(Music)
(Zene)
[Sanskrit] This is an ode to the mother goddess, that most of us in India learn when we are children. I learned it when I was four at my mother's knee. That year she introduced me to dance, and thus began my tryst with classical dance. Since then -- it's been four decades now -- I've trained with the best in the field, performed across the globe, taught young and old alike, created, collaborated, choreographed, and wove a rich tapestry of artistry, achievement and awards. The crowning glory was in 2007, when I received this country's fourth highest civilian award, the Padma Shri, for my contribution to art.
[Szanszkrit] Ez egy óda, amely az anyaistennőhöz szól, és amelyet a legtöbben gyerekkorunkban tanulunk meg. Én négy évesen tanultam meg édesanyám térdén ülve. Abban az évben kezdett el táncolni tanítani. És így kerültem kapcsolatba a klasszikus tánccal. Attól kezdve -- négy évtized telt el azóta -- a legjobbaktól tanultam, és felléptem szerte a világon, tanítottam fiatalokat és időseket egyaránt, alkottam, közreműködtem, koreografáltam, és egy csodás kárpitot szőttem művészetből, eredményekből és díjakból. 2007-ben ért az egészet megkoronázó dicsőség, amikor megkaptam ennek az országnak a negyedik legrangosabb polgároknak járó díját, a Padmashrit, mindazért, amit a művészetért tettem.
(Applause)
(Taps)
But nothing, nothing prepared me for what I was to hear on the first of July 2008. I heard the word "carcinoma." Yes, breast cancer. As I sat dumbstruck in my doctor's office, I heard other words: "cancer," "stage," "grade." Until then, Cancer was the zodiac sign of my friend, stage was what I performed on, and grades were what I got in school. That day, I realized I had an unwelcome, uninvited, new life partner. As a dancer, I know the nine rasas or the navarasas: anger, valor, disgust, humor and fear. I thought I knew what fear was. That day, I learned what fear was.
De semmi, semmi nem készített fel arra, hogy mit fogok hallani 2008 július elsején. A "carcinoma" szót. Igen, mellrák. Elképedve ültem az orvosom irodájában, és hallom a többi szót is, hogy "rák", "fázis", "fokozat". Egészen addig, a rák nem volt más, mint a barátom csillagjegye, a fázis a fellépésem egyik része, a fokozatokat pedig csak az iskolából ismertem. Azon a napon rájöttem, hogy van egy hívatlan, nem szívesen látott, új élettársam, Táncosként ismertem a kilenc rasa-t (lényeget) vagy navarasa-t: a dühöt, a bátorságot, az ellenszenvet, a humort, és a félelmet. Azt hittem, tudom, mi a félelem. Aznap megismertem a félelmet.
Overcome with the enormity of it all and the complete feeling of loss of control, I shed copious tears and asked my dear husband, Jayant. I said, "Is this it? Is this the end of the road? Is this the end of my dance?" And he, the positive soul that he is, said, "No, this is just a hiatus, a hiatus during the treatment, and you'll get back to doing what you do best."
Úrrá lett rajtam a szörnyűségével, és a teljes tehetetlenség érzésével. Hatalmas könnyeket ejtve, megkérdeztem a drága férjemet, Jayant-t. Azt mondtam, "Ez az? Ez lenne az út vége? Ez a táncom vége?" És ő, lénye minden derűjével azt mondta, " Nem, ez csak egy megtorpanás, egy megállás a kezelés idejére, és aztán visszatérsz, hogy azt csináld, amit a legjobban tudsz."
I realized then that I, who thought I had complete control of my life, had control of only three things: My thought, my mind -- the images that these thoughts created -- and the action that derived from it. So here I was wallowing in a vortex of emotions and depression and what have you, with the enormity of the situation, wanting to go to a place of healing, health and happiness. I wanted to go from where I was to where I wanted to be, for which I needed something. I needed something that would pull me out of all this. So I dried my tears, and I declared to the world at large ... I said, "Cancer's only one page in my life, and I will not allow this page to impact the rest of my life."
Akkor rájöttem, hogy én, aki azt hittem, hogy az életem teljesen az irányításom alatt van, mindössze három dolgot irányítottam: a gondolataimat, az elmémet -- a képeket, amiket ezek a gondolatok teremtettek -- és a cselekedeteket, amelyek ezekből eredtek. Így aztán elborított az érzelmek és a depresszió örvénye, hogy mást sem akarok a helyzet szörnyűségében, mint egy olyan helyre menni, ahol gyógyulás, egészség és boldogság vár. El akartam menni onnan, ahol voltam, oda, ahol lenni akartam, de ehhez szükségem volt valamire. Kellett valami, ami kihúzott mindebből. Így aztán felszárítottam a könnyeimet, és kijelentettem széles e világnak... "A rák mindössze egy lap életem könyvében, és nem fogom megengedni, hogy hatással legyen életem többi részére."
I also declared to the world at large that I would ride it out, and I would not allow cancer to ride me. But to go from where I was to where I wanted to be, I needed something. I needed an anchor, an image, a peg to peg this process on, so that I could go from there. And I found that in my dance, my dance, my strength, my energy, my passion, my very life breath. But it wasn't easy. Believe me, it definitely wasn't easy. How do you keep cheer when you go from beautiful to bald in three days? How do you not despair when, with the body ravaged by chemotherapy, climbing a mere flight of stairs was sheer torture, that to someone like me who could dance for three hours? How do you not get overwhelmed by the despair and the misery of it all? All I wanted to do was curl up and weep. But I kept telling myself fear and tears are options I did not have.
És azt is kijelentettem a világ előtt, hogy túlélek, és nem engedem meg a ráknak, hogy legyőzzön. De hogy elinduljak onnan, ahol voltam, oda, ahol lenni akartam, szüségem volt valamire. Egy horgonyra, egy jelképre, egy kapocsra, amelybe kapaszkodhattam ebben a folyamatban, azért hogy eljöhessek onnan. És ezt a táncomban találtam meg. A táncomban, az erőmben, az energiámban, a szenvedélyemben, az életem lélegzetében. De nem volt könnyű. Higgyék el nekem, egyáltalán nem volt könnyű. Hogyan is tartjuk meg az örömöt, amikor a szépségtől három nap alatt jutunk a kopaszságig? Hogy ne esnénk kétségbe, amikor a testet a kemoterápia roncsolja, amikor tiszta szenvedés pár lépcsőforduló megmászása olyasvalakinek mint én, aki akár három órán keresztül is tudott táncolni? Hogy ne uralkodna el a kétségbeesés és a szenvedés? Csak össze akartam kuporodni és sírni. De továbbra is mondogattam magamnak, hogy a félelem és a könnyek nem választási lehetőségek.
So I would drag myself into my dance studio -- body, mind and spirit -- every day into my dance studio, and learn everything I learned when I was four, all over again, reworked, relearned, regrouped. It was excruciatingly painful, but I did it. Difficult. I focused on my mudras, on the imagery of my dance, on the poetry and the metaphor and the philosophy of the dance itself. And slowly, I moved out of that miserable state of mind.
Így aztán elvonszoltam magam a táncstúdiómba. A testemet, elmémet, szellememet, minden egyes nap a táncstúdiómba, és megtanultam mindent, amit négy évesen tanultam, az elejétől. Újraalkottam, újratanultam, átcsoportosítottam. Gyötrelmesen fájdalmas volt, de megcsináltam. Nehéz. A mudráimra koncentráltam, a táncom jelképére, a költészetre, a metaforára, és magának a táncnak a filozófiájára. És lassan kimozdultam abból a nyomorult lelkiállapotból.
But I needed something else. I needed something to go that extra mile, and I found it in that metaphor which I had learned from my mother when I was four. The metaphor of Mahishasura Mardhini, of Durga. Durga, the mother goddess, the fearless one, created by the pantheon of Hindu gods. Durga, resplendent, bedecked, beautiful, her 18 arms ready for warfare, as she rode astride her lion into the battlefield to destroy Mahishasur. Durga, the epitome of creative feminine energy, or shakti. Durga, the fearless one. I made that image of Durga and her every attribute, her every nuance, my very own.
De még szükségem volt valami másra is. Valamire, ami megerősített. És meg is találtam egy metaforában, amit édesanyámtól tanultam, amikor négy éves voltam. A Mahishasura Mardhini metaforája, Durgától. Durga, az anyaistennő, a rettenthetetlen, akit a Hindu istenek panteonja teremtett. Durga, a tündöklő, az ékes, a szépséges, aki a 18 karjával, csatára készen oroszlánján előrelovagol a csatatéren, hogy elposztítsa Mahishasurt. Durga mintaképe a kreatív női energiának, vagyis a shaktinak. Durga, a rettenthetetlen. Durga képét, minden attribútumát, minden árnyalatát magamévá tettem.
Powered by the symbology of a myth and the passion of my training, I brought laser-sharp focus into my dance, laser-sharp focus to such an extent that I danced a few weeks after surgery. I danced through chemo and radiation cycles, much to the dismay of my oncologist. I danced between chemo and radiation cycles and badgered him to fit it to my performing dance schedule. What I had done is I had tuned out of cancer and tuned into my dance. Yes, cancer has just been one page in my life.
Egy mítosz szimbolikájával megerősítve, és a gyakorlásom szenvedélyével, lézerpontosságú figyelmet vittem a táncomba. Olyan mértékű fókuszt, hogy a műtét után pár héttel már táncoltam. Áttáncoltam a kemoterápiát, és a besugárzást, az onkológusom legnagyobb döbbenetére. Táncoltam a kemoterápia és a besugárzások között is, és azzal zaklattam őt, hogy a táncelőadásaimhoz igazítsa őket. Amit tettem, azzal kihangoltam magam a rákból, és áthangoltam magam a táncra. Igen, a rák mindössze egy lap volt életem könyvében.
My story is a story of overcoming setbacks, obstacles and challenges that life throws at you. My story is the power of thought. My story is the power of choice. It's the power of focus. It's the power of bringing ourselves to the attention of something that so animates you, so moves you, that something even like cancer becomes insignificant. My story is the power of a metaphor. It's the power of an image. Mine was that of Durga, Durga the fearless one. She was also called Simhanandini, the one who rode the lion.
A történetem ránktörő kudarcok története, akadályoké és kihívásoké, amelyet az élet hoz elénk. Az én történetem a gondolat erejéről szól. A választás erejéről. Az összpontosítás erejéről. Arról az erőről, amellyel egy olyan figyelmet hoz létre, amely életre kelt, megmozgat, és ahol még egy olyan dolog is, mint a rák jelentéktelenné válik. Az én történetem egy metafora erejéről szól. Egy jelkép erejéről. Az enyém Durga volt, Durga, a rettenthetetlen. Simhanandininak is nevezik, aki meglovagolja az oroszlánt.
As I ride out, as I ride my own inner strength, my own inner resilience, armed as I am with what medication can provide and continue treatment, as I ride out into the battlefield of cancer, asking my rogue cells to behave, I want to be known not as a cancer survivor, but as a cancer conqueror.
Azzal, hogy átvészelem ezt, ahogy meglovagolom a saját belső erőmet, a saját belső lendületemet, felfegyverkezem mindazzal, amit a gyógyszerek nyújthatnak és folytatom a kezelést. Ahogy kilovagolok a rák csataterére, megkérem a zsivány sejtjeimet, hogy viselkedjenek, azt akartam, hogy ne úgy ismerjenek mint egy rák-túlélőt, hanem mint egy rák legyőzőt.
I present to you an excerpt of that work "Simhanandini."
Most egy részletet fogok bemutatni ebből a munkából a "Simhanandini"-t.
(Applause)
(Taps)
(Music)
(Zene)
(Applause)
(Taps)