But I want to start and go back to the 1930s. Long before a little thing called Twitter, radio brought us broadcasts and connected millions of people to single points of broadcast. And from those single points emanated stories. Some of them were familiar stories. Some of them were new stories. And for a while they were familiar formats, but then radio began to evolve its own unique formats specific to that medium. Think about episodes that happened live on radio.
A kezdéshez ugorjunk vissza a 30-as évekbe! Jóval a Twitternek nevezett dolog előtt a rádió sugárzott nekünk adásokat, összekötve ez által emberek millióit egy-egy sugárzási ponttal. És ezekből a pontokból történetek áradtak. Voltak köztük ismerős történetek, és voltak újak, ismeretlenek. Egy darabig ismerős formájúak voltak, de aztán a rádió elkezdte kifejleszteni a saját egyedi, csak rá jellemző formákat. Gondoljanak csak az élő rádiós epizódokra.
Combining the live play and the serialization of written fiction, you get this new format. And the reason why I bring up radio is that I think radio is a great example of how a new medium defines new formats which then define new stories.
Ez élő előadásokat az írott történetek sorozatosításával kombinálva állt elő ez az új forma. Az ok, amiért felhoztam a rádiókat az, hogy azt gondolom a rádió jó példa arra, ahogy egy új médium új formákat alkot, amelyek aztán új történeteket hoznak létre.
And of course, today, we have an entirely new medium to play with, which is this online world. This is the map of verified users on Twitter and the connections between them. There are thousands upon thousands of them. Every single one of these points is its own broadcaster. We've gone to this world of many to many, where access to the tools is the only barrier to broadcasting. And I think that we should start to see wildly new formats emerge as people learn how to tell stories in this new medium. I actually believe that we are in a wide open frontier for creative experimentation, if you will, that we've explored and begun to settle this wild land of the Internet and are now just getting ready to start to build structures on it, and those structures are the new formats of storytelling that the Internet will allow us to create.
Teljesen nyilvánvaló, hogy ma van egy teljesen új médiumunk, amivel játszadozhatunk, ez pedig az online világ. Ez a Twitter ellenőrzött felhasználóinak és a köztük lévő kapcsolatoknak a térképe. Ezrek és ezrek vannak belőlük. Minden egyes kis pont egy saját kis adókészülék, egy sugárzásii pont. Eljutottunk ehhez a sok-a-sokhoz világba, ahol az eszközökhöz való hozzáférés a sugárzás egyetlen korlátja. Azt hiszem, hamarosan látni fogjuk gyökeresen új formák felbukkanását, ahogy az emberek ráéreznek az új médium történetmondási lehetőségeire. Hiszek benne, hogy a kreatív kísérletezés végtelen pusztasága nyílt meg előttünk, amit csak most kezdünk felfedezni és benépesíteni, ez az internet végtelenje, és már kezdünk felkészülni arra, hogy új struktúrákat építsünk fel benne, és ezek az új struktúrák a történetmondás új formái, amelyekre az internet lehetőséget ad nekünk.
I believe this starts with an evolution of existing methods. The short story, for example, people are saying that the short story is experiencing a renaissance of sorts thanks to e-readers, digital marketplaces. One writer, Hugh Howey, experimented with short stories on Amazon by releasing one very short story called "Wool." And he actually says that he didn't intend for "Wool" to become a series, but that the audience loved the first story so much they demanded more, and so he gave them more. He gave them "Wool 2," which was a little bit longer than the first one, "Wool 3," which was even longer, culminating in "Wool 5," which was a 60,000-word novel. I think Howey was able to do all of this because he had the quick feedback system of e-books. He was able to write and publish in relatively short order. There was no mediator between him and the audience. It was just him directly connected with his audience and building on the feedback and enthusiasm that they were giving him. So this whole project was an experiment. It started with the one short story, and I think the experimentation actually became a part of Howey's format. And that's something that this medium enabled, was experimentation being a part of the format itself.
Azt hiszem, ez a már létező módszerek evolúciójával fog kezdődni. A novella például, az emberek szerint a novella reneszánszát éli az e-olvasóknak és digitális piactereknek köszönhetően. Egy író, Hugh Howey kísérletezett novellákkal az Amazonon, és kiadott egy rövid novellát "Wool" címen. Azt mondja, valójában nem akarta, hogy a "Wool"-ból sorozat legyen, de a közönségnek tetszett az első epizód, és továbbiakat követeltek, így hát írt nekik továbbiakat. Kiadta a "Wool 2"-t, ami kicsit hosszabb volt, mint az első, a "Wool 3"-at, ami még hosszabb volt, mígnem eljutott a "Wool 5"-ig, ami már egy 60 000 szavas regény lett. Szerintem Howey azért tudta ezt megtenni, mert segítette az e-könyvek gyors visszacsatolási rendszere. Képes volt a megrendelésekre nagyon rövid idő alatt írni és publikálni. Nem volt közvetítő közte és a közönség között. Ő volt közvetlen kapcsolatban a közönséggel, és építhetett az olvasók visszajelzéseire és lelkesedésére. Ez az egész projekt egy kísérlet volt. Egyetlen novellával kezdődött, és ez a kísérletezés végül Howey megjelenési formájának részévé vált. És ez valami olyasmi, amit ez a médium tesz lehetővé: hogy a kísérletezés magának a végső formának a része legyen.
This is a short story by the author Jennifer Egan called "Black Box." It was originally written specifically with Twitter in mind. Egan convinced The New Yorker to start a New Yorker fiction account from which they could tweet all of these lines that she created. Now Twitter, of course, has a 140-character limit. Egan mocked that up just writing manually in this storyboard sketchbook, used the physical space constraints of those storyboard squares to write each individual tweet, and those tweets ended up becoming over 600 of them that were serialized by The New Yorker. Every night, at 8 p.m., you could tune in to a short story from The New Yorker's fiction account. I think that's pretty exciting: tune-in literary fiction. The experience of Egan's story, of course, like anything on Twitter, there were multiple ways to experience it. You could scroll back through it, but interestingly, if you were watching it live, there was this suspense that built because the actual tweets, you had no control over when you would read them. They were coming at a pretty regular clip, but as the story was building, normally, as a reader, you control how fast you move through a text, but in this case, The New Yorker did, and they were sending you bit by bit by bit, and you had this suspense of waiting for the next line.
Ennek a rövid történetnek a szerzője Jennifer Egan, a címe "Black Box". Eredetileg kimondottan a Twitter számára íródott. Egan rábeszélte a New Yorker magazint, hogy hozzanak létre egy New Yorker Fiction felhasználót, amelyről tweetelni tudják az általa írt sorokat. A Twitteren ugye, jelenleg van egy 140 karakteres limit. Egan ezt úgy szimulálta, hogy kézzel írt egy storyboard jegyzetfüzetbe, ügyelve a szövegmezők fizikai korlátaira, és így írta meg az egyes tweeteket, amelyekből több mint 600 született, amelyeket végül a New Yorker is publikált. Esténként, 8 órakor be lehet kapcsolódni a New Yorker Fiction felhasználó novellájába. Szerintem ez nagyon izgalmas: egy irodalmi történetbe bekapcsolódni. Egan novellája természetesen, hasonlóan bármi máshoz a Twitteren, többféle módon élvezhető. Vissza lehet görgetni, de érdekes módon, ha élőben nézzük, van benne egy kis késleltetés, mivel a valódi tweeteket nem kontrollálhatjuk olvasás közben. Ezek meglehetős szabályos időközökben követik egymást, de ahogy a történet fokozatosan felépül, olvasóként általában tőlünk függ, hogy milyen gyorsan haladunk végig a szövegen, de ebben az esetben a New Yorker kis darabokban küldi a szöveget, és így mindig várnunk kell a következő sor megjelenésére.
Another great example of fiction and the short story on Twitter, Elliott Holt is an author who wrote a story called "Evidence." It began with this tweet: "On November 28 at 10:13 p.m., a woman identified as Miranda Brown, 44, of Brooklyn, fell to her death from the roof of a Manhattan hotel." It begins in Elliott's voice, but then Elliott's voice recedes, and we hear the voices of Elsa, Margot and Simon, characters that Elliott created on Twitter specifically to tell this story, a story from multiple perspectives leading up to this moment at 10:13 p.m. when this woman falls to her death. These three characters brought an authentic vision from multiple perspectives. One reviewer called Elliott's story "Twitter fiction done right," because she did. She captured that voice and she had multiple characters and it happened in real time. Interestingly, though, it wasn't just Twitter as a distribution mechanism. It was also Twitter as a production mechanism. Elliott told me later she wrote the whole thing with her thumbs. She laid on the couch and just went back and forth between different characters tweeting out each line, line by line. I think that this kind of spontaneous creation of what was coming out of the characters' voices really lent an authenticity to the characters themselves, but also to this format that she had created of multiple perspectives in a single story on Twitter.
Itt egy másik kiváló példa a fikció, a novella és a Twitter kapcsolatára. Elliott Holt a szerzője a "Evidence" című novellának. Az írás ezzel a tweettel kezdődik: "November 28-án, este 10:13-kor a 44 éves Miranda Brown brooklyni lakos lezuhant egy manhattani szálloda tetejéről, és szörnyethalt." A történet Elliott hangján kezdődik, de aztán az ő hangja elhalkul, és az Elliott által kimondottan e történet elmesélésére kitalált twitteres karakterek, Elsa, Margot és Simon hangján folytatódik. Egy történet, amely különböző kiindulási pontokból jut el az este 10:13-kor történtekig, azaz a nő halálos zuhanásáig. Ez a három karakter egy nagyon hiteles nézőpontot hozott be, különböző megközelítésekből. Egy vélemény szerint Elliott története "A Twitter-regény elkészült", mert ő megírta. Jól elkapta ezt a hangot, több karaktert használt, és az egész valós időben történt. Érdekes, hogy itt a Twitter nem csak egy terjesztési technika volt. A Twitter egy gyártási technológia is volt egyben. Elliott mesélte később, hogy az egészet a két hüvelykujjával írta. Feküdt a kanapén, oda-vissza váltogatva a különböző karakterek között, soronként küldve a tweeteket. Azt hiszem, ez a fajta spontaneitás, ami a karakterek hangjából kikerekedett, a karaktereknek egy hitelességet kölcsönöz, és egyúttal egy eredeti formát is létrehoz az által, hogy egy történetet több nézőpontból mesél el a Twitteren.
As you begin to play with flexible identity online, it gets even more interesting as you start to interact with the real world. Things like Invisible Obama or the famous "binders full of women" that came up during the 2012 election cycle, or even the fan fiction universe of "West Wing" Twitter in which you have all of these accounts for every single one of the characters in "The West Wing," including the bird that taps at Josh Lyman's window in one single episode. (Laughter)
Ez a játszadozás a rugalmas online identitással még érdekesebbé válik, amikor elkezdünk a külvilággal kapcsolatba lépni. Az olyan dolgok, mint a Láthatatlan Obama, vagy a híres "nőkkel teli dossziék", amelyek a 2012-es választási ciklus alatt jelentek meg, vagy "Az elnök emberei" rajongói világa a Twitteren, amelyben a "Az elnök emberei"-ben szereplő minden egyes karakternek külön felhasználóneve van, beleértve még az egyik epizódban Josh Lyman ablakán kopogtató madarat is. (Nevetés)
All of these are rapid iterations on a theme. They are creative people experimenting with the bounds of what is possible in this medium. You look at something like "West Wing" Twitter, in which you have these fictional characters that engage with the real world. They comment on politics, they cry out against the evils of Congress. Keep in mind, they're all Democrats. And they engage with the real world. They respond to it. So once you take flexible identity, anonymity, engagement with the real world, and you move beyond simple homage or parody and you put these tools to work in telling a story, that's when things get really interesting.
Ezek mind gyors változatok egy témára. Kreatív emberek kísérleteznek, hogy próbálgassák ennek a médiumnak a határait. Itt van például a Twitter "Az elnök emberei", ezekkel a képzelet szülte karakterekkel, akik kapcsolatban vannak a valós világgal. Hozzászólnak a politikához, tiltakoznak a Kongresszus cselekedetei ellen. Ne feledjék, ők valamennyien demokraták. És mind kapcsolatban vannak a való világgal. Reagálnak annak történéseire. Így hát, amikor felveszünk egy ilyen rugalmas személyazonosságot, névtelenséget, kapcsolatot a való világgal, túllépve a tisztelet vagy a kifigurázás határain, és ezeket az eszközöket történetek mesélésére kezdjük használni, na, akkor kezdenek igazán érdekessé válni a dolgok.
So during the Chicago mayoral election there was a parody account. It was Mayor Emanuel. It gave you everything you wanted from Rahm Emanuel, particularly in the expletive department. This foul-mouthed account followed the daily activities of the race, providing commentary as it went. It followed all of the natural tropes of a good, solid Twitter parody account, but then started to get weird. And as it progressed, it moved from this commentary to a multi-week, real-time science fiction epic in which your protagonist, Rahm Emanuel, engages in multi-dimensional travel on election day, which is -- it didn't actually happen. I double checked the newspapers.
A chicagoi polgármester-választáson például volt egy ál-felhasználó. Ő volt Emanuel Polgármester. Mindent megad nekünk, amit csak akarunk Rahm Emanueltől, különösen a szitkozódások terén. Ez a mocskos szájú felhasználó figyelemmel kísérte a verseny napi történéseit, és folyamatosan kommentálta azokat. Eleinte egy átlagos, szolid Twitter álfelhasználó hangján szólt, de aztán kezdett egyre fucsábbá válni. Az idő haladtával a kommentek átfordultak egy többhetes, valós idejű sci-fi történetbe, amelyben a főszereplő, Rahm Emmanuel a választás napján egy többdimenziós utazásba kezd, ami -- valójában sohasem történt meg. Utánanéztem az újságokban.
And then, very interestingly, it came to an end. This is something that doesn't usually happen with a Twitter parody account. It ended, a true narrative conclusion. And so the author, Dan Sinker, who was a journalist, who was completely anonymous this whole time, I think Dan -- it made a lot of sense for him to turn this into a book, because it was a narrative format in the end, and I think that turning it into a book is representative of this idea that he had created something new that needed to be translated into previous formats.
Aztán, érdekes módon, a dolog véget ért. Ez olyasvalami, ami általában nem történik meg egy Twitter ál-felhasználóval. A történet valódi elbeszélő formában ért véget. A szerző, Dan Sinker újságíró, aki egész idő alatt névtelen maradt, azt hiszem, Dan -- célszerű volt a történetet könyvben megírnia, mert végül elbeszélő formára váltott, és azt hiszem, ennek a könyvvé alakítása egy jó példája annak, ahogy az általa létrehozott új dolgot vissza kell alakítani valami korábban már ismert formára is.
One of my favorite examples of something that's happening on Twitter right now, actually, is the very absurdist Crimer Show. Crimer Show tells the story of a supercriminal and a hapless detective that face off in this exceptionally strange lingo, with all of the tropes of a television show. Crimer Show's creator has said that it is a parody of a popular type of show in the U.K., but, man, is it weird. And there are all these times where Crimer, the supercriminal, does all of these TV things. He's always taking off his sunglasses or turning to the camera, but these things just happen in text. I think borrowing all of these tropes from television and additionally presenting each Crimer Show as an episode, spelled E-P-P-A-S-O-D, "eppasod," presenting them as episodes really, it creates something new. There is a new "eppasod" of Crimer Show on Twitter pretty much every day, and they're archived that way. And I think this is an interesting experiment in format. Something totally new has been created here out of parodying something on television.
Egyik kedvenc példám a Twitteren manapság történő dolgokra a végtelenül abszurd "Crimer Show". A "Crimer Show" egy szuperbűnöző és egy szerencsétlen nyomozó története, akik valami hihetetlenül furcsa zsargonban beszélnek, egy televízióshow kellékeit használva. A "Crimer Show" alkotója azt modta, hogy ez egy tipikus angol showműsor paródiája, de, barátom, ez rettentő furcsa történet. És ez a Crimer, a szuperbűnöző, folyton ilyen tévés dolgokat csinál. Folyton leveszi a napszemüvegét, vagy a kamera felé fordul, de ezek a dolgok mind csak írásban történnek meg. Azt hiszem, ezeknek a tévés képeknek az átvételével, és azzal, hogy a "Crimer Show"-t epizódként, E-P-E-Z-Ó-D-nak, "epezód"-nak ejtve, epizódként adták közre, valóban valami újat hoztak létre. A "Crimer Show" egy új "epezódja" nagyjából naponta jelenik meg a Twitteren, és ezen a módon archiválódik is. Szerintem ez egy érdekes kísérletezés a formával. Itt valami gyökeresen új dolog született egy televíziós dolog kifigurázásából.
I think in nonfiction real-time storytelling, there are a lot of really excellent examples as well. RealTimeWWII is an account that documents what was happening on this day 60 years ago in exceptional detail, as if you were reading the news reports from that day. And the author Teju Cole has done a lot of experimentation with putting a literary twist on events of the news. In this particular case, he's talking about drone strikes. I think that in both of these examples, you're beginning to see ways in which people are telling stories with nonfiction content that can be built into new types of fictional storytelling.
Azt hiszem, igazán kiváló példákat találhatunk a megtörtént dolgokról szóló valós idejű történetekben is. A RealTimeWWII egy olyan felhasználó, aki a 60 évvel ezelőtt történt dolgokat tárja elénk olyan részletességgel, mint ha korabeli újságok híreit olvasnánk. A szerző, Teju Cole egy csomót kísérletezett azzal, hogy egy irodalmi csavart vigyen a hírekben megjelenő eseményekbe. Ebben a konkrét esetben például dróntámadásokról beszél. Azt hiszem, mindkét példából láthatjuk azokat a módokat, ahogy az emberek valóságos eseményekre épülő történeteket mesélve alakítanak egy újfajta fikciós történetmesélési stílust.
So with real-time storytelling, blurring the lines between fact and fiction, the real world and the digital world, flexible identity, anonymity, these are all tools that we have accessible to us, and I think that they're just the building blocks. They are the bits that we use to create the structures, the frames, that then become our settlements on this wide open frontier for creative experimentation.
A valós idejű történetmesélés tehát elmossa a határt a valóság és a fikció, a való világ és a digitális világ, a rugalmas személyazonosság és a névtelenség között, és ezek mindannyiunk számára hozzáférhető eszközök, és azt hiszem, ezek csak az építőkockák. Ezek csak darabok, amiket felhasználunk új építmények, keretek létrehozására, amelyek aztán a kreatív kísérletezés településeivé válhatnak ennek a végtelen új pusztságnak.
Thank you.
Köszönöm.
(Applause)
(Taps)