On the red tiles in my family's den I would dance and sing to the made-for-TV movie "Gypsy," starring Bette Midler.
Gyerekkoromban a családom vöröscsempés nappalijában a Gypsy című tévéfilm zenéjére táncoltam és énekeltem a képernyőn szereplő Bette Midlerrel.
(Singing) "I had a dream. A wonderful dream, papa."
(Énekel) "Volt egy álmom, egy gyönyörű álmom, papa."
I would sing it with the urgency and the burning desire of a nine-year-old who did, in fact, have a dream. My dream was to be an actress. And it's true that I never saw anyone who looked like me in television or in films, and sure, my family and friends and teachers all constantly warned me that people like me didn't make it in Hollywood. But I was an American. I had been taught to believe that anyone could achieve anything, regardless of the color of their skin, the fact that my parents immigrated from Honduras, the fact that I had no money. I didn't need my dream to be easy, I just needed it to be possible.
Kilencévesként sürgető és égető vágy fűtött e sorok éneklése közben, mivel nekem is volt egy álmom. Arról álmodoztam, hogy színésznő leszek. Igaz, hogy a tévében és filmekben soha nem láttam senkit, aki úgy nézett ki, mint én. Igaz, hogy szüleim, barátaim és tanáraim folyton óva intettek, hogy a hozzám hasonlóknak nincs sikere Hollywoodban. De amerikai vagyok. A nevelésem része volt a hit, hogy bárki elérhet bármit, függetlenül attól, hogy milyen a bőröm színe, hogy a szüleim Hondurasból vándoroltak be, és hogy nem volt semmi pénzem. Az álmomnak nem kellett könnyűnek lennie, csak elérhetőnek.
And when I was 15, I got my first professional audition. It was a commercial for cable subscriptions or bail bonds, I don't really remember.
Tizenöt éves koromban volt az első hivatásos meghallgatásom. Kábéltévé előfizetői reklámról volt szó, vagy talán óvadéklevél reklámról, már nem is emlékszem.
(Laughter)
(Nevetés)
What I do remember is that the casting director asked me, "Could you do that again, but just this time, sound more Latina."
Amire viszont emlékszem, az az, hogy a szereplőválogató megkért: "El tudnád újra játszani, de kicsit "
"Um, OK. So you want me to do it in Spanish?" I asked.
"Öö, oké. Szeretné, ha spanyolul mondanám?" kérdeztem vissza.
"No, no, do it in English, just sound Latina."
"Ne, ne, angolul mondd, csak legyen latinásabb hangzású!"
"Well, I am a Latina, so isn't this what a Latina sounds like?"
"Hát, latin nő vagyok, ez így nem elég latinás?"
There was a long and awkward silence, and then finally, "OK, sweetie, never mind, thank you for coming in, bye!"
Ezt hosszú, kínos csend követte, és végül: "Rendben, aranyom, nem számít. Köszönjük, hogy bejöttél, szia!"
It took me most of the car ride home to realize that by "sound more Latina" she was asking me to speak in broken English. And I couldn't figure out why the fact that I was an actual, real-life, authentic Latina didn't really seem to matter.
Majdnem az egész hazaút kellett hozzá, hogy rájöjjek, a "latinásabb hangzású" burkolt kérés volt arra, hogy törjem az angolt. De nem tudtam megérteni, hogy miért nem számított a tény, hogy valódi, élő latina vagyok.
Anyway, I didn't get the job. I didn't get a lot of the jobs people were willing to see me for: the gang-banger's girlfriend, the sassy shoplifter, pregnant chola number two.
Egyébként nem kaptam meg a szerepet. Nem sok olyan szerepet kaptam, amiben szívesen láttak volna az emberek: a gengszter barátnője, a pimasz bolti tolvaj, kettes számú terhes .
(Laughter)
(Nevetés)
These were the kinds of roles that existed for someone like me. Someone they looked at and saw as too brown, too fat, too poor, too unsophisticated. These roles were stereotypes and couldn't have been further from my own reality or from the roles I dreamt of playing. I wanted to play people who were complex and multidimensional, people who existed in the center of their own lives. Not cardboard cutouts that stood in the background of someone else's.
A hozzám hasonlóknak csak ilyen szerepek jártak. Olyanoknak, akiket túl barnának, túl kövérnek, túl szegénynek, vagy túl egyszerűnek láttak. Ezek sztereotipikus szerepek voltak, amelyek nem állhattak volna távolabb a saját valóságomtól vagy a szerepektől, amelyekről álmodoztam. Olyan embereket akartam játszani, akik összetettek és többdimenziósak, akik a saját életük középpontjában álltak. Nem kartonfigurák, akiket mások életének hátterébe állítottak.
But when I dared to say that to my manager -- that's the person I pay to help me find opportunity -- his response was, "Someone has to tell that girl she has unrealistic expectations." And he wasn't wrong. I mean, I fired him, but he wasn't wrong.
De amikor ezt szóvá mertem tenni a menedzseremnek – a személynek, akit azért fizetek, hogy lehetőségeket találjon számomra – ez volt a válasza: "Valaki szóljon már annak a lánynak, hogy irreális elvárásai vannak." És nem tévedett. Úgy értem, kirúgtam, de nem tévedett.
(Laughter)
(Nevetés)
(Applause)
(Taps)
Because whenever I did try to get a role that wasn't a poorly written stereotype, I would hear, "We're not looking to cast this role diversely." Or, "We love her, but she's too specifically ethnic." Or, "Unfortunately, we already have one Latino in this movie." I kept receiving the same message again and again and again. That my identity was an obstacle I had to overcome. And so I thought, "Come at me, obstacle. I'm an American. My name is America. I trained my whole life for this, I'll just follow the playbook, I'll work harder." And so I did, I worked my hardest to overcome all the things that people said were wrong with me. I stayed out of the sun so that my skin wouldn't get too brown, I straightened my curls into submission. I constantly tried to lose weight, I bought fancier and more expensive clothes. All so that when people looked at me, they wouldn't see a too fat, too brown, too poor Latina. They would see what I was capable of. And maybe they would give me a chance.
Mert mindig, ha nem valami rosszul megírt, sztereotip szerephez próbáltam jutni, ezt hallottam: "Jelenleg nem keresünk sokszínű szereplőket." Vagy: "Nagyon tetszik a lány, de túl nyilvánvalóan etnikai." Vagy: "Sajnos, már van egy latino a filmben." Ugyanaz az üzenet jött át újra és újra és újra. Hogy az önazonosságom akadály, amit le kell győznöm. És azt gondoltam: "Na, gyere csak, akadály! Amerikai vagyok. Americának hívnak. Egész életemben erre készültem, csak követni fogom a szabályokat, és keményebben dolgozom." Így tettem, a legkeményebben dolgoztam, hogy felülkerekedjek mindenen, amit mások hátránynak láttak bennem. Nem mentem ki a napra, hogy a bőröm ne legyen túl barna, a loknijaimat alávetettem a hajvasalónak. Folyton fogyókúráztam, drágább és menőbb ruhákat vettem. Mindezt azért, hogy ha mások rám néznek, ne egy túl kövér, túl barna, túl szegény latinát lássanak. Inkább azt lássák, mire vagyok képes, és esetleg adjanak egy esélyt.
And in an ironic twist of fate, when I finally did get a role that would make all my dreams come true, it was a role that required me to be exactly who I was. Ana in "Real Women Have Curves" was a brown, poor, fat Latina. I had never seen anyone like her, anyone like me, existing in the center of her own life story. I traveled throughout the US and to multiple countries with this film where people, regardless of their age, ethnicity, body type, saw themselves in Ana. A 17-year-old chubby Mexican American girl struggling against cultural norms to fulfill her unlikely dream.
De a sors ironikus fordulataként, amikor végre olyan szerepet kaptam, mely valóra váltotta minden álmom, a szerep az igazi énemet igényelte. A "Telt idomok" Anája egy barna, szegény, kövér latina. Soha nem láttam senki hozzá hasonlót, senki hozzám hasonlót a saját történetének középpontjában. Körbeutaztam Amerikát a filmmel, majd több országba is elvittem, ahol függetlenül a koruktól, etnikumuktól, testtípusuktól az emberek magukat látták Anában. Egy tizenhét éves dundi mexikói amerikai lányban, aki próbálja megvalósítani valószínűtlen álmát, miközben kulturális normákkal küzd.
In spite of what I had been told my whole life, I saw firsthand that people actually did want to see stories about people like me. And that my unrealistic expectations to see myself authentically represented in the culture were other people’s expectations, too. "Real Women Have Curves" was a critical, cultural and financial success. "Great," I thought, "We did it! We proved our stories have value. Things are going to change now."
Annak ellenére, hogy mit hallgattam egész életemben, elsőkézből tapasztaltam, hogy igenis lehet népszerű egy történet hozzám hasonlókról. És az az irreális elvárásom, hogy a valódi énemet lássam viszont a kultúrában, egyben mások elvárása is. A "Telt idomok" című filmem kimagasló, kulturális és kasszasiker lett. "Nagyszerű! Megcsináltuk!" gondoltam magamban, "Bebizonyítottuk, hogy a mi történeteink is értékesek. Most megváltoznak majd a dolgok."
But I watched as very little happened. There was no watershed. No one in the industry was rushing to tell more stories about the audience that was hungry and willing to pay to see them.
De úgy láttam, alig történt valami. Nem volt fordulópont. Senki nem rohant, hogy több ilyen történetet meséljen el a közönségről, mely sóvárgott ezekre, és hajlandó lett volna fizetni is értük.
Four years later, when I got to play Ugly Betty, I saw the same phenomenon play out. "Ugly Betty" premiered in the US to 16 million viewers and was nominated for 11 Emmys in its first year.
Négy évvel később, mikor a "Ki ez a lány?" című sorozatban játszottam, ugyanezt a jelenséget tapasztaltam. A sorozatnak 16 millió néző előtt volt a bemutatója Amerikában, és 11 Emmy-díjra jelölték az első évében.
(Applause)
(Taps)
But in spite of "Ugly Betty's" success, there would not be another television show led by a Latina actress on American television for eight years. It's been 12 years since I became the first and only Latina to ever win an Emmy in a lead category. That is not a point of pride. That is a point of deep frustration. Not because awards prove our worth, but because who we see thriving in the world teaches us how to see ourselves, how to think about our own value, how to dream about our futures.
De a sorozat sikere ellenére a következő nyolc évben nem volt több sorozat Amerikában latina főszereplésével. Már tizenkét éve én vagyok az első és egyetlen latina, aki valaha Emmyt nyert főszereplő kategóriában. Ez nem dicsekvés. Ez mélységesen frusztráló. Nem azért mert a díjak határozzák meg az értékünket, hanem mert akiket látunk boldogulni a világban, azokon keresztül tanuljuk meg, hogyan lássuk önmagunkat, hogyan határozzuk meg az értékeinket, és hogyan álmodjunk a jövőnkről.
And anytime I begin to doubt that, I remember that there was a little girl, living in the Swat Valley of Pakistan. And somehow, she got her hands on some DVDs of an American television show in which she saw her own dream of becoming a writer reflected. In her autobiography, Malala wrote, "I had become interested in journalism after seeing how my own words could make a difference and also from watching the "Ugly Betty" DVDs about life at an American magazine."
Akármikor elkezd gyötörni a kétség, eszembe jut, hogy élt a pakisztáni Szvát-völgyben egy kislány, aki valahogy szert tett egy amerikai sorozat néhány DVD-jére, amelyben a saját írói álmát látta viszont. Ezt írja Malala az önéletrajzában: "Elkezdett érdekelni az újságírás, miután láttam, hogy mire képesek a saját szavaim, és miután megnéztem a "Ki ez a lány?" DVD-ket egy amerikai magazin világáról."
(Applause)
(Taps)
For 17 years of my career, I have witnessed the power our voices have when they can access presence in the culture. I've seen it. I've lived it, we've all seen it. In entertainment, in politics, in business, in social change. We cannot deny it -- presence creates possibility. But for the last 17 years, I've also heard the same excuses for why some of us can access presence in the culture and some of us can't. Our stories don't have an audience, our experiences won't resonate in the mainstream, our voices are too big a financial risk.
Pályafutásom tizenhét éve alatt megtapasztaltam, hogy mekkora hatalma van a hangunknak, amikor teret kap a kultúrában. Láttam. Átéltem, mindannyian láttuk. A szórakoztatóiparban, a politikában, az üzleti világban, a társadalmi változásokban. Nem tagadhatjuk, hogy a jelenlét esélyt szül. De az elmúlt tizenhét évben ugyanazokat a kifogásokat is hallottam arról, hogy miért csak kevesen hallathatjuk a hangunkat, mások meg miért nem. A mi történeteinknek nincs közönsége, a mi tapasztalataink nem érdeklik a többséget, a mi hangunk túl nagy anyagi kockázatot jelent.
Just a few years ago, my agent called to explain to me why I wasn't getting a role in a movie. He said, "They loved you and they really, really do want to cast diversely, but the movie isn't financeable until they cast the white role first." He delivered the message with a broken heart and with a tone that communicated, "I understand how messed up this is." But nonetheless, just like hundreds of times before, I felt the tears roll down my face. And the pang of rejection rise up in me and then the voice of shame scolding me, "You are a grown woman, stop crying over a job." I went through this process for years of accepting the failure as my own and then feeling deep shame that I couldn't overcome the obstacles.
Néhány évvel ezelőtt felhívott az ügynököm, hogy megindokolja, miért nem kaptam meg egy filmszerepet. Azt mondta: "Nagyon tetszettél nekik, és tényleg, de tényleg változatos szereplőket akarnak, de a film nem finanszírozható addig, míg a fehér szerepet ki nem osztják." Összetört szívvel adta át az üzenetet, és olyan hangsúllyal, ami azt sugallta: "Megértem, mennyire elfuserált a helyzet." Mindazonáltal, az előző több száz alkalomhoz hasonlóan éreztem, ahogy könnyek gördülnek le az arcomon. Feltört bennem az elutasítás fájdalma, aztán a szégyen hangja, ahogy leszid: "Felnőtt nő vagy, ne sírj egy szerep miatt!" Éveken át ugyanezen menten keresztül: saját kudarcaimként éltem meg, utána pedig rám tört a szégyen, hogy nem tudtam legyőzni az akadályokat.
But this time, I heard a new voice. A voice that said, "I'm tired. I've had enough." A voice that understood my tears and my pain were not about losing a job. They were about what was actually being said about me. What had been said about me my whole life by executives and producers and directors and writers and agents and managers and teachers and friends and family. That I was a person of less value.
De ezúttal új hangot hallottam. Egy hangot, ami azt mondta: "Fáradt vagyok. Elegem van." Egy hangot, ami megértette, hogy a könnyeim és a fájdalmam nem a szerep elvesztéséből adódtak. Hanem amiatt, amit mondtak rólam az emberek. Amit egész életemben mondtak rólam a gyártásvezetők és producerek és rendezők és forgatókönyvírók és ügynökök és menedzserek és tanárok és barátok és a családom. Hogy kevesebbet érek.
I thought sunscreen and straightening irons would bring about change in this deeply entrenched value system. But what I realized in that moment was that I was never actually asking the system to change. I was asking it to let me in, and those aren't the same thing. I couldn't change what a system believed about me, while I believed what the system believed about me. And I did. I, like everyone around me, believed that it wasn't possible for me to exist in my dream as I was. And I went about trying to make myself invisible. What this revealed to me was that it is possible to be the person who genuinely wants to see change while also being the person whose actions keep things the way they are. And what it's led me to believe is that change isn't going to come by identifying the good guys and the bad guys. That conversation lets us all off the hook. Because most of us are neither one of those.
Azt reméltem, hogy a napvédő és a hajvasaló változást hoz majd ebbe a begyepesedett értékrendszerbe. De abban a pillanatban ráeszméltem, hogy valójában sosem akartam változást a rendszerben. Csak azt kértem, hogy engedjen be, és a kettő nem ugyanaz. Hogy mit gondol rólam egy rendszer, azon nem változtathatok addig, amíg én is ugyanazt gondolom magamról. És tényleg ugyanazt gondoltam. A körülöttem lévőkhöz hasonlóan elhittem, hogy valódi énem nem elég az álmaim megvalósításához. És igyekeztem szinte láthatatlanná válni. Ez megmutatta számomra, hogy lehetséges egy személyben igazán vágyni a változásra, ugyanakkor tetteinkkel megőrizni az eredeti állapotot. Ez rávezetett, hogy higgyek benne: attól nem fog változni a világ, ha felosztjuk jófiúkra és rosszakra. Ha beszélünk erről, az önmagában még semmit nem old meg. Mert senki sem csak jó, vagy csak rossz.
Change will come when each of us has the courage to question our own fundamental values and beliefs. And then see to it that our actions lead to our best intentions. I am just one of millions of people who have been told that in order to fulfill my dreams, in order to contribute my talents to the world I have to resist the truth of who I am. I for one, am ready to stop resisting and to start existing as my full and authentic self.
A változás csak akkor jön el, ha mind összeszedjük a bátorságunk, és megkérdőjelezzük saját értékeinket és alapelveinket. Azután pedig teszünk róla, hogy tetteinket a jó szándék vezérelje. Én csak egy vagyok a több millió közt, akinek azt mondták, csak akkor teljesülhet az álma, akkor járulhat hozzá a világhoz a tehetségével, ha ellenáll az igazi énjének. Én személy szerint készen állok felhagyni az ellenállással, és arra, hogy teljes, valódi énem szerint éljek tovább.
If I could go back and say anything to that nine-year-old, dancing in the den, dreaming her dreams, I would say, my identity is not my obstacle. My identity is my superpower. Because the truth is, I am what the world looks like. You are what the world looks like. Collectively, we are what the world actually looks like. And in order for our systems to reflect that, they don't have to create a new reality. They just have to stop resisting the one we already live in.
Ha visszamehetnék, és mondhatnék bármit annak a kilencévesnek, aki a nappaliban táncolt és álmodozott, azt mondanám, hogy az önazonosságom nem az akadályom, az önazonosságom a szupererőm. Mivel az az igazság, hogy olyan vagyok, mint a világ. Önök is olyanok, mint a világ. Együttesen olyanok vagyunk, amilyennek a világ látszik. És hogy a rendszereink ezt tükrözzék, nem kell új valóságot teremteniük, csak nem kell többé ellenállniuk annak, melyben már benne élnek.
Thank you.
Köszönöm.
(Applause)
(Taps)